#824

Egyszer,  sok-sok évvel ezelőtt, amikor  hasonlóképpen éreztem magam, mint most, írtam egy nagyon hosszú levelet valakinek valamiről, ami meg sem történt. A valaki pár percen belül visszaírt, és teljesen komolyan megkérdezte, hogy a meg sem történt események közben – amikről nem tudhatta, hogy meg sem történtek, mert azt hazudtam neki, hogy igen – teljesen véletlenül nem füveztem-e.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

A Főnix rendje

Lassan, de biztosan haladunk a vége felé. Újabb nehezítés, hogy megint rengeteg idő eltelt, ráadásul már a filmet se frissiben néztem meg, hanem rögtön a legutóbbi bejegyzés másnapján. Akkor ugyan firkáltam le jegyzeteket, de már azok se árulnak el olyan sokat, mint szeretném.

És ha ez nem okozna elég nehézséget már önmagában is, még itt az a másik kis izé. Az izé, miszerint ez volt az én legkevésbé kedves kötetem; azt azért nem mondanám, hogy utáltam, de nem voltam oda érte. Talán sznob is voltam kicsit, és idegesített, hogy mindenki Harry Pottert olvas, talán túl hosszú volt a várakozás két kötet között, de nincs kizárva az sem, hogy egy picikét kiszerettem belőle. Amikor az ötödik volt az új kötet, készen álltam felhagyni a sorozattal – többeknek is mondtam, hogy ha a hatodik se lesz jobb, akkor már nem fog érdekelni az utolsó. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennyi belefektetett idő és energia után még képes lettem volna-e tartani magam az elhatározáshoz, de azt tudom, hogy komolyan gondoltam. Azt hiszem, ez elég egyértelmű kifejezése annak, hogy számomra ez volt a sorozat mélypontja a könyveknél, valahogy úgy, ahogy a negyedik a filmek között.

Ezért ért most nagy-nagy meglepetésként, hogy rettenetesen szórakoztatott a történet, és ha sokalltam is kicsit egyes részeit (leginkább a Hagrid kisöccsét illető történetszálat untam és a Minisztérium részletes és alapos leírását), azok az aspektusok, amik korábban idegesítettek, jelesül Harry végtelenül kamaszos, elviselhetetlen viselkedése így, kellő távlatból szemlélve, igencsak mókássá vált.

A filmről meg csak annyit tudok elmondani, hogy – természetesen – sokkal jobb az előzőnél (ami rettenetes), viszont nagyon-nagyon-nagyon hülyén működnek benne a varázslatok. Részint össze-visszák, felcserélődnek és nem konzekvens, hogy melyik mire való, illetve, ha pontosabban akarom kifejezni magam, akkor leginkább az összes arra való, hogy nagy erővel hátrataszítson valakit. Vagy, ha arra nem, akkor lézerkardozásra. (Én nagyon nem így képzelem el a varázslatokat.)

Harry Potter and the Order of the PhoenixMindenféle további mellébeszélést félretéve már csak annyit szögezek le, hogy aki még mindig nem tudja, hogy szórom a spoilereket és lelövöm a poénokat és spekulálok, ráadásul teszem mindezt nemcsak az aktuális, hanem valamennyi kötetet illetően, az magára vessen, hogyha olyasmibe botlik, amibe nem szeretett volna. Így:

1. Már az első néhány fejezet rengeteg említésre érdemes dolgot tálal. Például azt, hogy Vernon Dursley el se tudja képzelni, hogy olyasmi lehetne az ő híradójukban, ami az olyanokat érintheti. Szegény Vernon olyasfélén működik,  mint a Traal bolygó mohó bogárpattintó fenevadja, amely végtelenül ostoba állat, azt hiszi, hogy ha mi nem látjuk őt, akkor ő se lát bennünket, hogy teljesen biztosra veszi, hogy amennyiben ő tudomást sem vesz a varázsvilágról, akkor az sem szólhat bele az ő életébe. És tessék, már a hatodik könyv elején is pont ilyen beleszólós eseményektől hangos a tévéhíradó. (Leszakadt híd, vasúti szerencsétlenség, tornádó, stb.)

2. Vajon hány embernek jutott eszébe, hogy amikor Petunia arról beszél, hogy “az a szörnyű kölyök” mesélt Lilynek a dementorokról, az nem James Potter volt, hanem Severus Snape? (Nekem természetesen nem. Csak most, legutóbb.)

3. Figyelitek, hogy Mundungussal mennyire sok a gond? Ahányszor felbukkan, mindig akad valami fennakadás. Mondjuk Harryt megtámadják a dementorok. Vagy a keze nyomán eltűnik egy horcrux. Esetleg meghal Mad-Eye Moody. Mondjon akárki amit akar arról, hogy szükség van rá, ha én szerveznék titkos hadsereget, őt bizony kihagynám belőle. (És közben például az igazoltan hiányzó Sturgis Podmore-ra állandóan árulkodnak Dumbledore-nál.)

4. Ez a könyv nekem végig arról szól, hogy Harryt elválasztják mindentől, ami fontos neki, elzárják az információk és a világ elől, mintha bizony semmi köze nem lenne hozzá. Persze, hisztizik is miatta rendesen, de akkor is: igaza van. Nem árulják el neki, mi van Voldival, nem szólnak neki a jóslatról (és mégis, mekkora marhaság már ez az egész jóslatosdi, de komolyan), nem vehet részt az akciókban, és még prefektus se lesz belőle. Aztán jön a kviddics-eltiltás, a folyamatos elutasítás Dumbledore részéről, hogy nem lehet kapcsolatot tartani a külvilággal, és akkor még mindennek a tetejébe Sirius is.

5. Egyébként figyelitek, hogy mennyire magányos itt mindenki? Nemcsak Harry, de Dumbledore, Sirius és még Hagrid is. Mi másért próbálná felkarolni az öccsét az a nyomorult, minthogy legalább valakije legyen? Ahhoz képest, hogy Voldemort állítólag nem ért az érzelmekhez (klasszikus szociopata?) azért csak elérte, hogy mindenkit jól elszigetelt egymástól.

6. Ez az egész dementoros, bíróság elé állítós móka… azt gondolom, hogy ez az a pillanat, amikor az olvasónak (épp, mint Harrynek) végképp be kell látnia, hogy a Minisztériumban nem lehet megbízni. Külön pikantériát kölcsönöz a helyzetnek, hogy ez még az igazi minisztérium, amelyik elvileg a jó oldalon áll. Szép és kedves felnőtté válási rítus.

7. Bocsánat, de mi az, hogy Hermione nem tudja, hogy is vannak egészen pontosan az osztályzatok az OWL vizsgán? És hogy pont Fred és George kell, hogy megmagyarázza neki? Nehogymár! De tényleg.

8. Másik vicces dolog Fred és George viszonylatban, hogy a szimuláns cukorkák kiütéses problémáit végül Hermione oldja meg: ő adja a Murtlap-szörpöt Harrynek, aki ajánlja Lee-nek, aki továbbítja az ötletet a cselszövőknek.

9. Egyébként Fred és George állandóan varázsolnak, amióta nagykorúak. És a szüleik figyelmeztetik is őket, hogy ez igazán túlzás, és egyik testvérük se csinált ilyesmit, amikor ő lett nagykorú… kivéve, hogy én például emlékszem, amikor Percy minden reggel apparált a konyhában ahelyett, hogy lemászott volna a lépcsőn.

10. Sirius, aki az előző évben még olyan normális volt, most bezárva hirtelen teljesen becsavarodik, felelőtlen és nemtörődöm lesz. És alig egy évvel ezelőtt egy ember és egy elf viszonylatában (Mr. Crouch és Winky) pont ő mondta, hogy arról kell megítélni az embereket, ahogyan az alárendeltjeikkel bánnak, erre tessék, hogy bánik ő Kreacherrel? És Kreachernek igazán nem kellett volna sok, láthattuk a hetedik könyvben, hogy abszolút kezes jószág, ha egészen picike figyelmet és törődést kap.

11. Siriusról még annyit, bár ezt azt hiszem, hogy mindenki tudja: az egész könyv tele van utalásokkal, hogy meg vannak számlálva a napjai: Harry úgy érzi, mintha egy haldokló házába lépne be, Sirius azt mondja, hogy vannak olyan dolgok, amikért érdemes meghalni, és így tovább.

12. És ha már Sirius – és Harry. Egyformán buta kamasz mind a kettő, csak éppen Harrynek erre van jó mentsége (miszerint ő tényleg kamasz). Ott az a hülye tükör, és Sirius nem árulja ám el, hogy mi az, Harry meg csak azért se nézi meg. Hülyék vagytok, srácok.

13. De persze még Hermione is tud hülye lenni, szegénykém. Ugyanilyen klasszikus hiba azt a bizonyos DA megbeszélést Aberforth kocsmájában szervezni. Hermione itt még mindig csak iskolás-okos, nem tényleg-okos.

14. Viszont ennek ellenére mégis kezd igazán elhúzni a fiúk mellett érzelmi érettségben és józan észben, etikai érzékben is. Már csak az van hátra, hogy megtanuljon nem dirigálni és  parancsolgatni nekik és rángatni őket, és hogy hagyja őket, hogy felnőjenek hozzá.

15. Egyébként Hermione szüleivel mi van? Soha nincs náluk? Nincs az a karácsony, nincs az a nyári szünet, amikor hazamennie hozzájuk… és utána még Ausztráliába is elköltözteti őket.

16. Milyen irtózatos szerencse, hogy Mr. Weasley végül mégse halt meg! Nagyon-nagyon örülök, hogy ezt a döntését felülbírálta Rowling… más se hiányzott volna már Harrynek (így is jut neki épp elég bűntudat, kissé hajlamos a világon mindenért vállalni a felelősséget), se a Ronnal időnként amúgy is viharos barátságának.

17. Ha már a Weasley-klán. Ron vérig van sértve, amikor a kórházban az egyik portré diagnosztizálja, hogy spattergroitban szenved, és tiltakozik, hogy ő csak szeplős. Ehhez képest másfél évvel később állítólag pont ugyanebben a kórságban szenved, azért nem tud visszamenni az iskolába.

18. Luna Lovegood. Első olvasásra nem értettem, mire a nagy felhajtás körülötte. Már értem. Amikor a legvégén keresi az eltűnt cuccait, akkor a szívem szakad meg érte, de az a csodálatos, hogy az ő szíve ezen nem szakadozik egyáltalán. Olyan békés, olyan bölcs, olyan belenyugvó, olyan végtelenül türelmes, és minden furcsasága ellenére határozottan éleslátó megállapításokat tud tenni.

19. Ez is lerágott csont, de nagyon tetszik, ahogy Harry ebben az évben és a következő évben is Neville-lel és Lunával utazik a vonaton, és közben a folyosón elsétál Cho Chang. És ebben a könyvben rettentően szégyenkezik miattuk, egy évvel később viszont már semmi pénzért el nem cserélné őket senkire.

20. Itt bukkan fel először a Quibbler, Luna papájának az újságja. És a könyv közepén felbukkan újra, amikor a Rita Skeeter-féle interjú ott jelenik meg (ami még nagyobb publicitást kap, amikor Umbridge betiltja.) Hogy ebben mi a poén? Az, hogy Luna papája itt jön rá, hogy az ilyesmivel lehet pénzt keresni is (nagy összegért adja el az interjút a Daily Prophetnek), és azt gondolom, hogy itt indult el a Quibbler afelé, hogy az ellenállás lapja legyen.

21. Beszéljünk a nagy számról is: Umbridge. Még egy ilyen tökéletesen összerakottan gyűlöletes figurát! És azt hiszem, fontos kérdés, hogy gonosz-e Umbrdige. Gonosz-e akár abban az értelemben, hogy a rossz oldalon áll-e, vagy egyszerűen csak végtelenül korlátolt, előítéletes és ostoba (ami által egyébként nem kevésbé veszedelmes, főleg így, hogyha hatalom kerül a kezébe). Már a nyáron is vérfarkas-ellenes szabályozásokat tudott hozni, tehát elég befolyásos személy volt, de most aztán pláne. (És az utolsó könyvben? Észrevette vajon, hogy hatalomváltás történt a minisztériumban? Esetleg el is hitte a propagandát, közösséget érzett vele? De Voldemorttal meg csak nem szimpatizál, ámbátor ki tudja?)

22. És amikor Umbridge kikérdezi a tanárokat – az egyik legviccesebb dolog a világon. Főleg Snape, amikor azt mondja, hogy “Obviously.” Szóval mégiscsak van humora! (Tessék fellapozni azt a részt is, amikor Umbridge újabb adag Veritaserumot kérne tőle, és ő nem ad, hanem valami olyasmit mond, hogy pillanatnyilag csak Potter megmérgezésében tudna segédkezni, abban viszont nagyon szívesen.)

