Megölte-e Jón Hreggvidsson a király hóhérját

Valaki megölte a király hóhérját. Ez az egy biztos. A király hóhérja tudniillik halott, és utoljára élve az illuminált (és nem mellesleg elítélt) Jón Hreggvidsson társaságában látták, aki ráadásul, a helyzetet súlyosbítandó másnap reggel a halott hóhér kabátjában és lován került elő a mocsárból. Ez pedig bőségesen elégséges indok ahhoz, hogy Jón barátunkat pörbe fogják gyilkosságért, és ötszáz oldalon át számtalan alkalommal elítéljék és felmentsék, a korábbi döntéseket akárhányszor megfellebbezzék és felülbírálják, újra elővegyék, mindig az aktuális politikai áramlatoknak megfelelően.

Nem fogom elmesélni, mi történik ebben a terjedelmes könyvben. Nem mintha nem volna érdekes, mert egyébként az. Nem is pedagógiai célzattal, hogy mindenki olvassa csak el magának, bár vélhetőleg senkiben nem okozna maradandó kárt, ha megtenné. Leginkább azonban mégis azért járok el így, mert igazából ez a könyv – ez a három, egy testbe zsúfolt regény – nem a történetről szól, de még csak nem is a szereplőkről. Abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy akkor viszont miről, de remélhetőleg a bejegyzés végére kialakul erről is valamiféle elképzelésem. (Hangsúlyos szó a mondatban: remélhetőleg.)

Utoljára talán akkor voltam ennyire összezavarodva könyvtől, amikor a Ne nyúlj hozzám!-ot olvastam, és próbáltam értelmezni egy történetet egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismerek. Az a másik világ a Fülöp-szigetek volt, ráadásul egészen másik időben: Rizal hatvan-hetven évvel korábban írta a regényét, mint Laxness a magáét, és míg az övé eseményeit tekintve meglehetősen jelenidejű, addig izlandi kollégája még nála is egy bő száz évvel korábban kalandozik az időben, és ezzel jól összezavarja a szegény olvasót, aki vagyok. De azért mégis észlelhető olyan párhuzam is a kettő között, amely túlmutat az értelmi befogadóképességem korlátozott mivoltán: mindkettő jócskán olvasható függetlenségi kiáltványként, egy nép identitásának megteremtőjeként, az őket ért igaztalan csapások katalógusaként, és akár még cselekvésre való felszólításként is. Mindkettőre rá lehet húzni “a nemzet regénye” címkét, már ha feltétlenül akarunk ilyen címkékben gondolkozni. A különbség inkább ott jelentkezik, hogy Rizalt ezen az értelmezésen túl elég nehéz másként olvasni, mert ő leginkább röpiratot írt regény alakjában, igaz ennek ellenére sem lett nagyon rossz a könyv. Laxness ellenben… nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit is írt regény alakjában. (Még az sincs kizárva amúgy, hogy pont regényt.)

Akárhogy is, a Fülöp-szigetek a spanyoloktól akarna nagyon megszabadulni és függetlenné válni, miközben Izland a dánoktól, és egyikünknek sem megy ez nagyon jól; valamelyest hasonló a két főszereplő is (és nem merném esetükben a “hős” szót használni, noha Crisostomo Ibarra azért jobban hasonlít hőshöz, mint Jón Hreggvidsson) merthogy egyikük sem készült szabadságharcosnak. Igaz, Crisostomo ha önkéntelenül is, pénze, befolyása, társadalmi helyzete és némely véletlenek folytán, ötleteinek köszönhetően mégis egy mozgalom élére áll, és elindít egy folyamatot, mégpedig egy olyan folyamatot, amely a valóságba átkerülvén szegény írója életébe került. Jón azonban mindezzel szemben egy percig sem ura a saját sorsának, vele csupán történnek dolgok, és ő nem tesz mást, csak igyekszik legjobb képessége szerint túlélni, és ebben bizony még egy több alkalommal is kimondott halálos ítélet sem feltétlenül akadályozza meg.

