A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Parker 12
Akiknek nagyon hosszú az emlékezetük, azok talán tudják, hogy amikor annak idején, 2004 áprilisában, elkezdtem a két mondatos blogot, a következő bejegyzéssel indítottam:
“Még nincs macskám. De kell.”
Csodával határosan alakult az egész história: éppen csak megfogalmazódott bennem akkor az igény, fél év macskátlanság után, és már másnap délután feltűnt az utcánkban az állatbolt kirakatában egy “kiscicák ajándékba elvihetők” hirdetés és egy telefonszám. Néhány napon belül besétált az életembe egy maroknyi narancsvörös szőrgombóc.
Ez a maroknyi szőrgombóc ma lett volna tizenkét éves.
Nem tudta kivárni. Hamarabb adta fel, mint én, de kivárta, amíg képes voltam én is belátni, hogy nincs már mire várni. Néhány héttel ezelőtt nem bírta tovább.
Nem akarok arról az utolsó, januári reggelről írni. Nem tudom, hogy el fogom-e tudni valaha is felejteni, hogy kitörlődnek-e a fejemből azok a képek, azok a hangok, azok a szavak, amiket mondtam és amiket nekem mondtak, vagy sem, de ha esetleg mégis, akkor nem akarom, hogy le legyen írva.
Nem akarok az azóta eltelt hetekről sem írni, arról, hogyan vágnak falhoz teljesen váratlan dolgok. Hogy mikor hazajövök, azonnal keresi a tekintetem, honnan bukkan elő. Hogy mikor este lámpát oltok, hallom, hogyan kocog föl a lépcsőn, hallom, hogyan nyikorog az ajtó, amikor bejön és várom, mikor landol mellettem az ágyban. Hogy állandóan kétségbeesett nyávogást hallok a legkülönfélébb helyekről, és szaladnék megmenteni. Hogy a szemem sarkából állandóan látom felbukkanni.
És végképp nem akarok arról írni, amit az emberek vélhetőleg jó szándékból, de borzasztóan tapintatlanul és átgondolatlanul kérdezni szoktak: hogy mikor lesz majd másik macskám. Az ember nem tudja és nem is akarja lecserélni egyiket a másikra. Nem pótolható alkatrészről van szó. Lehet, hogy lesz még macskám életem során, de nem most. Nem a közeli jövőben. Nem helyette.
Arról az utolsó estéről akarok írni, és még inkább arról a tizenkét évről, ami azelőtt történt.
Azt szoktam mondani, hogy minden macskának általában egyetlen jó tulajdonsága van. Volt már kedves macskám. Volt már okos. Volt olyan, amelyik helyes kiscicákat tudott szülni. Igaz persze, közülük egyik sem volt igazán az én macskám, csak a családé, vagy a családban valakié. De Parker hozzám tartozott és én hozzá. És Parker szép volt, ebben állt az ő kiválósága, és mivel ezt tudta is magáról, nagyon tehetségesen tudott pózolni fényképekhez.
Nem volt kedves vagy barátságos természete, különösebb ügyessége vagy jó kedélye. Se bátorsága. Hajlama erőszakos követelőzésre és lappangó zsarnoki tendenciái annál inkább. A hasában pontosan jelezte a vekker, mikor üt vacsoraidőt az óra. Mérhetetlen megvetéssel viseltetett a csukott ajtók iránt. Még nevet se sikerült találni neki bő hét évig, olyan lehetetlen fenevad volt, és semmi sem passzolt rá. Aztán egyszer fölpróbáltam rá tucatnyi elvetélt próbálkozás után a Mr. Parkert, és az hirtelen működött, attól kezdve volt neve. De gyönyörű volt és fotogén.
