A lúzer és a konformisták

:: 6 perc alatt olvasható ::

Van itt egy könyv. Olyan kis ártatlan, komoly, jólnevelt könyvecske, Európa kiadó, Modern Könyvtár, diszkrét, vékony, szürkés-zöldes borító, komoly cím, potenciálisan nehéz téma, a fülszöveg ígérete szerint komoly, mély társadalomkritikával. És mindezt alig száz oldalban! Mire számíthat itt az ember lánya? Hogy ez nem lesz móka és kacagás, az is biztos.

Pedig ártatlanul kezdődik ám a dolog: adott egy család: a papa esperes, a mama papné, és megajándékozta az Úr őket két leánygyermekkel: egy idősebbel, Thuriddal, aki könnyed és vidám, temperamentumos és világot akar látni; meg egy ifjabbal, Rannveiggel, akit a paplak napsugarának becéznek, és aki nem tör semmiféle babérokra, nem vágyik világgá, legjobban kézimunkázni szeret, boldoggá teszi az élet otthon, a halásztelepen, és tulajdonképp elégedett mindazzal, amije van. A fülszöveg nemes egyszerűséggel együgyűnek titulálja, ami szerintem erős túlzás, a könyv semmi ilyesmit nem említ, de szó, ami szó, valóban nem az az alkat ez a mi Rannveigünk, akitől nagy tetteket és világmegváltást várnánk.

Azonban ezzel a lánnyal mégis akad probléma, hiába a jó szíve, a jó kedélye és a kedves természete: akárhogy igyekszik is a családja, nem sikerült férjhez adni, noha már – minő borzalom – a harmincat is betöltötte. Így aztán nincs mit tenni, épp mint nővérét sok évvel korábban, el kell küldeni Koppenhágába, hogy… hát, nem is tudom. Hogy összeszedje magát? Hogy kívánatosabb parti legyen? Hogy bátran és megerősödve térjen vissza? Amikor pedig bedobják a lehetőséget, hogy esetleg tanulhatna kontinentális hímzést is dániai tartózkodása alatt, Rannveig beadja a derekát. Megkezdődik a heves készülődés, ruhavarratás, csomagolás, aprólékos gonddal összeállított mindenfélék, és az ifjú hölgy meg is érkezik az ismerős családhoz, akik majd gondját viselik.

Eleinte minden nap részletes, kimerítő és alapos leveleket ír tiszteletreméltó szorgalommal családjának, aztán ezeknek a beszámolóknak egyik napról a másikra, se szó, se beszéd vége szakad, és mindössze fél év távollét után Rannveig hazatér, “megerősödnie” pedig mindösszesen “derekának” sikerült, azaz, hogy ne közönségesen, de mégis lényegre törően fejezzem ki magam: megesett lányként utazik haza szüleihez. Innentől pedig színtiszta szürrealistásba csap át a történet: várunk egy vőlegényre, aki vagy létezik, vagy nem, vagy jegyese a papkisasszonynak, vagy nem, de az biztos, hogy Izlandra azzal a hajóval, amellyel érkeznie kellene, már csak a halálhíre fut be. Esküvő híján Rannveig nem tehet mást, lányként szüli meg gyermekét, ami egyébként a legkevésbé sem baj: ha ezek után hét évig tiszta életet él, és más baj nem történik, visszanyeri leányságát.

fishing(kép innen)

Nem mesélem végig a történetet, egyrészt, mert egyre bizarrabb és bizarrabb fordulatokat vesz, másrészt azért, mert rövidke, és egy délután alatt elolvasható, harmadrészt meg azért, mert nincs is túl sok jelentősége. Történnek dolgok, például a gyereket rövid úton eltüntetik, a hétéves leányság-visszanyerési projekt is kudarcba fullad, meg ilyesmi. De nem ez a fontos, hanem az, hogy mindenféle dolgokon el kellett gondolkoznom, és mindjárt kétféle regiszterben is.

