Folytatásosan

Ahányszor hosszabb hiátus után vissza akarok térni (és igazából mindig vissza akarok térni) gondban vagyok. Mert egyfelől el akarok mesélni mindent, ami kimaradt, hiszen hol lesz leírva, ha itt nem? Hogy lesz mindennek értelme utána? Másfelől viszont annyira nagy és rémisztő feladat mindent összefoglalni, hogy inkább neki se kezdek. És ennek az lesz a vége, hogy nem írok semmit.

Pedig nem kéne mindent írni. Elég lenne egyszerűen csak valamit. És ezt az eszem nagyon jól tudja. A szorongásaim meg sokkal kevésbé tudják.

Most azt gondoltam, hogy elengedem magamnak ezt a dolgot, valahogy úgy, ahogy évekkel ezelőtt a Rasmus-beszámolókat is elengedtem, meg a legutóbbi, most már másfél évvel ezelőtti Svédországot is, ahogy nem meséltem el egy csomó egyetemi dolgot sem, ami pedig kikívánkozott volna. De néha egyszerűbb ezeket elengedni. És néha, mert grafomán jószág vagyok, aki képtelen rövid, tömör, koherens és olvasható szövegek keretei közé kényszeríteni magát, születnek azok a bizonyos sokezer szavas monstrumok, amiket meg igazán senkitől sem várhatok, hogy elolvasson. (Sőt, ha arra gondolok, hogy valaki esetleg mégis elolvasná, még bűntudatom is van tőle.)

Úgyhogy azt gondoltam, meg kéne tanulni írni párszáz szavas, egy-egy témát feldolgozó dolgokat írni. Ez hasznos képesség volna, meg jót tenne a rozsdásodó íróizmaimnak, meg egyébként valószínűleg a lelkemnek is. Meg az időkezelésemnek. Szóval egy csomó szempontból hasznos lenne.

Aztán ha véletlenül mégsem sikerül néhány száz szóba belesűríteni valamit, akkor se történik semmi baj. Végtére is… szóval én se várom magamtól, hogy hirtelen kibújjak a bőrömből, és a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek egymástól sokkal kevésbé feltételeznek irreális fordulatokat, mint saját maguktól. Szóval meglátjuk.

Az elmúlt időszakban (és nem szándékosan vagyok ilyen ködös, tényleg nem tudnám megmondani, hogy ez napokkal ezelőtt volt-e, vagy egy héttel, vagy kettővel, vagy mikor) két napon belül három ember keresett meg. Csupa olyan ember, akiket máshonnét ismerek, egymáshoz képest is különböző kontextusokból, egyiket sem online. Mindhárman a blogomról akartak beszélni velem, márpedig az ilyesmi meglepő. Nem is kell hozzá két napon belül három ember, már pusztán az a felismerés is, hogy csak azért, mert ez itt nyilvános, mások is olvashatják, ismerhetik, másoknak is lehet fontos.

Annyira nyilván nem fontos, mint nekem. (Elég fura is lenne.) Másfelől én meg sok-sok éve nem mutatom igazán jelét, hogy tényleg fontos lenne nekem. Úgyhogy most írtam egyet. Remélhetőleg írok majd még többet is.

Remélhetőleg fogok neki örülni. És remélhetőleg fognak neki örülni mások is.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. needmoreram szerint:

    Csak annyit mondok, hogy igazad volt, mindvégig. Nem hittem, hogy lehetséges. Mostmár csak anyukám él. A többiek hangját elkezdtem elfelejteni. Mostmár elhiszem, hogy el lehet felejteni a hangjukat akkor is, ha minden nap rájuk gondolsz, ha úgy kelsz és fekszel, hogy ők vannak a fejedben, akkor is. És az arcukat. Így hiányoznak igazán. Csak ezt akartam mondani. Hogy neked volt igazad, nem akartam elhinni neked. Mindegy.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..