A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Változatok
Gondolkoztam valamicskét mostanában (rossz szokás, nem kéne csinálni), és jutottam mindenféle dolgokra. A blogról. Magamról. Szokásokról. Változásokról. Én-variációkról.
Például arra, hogy milyen könnyű is azt gondolni, hogy akárhány éve, mondjuk a blog kezdetekor, 2003-ban, vagy az első munkahelyemre belépéskor 2006-ban, vagy az egyetem megkezdésekor, 2012-ben, vagy akár mindenestül a Rasmus-kaland előtt mennyire más ember voltam, micsoda téveszméim voltak, de most bezzeg már tudom a frankót mindenről.
Meg arra, hogy pontosan ugyanazt csinálom még ma is, amiért ha nem is konkrétan haragszom már a tizenhat éves önmagamra, csak elnézően csóválom a fejemet a fölötte. Mert a tizenhat éves én is azt gondolta, hogy köszöni szépen, de ő már elért a megvilágosodás csúcsára, ő már mindent tud és ért, amit a világot illetően tudni és érteni lehet, ő már kész személyiség.
Jó, ma már nem hiszem azt, hogy mindent tudok és értek. De azt még mindig gondolom néha, hogy befejeződtem. Ami azon kívül, hogy elég depresszív gondolat – volt itt pár évtizedem, amíg még történtek velem dolgok, de mostantól már csak a leépülés jön és az apátia és a halál -, nem is olyan nagyon igaz. Mármint egyrészről hevesen reménykedem, hogy nem igaz (lásd az iménti közbeékelést), másrészről pedig egészen biztosan gyanítom, hogy nem lehet igaz.
Ha másért nem, hát már azért sem, mert ha visszalapozunk 2003-ba, 2006-ba, 2012-be, vagy voltaképpen akármikorra, nem voltam kész. Vadi új dolgok sétáltak be az életembe, emberek, érdeklődések, történések, gondolatok, világlátások. Egyes dolgok néha időlegesen néha tartósabban ki is sétáltak.
Fogok még változni. Nem leszek mindig az, aki most vagyok, de attól még mindig én vagyok én. És én is maradok. Még akkor is, hogyha egyes dolgok radikálisan mások voltak, és mások is lesznek majd odabenn.
És azt hiszem, ezt tudtam eddig is, a szívem mélyén, meg néha beszéltem is ilyesmiről, amikor az került szóba, hogy hogyan sodródnak el egymás mellől emberek, amikor mindkettő változik, és nem ugyanarra. De valahogy most mégis újult erővel köszöntött be a felismerés, és kicsit úgy érzem magam, mintha kaptam volna ajándékba egy jövőt és lehetőségeket, amikről úgy hittem, hogy nekem olyasmi már nincsen.
Először, de nem utoljára
Beszélgessünk Izlandról. Hogy miért? A válasz olyasmi, amit nagyon utálok adni, és általában minden tőlem telhetőt el is követek azért, hogy ilyesmit ne kelljen mondanom: azért, mert nem tudok Izlandról gyakorlatilag semmit.
(Most elmegyek nyalogatni kicsit a sebeimet, mert ez bizony fájt, de majd jövök vissza.)
(kép innen)
Szóval Izland. Nyilván tudok olyasmit, amit mindenki tud. Vulkánok vannak. Néha a vulkánok olyan temperamentumosak, hogy egészen alaposan beleköpnek a légi közlekedés levesébe. És az egész sziget egy böhöm nagy vulkán két óceáni lemez határán, ha úgy nézzük. Vikingek. Meg vikingek leszármazottai. Mindössze pár százezer lakos. Elhanyagolható mértékű erőszakos bűnözés. Nagyon furcsa nyelv, elmebeteg nyelvtan és morfológia, bizarr betűk. Nincsenek családnevek. Iszonyú sok író, és nagyon magas arányú rendszeres olvasó. Vízenergia és termálforrások. Gejzírek. Az egyik első női államelnök a világon. Birkák. Pónik. Nincsenek fák. Vannak viszont manók, koboldok, tündérek, legalábbis a népesség jelentős része szerint. Volt valami államcsőd is, nem is olyan régen arrafelé. Ehhez képest mintha nem éreznék magukat olyan rosszul.
Olyan szempontból hasonlít például Japánhoz, hogy sziget. És hogy önálló, de legalábbis Európából nézve elég jellegzetesen elkülönülő mikrokozmosz, amiért a fiatalok egy jelentős része nagyon be tud vadulni és vágyakozni utána. Mert más, mert idegen, mert egzotikus és mert annyira egyedi dolog pont oda elvágyódni. (Igen, most voltam cinikus. Előfordul.)
Hogy ez sok-e vagy kevés tudás egy országról, annak legyen valaki más a bírája. Vannak országok a világban, számosan, amikről ennél is kevesebbet tudok. Például igen sok országról szerintem még soha az életben nem hallottam, és pláne nem tudnám megmondani, hogy Ázsiában van-e vagy Afrikában. Vagy ki tudja, hogy hol. Mindenesetre Izland létezik, és nem tudok róla szinte semmit, és ez, remélhetőleg az eljövendő hónapokban meg fog változni valamelyest.
Gondolatkísérlet következik, remélhetőleg át az egész féléven, hacsak meg nem gondolom magam út közben és abba nem hagyom valahol (khm, a Harry Potter-újraolvasási projekt rémlik valakinek? De majd egyszer biztos befejezem!) de terv szerint nem fogom. A valóságot meg majd meglátjuk.
Szóval gondolatkísérlet következik, amelynek keretében megvizsgáljuk, mi történik egy Izlandról nem túl sokat tudó ember (aki vagyok) fejében, hogyha mindössze néhány hónap alatt áteresztünk rajta egy szekérderék többé-kevésbé modern, többé-kevésbé izlandi prózát. Úgy néhány ezer oldalt. Legrosszabb esetben kiderül, hogy nem tudok olvasni. Legjobb esetben lesz valamivel több sejtésem erről a furcsa szigetről és a furcsa lakóiról ahhoz képest, ami eddig volt, és ami, mint fentebb megállapítottuk, nem valami sok.
Szóval: ez volt a rovatindító poszt. A többi meg majd hamarosan.
Nem vicces
A nevetés elvileg mindenre gyógyír, kiváló élettani hatásai vannak, meg ilyesmi. Mindenki nevessen minél többet, minél gyakrabban. A nevetség a hosszú élet titka. Minden bajra orvosság. A legjobb orvosság. Meg minden.
Azt figyeltem meg egy ideje, jó ideje, hogy nem nevetek valami sokat. Ez pedig igencsak meglepő, mert amúgy szeretem a viccet, és van is humorom, noha tény és való, hogy inkább hajlok az irónia meg a gúny felé, mint bárhová máshova. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy mindkettőnek gyakrabban vagyok én a célpontja, mint bárki más. Már csak azért is, mert ha én már jól kiröhögtem saját magamon mindent, akkor más már nem tud új gyengeséget találni. De nem erről akartam írni.
Arról akartam írni, hogy nem szoktam nevetni. Néha, főleg ha emberekkel vagyok, hogyha nagyon olyan a hangulat, hogyha fesztelenség van, hogyha sikerül elfeledkeznem a világról, szóval hogyha minden összejön. Egyébként meg kuncogni szoktam meg az orrom alatt vigyorogni-horkantgatni, meg ilyesmi. Olyan kis sznob, nem igazán nevető csak majdnem-nevető furcsa hangeffekteket hallatok, ami szerintem igazából inkább orrban történik, mint bárhol máshol. (Nem tudom, van-e ennek neve egyáltalán.)
Gyanítom, hogy ebben semmi egészséges nincs.
De arra jöttem rá a rádiókabarét hallgatva, hogy ez, a nem nevetés bizony nem feltétlenül az én hibám. Hogy egy csomó minden egyszerűen tényleg nem vicces. Egyik oldalról nézve örömteli fejlemény hogy megtörtént a sztendap-forradalom idehaza. Másik oldalról nézve ennek az intelligens vadhajtása még vagy várat magára, vagy csak nem jutott el a rádióig.
Nem vicces Reisz András palóc tájszólását utánozni, és ha tíz év alatt nem lett viccessé, akkor lehet, hogy lassan fel lehetne hagyni vele, mert nem fog. Nem vicces a postáson, a bolti pénztároson, a nyugdíjason élcelődni. A nyomorúság és kiszolgáltatottság felemlegetése nem vicces.
És azt is gyanítom, hogy ez részint meg mégis rajtam múlik, mármint a nem nevetés. Fantasztikus önfegyelemmel mérlegelem, hogy valami vicces-e vagy sem. Mert egy csomó minden csak közönséges, nem elég intellektuális, vagy egyszerűen buta. Vagy elcsépelt. És abban a humordömpingben, ami árad az emberre nap mint nap, magasra kerül a léc, mert annak, aminek ebben a tengerben meg akar látszani, nagyon jónak kell lenni. Nagyon eredetinek. Nagyon szellemesnek. Nagyon meglepőnek.
Mindig úgy szégyellem magam, amikor valami egészen jó viccnek tűnik, és én mégsem nevetek rajta. Nem is értem pontosan, hogy miért. Kicsit úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok, hogy túl magasak az elvárásaim, vagy egyszerűen csak… szóval hogy az a szegény poén jobbat érdemelne nálam. Valaki olyat, aki tudja értékelni.
Na mindegy. Nem ezt akartam írni, de hát félúton elfelejtettem, hogy mit is akartam. Viszont legalább írtam valamit. Lesz majd ez még jobb is.
Viccesebb viszont lehet, hogy nem.
Mi történt?
Jó a kérdés, nem? Egyrészről mi történt a tavalyi évben, mi történt a tavalyi évvel – és másrészről, mi történt itt, mi történt a bloggal. Nem fogom túlzásba vinni a magyarázkodást, mert attól csak összezavarodom és zavarba jövök, az meg igazán kinek hiányzik?
Történt valami valójában? Persze. Fél évet éltem külföldön, történtek érdekes dolgok, csináltam párezer fényképet, megismerkedtem pártucat emberrel, voltak kalandjaim, rájöttem mindenfélére magamról meg a döntéseimről, tanultam nyelvet, láttam világot. Máskor meg, ezzel párhuzamosan gyötört a honvágy, a tanácstalanság meg a magány, és hogy nem volt kedvem gondolkozni, nem volt kedvem beszélni. Volt ilyen is, olyan is. Voltak nagyon boldog pillanatok, és nem voltak igazán extrém módon boldogtalan pillanatok.
Aztán hazaköltöztem. Összezavarodtam. Elkeseredtem. Bonyolódott minden az egyetemen, és meglepetésemre egészen eltolódtak az érdeklődésem határvonalai. Furcsa dolgokat tanulok mostanában, az elmúlt félévben és most is. Elég sok svéd dolgot. Kicsit meglepő, kicsit nem meglepő, de akárhogy is: tény. Annyira tény, hogy amikor nem is olyan régen, a félév elején, tárgyfelvétel idején dönteni kellett, hogy vagy végzek időben, most tavasszal, ahogy kellene, de akkor kénytelen vagyok feláldozni a svédóráimat, vagy tanulok tovább svédül, és elcsúszom egy félévvel, már nem is igazán kellett dönteni, el volt az döntve réges-rég. Az egyetlen béka, amit le kellett nyelni, annyi volt, hogy beállok én is a sorba, azok közé, akik a statisztikában úgy állnak, hogy Erasmus után nem képesek időben befejezni a tanulmányaikat.