Szóval: miről van itt szó? Van három kisregény és három főszereplő; három motiváció és három történet, amelyek valamelyest összefüggnek, hiszen mindhárman motiváltak abban, hogy Jón Hreggvidsson pöre, amely voltaképp az első oldalon kezdődik, és az utolsón ér véget, kielégítően záruljon le, és hogy a lezárulás kielégítő mivolta melyikük számára melyik pillanatban pontosan miben is áll, azt inkább ne firtassuk.

last_execution

(kép innen)

Elsőként mindjárt itt van Jón, akinek most már többet nem írom le a másik nevét, izlandi paraszt, zsinórtolvaj és potenciális gazember, a király hóhérjának megöléséért perbe fogott, végtelenül dacos, a világot nem csekély humorral szemlélő, és bármely szorult helyzetben régi Pontus-versek szavalásában kitörő fickó, egyszerű ember, a nép gyermeke.

Másodikként felbukkan Snaefrídur, a fényességes fehérszemély, Izland első emberének a lánya, gyönyörű félistennő, akit hol szerelem, hol bosszú, hol hirtelen ötletek vezérelnek, aki néha előhúzza és boldogan kijátssza a de hát én csak egy egyszerű nő vagyok, aki semmit sem ért ütőkártyáját, miközben ember legyen a talpán, aki kibogozza valódi terveit és motivációit. S. tudja, hogy mindennek ára van (amely ár nem szükségképpen mérhető pénzben) , és ezt az árat gondolkodás nélkül megfizeti, ha szükségesnek érzi, más esetekben pedig megfizetteti másokkal. És persze ő az, akinek mindent szabad, és aki ezzel a jogával egy pillanatig nem röstell élni.

Harmadikként pedig vonakodva előáll Arnas Arnaeus: a tudós hazafi, könyvgyűjtő, nemzeti képviselő, a dán király udvarának nagy tudású tanácsosa, váltakozó politikai és közéleti befolyással, váltakozó elmeállapotban, ámde többé-kevésbé rendíthetetlen erkölcsi érzékkel. (Ha valakit erőltetve még mindig párhuzamba akarnék állítani Crisostomo Ibarrával, hát ő volna erre a legalkalmasabb jelölt – hasonlóan valóságtól elrugaszkodott, álmodozó, távoli jövőbe tekintő figura mindkettő. De lassan tényleg elszakadok Délkelet-Ázsiától, és visszatérek az észak-atlanti térségbe meg Európába.)

Ők hárman tehát a szereplőgárdánk: az eltökélt de esélytelen hétköznapi fickó; a befolyásos taktikus asszony, és a naivan világmegváltásról álmodozó szobatudós. És hármójuk körül, bármennyire is meglepőnek és váratlannak tűnik, kibontakozik a mese, és megvallom őszintén, bármennyire szeretem is a szöveget, szeretem, amikor izgalmas, ahogy felépül az elbeszélés struktúrája, szeretem, mikor gondolkozni kell, hogy rájöjjek, mi a csoda is történik itt, és csak valamikor napokkal később, amikor éppen loholok a buszmegállóba, áll csak össze a fejemben, hogy ja hogy ezért volt ez így, de azért a legeslegjobban a mesét szeretem.

Ez pedig nagyon izgalmas mese, mert Laxness nem egyszerű észjárású ember, és úgy mesél el egy tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji históriát, hogy közben egy pillanatig nem téveszti szem elől, hogy egy nagyon is huszadik századi közönséghez szól, és nem röstell szórakozni ezzel a közönséggel. Provokál, félrevezet, ironizál, gúnyolódik, de sosem annyira, hogy eltávolítson a szereplőktől, és hogy már ne érdekeljen, mi lesz végül ennek a szerencsétlen Jónnak a sorsa, most lekaszabolják-e a fejét vagy sem (és hogy megölte egyáltalán aztán a hóhért), összejön-e végre valahára az a két másik szerencsétlen, akik egymásért epekednek (már ha egyáltalán volt köztük tényleg valaha is valami).

Időről időre teljesen váratlanul elhullanak szereplők, mindenféle különösebb magyarázat nélkül: van, aki vízbe fulladt, van, akit elvisz a pestis, vagy bármi ilyesmi, és néha teljesen jól jön egy haláleset a történetvezetés szempontjából, máskor meg teljesen értelmetlen, és az ember csak tanácstalanul vakarja a fejét, hogy de hát ez meg mi volt. De az életben maradó szereplők még félelmetesebbek, egymást érik ugyanis a váratlan erkölcsi húzások, a teljesen felfoghatatlan, érzelminek tűnő, de könnyen lehet, hogy racionális döntések; és olyan párbeszédeket folytatnak, amikből sokféle dolog kiderül ugyan, de az, hogy tulajdonképp mi történik, miről beszélnek, és most sikerült-e megegyezniük valamiben, az nem. Néha már-már pont olyan zavarba ejtő a helyzet, mint a valóságban a valódi emberek között.

Érdekes egy könyv, az egyszer biztos, mégpedig az érdekes szónak valamennyi jelentésében. Például úgy is, hogy minél többet gondolkozik rajta az ember, annál több dolgot talál benne, ami többször is megtörténik, csak máshogy, más szereplőkkel, néha nem is emberekkel, de valahogy mégis hasonlóan vagy akár teljesen ugyanúgy. Máskor meg mindösszesen a valóságnak felelget a szöveg, megint máskor meg tudja a halál, hogy éppen mi is történik. Mert ha az ember elkezd szimbólumokkal dolgozni, meg értelmezni, meg behelyettesíteni, akkor bizony nagyon úgy járhat, hogy egyszer csak semminek sincs többet értelme (no nem mintha ez a veszély nem állna fenn egyébiránt bármikor máskor is.)

Mert például itt van mindjárt Jón. Jón a kvintesszenciális izlandi, ő képvisel mindent, aminek az egész regény Izlandot láttatja: azt a fickót, akit bődületes büszkeséggel tölt el az anyja retkes matracában fellelt különlegesen értékes kézirat, noha két nappal korábban még mit se tudott róla, hogy értékes, csak morgott, hogy ezzel a vacak bőrrel se bocskort foltozni nem lehet, se megenni nem érdemes. Jón az, akiről soha nem derül ki, hogy csinált-e valami rosszat – azt be szokta ismerni, hogy egyszer lopott halászzsineget, de ki tudja, tényleg így volt-e -, de mégis meghurcolják, egyik börtönből a másikba vetik, átviszik Dániába, visszaviszik, felmentik, elítélik, egy szeszélyes kamaszlány viccből megszökteti, átmenekül fél Európán, ide csapódik, oda verődik, és nem akar mást, mint életben maradni – és szó ami szó, ebben egyébként elég tehetséges is. A sorsának soha az életben nem ura, de mindent túlél, amit csak emberileg lehetséges, és ha a dolgok rosszra fordulnak, hát rázendít egy régi Pontus-versre. Sose tudjuk meg, mennyi esze van ennek a fickónak, de gyanítom, hogy több, mint amennyi látszik rajta.

Aztán itt van a nő, Izland Napja, fényességes fehérszemély, a valaha volt legszebb nő, akit csak a sziget látott. Eltekeri az apjánál vendégeskedő tudós fejét, vagy a tudós tekeri el az övét? Ki tudja. De a lány szerelmes, és mivel származásánál és szépségénél fogva mindent megtehet, ettől kezdve meg is tesz. Ha úgy adódik, sorsot játszik: megszökteti Jónt a kivégzése előtti éjszakán, kihasználja, hogy az bármit meg fog tenni az életben maradásért, tehát kétségkívül vevő lesz arra a feladatra is, amivel Snaefrídur megbízza, még akkor is, ha ennek a banális küldetésnek nincs más célja, mint egy romantikus üzenetet eljuttatni Koppenhágába.

Akkor talán bizony a nő ábrázolná a gonoszt, aki kénye-kedve szerint játszik szegény, szerencsétlen Izland-Jónnal? Nem mondhatnám. Mert mit ad isten, S. feleségül megy Magnúshoz a részeges disznóhoz, akit vagy szeret, vagy nem szeret, hát ki érti ezt. Ő tehát halálos nyugalommal hímezgeti az oltárterítőit, miközben a férje néha dolgozik, de még gyakrabban eljár inni, és adósságokba verve, és néha amúgy is megverve tér haza. De ezzel még nincs semmi különösebb gond, legalábbis S. nem izgatja magát miatta. Csakhogy jön a pillanat, amikor Magnús eladja az asszonyt (de legalábbis néhány napra átengedi a használati jogát) két jöttmentnek egy hordó pálinkáért. Ami épp csak marginálisan emlékeztet arra, amikor Dánia királya megvételre kínálja Izlandot a hamburgi kereskedőknek. Eladni valamit, ami nem a miénk valami olyasmiért, amit nem fogunk tudni megtartani úgysem, csak a pillanat hevében buzgón felélünk. Akkor tehát Snaefrídur volna inkább Izland, és nem Jón? Hiszen ők ketten nagyon nem egyforma figurák. De akkor ki ábrázolja Izlandot?

Részint a nő is, azt gondolom. Amikor a harmadik kisregényben csuklyában, lóháton valamiféle szeszélyes isteneként száguldozik fel és alá Izlandon és Dániában is, nem tudtam teljes bizonyossággal eldönteni, hogy elment-e az esze vagy sem, de az biztos, hogy a bosszúállás és az igazság isteneként tesz mindent helyre, amit csak helyesnek és érdekében állónak lát, és senki, soha senki nem mer ellentmondani neki, hiába veszítette el mindenét a szépségén kívül.

És a tudós? Mi a helyzet a tudóssal, Arnassal? Ő ki ebben a történetben? Mondhatnám, hogy tudja a fene. Először lelkes könyvgyűjtő és kéziratvadász, aki a történelmet és a hagyományt akarja megőrizni az utókornak, még mielőtt örökké elveszne. Utóbb az igazság bajnoka lesz belőle, aki rendet akar tenni Izlandon (azaz: nem engedni meg olyan abszurditásokat, hogy Izland törvényei szerint Jón-Izlandot halálra lehessen ítélni), helytartó vagy valami hasonló pozícióban egyszerre csap le a dán kereskedőkre és a kukacos lisztjükre és a helyi arisztokráciára, miközben valamiféle távolról jött, európai szellemű igazságot akar bevezetni a bírósági ítélkezésbe. És két szék közt a pad alá hullva végül kiábrándul, és már könyveket se gyűjt, a  már összegyűjtött “történelmet” sem hajlandó megmenteni, amikor beüt Koppenhágában a tűzvész – de mégsem lesz bukott hőssé. Ő lesz ugyanis az, aki végül mégis meghiúsítja a dán király és a hamburgi kereskedők között Izland adásvételét.

No de akkor mi történik itt?

Nem vagyok benne teljesen biztos. Sok a szereplő, sok a szimbólum, és még több a bizonytalan pont, mert bizony a szöveg nem árulja el túl nagy hatásfokkal, hogy ami most történik, az igaz-e legalább a regény valóságán belül vagy még ott sem, és hogy ebből mi tartozik a történelmi “valódi” eseményei közé. Nehéz elkülöníteni, hogy mi miről szól. De egy biztos: jó kis komplex, odaszurkálós-gúnyolódos, tizenhét és fél különböző szinten olvasható történet ez. És nagyon megérdemelné, hogy egyszer-kétszer még nagyon alaposan átrágjam magam rajta. No, majd meglátjuk.

És hogy megölte-e Jón Hreggvidsson a király hóhérját? Hát, ez bizony egy nagyon jó kérdés, egy olyan kérdés, ami engem is jócskán foglalkoztatott, ám mégis csupán egy másik kérdéssel fogok válaszolni rá: Mit számít az?

Izlandi pörHalldór Laxness
Izlandi pör
(1943-1946)
Magyarul: Európa, 1965
501 p.
Fordította: Bernáth István

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..