Sárkányok Északon

Olyan nagyon még csak nem is szeretem a fantasyt, de most már nem először sikerült egy könyvnek bepaliznia, hogy valami sárkányosabbat várjak, mint amilyet végül kapok. Szóval itt és most leszögezem: ezek már megint nem olyan sárkányok. Ezek határozottan másmilyen sárkányok. Ilyenek.

 (kép innen)

No jó. Hát van az úgy, hogy az ember lánya pórul jár.

Viszont az akut sárkánytalanságon kívül mi a csoda történik még itt? Megmondom őszintén, ez a kérdés a könyv teljes terjedelme alatt legfeljebb elhalványult csak tudatomban egy-egy pillanatra, de teljesen elenyészni sose tudott. Ha a modern kor szülöttjét sem értem, és nehezen tudom értelmezni az emberi reakciókat, viselkedésmintákat és érzelmeket, hát halmozottan hátrányos helyzetből indulok az időszámításunk szerinti ezres évek fordulója környékén randalírozó vikingek ügyében. A vikingek ugyanis úgy tűnik, nem lacafacáznak. Egy rossz szó, és már lendül is a kard, hullanak a testrészek, és esküvődnek a vérbosszúk, özvegyülnek a tizenévesek és… szóval történik mindenféle zavaros és véres, és nem mindig indokoltnak tűnő epizód. Ajánlatos az embernek félretenni a huszonegyedik századi értetlenkedését, és várni, hogy a történéseknek hátha értelme lesz, és akkor néha lesz. Néha meg persze nem.

Mi történik? Egyszerűen indul a dolog. Van egy lány. Van egy fiú. A lányt Thuridnak hívják (valószínűleg – a nevekért nem merek felelősséget vállalni, mert mindenkit ugyanúgy hívnak), a fiút Björnnek. A lány nemrég özvegyült meg, de a dolgok ilyen alakulása mélységesen nem rázta meg, rögtön három okból kifolyólag: egyrészt  hozzávetőleg tizenkilenc éves, akit hozzáadtak ugyan egy férfihez (Thorbjörn), akit sosem szerettek, úgy is mondhatnánk, hogy elég hidegen hagyta, másrészt özvegyként vannak előjogai arra vonatkozólag, hogy maga választhassa meg eljövendő élettársát, és abban a tévképzetben ringatja magát, hogy ezekkel a jogaival élhet is majd, harmadrészt pedig azért, mert amúgy is egy másik fiút szeret, nevezetesen ezt a Björnt. Amely Björn egyébiránt egy kifejezett viking isten: hosszú szőke lobogó haj, mély érzések és hősi becsület.

Ezek után jön a nagy meglepetés: a könyv iszonyúan nem róluk szól. Ők egymásba szeretnek, gyermeket nemzenek, a lány bátyja viszont beleköp a levesbe. Teszi ezt azért, mert húgának más férjet szán (ő lesz Thorodd), akihez hozzá is akarja kényszeríteni (és a lány, hogy állapotát leplezze, engedelmeskedik). A fiú erre heves ifjonti dühre gerjed, és nagy sietősen megöl… valakiket. Azt hiszem, az új férjnek valamiféle szövetségeseit, akiknek mintha kifogása volna az ellen, hogy a pajtásukat esetleg fölszarvazzák. Akárhogy is, a kettős gyilkosságot követően Björn barátunkat három évre száműzik Izlandról, és ettől kezdve túl sokat nem látunk belőle, noha a hároméves számtűzetés papíron voltaképpen csupán három télre szólna, és nyaranta akár haza is utazhatna, hogy ellássa a gazdaságot. Björn azonban büszke fickó, és bizony sok-sok éven át még csak nem is hallat magáról. Csupán hősiességének és kiválóságának híre (emlékeim szerint beállt egy bizonyos elit, svéd válogatott zsoldoshadseregbe ahol elsőrendű dicsőségeket szerzett) jut el Izlandra. Mindez a gyereket nevelő és közepesen boldog házasságban élő Thuridot olyan őrületesen nem dobja fel, következésképpen vele sem foglalkozunk már sokat: nemcsak én, hanem a könyv szerzője sem.