Azt nem tudom megmondani, hogy szeretett-e, vagy csak azt várta, hogy megvédelmezzem a világtól és ellássam az igényeit, de az biztos, hogy ragaszkodtunk egymáshoz. Volt közös történelmünk, életünk legnagyobb részét egymással töltöttük, és mindent együtt csináltunk végig. Azt feltétlenül tudta, hogy egy csapat vagyunk. Mert piszkosul egy csapat voltunk. Egy csapat voltunk akkor is, amikor nem akart a padlón át közlekedni, és hívta a kompot, hogy a komp vállán ülve közlekedhessen át egyik szekrényről a másikra, vagy a lépcsőről az ablakpárkányra. Egy csapat voltunk akkor is, amikor mindenáron bele akart javítani valamennyi fordításomba az évek során, valamennyi egyetemi beadandómba, de olykor még az emailekbe is.
Annyira egy csapat voltunk, hogy azt is megbeszéltük már annak idején, ráadásul nem is egyszer, hogy a macskák is halandók, és ha eljön majd a nap, amikor mennie kell, az hogy legyen: hogy ugyanúgy odafekszik mellém szépen az ágyba, ahogy mindig is szokta, és reggel majd nem ébred fel. És hogy ez ugyan veszettül fog fájni, és bele akarok majd pusztulni, de ezerszer-milliószor inkább így, minthogy egyszer csak nyomtalanul eltűnjön, vagy kivasalva kaparjam föl az úttest közepéről a ház előtt, hogy egy vérszomjas kutya szedje szét, vagy hogy hónapokig nézzem, hogyan szenved, és nekem kelljen dönteni. Megbeszéltük. Elég sokszor az évek során. Néha szóban, néha csak nézéssel, gondolattal, de megbeszéltük. És tudtam, hogy megértette.
Nem vagyok hajlandó mentegetőzni azért, hogy ilyesmit írok: hogy megbeszéltem a fontos dolgokat a macskával és hogy megértettük egymást. Így volt. Akivel az ember tizenkét évig együtt él, azzal értik egymást, akkor is, ha történetesen nem tartoznak ugyanahhoz a fajhoz.
És onnan is tudom, hogy megértette, mert megtette nekem, amit kértem tőle. Lehet, hogy az évek során sok hülyeségben egymás idegeire mentünk, sokszor a legkevésbé sem érdekelte, hogy mit szeretnék, hogy többször idomított ő engem, mint ahányszor én neveltem őt, de az igazán fontos dolgokban odafigyeltünk egymásra. Kölcsönösen tudtuk, mit akar a másik, és hacsak nem volt az a nagyon ritka eset, amikor igazán jó és megalapozott okunk volt rá, hogy ne tegyünk neki azonnal eleget, akkor ugrottunk. Ő is, én is.
Beteg volt. Valószínűleg hosszabb ideje már, de nem volt feltűnő. Végül nagyjából két hét alatt futott le a viharos leépülés. Sokat aludt mindig is, de most elkezdett nem kelni föl. Válogatott már egy ideje, de most elkezdett egyre kevesebbet enni, az utolsó napokban pedig már semmit. Lelassult a mozgása, és alig tudta vonszolni magát egyik helyről a másikra. Láttam rajta, hogy rossz neki az ölelgetés, rossz neki a simogatás, ha tűri is. És egyszer csak elkezdett az is látszani rajta, hogy elég volt neki. Félek, ő is pont annyira látta rajtam, hogy én mit gondolok, mint én őrajta, ezért is tartott ki addig, ameddig.
Utolsó este, mikor még lefekvés előtt ránéztem, hogy mi újság, váratlanul felpattant és odaszaladt hozzám. Átfutott a fejemen a hülye naiv gondolat, hogy talán hirtelen jobban lett, hogy elkezdtek hatni a gyógyszerek, és biztos éhes lett a több napos koplalás után, de amint meglátta, hogy elindulok kajáért, rémülten spriccelt el tőlem, mintha megütöttem volna. Bocsánatot kértem. Odajött újra, két lábra állt, kérte, ahogy mindig is kérte, ha azt akarta, hogy vegyem fel. Megbeszéltünk mindenféle bizalmas dolgokat. Bizalmasan. Végül nagy sokára visszafektettem a kuckójába, mert nem tudtam már mi mást csinálni, és lefeküdtem aludni.
