A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Ahányszor csak
Az elmúlt években, amikor hosszabb kihagyás után újra írok, mindig azzal szoktam kezdeni, hogy gondolkoztam mostanában, mindenféle dolgokon gondolkoztam, és még nem tudom pontosan, hogy mit is gondolok, de dolgozom az ügyön.
Aztán persze soha nem írom le végül, hogy min is gondolkoztam, és hogy mire jutottam, ha egyáltalán valamire.
Az csak a vicces ebben az egészben, hogy ilyenkor úgy tűnik, mintha két elszórt, több hónap eltéréssel született rövidke életjel-bejegyzés között még csak nem is gondolkoztam volna. Egyáltalán. Soha. Semennyit.
Még az is lehet, hogy ez igaz. Néha rajtakapom magam, hogy mennyire igyekszem, hogy nehogy a fejemben kelljen töltenem időt, nehogy egyedül maradjak önmagammal, nehogy. Nehogy. Aztán a rajtakapás után sietősen keresek valami teendőt, valami apróságot, valami zajt, amitől biztonságosabbá válik a világ, amitől nem kell szavakat keresnem és találnom. A mindennapi teendők, a tötymörgések, az ügyködések, a teszveszések, a kis izék a felszínen tartanak, és a felszínen talán nincs baj.
Akárhogy is: gondolkozom mostanában.
Egyrészt azért, mert átmeneti periódusban járok, nagyon hamar vége lesz az egyetemnek, és közelít a szakaszhatár, és nem tudom, mi fog most jönni. Nincs tervem. Vannak lehetőségek, vannak opciók, és valami majd történik, de még nem tudom, mi lesz az. Nem egészen egy hónapig látok előre az életemben.
Másrészt azért, mert a láthatáron fenyegetően tornyosuló ismeretlen ellenére is most hirtelen lett időm. Sok időm. Nem rengeteg, messze nem korlátlan, de sok, és a sok időben nyílik tér mindenféle meggondolásoknak.
Nem tudom még, hogy mi lesz. Nemcsak odakinn, a valóságban meg az életemben, de azt se, hogy itt, a bloggal. Annyiszor fogadkoztam már, hogy nem hagytam abba, hogy újrakezdem majd, hogy folytatom majd, hogy milyen olyan lesz majd, mind régen…
Most azt gondolom – azt akartam írni, hogy tudom, de voltaképpen az ebben az esetben ugyanazt jelenti, mint a gondolom: biztosnak hiszek valamit, amiről semmiféle bizonyítékom nincsen -, hogy valami lesz, valami lesz majd itt is. Talán lesz kis átstrukturálás, kis frissítés itt, kis átrendezés ott. Persze az is lehet, hogy nem. Majd meglátjuk. De ami fontosabb: szerintem lesznek itt újra szövegek. Mégpedig azért lesznek itt szövegek, mert az életem fontos és elengedhetetlen része, hogy szövegeket készítsek, és mert akkor tudok rendet tenni a fejemben, hogyha leírom, ami benne jár. Így születnek a döntések, így születnek a ráébredések, így tudok beszélgetni magammal. Hogy megkérdezem, mit is gondolok valamiről, amiről nem tudom, hogy mit gondolok, és aztán addig válaszolok a kérdésre, amíg ki nem derül. Ilyenkor kerül be minden a saját dobozába, ilyenkor sikerül szétválasztani a fontost a felejthetőtől, ilyenkor érzem úgy, hogy nem fulladok bele a rendetlenségbe, a levegőtlenségbe, hanem hirtelen meg lehet mozdulni.
Erre való az írás. És ha megtanulok újra írni, szöveget írni, akkor talán rátalálok arra a valamire, amit néhány évvel ezelőtt jelentett – az olvasás, az írás, a fordítás, a minden.
Jelent valamelyes könnyebbséget a folyamat aktuális pontján, hogy a weblap lényegileg tetszhalott állapotba került. Majdnem olyan, mintha titokban írnám, mintha csak magamnak, mintha senki sem látná. És ez a szépsége, hogy mégsem magamnak, mégsem titokban, mégis láthatja bárki, aki csak akarja, aki csak úgy érzi, hogy nincs jobb dolga. Mert ettől válik igazivá. Nem biztos, hogy meg tudom most fogalmazni, hogy mit is értek igazi alatt, de előbb-utóbb meg fogom. Talán. De most mégis örülök, hogy egyedül vagyok. Hogy magamnak írok, egyelőre csak magamnak, noha nyilvánosan, de megengedem, hogy más is megnézze. És ameddig megy így, ameddig így érzem, hogy a szövegem az enyém, csak nem bánom, hogyha mások is olvassák, addig jó lesz.
Azt gondolom tehát, hogy expedíciót indítok önmagam után, megnézem, hová jutottam az elmúlt években, amíg nem néztem oda. Azt gondolom tehát, hogy lesznek újra szövegek. Azt viszont nem gondolom, hogy minden ugyanolyan lesz, mint volt. Hogy lehetne? Mikor írtam utoljára rendszeresen? Erasmus előtt? Egyetem előtt? Még régebben? Nem is tudnám megmondani, mikor hagytam abba, és az archívum számai se segítenek sokat a meghatározásban. Akármikor volt is, régen volt. Sok éve. Öt évnél is régebben volt már, hogy először maradt ki egy komplett hónap. Nem hiszem, hogy ugyanott ülök még, ahol legutóbb hagytam magam – remélem, hogy nem ugyanott. Elég kellemetlen volna.
Ez van most. Meglátjuk, mi lesz ezután.