Végleges

Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.