Változatok

Gondolkoztam valamicskét mostanában (rossz szokás, nem kéne csinálni), és jutottam mindenféle dolgokra. A blogról. Magamról. Szokásokról. Változásokról. Én-variációkról.

Például arra, hogy milyen könnyű is azt gondolni, hogy akárhány éve, mondjuk a blog kezdetekor, 2003-ban, vagy az első munkahelyemre belépéskor 2006-ban, vagy az egyetem megkezdésekor, 2012-ben, vagy akár mindenestül a Rasmus-kaland előtt mennyire más ember voltam, micsoda téveszméim voltak, de most bezzeg már tudom a frankót mindenről.

Meg arra, hogy pontosan ugyanazt csinálom még ma is, amiért ha nem is konkrétan haragszom már a tizenhat éves önmagamra, csak elnézően csóválom a fejemet a fölötte. Mert a tizenhat éves én is azt gondolta, hogy köszöni szépen, de ő már elért a megvilágosodás csúcsára, ő már mindent tud és ért, amit a világot illetően tudni és érteni lehet, ő már kész személyiség.

Jó, ma már nem hiszem azt, hogy mindent tudok és értek. De azt még mindig gondolom néha, hogy befejeződtem. Ami azon kívül, hogy elég depresszív gondolat – volt itt pár évtizedem, amíg még történtek velem dolgok, de mostantól már csak a leépülés jön és az apátia és a halál -, nem is olyan nagyon igaz. Mármint egyrészről hevesen reménykedem, hogy nem igaz (lásd az iménti közbeékelést), másrészről pedig egészen biztosan gyanítom, hogy nem lehet igaz.

Ha másért nem, hát már azért sem, mert ha visszalapozunk 2003-ba, 2006-ba, 2012-be, vagy voltaképpen akármikorra, nem voltam kész. Vadi új dolgok sétáltak be az életembe, emberek, érdeklődések, történések, gondolatok, világlátások. Egyes dolgok néha időlegesen néha tartósabban ki is sétáltak.

Fogok még változni. Nem leszek mindig az, aki most vagyok, de attól még mindig én vagyok én. És én is maradok. Még akkor is, hogyha egyes dolgok radikálisan mások voltak, és mások is lesznek majd odabenn.

És azt hiszem, ezt tudtam eddig is, a szívem mélyén, meg néha beszéltem is ilyesmiről, amikor az került szóba, hogy hogyan sodródnak el egymás mellől emberek, amikor mindkettő változik, és nem ugyanarra. De valahogy most mégis újult erővel köszöntött be a felismerés, és kicsit úgy érzem magam, mintha kaptam volna ajándékba egy jövőt és lehetőségeket, amikről úgy hittem, hogy nekem olyasmi már nincsen.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .