Tisztázzunk valamit!

Az, hogy néha hisztizek, nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne. Néha muszáj toporzékolnom egy kicsit, és esetleg bőgni egy nagyot, mert úgy vezetem le a feszültséget. Szerintem a két év körüli gyerekek is ezért szokták hasra vágni magukat a szoba közepén és csapkodni meg ordítani, de valamiért ez a fajta viselkedés a felnőttek körében kevésbé elfogadott. Hogy ilyenkor mennyire kell komolyan venni azt, amit mondok, mindenkinek az egyéni elbírálására van bízva: lehet komolyan is venni meg komolytalanul is, kinek mi esik kézre. Az, hogy én komolyan veszem, még nem jelenti azt, hogy másnak is kell – és amíg én tudom, hogy ez a működési stratégiám része, és ilyenkor kerülnek helyre a dolgok, ilyenkor töltődöm fel energiával arra, hogy csináljak dolgokat, és hogy egy-két napon belül elmúlik, addig ezt mások lehet, hogy nem tudják.

Tulajdonképp érdemesebb olyankor aggódni, ha már jó régen nem hisztiztem semmi miatt. Akkor vagy vegetatív állapotban vagyok, és nem érnek semmiféle ingerek, vagy meghaltam. (Vagy csak szerencsés vagy, és éppen másnak siránkoztam.)

Szóval igen, köszönöm, kihisztiztem magam. Meg gondolkoztam is sokat. És tettem mindenféle megállapításokat, mert megállapításokat tenni és tanulságokat levonni kifejezetten szeretek.

Megállapítottam például azt, hogy az ittlétemnek a legcsekélyebb mértékben sincs köze a valósághoz vagy az életemhez. Ez itt nem az az élet, amelyiket élni szoktam, ez egy időleges, mulandó, abszolút nem tartós, egyszeri tapasztalat. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindaz, ami itt történik, nem számít valójában. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindent megtehetek, bármit megtehetek: azt is, amit alapvetően nem tartanék lehetségesnek, vagy amit nem mernék, vagy amiről gyanítanám, hogy nem volna szabad vagy tanácsos. És ezek egy részét meg is tettem már, ha úgy nézzük. Újra felfedezhetem vagy újradefiniálhatom magam, ha ahhoz van kedvem, és ragaszkodhatok konokul és rugalmatlanul a megszokásaimhoz is, ha inkább ahhoz; mindegy.

Megállapítottam azt is, hogy öt hónap nagyon kevés idő, még akkor is, hogyha esetleg, valamilyen úton-módon végül öt és fél vagy hat hónap is lesz belőle. Az is nagyon rövid idő. Ez pedig azt jelenti, hogy szükségképpen nem lesz időm mindenre, nem fogok tudni mindent megnézni, megtapasztalni, átélni, teljesíteni. És hogy ez nem baj. Nem kell mindent belezsúfolni ebbe a félévbe; vissza lehet még jönni, egy fél nap alatt át lehet utazni a két ország közötti távolságot. Tulajdonképp az a jó, hogyha szomorúan megyek majd haza, azzal az érzéssel, hogy annyi mindent csinálhattam volna még, annyi mindenre nem maradt időm, és nem pedig azzal, hogy na végre, éppen ideje volt már, hogy megszabaduljak végre ebből a pokolbugyrából.

Megállapítottam továbbá azt is, hogy tulajdonképp nem történik semmi baj akkor sem, hogyha véletlenül nem tudok lépést tartani az otthoni svédcsoportommal. Akkor sem történik semmi baj, hogyha alig tanulok új dolgokat a nyelvről, csak megtanulom kicsit magabiztosabban használni azt, amit már most is tudok, és szerzek egy kis gyakorlati tapasztalatot vele. Nem kell szükségképpen most is konstans rettegnem. Nincs határidő, nincs követelményrendszer, nem tűztem ki, hogy mikor fogok nyelvvizsgát tenni (haha). Előbb-utóbb megtanulok svédül, és ebben a folyamatban remélhetőleg hasznos és gyümölcsöző szerepet fog játszani az itt töltött időszak. És előbb-utóbb fogok olvasni is (inkább előbb), és az sincs kizárva, hogy egyszer, majd évek múlva fordítok is svédból (inkább utóbb). De ez mind nem őrülten sürgős. Nemhogy tegnapra nem, de még holnapra sem kell perfektnek lennem. Az egyetlen, amit tennem kell annyi, hogy elkezdem használni azt a svédet, amit már tudok.

Menet közben egyébiránt arra is rájöttem, hogy kicsit türelmetlen vagyok. Vagy nagyon.

Azt gondolom, hogy első körben be akarok költözni a szobámba, kipakolni végre a bőröndömből, és ha megérkezik az ösztöndíj első része, akkor befizetem a lakbért is. Azt is gondolom, hogy ha ezzel megvagyok, akkor el tudok kezdeni számolni azzal, hogy milyen utazásokra, kalandozásokra és felfedezésekre lesz költségkeretem, és mire nem. (Remélhetőleg előbb-utóbb az órarendem is kialakul, és akkor még azt is fogom tudni, hogy mikor érek rá.) És azt is gondolom, hogy ha már van tervem és látom, hogy hogyan alakul az életem, akkor sokkal kevésbé leszek nyugtalan.

Noha azt is gondolom, hogy az első időszaknak – legyen ez két hét, három hét, hat hét – szükségképpen vacaknak és nehéznek és bizonytalannak kell lennie. Ezen muszáj átesni. Majd utána jobb lesz, és amikor jobb lesz, akkor azt fogom tudni értékelni, ugyanúgy, ahogy a mostanra fényesre kopott csípőm is nagyon boldog lesz, mikor végre ágyban alhat.

És azt is gondolom, hogy nem várhatok arra, hogy mások megoldják a dolgaimat. Nem várhatom, hogy valamelyik diákszövetkezet kitalálja, hogy mi kell nekem. Nekem magamnak se kell szükségképpen tudnom vagy értenem, hogy mire vágyom, de arra igenis késznek kell lennem, hogy elébe menjek a kalandoknak. Meg kell fogalmaznom célokat és tenni értük. Mondjuk adott esetben megkérdezni, hogy nincs-e valakinek kedve elmenni kirándulni a havas erdőbe. Vagy amikor egyedül ülök a menzán, akkor kitenni magam mellé egy szelet papírt, rajta felirattal, hogy “ülj le hozzám és beszélgess velem (egy kicsit beszélek svédül is)”. Mert miért ne? Mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb nem ül le mellém senki, aminek az esélye ugye papír nélkül is fennáll. Esetleg kiröhögnek olyan emberek, akiket nem ismerek, aminek az esélye szintén fennáll amúgy is.

És tovább is megyek: pusztán az, hogy valami egy lehetőség valaki számára, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy én vagyok az a valaki. Igen, lehet, hogy van olyan, aki tucatnyi nemzetközi szakmai kapcsolattal felszerelkezve megy haza a külföldön eltöltött félévéből (és lehet, hogy olyan is van, aki egy jutányosan beszerzett nemi betegséggel), de ez miért lenne törvényszerű? Miért lenne ez a kötelező? Miért ne merészkedhetnék túl a cserediákok karanténján, vagy akár az egyetem falain is túlra, igazi emberek közé?

El lehet menni mindenféle helyekre. Olyan helyekre, ahol szerveznek programokat: templomokba, könyvtárakba (úgyis bejárjuk a városi könyvtárakat az eljövendő hetekben, miért ne találhatnék valami olyasmit, ami érdekesnek tűnik?), akár az uszodába, akár a jégpályára. Vagy amikor majd kinyit végre, akkor az állatkertbe. Vagy akárhová. Meccsekre. Fesztiválokra. Rendezvényekre. Az oké, hogy nem tetszik az, amit tálcán kínálnak, konkrétan az a híres “Erasmus-életérzés”. De senki sem mondta, hogy mindössze két választási lehetőség van: vagy megeszed, vagy éhen maradsz. És az nem oké, hogy annyi évesen, amennyi vagyok, itt siránkozzak, hogy esetleg tennem kell egyes dolgokért. Mikor csináltam utoljára úgy dolgokat, ahogy általában szokás? Mikor volt legutóbb jó nekem az, amit mindenkire, válogatás nélkül rá akartak húzni? Mikor nem harcoltam érte körömszakadtáig, hogy nehogy véletlenül olyan legyek, mint mások? Na ugye. Lassan ideje lenne, hogy megtanuljam: a saját életemet tudom és szeretem élni, és nem vagyok képes vagy alkalmas (sőt sokszor hajlandó sem) arra, hogy mindenféle elképzelt sztenderdeknek eleget tegyek.

És tudod mit? Ettől így most sokkal jobban érzem magam. Mert így működöm: előbb elveszítem minden önkontrollomat és józan eszemet, aztán megvizsgálom, hogy ez hogyan történt és vajon miért, és a felállított elméleteket kísérleti tesztelésnek vetem alá. Már mindjárt mától.

Kategória: Kaland | A közvetlen link.

2 Responses to Tisztázzunk valamit!

  1. Dániel Zsófi szerint:

    Szia Panka! Ha nincs más programod, menj el pár napra Dóriékhoz! Ott nagyon szép tájak vannak, sokat tudnátok sétálni (van egy elhagyott sín is az erdőben, nagyon izgalmas!), mászkálhatnátok együtt Lundban, és beszélgethetnél svédül is, normális emberekkel. Örülnének neked.
    És igazad van, ne erőlködj az idegen sztenderdekkel, azok nem szoktak bejönni okos embereknek soha… Bátorság! És hajrá Panka! :)

  2. poggi szerint:

    Aranyos vagy Zsifi – beszéltünk már róla, majd előbb-utóbb nyilván konkretizáljuk is a dolgot. Egyelőre van teendőm helyben is elég :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .