A nevetés elvileg mindenre gyógyír, kiváló élettani hatásai vannak, meg ilyesmi. Mindenki nevessen minél többet, minél gyakrabban. A nevetség a hosszú élet titka. Minden bajra orvosság. A legjobb orvosság. Meg minden.

Azt figyeltem meg egy ideje, jó ideje, hogy nem nevetek valami sokat. Ez pedig igencsak meglepő, mert amúgy szeretem a viccet, és van is humorom, noha tény és való, hogy inkább hajlok az irónia meg a gúny felé, mint bárhová máshova. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy mindkettőnek gyakrabban vagyok én a célpontja, mint bárki más. Már csak azért is, mert ha én már jól kiröhögtem saját magamon mindent, akkor más már nem tud új gyengeséget találni. De nem erről akartam írni.

Arról akartam írni, hogy nem szoktam nevetni. Néha, főleg ha emberekkel vagyok, hogyha nagyon olyan a hangulat, hogyha fesztelenség van, hogyha sikerül elfeledkeznem a világról, szóval hogyha minden összejön. Egyébként meg kuncogni szoktam meg az orrom alatt vigyorogni-horkantgatni, meg ilyesmi. Olyan kis sznob, nem igazán nevető csak majdnem-nevető furcsa hangeffekteket hallatok, ami szerintem igazából inkább orrban történik, mint bárhol máshol. (Nem tudom, van-e ennek neve egyáltalán.)

Gyanítom, hogy ebben semmi egészséges nincs.

De arra jöttem rá a rádiókabarét hallgatva, hogy ez, a nem nevetés bizony nem feltétlenül az én hibám. Hogy egy csomó minden egyszerűen tényleg nem vicces. Egyik oldalról nézve örömteli fejlemény hogy megtörtént a sztendap-forradalom idehaza. Másik oldalról nézve ennek az intelligens vadhajtása még vagy várat magára, vagy csak nem jutott el a rádióig.

Nem vicces Reisz András palóc tájszólását utánozni, és ha tíz év alatt nem lett viccessé, akkor lehet, hogy lassan fel lehetne hagyni vele, mert nem fog. Nem vicces a postáson, a bolti pénztároson, a nyugdíjason élcelődni. A nyomorúság és kiszolgáltatottság felemlegetése nem vicces.

És azt is gyanítom, hogy ez részint meg mégis rajtam múlik, mármint a nem nevetés. Fantasztikus önfegyelemmel mérlegelem, hogy valami vicces-e vagy sem. Mert egy csomó minden csak közönséges, nem elég intellektuális, vagy egyszerűen buta. Vagy elcsépelt. És abban a humordömpingben, ami árad az emberre nap mint nap, magasra kerül a léc, mert annak, aminek ebben a tengerben meg akar látszani, nagyon jónak kell lenni. Nagyon eredetinek. Nagyon szellemesnek. Nagyon meglepőnek.

Mindig úgy szégyellem magam, amikor valami egészen jó viccnek tűnik, és én mégsem nevetek rajta. Nem is értem pontosan, hogy miért. Kicsit úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok, hogy túl magasak az elvárásaim, vagy egyszerűen csak… szóval hogy az a szegény poén jobbat érdemelne nálam. Valaki olyat, aki tudja értékelni.

Na mindegy. Nem ezt akartam írni, de hát félúton elfelejtettem, hogy mit is akartam. Viszont legalább írtam valamit. Lesz majd ez még jobb is.

Viccesebb viszont lehet, hogy nem.

Jó a kérdés, nem? Egyrészről mi történt a tavalyi évben, mi történt a tavalyi évvel – és másrészről, mi történt itt, mi történt a bloggal. Nem fogom túlzásba vinni a magyarázkodást, mert attól csak összezavarodom és zavarba jövök, az meg igazán kinek hiányzik?

Történt valami valójában? Persze. Fél évet éltem külföldön, történtek érdekes dolgok, csináltam párezer fényképet, megismerkedtem pártucat emberrel, voltak kalandjaim, rájöttem mindenfélére magamról meg a döntéseimről, tanultam nyelvet, láttam világot. Máskor meg, ezzel párhuzamosan gyötört a honvágy, a tanácstalanság meg a magány, és hogy nem volt kedvem gondolkozni, nem volt kedvem beszélni. Volt ilyen is, olyan is. Voltak nagyon boldog pillanatok, és nem voltak igazán extrém módon boldogtalan pillanatok.

