Kell, kellene, lehetne

Vannak mindenféle dolgok a világban. Vannak mindenféle témák. Például hogy mi az az egyetem. És mire való. Meg hogy mi az a Rasmus, és az mire való. Meg a mindenféle tapasztalatok és azok célszerű használata illetve működése; még olyasmik is, amiket próbáltam már, és van hozzájuk valami közöm. Szóval vannak mindenféle dolgok.

Legtöbbször ezekről a dolgokról zajlik diskurzus. Beszélnek róluk emberek, mert kell is beszélni róluk. Mondanak róluk mindenfélét. Van, hogy egyetértek velük, de legtöbbször nem. Ez lehet azért is, mert furcsa vagyok – a tavaly őszi félévben volt egy olyan órám, amelyiken bármilyen kérdésemet, felvetésemet, lett légyen bármennyire is ártalmatlan és információszerző indíttatású, azzal rendezte le az oktató, hogy “jó, de maga furcsa”, amivel egy füst alatt diszkvalifikálta és válaszra érdemtelennek nyilvánította a megnyilatkozást -, de lehet azért is, mert a világ furcsa. Legalább egyikünk (már hogy a világ és én közül) irracionális, ahogy az sincs kizárva, hogy mindkettőnk.

Szóval vannak a dolgok, és vannak emberek, akik beszélnek a dolgokról. És vannak ezekhez tartozó uralkodó szólamok. Amiket még akkor is elhibázottnak érzek legtöbbször, hogyha szegről-végről egyébként egyetértek velük. Lehet, hogy azért, mert nekem semmi se jó. Lehet, hogy azért, mert azt hiszem, mindenhez jobban értek. Lehet, hogy azért, mert az én igazságom másféle a sztenderd igazsághoz képest. Lehet, hogy azért, mert valami nagyon furcsa kapcsolatban élek a nyelvi megformáltsággal, a szavakkal és az ő jelentésükkel. De egyébként még azért is lehet, mert tényleg nem stimmel velük valami.

Márpedig ezek fontos dolgok. Nemcsak az egyetem, bár nyilván az is, és nemcsak a tudás és információk halmozása, és nemcsak a bölcsészidentitás, bármi legyen is az (és bármennyire is nem érzem magaménak, azzal párhuzamosan, hogy ennél jobbat még nem találtam), és ezernyi mindenféle más. És ezekről a dolgokról nemcsak gondolkozni kellene, hanem írni és beszélni is. Mert van az az oldal, amiről nem beszélünk. Amiről nem szokás beszélni.

Hogy nagyon egyszerű példánál maradjak: amikor Erasmusról, meg általában külföldi cserékről beszélünk, akkor az uralkodó narratíva a hatalmas nemzetközi buliké, a féktelen szexualitásé, a nem egyszer veszedelmes és felelőtlen, noha valóban izgalmas kalandoké, az életre szóló nemzetközi barátságoké, amik biztosítják, hogy a világ minden országában lesznek barátaid, akiknek a kanapéján elcsövezhetsz pár éjszakát, ha úgy hozza az élet: ilyen az egyszer felébredt és attól kezdve mindörökre kiolthatatlan wanderlust. A második hangos szólam a haszonelvű irányt hangsúlyozza, hogy milyen jól fog mutatni a szakmai önéletrajzodban, hogy éltél (és túléltél) külföldön, hogy mennyivel többet keresnek és mennyivel könnyebben mennyivel jobb állásokat kapnak az egykori erasmisták, bizony, és mennyi munkaerőpiacon hasznosítható képességre tesznek szert. (Nem megszerzik őket, ezt nagyon fontos hangsúlyozni: szert tesznek rájuk. Az ilyesmi csak úgy történik, az egyén aktív közreműködése nélkül, miközben az ember külföldön él. Természetesen.) Nagyon ritkán, lábjegyzetbe szorítva még felbukkan az az olvasat, amikor megváltoztatta az életét, új emberként jött haza, átértékelte a karrierelképzeléseit, meg ilyesmi, de erről már csöndesen beszélünk, mert esetleg ijesztő lehet. Ki akarná, hogy csak úgy kicserélődjön az értékrendje, meggondolja magát fontos kérdésekben, és hirtelen irányt váltson?

Értem a választások mögött a logikát: úgyis olyan nehezen vágnak bele az egyetemisták az Erasmusba (amit most gyűjtőnévként használok, minden nemzetközi, hosszútávú, de véges idejű cserére), pont az kéne még hogy elriasszuk őket valamivel? Csakhogy ez a gondolkodás két fontos tényezőt nem vesz számításba. Egyszer azt, hogy bárhogy nézzük is, a Rasmus-típusú kalandok halálosan rémisztőek. Aki nem hiszi, az csak próbálja meg elképzelni, hogy a teljes életét becsomagolja összesen egy darab bőröndbe, hogy fél évig abból éljen egy idegen ország idegen városában, ahol nem beszéli a nyelvet és nem ismer senkit és semmit, miközben minden és mindenki, amit ismer és amire a mindennapokban támaszkodni szokott, többszáz, esetleg többezer kilométerre van tőle. Szóval igen. Ettől az a normális, hogy mindenki megrémül, tudniillik nem exkluzíve szociopaták jelentkeznek tanulmányi cserére. A kérdés csak annyi (és most az anyagi tényezőt tegyük félre egy pillanatra), hogy ki az, aki a félelmei ellenére is belevág, és ki az, aki nem. Ebben áll a különbség.