A fölső, felszíni regiszter az egyszerűbb, úgyhogy először beszélgessünk kicsit arról. Arról, hogy milyen mélységesen elkeserítő, amikor olyan fontos egy családnak, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak, hogy egy jómódú leány feltétlenül töltsön időt külföldön (márpedig a külföld szinte feltétlenül egyenlő Koppenhágával, de ezt most hagyjuk is), hogy a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ennek a szóban forgó jómódú leánynak ehhez, mindent összevetve a legcsekélyebb kedve sincs. Jó családból való lányok Koppenhágában töltenek pár évet, majd – nem derékban – megerősödve térnek haza, és jó alaposan férjhez mennek. Ez a világ rendje, és aki ezt magától nem képes követni, azt se szó, se beszéd, erőszakkal hajtjuk végig a pályán. Kerül, amibe kerül. Ha meg véletlenül úgy tűnik, hogy rossz vége lesz valaminek, akkor majd az aktuálisan felmerülő gubancot megoldjuk, a tűzoltás minden esetben kiváló stratégia, sokkal jobb, mint megelőző jelleggel hagyni a gyereket békén, és nem erőltetni, hogy mi az, hogy nem akar, hát játsszon már a gyufával.

Ez a része volt az a könyvnek, ami dühített, pont azért, amiért dühít az ilyesmi a valóságban, amiért dühít, amikor a társadalmi elvárásokat, normákat, akármiket megpróbálják az emberek egymásra erőltetni, meg magyarázatokat követelni, meg a jó ég tudja, mit csinálni; kérdőre vonni egymást azért, hogy hogyan is merészelünk azok lenni, akik vagyunk.

De van itt valami más is, ami miatt meg mégse utáltam ezt a könyvet, sőt. Ez az a bizonyos mélyebb rétege, és ez az, ami komplikáltabb, és pont ezért semmiféle garanciát nem merek rá vállalni, hogy sikerül értelmes szavakba öntenem a dolgot. De a lényeg a következő (és ha úgy tetszik, most jön a spoiler): ez a könyv rendkívüli módon vicces. Egyetlen sora sem komoly. És az a mód, ahogy szépen, lassan, fokozatosan rádöbbenti az embert, hogy ez kérem szépen egy vicc, ez szatíra, ez paródia, ez gúny, no hát az a zseniális – és pont ez lesz az, hogy mitől vicces a vicces, amit nem biztos, hogy el fogok tudni mesélni, úgyhogy elkezdem kicsit messzebbről.

Valamikor a kétezres évek elején, a délutáni műsorban, úgy négy óra körül, abban az időszakban, amikor hazaérkeztem az iskolából, és egy sonkás szendviccsel lerogytam agyatlan állapotban a tévé elé, adta a Cartoon Network a Powerpuff Girls című kiemelkedően mókás rajzfilmsorozatot. A PPG, azok kedvéért, akik túl öregek vagy túl fiatalok hozzá, három darab óvodás szuperhőst jelent, akik minden epizódban elpáholják a békés kisvárost fenyegető aznapi ellenséget. Nincs igazán komplex cselekmény (vagy őszintén, bármilyen), narratíva, vagy bármi. Poénok vannak, mégpedig olyan poénok, amiket a kamasz néző megért, a kisgyerek nem (és a kamaszt felsőbbrendűségének ilyesfajta bizonyítékai iszonyú boldoggá teszik). Mondjuk az az epizód, ami teljes terjedelmében Beatles dalszövegekből áll, és a négy főgonoszból összeálló szuperbanda terrorizálja benne a várost addig, amíg a frontemberük szerelmes nem lesz. Például. De vannak állandó gegek is, amik túlnyomórészt abból adódnak, hogy rámutatnak arra az igencsak abszurd paradoxonra, hogy valaki egy cuki óvodás kislány, és közben világot megmentő szuperhős.

De felnőtt részről nem övezte osztatlan lelkesedés az én PPG iránti lelkesedésemet, hiába játszottam ki még azt az ütőkártyámat is, hogy de hát angolul van (és akkoriban az angolom abban a fázisában járt, mint most a svédem, hogy írok és olvasok, de nem beszélek, és hacsak nem nagyon muszáj, akkor nem is hallok.) Az volt az általános vélekedés, hogy a verekedős-szuperhősös-világmegmentős rajzfilmek károsak, ostobák és reménytelenek, és elpusztítják az agyamat, és kulturáltabb elfoglaltságokat kellene találnom magamnak. És hiába játszottam ki a másik ütőkártyámat is, miszerint “na jó, de ez nem olyan rajzfilm, ez az olyan rajzfilmeknek a paródiája!” (és mivel kamasz voltam, kifejezetten ki is tudtam mondani, hogyha valamit kurziválva gondoltam.) Erre ugyanis az volt a válasz, hogy a paródia címke igazából csak menekülési útvonala annak a sznoboknak, akik nem akarják az igazi, és társadalmilag megvetendő és elítélendő dolgot fogyasztani, hanem azzal mutatják a felsőbbrendűségüket, hogy ők tulajdonképpen ezt a megvetendő és elítélendő dolgot kinevetik.

Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy sznob vagyok-e (egyébként igen), és lelkes fogyasztója-e a szuperhősös rajzfilmeknek (így másfél évtized távlatából annyira már nem), mert ez annyira nem fontos. Sokkal inkább az a fontos, hogy bár ennek a kijelentésnek van valóságalapja, mégsem teljesen igaz, legalábbis szerintem. A paródia kizárólag attól vicces, hogy ismerjük az eredetit: minél jobban ismerjük, annál viccesebb. (Kivéve persze a rossz paródiát, de ez most megint más kérdés.) Azaz, hogy konkrét példát mondjak: a “Már megint egy…” kezdetű című filmeket csak azok találják mulatságosnak, akik felismerik benne az utalásokat, és aki nincs otthon az adott aktuális trendműfajban, annak semmit sem mond. És így tovább. (A viccről amúgy is az a sejtésem van, hogy ahányszor valamin nevetünk, igazából magunkon nevetünk, legalábbis a jó viccek esetén. A rossz viccek azok, amikor valaki más rovására, valaki más gyengeségein nevetünk, hogy ettől jobbnak érezzük magunkat. De ez megint teljesen más kérdés, és ebbe sem kéne most belemenni.) Szóval ami vicces, az csak a megfelelő kontextus ismeretében lesz vicces. Az ismeret azonban nem ekvivalens az önkéntes fogyasztással, a rajongással és a csodálattal. Vagy akár a helyesléssel. Azaz: lehet azért vicces a PowerPuff Girls mert látott már az ember életében világmegmentős-szuperhősös rajzfilmet, és ismeri a kliséket, és egyrészt mulat a kikarikírozott motívumokon, másrészt pedig magán, amiért ezekre ráismer.

És amikor az ember nekilát ennek a komoly külsejű kis könyvnek, ami A jó papkisasszony, akkor egy jó darabig nincs oka gyanakodni. A nagy, Nobel-díjas író, a komoly irodalmár, a komoly társadalomkritikai arzenált felvonultató mű… mígnem az olvasó egyre-másra megzavarodik. A jelek diszkrétek, de ott vannak. A kisregény nettó terjedelme száz oldal, mégpedig száz kicsi oldal. Ehhez képest van benne néhány egészen felfoghatatlanul terjedelmes felsorolás, mondjuk azoké a hímzésformáké, amelyeknek Rannveig ismerője; azoké a ruháké, amelyeket magával visz Koppenhágába, no meg ezeknek a ruháknak a története, szabása és varratásának körülményei, és a megrendelést megelőző döntések tételes jegyzéke; mindazon további poggyászoké, amelyek nem ruhák, de az utazóládába kerültek: könyvek, képek, ágynemű, meg nagyjából minden az ég világon. Olyasmi, amit az ember egy romantikus lányregényben várna, nem pedig a nagy és komoly író nagy és komoly kisregényében. Aztán jön ez az egész terhesség és leányanyaság dolog, az esküvői előkészületek gondos és alapos leírása, a menü felsorolása, a sütés-főzés leírása. Közben adott esetben több évnyi cselekmény fölött átsiklunk.

Rettenetesen szórakoztat, hogy lerakom a könyvet, és gondolkoznom kell rajta, hogy ez most komoly volt-e vagy sem, és hogy ez most mégis, mi a csoda volt. És fogalmam sincs róla, hogy eltaláltam-e a választ, vagy sem.

Laxness ugyanolyan hanyag eleganciával zárja le az utolsó oldalakon, hogy kivel mi történt, és ki mikor és hogyan halt meg, felsorolásos jelleggel, mint tette azt nyolcvan oldallal korábban az úti kelengyével. És valahol, itt a kis kötet során teszi meg valahol észrevétlenül azt is, hogy az elején még valódi, hús-vér, eleven és lélegző figurákat, akiket olyan nagy gonddal, olyan hihetően rajzolt meg, hirtelen képregénybe illő, legfeljebb két-, de inkább egydimenziós, elrajzolt karikatúrává egyszerűsíti.

Mégpedig bravúrosan.

papkisasszonyHalldór Laxness
A jó papkisasszony
(1933)
Magyarul: Európa, 1959
108 p.
Fordította: G. Beke Margit

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..