A feladat az, hogy a szavak le vannak hajítva ábécérendben, és más rendszer szerint kell őket újra sorba tenni, például úgy, hogy értelmes és nyelvtanilag is helyes mondat legyen belőlük. Ez az, amire kisollóval felvagdosás és hosszas dominózás nélkül nem vagyok képes.

“Esetleg hozhat magával a vizsgára is kisollót,” vetette fel panaszomra az oktatóm.

A józan ész kicsit olyan, mint egy szülő, aki néha kicsit el kell, hogy menjen otthonról, és egyedül hagyja a kamasz gyerekét, hogy boldoguljon, ahogy tud. Nem szívesen teszi, de valamiért muszáj neki elmennie, megmondom őszintén, szívesebben venném, ha nem tenné, de hát lehet, hogy dolgozik, vagy egyszerűen csak elfárad, és pihennie kell. Nem is ez a lényeg.

Az a lényeg, hogy amikor a józan ész éppen hazajön, akkor azzal kezdi, hogy pontosan tisztázza a hülye kamasz gyerekével, hogy mi minden történt az ő távollétében. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy olyan kamasz, aki ugyan meglehet, hogy el akar titkolni egyes dolgokat a szülője elől (az lenne a meglepő, ha nem akarna), de nem képes rá. Előbb vagy utóbb úgyis minden kiderül.

És amikor kiderül, akkor a józan ész arcát fokozatosan elönti a vörösség, látni, hogyan kúszik fel rajta az indulat centiről centire, és amikor eléri a füle fölső vonalát, akkor sípolva áramlik ki a gőz. Aztán vesz egy nagy levegőt, és megpróbál higgadt maradni, noha a hangja sajnos megbicsaklik:

“Hogy mit csináltál, te átokverte kölyök, amíg nem voltam itthon?”

Az embernek időről időre meg kell próbálnia, hogy nem lett-e véletlenül szuperhős azóta, hogy legutóbb ellenőrizte, mert ugye, ha nem kísérletezik újra meg újra, akkor soha nem derül ki, hogyha igen.

Ezzel csak annyi a baj, hogy amikor a pszeudo-szuperhős levetődik a toronyház tetejéről abban a hiszemben, hogy tud repülni, de igazából mégsem, annak rendszerint az a vége, hogy elég alaposan felkenődik az aszfaltra.

…

A héten már a második oktatóm vetette fel, hogy dobjak be egy felest, igaz, a mai hozzátette, hogy lehetne az esetleg egy egészes is. És még csak szerda van.

Péntek délelőtt valaki beszólt nekem.

És teljesen mindegy, miért, hogy tudom-e úgy értelmezni, hogy igaza volt, vagy sem, hogy ismerem-e az illetőt, hogy fogok-e még valaha is találkozni vele, vagy hogy pontosan mi is történt. Lényegtelen. Igazából csak az bosszant, hogy ennek most már pár óra híján három napja, és még mindig bánt a dolog. Még mindig zakatolnak a fejemben a fogaskerekek, és hiába kérem, hogy ne tegyék, újabb meg újabb változatokat csiholnak elő, hogy mit is kellett volna válaszolnom az illetőnek ott és akkor.

(A helyzetet egyébként tovább bonyolítja, hogy valamit mondtam, de nem emlékszem, hogy mit.)

És ez így rossz. Szeretném, ha ezt nem csinálná az agyam.

És szeretném, ha ezt nem csinálnák az emberek sem. Szeretném, ha mindenki hagyná békén a másikat létezni úgy, hogy nem követel tőle folyamatosan magyarázatot arra, hogy ki is ő, miért az, aki, és miért csinálja azt, amit szokott.