Azóta nem aludt velem, hogy hazaköltöztem Svédországból. Előtte még szinte kivétel nélkül, abszolút rendszeresen nálam éjszakázott, utána már csak nagyon ritkán, alig néhány alkalommal. De amikor még szokása volt, akkor is csak bejött a szobámba és figyelt. Azt mindig megvárta, míg lekapcsolom a lámpát, és csak akkor hallottam, hogyan huppan le négy tappancs a fotelból, hogyan teszi meg azt a pár lépést az ágyig, és éreztem, ahogy felugrik és elvackol a párnám mellett, fejével a tenyeremben, hátát a vállamnak vetve. Soha nem jött lámpaoltás előtt. Csak sötétben, diszkréten, nehogy valaki még meglássa.
Amikor aznap este lekapcsoltam a lámpát, biztos voltam benne, hogy csak érzékcsalódás lehet, hogy lépteket hallok a lépcsőn. És az ajtó megnyikordulását. És a szőnyeg csusszanását. És hogy végighullámzik a becsapódás nyomán a matrac, és ahogy odafészkel abba a gödörbe a matracon, amit ő feküdt ki az évek hosszú során. Reggel vettem észre először, noha már évek óta ott volt, hogy pont a feje fölött lóg a szekrény oldalán a tábla: “Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a macskámat.” Mint a múzeumban, hogy mindenki lássa, a műtárgy és a felirat összetartozik. Összekucorodott, összekucorodtam és aludtunk.
És tudtam.
Tudtam, hogy csak egy oka lehet annak, hogy utolsó erejével felmászott az emeletre, felugrott az ágyra, és odajött. És kimondhatatlanul hálás voltam neki érte.
Végül kibírta reggelig. Megvárta, míg fölkelek.
Annál tovább nem tudott már várni.
Mondhatnék mindenféle banális dolgot. Nem mondok. Nincs hozzá erőm, és nincs is rá szükség. Tudom, hogy az életét kell ünnepelni, és nem a halálát siratni, és többnyire így is teszek. Borzasztóan hálás vagyok Parkernek, hogy velem élte le az életét, attól kezdve, hogy egy tizenkét évvel ezelőtti áprilisi napon kivettem a szállítóból a mamája mellől és a tenyeremben tartottam, egészen mostanáig. Hogy a hasonlóan barátságtalan, cinikus, morcos természetünk ennyire jól összetalálkozott. Nem kívánhatom jó szívvel, hogy bár élt volna még tovább, mert nem volt az már jó macskaélet. Hogy kivette a kezemből a döntést. Nincs kire haragudnom, és nincs mit megbánnom. Ráadásul tényleg mindent jól csinált, egészen a legvégéig. Egészen odáig, hogy az ölemben halt meg.
Néha-néha mondtam olyat az elmúlt tizenkét év során, legtöbbször persze csak négyszemközt és csak neki, hogy a világon a legeslegjobban őt szeretem, hiszen ki mást (és bocsáttassék meg nekem, hogy a gügyögés többi részét nem idézem). Hogy ilyesmit mennyire helyénvaló mondani egy macskának, nos, ebbe inkább ne menjünk bele. De egy azért biztos: a legegyértelműbb, legvilágosabb, legőszintébb, játszmáktól és egyéb hülyeségektől mentes kapcsolatom vele volt. És képes volt fölvenni azt a szeretetadagot, amit napi rendszerességgel rázúdítottam, és ami most gazdátlanul kering itt körülöttem, átszelel a macska alakú űrön, ami támadt bennem, és nem tudom hová odacsapni – és talán ezért fáj most ennyire a magány.