Egy éles váltással sietősen elhagyjuk hát Izlandot és elkezdünk hevesen hajózni. (Ez a fejlemény magyarázza a könyv utolsó lapjai közé applikált térképmellékletet.) Volt tudniillik néhány évvel korábban egy másik fickó is, aki Björnhöz hasonlatosan kétszeres emberölésbe bonyolódott, csak nála nem nőügy, hanem talán egy díszes asztallap volt a kiváltó ok, de a három évre szóló száműzetés az ő esetében sem különbözött. Tudvalevőleg ő sem volt híján a büszkeségnek, következésképp nem Európa felé indult, hogy ott húzza meg magát három évig, hanem vadul nekivágott nyugatnak, és felfedezte Grönlandot, hogy aztán hősként, és honfoglaló terveket dédelgetve térjen haza. Ő volt Vörös Erik, a gőgös, a hatalmas, a céltudatos.

Ettől kezdve szinte kizárólag felfedezünk: először Erik szervez honfoglaló utat huszonnéhány hajóval Grönlandba, és ezeknek alig a harmada vész csak oda az úton. Aztán Grönlandról szerveződnek további hajóutak még nyugatabbra, abba az országba, amelyeket ők Vinlandnak neveznek, mi pedig kontinensként ismerünk, amit Amerikának hívnak. Számos utat tesznek, annak ellenére, hogy elég komoly logisztikai nehézségeik merülnek fel, már amennyiben nincs elég hajójuk; számos alkalommal futnak össze különféle indián törzsekkel, és szerintem nem árulok el nagy titkot, ha megmondom, hogy ezek a találkozások sosem sülnek el jól. Néha amúgy a telepesek is egymásnak esnek, és általában annak sincs jó vége. (A viking erkölcs és etika nem olyasmi, amit szegény fejem jól tud értelmezni; benyomásom szerint az történik, hogy ha valaki olyasmit csinál, ami nekem nem tetszik, akkor jogomban áll karddal azonnal széthasítani a fejét.)

Erről egyébként véletlenül pont beszélgettünk D.B.-vel, mikor legutóbb itthon járt, mármint nem egymás fejének karddal történő szétcsapásáról, hanem Amerika felfedezéséről. Hogy neki is, de még nekem is, amikor iskolába jártunk, teljes magától értetődéssel tanították, hogy Amerikát bizony Kolumbusz Kristóf fedezte fel (Santa Maria, Pinta, Nina), és hogy a modern amerikai társadalom alapjait pedig a Mayflower telepesei tették le bizony, és így tovább. Előttük fehér embert a kontinens nem látott, hogy is láthatott volna? Mára meg nagyjából elfogadott lett a tény, hogy a vikingek már ötszáz évvel korábban is ott voltak, és már akkor is gyilkolták halomra az indiánokat, amikor Kolombusznak még az ük-ük-ükapja sem volt még több pajzán gondolatnál. Hogy ezen a felismerésen mi tartott ennyi ideig, nem tudom, hiszen Thor Heyerdahl már jó régen, még a negyvenes években bebizonyította, hogy akár tutajjal is el lehet jutni Amerikába (jó, hogy ő délre ment); szóval mi akadályozta volna meg a kalandozó, magas hajózási kultúrával rendelkező vikingeket abban, hogy áthajózzanak egy csekély óceánocskát? Lehet, hogy most kerültek elő bizonyító erővel bíró leletek? Nem tudom. Utána kéne olvasni. Akárhogy is, mára már nem néznek úgy a viking felfedezőket emlegető emberekre még kulturált, értelmiségi közegben sem, mint mondjuk a magyar-szkíta nyelvrokonságot forszírozókra, vagy a Föld szívcsakráját a Pilisben keresőkre szoktak.

De hogy gondolatom folyását visszaterelgessem a sárkányokhoz, nem is a konkrét utak a jelentősek amúgy, hanem a tendencia. Odamegyünk néhány hónapra, néhány évre, kiépítünk egy telepet, de legalábbis néhány házat, felfedező utakat teszünk, találkozunk az indiánokkal és összetűzünk, aztán elmenekülünk. Esetleg indiánok nélkül is elpusztítjuk egymást. Esetleg összekülönbözünk a kereszténységen.

(A másik komoly téma ugyanis, amely fölött ezúttal nagyvonalúan átsiklottam a kereszténység felvételének története. Az, ahogy az elején még furcsán néznek az egy-egy kóbor keresztényre, már feltéve, hogy valaki egyáltalán hajlandó volt felvenni egy-egy ilyesfélét a hajójára, hiszen ezek népek tudvalevőleg balszerencsét hoznak; és az, ahogy a végén már csak elnézőn mosolyognak Vörös Eriken, aki még magányosan hisz az Ász-istenekben és bánkódik gyermekei megkeresztelkedésén. A szegény olvasó meg azon bánkódik adott esetben, hogy keresztelkedéskor még a nevüket is megváltoztatják a szereplők, mintha bizony nem lett volna így is túl sok, túl egyforma név ebben a történetben.)

