Mi történt?

Jó a kérdés, nem? Egyrészről mi történt a tavalyi évben, mi történt a tavalyi évvel – és másrészről, mi történt itt, mi történt a bloggal. Nem fogom túlzásba vinni a magyarázkodást, mert attól csak összezavarodom és zavarba jövök, az meg igazán kinek hiányzik?

Történt valami valójában? Persze. Fél évet éltem külföldön, történtek érdekes dolgok, csináltam párezer fényképet, megismerkedtem pártucat emberrel, voltak kalandjaim, rájöttem mindenfélére magamról meg a döntéseimről, tanultam nyelvet, láttam világot. Máskor meg, ezzel párhuzamosan gyötört a honvágy, a tanácstalanság meg a magány, és hogy nem volt kedvem gondolkozni, nem volt kedvem beszélni. Volt ilyen is, olyan is. Voltak nagyon boldog pillanatok, és nem voltak igazán extrém módon boldogtalan pillanatok.

Aztán hazaköltöztem. Összezavarodtam. Elkeseredtem. Bonyolódott minden az egyetemen, és meglepetésemre egészen eltolódtak az érdeklődésem határvonalai. Furcsa dolgokat tanulok mostanában, az elmúlt félévben és most is. Elég sok svéd dolgot. Kicsit meglepő, kicsit nem meglepő, de akárhogy is: tény. Annyira tény, hogy amikor nem is olyan régen, a félév elején, tárgyfelvétel idején dönteni kellett, hogy vagy végzek időben, most tavasszal, ahogy kellene, de akkor kénytelen vagyok feláldozni a svédóráimat, vagy tanulok tovább svédül, és elcsúszom egy félévvel, már nem is igazán kellett dönteni, el volt az döntve réges-rég. Az egyetlen béka, amit le kellett nyelni, annyi volt, hogy beállok én is a sorba, azok közé, akik a statisztikában úgy állnak, hogy Erasmus után nem képesek időben befejezni a tanulmányaikat.

Na bumm. Van ez így. Azt tudom, hogy nekem miért alakult így, azt meg nem tudom, hogy másoknak miért, és lényegében nincs is hozzá sok közöm. Nem örülök neki, hogy nem én vagyok az, aki csakazértis megmutatja a világnak, hogy így is lehet, és bezzeg az, aki elég motivált és elég szorgalmas (haha). De így is jó. Jó lesz ez.

És hogy a bloggal mi történt közben?

Háttérbe szorult. Egyrészt annyi minden mást csináltam, hogy nem volt türelmem és kedvem és kitartásom hozzá. Másrészt sokszor meg annyira nem csináltam semmit, miközben éreztem a kényszert, hogy kellene, hogy arról se volt kedvem írni. Harmadrészt pedig az is történt, hogy feladatként nehezedett rám az, hogy azon felül, hogy a “tökéletes Erasmista tapasztalatot” éljem meg, ezt “tökéletesen” dokumentáljam is, frappánsan és elegánsan és… szóval úgy, hogy abból bizony tényleg feladat lett volna. De legesleginkább az történt, hogy elkényeztettek. A kényszerem, hogy megosszam a világgal, ami szét akar feszíteni belülről, új ösvényre terelődött. Szert tettem egy végtelen türelemmel és jóindulattal megáldott levelezőpartnerre, és úgy alakult, hogy megtaláltam abban a vonzerőt, hogy egyrészt lehet kérdezni, és hamarosan kapok rá választ, másrészt pedig azt, hogy nem nyilvános formát választottam, és szabadon lehet olyasmit is leírni, amit egyébként még ide, magam előtt se mernék.

(Hogy miért biztonságosabb valaki másnak leírni azt, amit még magamnak se tennék, azt nem tudom biztosan, de talán nem is fontos.)

Szóval így telt el 2014. Az első fele Svédországban, a második itthon; az első fele inkább Meseország volt és Álomvilág, a második fele inkább Egyetem és Határidők és Rohanás. Mostanra pedig annyira messzire került tőlem mindkét félidő, hogy lassacskán alig-alig hiszem már el, hogy megtörténtek. Megvannak a fényképeim, és megvannak a jegyeim, de az egész mégis olyan távolra sodródott, hogy talán igaz se volt.

Ez történt. Ment tovább az élet a maga útján, ahogy szokott, noha megváltozott díszletek között, és talán egy valamelyest megváltozott főszereplővel. A bloggal pedig az történt, hogy hiányzott, néha gondoltam rá, néha nem, néha szórakozottan megnyitottam, hogy nincs-e új bejegyzés, aztán észbe kaptam, hogy ez igencsak tudathasadásos ötlet.

És hogy most mi lesz?

Nem tudom. Most éppen írok. Talán írok majd gyakrabban. Talán nem. Talán írok olyasmiről, ami történik velem, talán nem. Talán írok olyasmiről, ami a fél év Meseország alatt történt, talán nem. Annyira sok idő telt el, és annyira kizökkentem mindenféle írásból, eltekintve a levelezéstől persze, hogy fogalmam sincs, mit tudok, mire vagyok még képes, és mi fér bele az életembe.

Azt mondják, egy új szokás meggyökeredéséhez hozzávetőleg hatvanhat napra van szükség. Nem mondhatnám, hogy a blogírás szükségképpen új szokás lenne, mert nem az, de valamelyest mégis leszoktam róla, hatvan napnál jóval hosszabb idő alatt. A blogot nem írásra jelen pillanatban sokkal jobban be vagyok idomítva, mint az írásra. Szóval nem ígérek semmit. Kár is volna.

Meglátjuk. Hatvanhat nap múlva április vége lesz. Majd akkor megnézem, történt-e valami, már ha addig el nem felejtem.

Így.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .