Sejtés

Továbbra is azon a fölöttébb unalmas kérdésen rágódok, hogy vajon miért nem írok, amikor pedig szeretek írni és hiányzik is, és elég gyakran még ötleteim is vannak hozzá. Persze valamelyest jó magyarázat az is, hogy lusta vagyok, meg az is, hogy elég hosszú másik dolgokat írok heti rendszerességgel, de ezek egyikét sem érzem igazán valódinak. Ezek olyan alibi-kifogások, amik tulajdonképpen megteszik, hihetők is, de valami mégiscsak hiányzik belőlük. Olyan megúszósak: mondok valamit azért, hogy valami mondva legyen, hátha beválik.

Mostanában – az elmúlt napokban, hogy erőnek erejével próbálok megfogalmazni valamit, ami nagyon nehezemre esik, mert nem tudom még, hogy mit is gondolok róla – van egy új sejtésem. Körülbelül azt pedzegeti, hogy nem bízom igazán a szavakban, függetlenül attól, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva. (Esetleg talán pont azért.) Tippem szerint a szavaknak van egy bizonyos erőszakos kvalitásuk, és ezt csak tovább fokozza a munkamódszerem.

Egyszerre csodálatos és rémisztő, ahogyan neki szoktam állni: foglalkoztat egy gondolat, de magam se tudom pontosan, hogy mi az álláspontom, hová helyezkedem a kérdésben, és ez legtöbbször csak akkor derül ki, hogyha fogom magam és leírom. És ha kiderül, hogy nem tudom leírni, akkor tudom, hogy nem értem eléggé, ha pedig esetleg sikerül, akkor a végére többé-kevésbé kibogozódik a fejemben lévő káosz. Fel tudok próbálni véleményeket, amik vagy illeszkednek, vagy kényelmetlenek. Sokkal jobban a mélyére látok a saját agyam működésének, mintha csak fejben gondolkoznék, némán. A gondolkodás valamiért be tud akadni, lecsapódnak a sorompók, és nem lép előre. A szöveg a maga linearitásával, szükségképpen érvelő felépítésével megköveteli, hogy a valahonnét (ami adott) eljussunk a valahová (amit fel kell fedezni). Erről sokáig úgy vélekedtem, hogy elég pompás fejlemény.

Most meg nem egészen így. Az biztos, hogy hasznos és sokszor jól jön. De felütötte ronda kis fejét egy elég kitartó, kötekedő kis mocsokláda gondolatszörny, aki azt firtatja, hogy vajon igazam van-e csak azért, mert én gondolkozom a saját véleményemről. Abban a pillanatban, amikor a formátlan és bizonytalan masszát írott szöveggé rendeztem, egészen konkrét alakot ölt. Ráadásul igaznak érzem, és ez újabb veszélyességet kölcsönöz neki. Eljutok tehát valamilyen revelatív felismerésre önmagamról, az életemről vagy – az ég irgalmazzon nekünk ilyen esetekben – a világról, és elhiszem róla, hogy ez igaz, és hogy tényleg ezt gondolom. A gondolat szavakká válik, aztán visszafordul és újabb gondolatokba oldódik. A rendszerbe pedig nincs semmiféle szűrő vagy kontroll kódolva, se védőháló, se hibaellenőrzés. Ha valamiből szavak lesznek, az valóságossá válik, és egy bizonyos narratívába helyezve értelmez olyasmit, ami csak önkényesen kijelölt nézőpontból, önkényesen lekorlátozott időtartamban tekinthető lezárt cselekvéssornak, aminek van eleje és vége, konfliktusa és kifutása, nehézsége és tanulsága.

Azaz egyszerre tudom azt, hogy teljesen normális és rendeltetésszerű emberi működés a benyomások és tapasztalatok mesévé fordítása, illetve azt is, hogy a valóságban a dolgoknak nincs eleje és vége, nincs minden konfliktusnak megoldása, sem minden nehézségnek tanulsága. Viszont ha hagyom magamnak a meseképzést, a szavakká alakítást, akkor úgy fogok tenni, mintha lenne, mintha az életem random egymást követő képkockái valahonnét valahová vezetnének, mintha felfűzhetők lennének valamilyen logikus szálra — és utána ezt elhiszem magamnak.

Könnyen lehet, hogy mindez valójában csöppet sem veszélyes. Engem ellenben erősen feszélyez.

Vagy ha eddig igazából nem feszélyezett, akkor majd mostantól fog. Hiszen megfogalmaztam, értelmesnek és hihetőnek tűnik, tehát azt feltételezem, hogy igaz, nem pedig azt, hogy az agyam éppen próbálja becsapni önmagát.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!