Lámpaláz

Tulajdonképp egészen nevetséges a dolog. Még jól ki is röhögném magam, ha éppen úgy alakulna a helyzet, csak valahogy nem alakul úgy.

Fontos dolgokon gondolkozom, fogalmazgatok magamban mondatokat, meg ilyesmi, pont, mint régen. Nyüzsögnek a fejemben a félkész és háromnegyedkész bejegyzések.

Csak éppen leírni nem sikerül őket.

Belekezdési pánikban szenvedek talán. Ugyanezt szoktam érezni minden egyes fordítás, pályázat, dolgozat, feladat előtt, néha még egyes levelek megírása előtt is. Pedig nem tudom, mitől is félek ennyire, mi változna meg, hogyha azt csinálnám, amit csinálnom kellene. Márpedig valami van. Abból gondolom, hogy van, hogy amikor például a lefordított könyveimről beszélgetek valakivel, egyáltalán nem is emlékszem rá, hogy dolgoztam rajta. Tudom az eszemmel, de nem emlékszem, nem tudom felidézni, csupán egy-egy kép erejéig (és még olyankor is kívülről látom magam.)

Régóta gyanítom, hogy amikor csinálok valamit, amikor úgy igazán, száz százalékosan foglalkozom valamivel, olyankor megszűnök létezni. És ez nem is baj, mert leginkább pont ezt szeretem a fordításban is, a NaNóban, és gyakorlatilag mindenben, ami koncentrációt igényel.

De lehet, hogy a lényem görcsös, control freak töredéke reszket az elköteleződéstől és a belefeledkezéstől. És persze az is lehet, hogy valami egészen más van itt. Az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy lusta vagyok, mint a bűn, de ez sem igaz teljesen.

Azt gondolom, hogy ez hozzávetőleg ugyanaz a görcs lehet, amiért például éveken át elkéstem minden nap a munkahelyemről, holott ébren és készen voltam időben, éppen csak elindulni nem tudtam soha időben. Mindig azon a tíz percen buktam el, amikor el kellett volna indulnom, és valami hülye okból nem indultam el mégsem. (Egyébként mostanában ugyanezt csinálom az egyetemmel is, és erről nagyon sürgősen le kéne szoknom.)

Valamitől félek, és valamitől görcsölök. Valamiért lámpalázas vagyok. Még a saját blogommal se tudom, hogy mit kezdjek. És akkor aztán hiába hurcolom egyik szobából a másikba a laptopomat, hiába keresek olyan környezetet, ami új, ami szokatlan, ahol esetleg nem érzem magam csapdában, valahogy sosem segít.

Azt hiszem, ezt meg kéne oldanom valahogy. Sürgősen.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .