Olyan nyelvül

Megmondom őszintén, nem emlékszem, mit írtam már meg, és mit nem írtam még meg a svéd nyelvről az elmúlt időszakban – ami alatt a szeptember közepétől a mindenkori jelenig tartó hónapokat értem. Viharos viszony a miénk, az olyan nyelvé és az enyém, mert rendszerint nem viselem jól, hogyha valami nem megy szinte azonnal és szinte magától, éppen csak annyi erőfeszítés árán, amennyit még nem sajnálok belefektetni, márpedig ebben a konkrét esetben elég gyengének volt tekinthető a megtérülési arány. Többet tanultam a múlt félévben svédet, mint minden mást együttvéve, de ez az osztályzataimon nem látszott; se a svédeken (sajnos), se a minden máson (szerencsére).

És nem is az osztályzatok jelentették a legnagyobb gondot, sokkal inkább az a tizen… hány hét egy egyetemi félév? Tizenhárom, tizennégy? Szóval tizenvalahány hét folyamatos egyre masszívabb kudarcélmény, az a tapasztalat, hogy gyömöszölöm bele a képességeim legjavát folyamatosan az automatába, de hiába, mert semmi értékelhető nem esik ki belőle. Hogy ehhez az egészhez én nem vagyok elég jó, annak ellenére sem, hogy egyébként okos, jól tanuló, és az egyetemre járáshoz kifejezett tehetséget mutató embernek ismerem magam. És meg kell, hogy mondjam, egészen más eset az, amikor magaddal szemben vagy maximalista, és megint más az, amikor a külső elvárás teszi a lécet perfekcionistán magasra, olyan magasra, ahová el se látok, nemhogy esélyem legyen megugorni.

És egyébként is: nem szeretem inkompetensnek és ostobának érezni magam, márpedig a nyelvtanulás amúgy is gyakorta ezzel jár, de főleg akkor, hogyha az ember teljesíthetetlen követelményekkel szembesül. Pláne, hogyha közben mások számára ugyanezek a követelmények nem teljesíthetetlenek – az igazán gonosz dolog. Szóval ezek a dolgok, a kudarcok, a reménytelenség, és persze a folyamatos, egyre fokozódó rettegés – mindattól, ami a svédóráimon történt, és mindattól, amit elképzeltem, hogy majd itt várni fog rám – idővel addig halmozódtak, hogy valamikor a félév közepén, kétharmadánál talán, volt egy időszak, amikor nem sokon múlt, hogy fel nem adtam az egészet.

De nem ez a lényeg. Egyrészt elmúlt már, másrészt lassanként talán kiheverem, harmadrészt az események egyes részletei mára annyira elhalványultak, valószínűleg valami neurológiai önvédelmi rendszernek köszönhetően, hogy ha akarnám se nagyon tudnám felidézni őket, negyedrészt pedig végül nem adtam fel. És ezt az egészet csak azért magyaráztam el ilyen részletesen, hogy világos legyen: a svéd nyelv, mint olyan, számomra erősen komplexusokkal és szorongásokkal terhelt.

(Ezzel egyébiránt valószínűleg nem vagyok egyedül, a sorstársaim közül többen mutattak hasonló tüneteket, noha olyan extrémitásokra, amik velem történtek, azt hiszem, több alkalommal nem került sor. Voltak, akik időnként megkérdezték, hogy miért is félek ennyire, és idővel belefáradtam, hogy elmagyarázzam: nem direkt. Nem uraltam a helyzetet már jó ideje, réges-régen túlnőtt azon, hogy képes legyek kezelni. Állítólag a mobiltelefonok akkumulátorában van egy vésztartalék energiacella, amit egy megfelelő kóddal aktiválni lehet, és akkor még van lehetőség segélyhívásra; valami hasonló lehetett, amikor átálltam pánik-üzemmódba, és elkezdtem csak a túlélésre hajtani, és minden más irrelevánssá vált – ezzel a technikával vészeltem át az utolsó heteket.)

Mindez egyébként csak azért került most elő, mert eljött a pillanat, hogy beszélnem kellett svédül. És ez, most, életemben először nem alakult át “beszélnem kellett volna” helyzetté, hanem megmaradt “volna” nélkül. De ne rohanjunk ennyire előre.

Az erasmista csapatnak kínálnak kezdő svéd nyelvtanfolyamot, mégpedig két részletben: van egy kezdő januártól március végéig, és utána egy folytatódó tanfolyam, április elejétől júniusig. A kezdőre nem jelentkeztem, mert az azért mégiscsak méltatlan lett volna azok után, amin átestem múlt félévben, de a második kurzusra csak úgy beesni nem lehet; nem volt más lehetőség, meg kellett keresni a kurzus felelőseit, megkérdezni, hogy van-e rá mód, hogy valamilyen úton-módon szintfelmérődjek, hogy elég jó vagyok-e ehhez. Kaptam válaszul egy e-mailt svédül (bepánikoltam), kibogoztam, hogy mit jelent, rádöbbentem, hogy információhiányom van, úgyhogy válaszoltam svédül egyetlen (nyelvtanilag valószínűleg nem helyes) kérdéssel, amire újabb választ kaptam.

Részemről itt bőven véget is érhetett volna a történet, de nem ért. Ma délután tartották meg az első, bevezető órát a csoportnak, és nekem utána kellett jelentkeznem a tanárnál. Ennek megfelelően a délután teljes időtartama alatt fel-alá robogtam az érzelmi hullámvasúton, és ingáztam a végső kétségbeesés és a “hé, ezt tudom!” diadalérzetek között. (És a félreértések elkerülése végett a “hé, ezt tudom!” élmények a klasszikusan első órás nyelvi gyönyörűségek ismertetésekor értek, mint például az ábécé, a bemutatkozás, a származás felfedése, a hogylét megtudakolása és a köszönés/elköszönés formulái.) És életemben először ültem végig úgy egy svédórát, hogy nem akartam idő előtti szívrohamban elhalálozni. És hogy egyszer sem éreztem úgy, hogy most meg vagyok félemlítve, hogy most fenyegetőleg fölémtornyosulnak, és hogy most éppen kihúzták a lábam alól a szőnyeget.

És hogy óra után mi történt?

Arról fogalmam sincs. Egyszer-kétszer megpróbáltam elmenekülni, de mindig visszaakasztottam a kabátomat a fogasra, aztán szóltam a néninek, hogy én vagyok az a bizonyos, és itt vagyok. Megkérdezte, hogy fogok-e kevésbé félni, mert ha igen, akkor tud várni, de mondtam neki, hogy nem érdemes: ha belekezdünk, vagy elszaladok, vagy jobb lesz, de ha várunk, akkor biztos, hogy előbb-utóbb elszaladok.

Úgyhogy leültünk és beszélgettünk. Svédül. Nem tudom, hogy történt, mert belőlem nem nagyon szoktak kijönni a svéd szavak, de valahogy kijöttek. Volt, amikor tanácstalankodtam és mondtam, hogy ez túl komplikált, ezt nem tudom elmondani, de csak mosolygott a néni, és mondta, hogy dehogynem, próbáljam csak meg, és valahogy úgy mondta, nem kényszeredetten, nem kötelességszerűen, hanem őszintén, mint aki tényleg ezt hiszi, hogy valahogy tényleg kijöttek a szavak. És nem javított bele egyszer se se a kiejtésembe, se a nyelvtanomba, hagyta, hogy mondjam a mondanivalómat, és beszélgettünk, én meg egy igazi svéd ember, még akkor is, hogyha az illető egy kezdő külföldiekre szakosodott nyelvtanár, és az egész valahogy működött. Úgy funkcionálisan. Igaziból. Nem jól, nem remekül, nem folyékonyan, de működött. És nem éreztem úgy, hogy egy idióta vagyok, aki akkor sem tud összebarkácsolni egy mondatot, ha az élete múlik rajta… és most először megértettem, hogy mit is jelent az, hogy valami “elégséges”. Hogy nem azt jelenti, hogy az a legalja, amivel még át lehet csúszni bukás nélkül, hanem azt, hogy ez már valamire elegendő. Hogy ez nem valami kis vicik-vacak, egy nagy semmi, ami közelében sincs bármiféle racionális elvárásnak: hogy amit most tudok, és amit ma délután prezentálni tudtam, az igenis egy valami, egy megszámlálható, mérhető, valamirevaló valami.

Igazából nem tudom, miért nem volt ez így otthon, hogy miért kellett otthon annyira fájnia, amennyire fájt, de talán nem is olyan fontos. Talán bennem is megváltozik majd valami, mire visszamegyek. És egyébként is, ki tudja, tudom-e majd folytatni a nyelvtanulást, és ha igen, akkor milyen szinten, hányadik fejezetnél és mikor; hogy lesz, mint lesz, és persze mi lesz addigra a szorongásaimmal és a traumáimmal, és így tovább. Nem ez a fontos.

Az a fontos, hogy most először a “svéd” és a “sikerélmény” szavak megfogták szépen egymás kezét, és közös mondatba rendeződtek. És ez garantáltan nem lesz mindig így. Az is valószínű, hogy nem ma délután változott meg örök időkre az életem. De valami fontos és jó történt ma délután, mégpedig az a fajta fontos és jó dolog, amitől nagyon kell sírni, hogyha túl sokat gondolok rá.

A bejegyzés kategóriája: Kaland
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Bernadett szerint:

    Ezt olyan jól ismerem én is, az én félévem is hasonló volt (amit megelőzött még néhány hasonló a BME építészkaron…)
    Örülök, hogy szert tettél sikerélményre, nagyon sokat számít :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.