23. És továbbra is megmarad a gyerekes, néha majdnem vulgáris humor, amit Rowling még mindig olyan eleganciával, erőfeszítés nélkül tud hozni. Amikor McGonagall keksszel kínálja Harryt? Az is nagyszerű pillanat. Vagy amikor Flitwick felhívja Hermione figyelmét, hogy bár egyáltalán nem tilos a diákoknak a Hog’s Head látogatása, ajánlatos a saját poharukat vinni – és utána mégsem viszik a saját poharukat! És persze mindenek felett amikor Dobby “VERY HARRY CHRISTMAS” feliratú üveggömbökkel dekorálja ki a gyakorlóteret; ez méltó párja az előző kötetbeli Uranus poénnak.

24. De kanyarodjunk vissza Varangynénihez. Umbridge pont azért tudja belekényszeríteni Harryt ebbe a blood quill I-must-not-tell-lies játszmába, mert Harry olyan végtelenül csökönyös és makacs. És büszke. A világért sem szólna, hogy egy ilyen gonosz, és vélhetőleg sötét varázslattal működő büntetésvégrehajtó-eszköz került az iskolába. (És emlékezzünk, amikor a hatodik könyvben a barlang bejárata véráldozatra hajlandó csak megnyílni, és Dumbledore nem is tud rá mást mondani, minthogy “how crude”.)

25. És itt vannak az oktatási rendeletek. Érdekes, hogy az egész egyszer csak átfordul paródiába: talán a Quibblernél, talán máskor, de egyszer csak átlépi azt a határt, hogy nem lehet többet komolyan venni. Akkor következik az a végtelenül gyönyörűséges polgárháború, aminek a megkoronázása természetesen…

26. Fred és George Weasley fantasztikus távozása. Erről ugyan semmit sem tudok elmondani, de annyira nagyszerű, hogy muszáj megemlékezni róla.

27. Okklumencia. Dumbeldore, az ég áldjon meg, nem lehetett volna ezt időben elkezdeni? Mondjuk évekkel korábban? Amikor már elkezdted gyanítani, hogy kapcsolat lehet Harry és Voldi feje között? Ártani semmiképp sem ártott volna, és mondjuk taníthattad volna te magad, nem kellett volna Snape-re bízni…

28. És amikor Dumbledore elmenekül (erről majd később) mi az egyetlen dolog, amit kér Harrytől? Azt, hogy vegye komolyan az okklumenciát. És mit csinál Harry a következő óráján? Na mit csinál? Beleugrik Snape merengőjébe. Úgy egyébként mi a helyzet a merengőkkel? Ha valaki “kivesz” egy emléket a fejéből, akkor nem marad belőle a fejében? Ez nincs igazán összhangban a következő kötetben történtekkel.

29. Oké, jöjjön a másik nagy téma: a DA. Komolyan attól fél a Minisztérium, hogy Dumbledore az iskolában épít hadsereget? Tényleg ennyire ostobák? Csak azért, mert ők és az újságjuk lejárató-hadjáratba kezdtek a gondolkodó emberek még becsülik és tisztelik Dumbledore-t, és bármikor ugranak első szavára. És nem az iskolások, hanem a képzett, felnőtt varázslók.

30. De persze a gyerekek is bármikor ugranának az első szavára. Megható, hogy pont Dumbledore’s Armynak nevezik el magukat. Mi árulkodhatna ennél ékesszólóbban a rendíthetetlen hűségükről?

31. Nagyon érdekes az a találkozó is, amikor megalapul a DA: itt jövünk rá, hogy annak ellenére, hogy Dumbledore szerint “nyílt titok” ami a kazamatákban Harry és Quirrelmort között történt, igazából csak mindenféle pletykák terjengenek. Azt kicsit még ennél is nehezebben fogadom el, hogy a Titkok Kamrája idején történtekről még azok se tudnak, akik kővé váltak (Colin Creevey, Justin Finch-Fletchley) – talán nem úgy ébredtek fel, hogy “mi történt, hol vagyok?” És igen, beismerem, a Tusa során a közönség tényleg nem látott semmit… Oké, Dumbledore nem akarja szétkürtölni, hogy Harry mi mindenre képes, Harry pedig szerényebb annál, minthogy folyton-folyvást mindenkinek az orra alá dörgölje az eredményeit, de azért ez mégis furcsa. (Az egész iskolában Harry az egyetlen kíváncsi gyerek?)

32. Viszont történhetne bármi más, ami ennyire jó terápia lenne a végtelenül elmagányosodott Harrynek, minthogy rendszeresen találkozik és jól és hasznosnak érzi magát tucatnyi vele egykorú iskolatársával?

33. Hermione üzenetküldő érméi szerintem kulcsfontosságúak. Nem azért, mert kapcsolatba tudnak vele lépni, bár nyilván ezért is. De mégis inkább azért, mert jól szemlélteti a hatalmas különbséget a Death Eater brigád és a Dumbledore’s Army között: az egyikben a tagokba billogot ütnek, a másikban a zsebükbe tesznek egy érmét. Az egyikben az árulóknak kiütések nőnek az arcára, a másikban meggyilkolják őket. Apróság, talán, de valahogy a fontos dolgok pont az apróságokon dőlnek el.

34. Az az egész fejvesztett hajsza, amikor megpróbálnak kijutni az iskolából és el Londonba, félig akciófilmbe, félig képregénybe illő eredménysor – figyelemeltereléssel, titkos üzenettel, félrevezetett kentaurokkal, Grawppal, mindennel… kicsit bizarr. Vicces, intelligens, de mégis olyan érzésem van, mintha nem illeszkedne jól a történetbe.

35. Mi a csoda történik Harryvel már megint, amikor ott vannak a fátyol-függönyös szobában? Valahogy Mr. Potter az átlagosnál sokkal gyakrabban hall olyan hangokat, amiket mások nem.

36. Most először látunk igazi, felnőtt párbajt (Dumbledore vs. Voldemort.) És mondjak valamit? Rohadt ijesztő. És Bellatrix a maga módján még ijesztőbb, mint Voldemort, ami azért nagy szó.

37. Persze nem is csoda. Milyen idióta ötlet pont dementorokkal őriztetni Azkabant? Aki oda bekerül, bármennyire volt is ép eredendően, az biztos, hogy igencsak megborulva fog kikeveredni onnét.

38. A költői igazságszolgáltatás iskolapéldája Malfoy, aki bármikor boldogan sértegeti mindenki valamennyi felmenőit, de amikor Harry “scumbag”-nek titulálja a frissiben börtönbe juttatott Malfoy apukát, akkor azért van hiszti rendesen.

39. És rendben, beszéljünk Dumbledore-ról is, aki hihetetlenül buta – bárha érthető – módon viselkedik egész idő alatt. Dumbledore, aki annyira bölcs, annyira jól ért mindent, és mégsem tanulta meg ennyi év alatt sem, hogy Harry legjellemzőbb tulajdonsága a végtelen kíváncsiság. Ha megtudja – márpedig Sirius mellett megtudja -, hogy van valami, amit nem mondanak el neki, akkor nem nyughat, amíg ki nem deríti. És kíváncsi arra is, hogy hová vezet a folyosó, amiről álmodik, és hogy mit akarhat Voldi megszerezni.

40. De minden tökfejsége ellenére is azt azért meg kell adni neki, hogy amikor Fudge – az a kis pukkancs seggdugasz – le akarja tartóztatni, az a köddé válós műsorszáma… végtelenül elegáns. (That’s some seriously badass material.)

41. És közben Dumbledore még mindig ízig-vérig Dumbledore: azt mondja, nem érdekli, milyen címektől és pozícióktól fosztják meg, amíg a csokoládébékás kártyákról nem vonják vissza a portréját – és a könyv végén a gyengélkedőn hirtelen felbukkan egy csokibéka-kártya, és az embernek majdnem az az érzése támad tőle, hogy ez a happy end.

42. Közben persze nincs happy end. Dumbledore elment az iskolából a második kötetben is, és az volt az iskola egyik legreménytelenebb időszaka. És ebben a kötetben megint hónapokig volt távol – és ez talán még szörnyűbb volt, mint akkor. És mindez nem tesz mást, mint előrevetíti, hogy mennyire végtelenül rettenetes lesz, amikor Dumbledore majd végleg elköszön egy könyvvel később.

No, ez jó sok lett, de mentségemre szolgáljon, hogy ez volt a leghosszabb könyv is, igaz? Folytatása következik majd, de nem ígérek semmi pontosat. Mára meg legyen elég ennyi.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | 2 hozzászólás

He?

Sokszor azt se tudom, hogy tényleg azt gondolom-e, amit gondolok, hogy gondolok, vagy csak addig győzködtem magam, hogy már majdnem elhittem valamit, amit gondolni akartam.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!