Aztán hazaköltöztem. Összezavarodtam. Elkeseredtem. Bonyolódott minden az egyetemen, és meglepetésemre egészen eltolódtak az érdeklődésem határvonalai. Furcsa dolgokat tanulok mostanában, az elmúlt félévben és most is. Elég sok svéd dolgot. Kicsit meglepő, kicsit nem meglepő, de akárhogy is: tény. Annyira tény, hogy amikor nem is olyan régen, a félév elején, tárgyfelvétel idején dönteni kellett, hogy vagy végzek időben, most tavasszal, ahogy kellene, de akkor kénytelen vagyok feláldozni a svédóráimat, vagy tanulok tovább svédül, és elcsúszom egy félévvel, már nem is igazán kellett dönteni, el volt az döntve réges-rég. Az egyetlen béka, amit le kellett nyelni, annyi volt, hogy beállok én is a sorba, azok közé, akik a statisztikában úgy állnak, hogy Erasmus után nem képesek időben befejezni a tanulmányaikat.

Na bumm. Van ez így. Azt tudom, hogy nekem miért alakult így, azt meg nem tudom, hogy másoknak miért, és lényegében nincs is hozzá sok közöm. Nem örülök neki, hogy nem én vagyok az, aki csakazértis megmutatja a világnak, hogy így is lehet, és bezzeg az, aki elég motivált és elég szorgalmas (haha). De így is jó. Jó lesz ez.

És hogy a bloggal mi történt közben?

Háttérbe szorult. Egyrészt annyi minden mást csináltam, hogy nem volt türelmem és kedvem és kitartásom hozzá. Másrészt sokszor meg annyira nem csináltam semmit, miközben éreztem a kényszert, hogy kellene, hogy arról se volt kedvem írni. Harmadrészt pedig az is történt, hogy feladatként nehezedett rám az, hogy azon felül, hogy a “tökéletes Erasmista tapasztalatot” éljem meg, ezt “tökéletesen” dokumentáljam is, frappánsan és elegánsan és… szóval úgy, hogy abból bizony tényleg feladat lett volna. De legesleginkább az történt, hogy elkényeztettek. A kényszerem, hogy megosszam a világgal, ami szét akar feszíteni belülről, új ösvényre terelődött. Szert tettem egy végtelen türelemmel és jóindulattal megáldott levelezőpartnerre, és úgy alakult, hogy megtaláltam abban a vonzerőt, hogy egyrészt lehet kérdezni, és hamarosan kapok rá választ, másrészt pedig azt, hogy nem nyilvános formát választottam, és szabadon lehet olyasmit is leírni, amit egyébként még ide, magam előtt se mernék.

(Hogy miért biztonságosabb valaki másnak leírni azt, amit még magamnak se tennék, azt nem tudom biztosan, de talán nem is fontos.)

Szóval így telt el 2014. Az első fele Svédországban, a második itthon; az első fele inkább Meseország volt és Álomvilág, a második fele inkább Egyetem és Határidők és Rohanás. Mostanra pedig annyira messzire került tőlem mindkét félidő, hogy lassacskán alig-alig hiszem már el, hogy megtörténtek. Megvannak a fényképeim, és megvannak a jegyeim, de az egész mégis olyan távolra sodródott, hogy talán igaz se volt.

Ez történt. Ment tovább az élet a maga útján, ahogy szokott, noha megváltozott díszletek között, és talán egy valamelyest megváltozott főszereplővel. A bloggal pedig az történt, hogy hiányzott, néha gondoltam rá, néha nem, néha szórakozottan megnyitottam, hogy nincs-e új bejegyzés, aztán észbe kaptam, hogy ez igencsak tudathasadásos ötlet.

És hogy most mi lesz?

Nem tudom. Most éppen írok. Talán írok majd gyakrabban. Talán nem. Talán írok olyasmiről, ami történik velem, talán nem. Talán írok olyasmiről, ami a fél év Meseország alatt történt, talán nem. Annyira sok idő telt el, és annyira kizökkentem mindenféle írásból, eltekintve a levelezéstől persze, hogy fogalmam sincs, mit tudok, mire vagyok még képes, és mi fér bele az életembe.

Azt mondják, egy új szokás meggyökeredéséhez hozzávetőleg hatvanhat napra van szükség. Nem mondhatnám, hogy a blogírás szükségképpen új szokás lenne, mert nem az, de valamelyest mégis leszoktam róla, hatvan napnál jóval hosszabb idő alatt. A blogot nem írásra jelen pillanatban sokkal jobban be vagyok idomítva, mint az írásra. Szóval nem ígérek semmit. Kár is volna.

Meglátjuk. Hatvanhat nap múlva április vége lesz. Majd akkor megnézem, történt-e valami, már ha addig el nem felejtem.

Így.