No de, no de. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember annak lássa az Észak sárkányait, ami: hazafias kinyilatkoztatásnak. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük és benépesítettük Grönlandot. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük Amerikát. Mi, izlandiak voltunk azok, akik elvitték a kultúrát, az erkölcsöt, a becsületet, a tudást erre a civilizálatlan földre, ahol ezek a primitív, mit sem sejtő népek éltek, akiknek elmaradottak a fegyvereik, akik nem tudják, mire való a gabona, a szőlő, a termőföld. A narrátor nagyon kedves egyébként ilyen szempontból, mert időnként megjegyzi, hogy ő mennyire tárgyilagos és nem ítélkezik, és általában tényleg nem. Szemrebbenés nélkül tűri a legszörnyűbb történéseket is, a legbizarrabb históriákat is, és nincs egy rossz szava sem a legszeszélyesebb, leglobbanékonyabb emberekre sem. De azért ha az indiánokra (skrällingekre) kerül a sor, bizony azért minden teketóriázás nélkül tisztázza, hogy ki a magasabb, és ki az alacsonyabb rendű faj. Ezt pedig olyan határozottan teszi, hogy a huszonegyedik századi elvek szerint gondolkodó liberális-toleráns énemnek nyiladozik a zsebében a bicska, annak ellenére is, hogy folyamatosan emlékezteti magát, mert emlékeztetnie kell magát rá, hogy ez a könyv mintegy nyolcvan évvel ezelőtt íródott, mégpedig azzal a jól körülhatárolható propagandacéllal, hogy Izlandot jelentős és fontos és nélkülözhetetlen európai entitásként mutassa be.

Felmerülhet viszont a kérdés: mi történt azzal a fiúval meg a lánnyal a történet elejéről, akikről az első száz oldal szólt, majd magukra hagytuk őket? Mi történt Thuriddal és Björnnel? Nos, kisfiuk szépen cseperedik, és bár nem is sejti, ki az apja, mégis egész fiatalságában arról ábrándozik, hogy olyan dicső hős lesz belőle, mint amilyen az a nagy hírű Björn. (A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokás.) Teszi mindezt, talán mondanom sem kell, nevelőapja mérsékelt örömére. Björn száműzetését és a hozzászámolt önként vállalt kamatot követően nagyjából tizenegy év múltán tér csak haza, szívében még mindig lobog az olthatatlan szenvedély Thurid iránt, és eltökéltsége az asszony és a gyermek Grönlandra szöktetését illetően kis híján megingathatatlan. A dolognak csupán egyetlen aprócska híja van mégis, amelyen bukik az egész: A nő nem megy a gyerek nélkül, a gyereket viszont nem akarja elszakítani Thoroddtól, mert azt méltánytalannak érezné – végtére is, azok ketten szeretik egymást. Björn csalódottan tűnik el, ki tudja, hogy merre. (Spoiler: a végén kiderül.)

És egyébként minden gúnyolódásom ellenére nem rossz a könyv. A propaganda ellenére sem. Akadnak benne szép számmal történetek, köztük néhány olyan, hogy még a vikingekben annyira nem jártas alany (például én) is képes megérteni, sokat hajóznak benne, ami mindig öröm (bár hogy arra hogy lehet képes valaki, hogy felfedez egy új világrészt, és még csak partra se száll, azt bizony fel nem foghatom). Csak zavaros. Főleg, amikor mennek és jó alaposan széjjelgyilkolják egymást.

Szóval ha és amennyiben valaki volna olyan jó, és elolvasná ezt a könyvet, az esetleg elmagyarázhatná nekem, hogy a végén, a legutolsó vinlandi település felszámolásakor, hazautazás előtt mi a bús fittyfirittyet művel Erik leánya Freydis, és pláne azt, hogy miért. A másik pedig, amit még valaki megmagyarázhatna az, hogy a legvégén most mi is történik. Mármint hogy most fenn marad az öregember a hajón, vagy sem. Ez a kettő olyan rejtély, amivel sehogy sem boldogultam, és minden segítséget szívesen fogadok.

A többi részben pedig… hát, nincsenek sárkányok. Van viszont hazafias szenvedély. Tessék olvasni obskúrus vikinges, vérben úszó felfedezőhistóriát.

Észak sárkányaiGudmundur Kamban
Észak sárkányai
(1936)
Magyarul: Révai, 1940
398 p.
Fordította: Lányi Viktor

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..