Na bumm. Van ez így. Azt tudom, hogy nekem miért alakult így, azt meg nem tudom, hogy másoknak miért, és lényegében nincs is hozzá sok közöm. Nem örülök neki, hogy nem én vagyok az, aki csakazértis megmutatja a világnak, hogy így is lehet, és bezzeg az, aki elég motivált és elég szorgalmas (haha). De így is jó. Jó lesz ez.
És hogy a bloggal mi történt közben?
Háttérbe szorult. Egyrészt annyi minden mást csináltam, hogy nem volt türelmem és kedvem és kitartásom hozzá. Másrészt sokszor meg annyira nem csináltam semmit, miközben éreztem a kényszert, hogy kellene, hogy arról se volt kedvem írni. Harmadrészt pedig az is történt, hogy feladatként nehezedett rám az, hogy azon felül, hogy a “tökéletes Erasmista tapasztalatot” éljem meg, ezt “tökéletesen” dokumentáljam is, frappánsan és elegánsan és… szóval úgy, hogy abból bizony tényleg feladat lett volna. De legesleginkább az történt, hogy elkényeztettek. A kényszerem, hogy megosszam a világgal, ami szét akar feszíteni belülről, új ösvényre terelődött. Szert tettem egy végtelen türelemmel és jóindulattal megáldott levelezőpartnerre, és úgy alakult, hogy megtaláltam abban a vonzerőt, hogy egyrészt lehet kérdezni, és hamarosan kapok rá választ, másrészt pedig azt, hogy nem nyilvános formát választottam, és szabadon lehet olyasmit is leírni, amit egyébként még ide, magam előtt se mernék.
(Hogy miért biztonságosabb valaki másnak leírni azt, amit még magamnak se tennék, azt nem tudom biztosan, de talán nem is fontos.)
Szóval így telt el 2014. Az első fele Svédországban, a második itthon; az első fele inkább Meseország volt és Álomvilág, a második fele inkább Egyetem és Határidők és Rohanás. Mostanra pedig annyira messzire került tőlem mindkét félidő, hogy lassacskán alig-alig hiszem már el, hogy megtörténtek. Megvannak a fényképeim, és megvannak a jegyeim, de az egész mégis olyan távolra sodródott, hogy talán igaz se volt.
Ez történt. Ment tovább az élet a maga útján, ahogy szokott, noha megváltozott díszletek között, és talán egy valamelyest megváltozott főszereplővel. A bloggal pedig az történt, hogy hiányzott, néha gondoltam rá, néha nem, néha szórakozottan megnyitottam, hogy nincs-e új bejegyzés, aztán észbe kaptam, hogy ez igencsak tudathasadásos ötlet.
És hogy most mi lesz?
Nem tudom. Most éppen írok. Talán írok majd gyakrabban. Talán nem. Talán írok olyasmiről, ami történik velem, talán nem. Talán írok olyasmiről, ami a fél év Meseország alatt történt, talán nem. Annyira sok idő telt el, és annyira kizökkentem mindenféle írásból, eltekintve a levelezéstől persze, hogy fogalmam sincs, mit tudok, mire vagyok még képes, és mi fér bele az életembe.
Azt mondják, egy új szokás meggyökeredéséhez hozzávetőleg hatvanhat napra van szükség. Nem mondhatnám, hogy a blogírás szükségképpen új szokás lenne, mert nem az, de valamelyest mégis leszoktam róla, hatvan napnál jóval hosszabb idő alatt. A blogot nem írásra jelen pillanatban sokkal jobban be vagyok idomítva, mint az írásra. Szóval nem ígérek semmit. Kár is volna.
Meglátjuk. Hatvanhat nap múlva április vége lesz. Majd akkor megnézem, történt-e valami, már ha addig el nem felejtem.
Így.