De ezeket a félelmeket letagadni, egy legyintéssel lerendezni, és azt mondani, hogy “majd ha ott leszel, úgyis minden elrendeződik” borzasztóan agresszív és lekezelő gyakorlatnak tűnik. Nehéz úgy rávenni valakit valamire, hogy közben nem vesszük komolyan a teljesen megalapozott aggályait, félelmeit, szorongásait. Ez vezet el a másik fontos tényezőhöz: hogy idegen helyen élni, bármekkora élmény is, bármekkora személyes növekedéshez vezet, és bármennyi sikerélményt hoz magával, iszonyatosan nehéz. Vannak borzalmas pillanatok, áthidalhatatlannak tűnő (és néha tényleg áthidalhatatlan) akadályok. Vannak napok, amikor az ember nem akar kikelni az ágyából és kimenni a szobájából az idegen emberek közé, akiket már szegről-végről ismer ugyan, de az egész túl abszurd és ismeretlen és felfoghatatlan. És vannak napok, amikor az ember tényleg ágyban marad, amikor inkább nem eszik egész nap, mert messze van a konyha, és pláne a bolt, és közben jöhetnek szembe másik emberek. Van olyan, amikor minden túl sok, és az ember nem is érti, hogy jutott eszébe eljönni otthonról. És olyan is van, amikor meg pont azt nem tudja felfogni, hogy hogyan lesz lehetséges még ezek után hazamenni és azt a normális, megszokott életet folytatni, amit otthon hagyott. És mondok még egyet: hazaköltözni is iszonyatosan nehéz. Mindez attól függetlenül tény, hogy sokszorosan megéri, és ha felajánlanák, hogy holnap reggel nekivághatok egy újabb fordulónak, indulnék – jó, esetleg megkérdezném, nem lehetne-e inkább holnapután reggel, mert akkor még mosok egyet előtte.

Azt gondolom, hogy van ebben felelősségünk. (Azért a többes szám, mert vettem részt én is, és valószínűleg fogok is még részt venni mindenféle népszerűsítésben, kedvcsinálásban.) Nem szabad csak a kimeneti pozitívumokat hangsúlyozni, mert ezzel azt ígérjük meg, hogy könnyű lesz és fájdalommentes, hogy az új képességek csak úgy ragadnak az emberre, hogy öt hónap 24/7 boldogság és kaland vár rád. Ami nyilván nem igaz, hogy lehetne az? És van felelősségünk abban is, hogy ne riasszuk el azokat, akikben volna érdeklődés, de a féktelen bulik, vagy az egésznek az inherens menősége aggaszt, aki úgy érzi, ő nem elég jó fej, nem elég kalandvágyó, nem elég szociális ahhoz, hogy felérjen ahhoz a képhez, amit elé pakoltak az ideáltipikus erasmistáról.

No, hát ilyesmikre gondolok. Hogy vannak olyan aspektusok mindenféle téren, amiket valamilyen félreértelmezett segítségvágyból, jó szándékból eltitkolunk. Pedig ezekről is kellene beszélni. Vannak olyan érvek, amik bár igazak, mégis a lényeg sikkad el bennük. Pont Rasmus kapcsán elég világos már egy ideje számomra, hogy a felkínált kép mennyire nem illeszkedett hozzám, és élesen emlékszem arra is, milyen harcokat vívtam magamban, amikor úgy éreztem, folyamatosan kudarcokat vallok, hogy nem jól csinálom ezt az egészet, és hogy mekkora lúzer vagyok, miért nem tudom megszerezni és átélni azt a nyomorult “Erasmus-tapasztalatot”, ami elvileg ennek az egésznek a lényege lenne.

Úgyhogy mikor népszerűsítek, ismeretterjesztek és kedvcsinálok, akkor erre szoktam fókuszálni: hogy nem létezik univerzális Erasmus-tapasztalat. Sokféle lehetőség adott, az ember próbálgat szerepeket, álarcokat, jelmezeket, és idővel majd rájön, hogy neki mi működik és mi a kényelmes. Nem csak egyféle történet létezik. Nem kötelező minden nap minden órájában jól érezned magad. Hogy nem is egészséges elvárnod magadtól, hogy minden nap minden órájában jól érezd magad. És persze emellett beszélek arról is, hogy a dolgok legtöbbször elrendeződnek, hogy fél év ugyan elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember kialakítson egy új életet külföldön, de elég rövid ahhoz, hogy egy pillanatra se felejtsd el, véges az időd, és ez motivál a kínálkozó lehetőségek kihasználására. Szoktam mesélni az intenzív jelenidőről, amikor nincs múltad és nincs jövőd egy közegben, csak az extrém jelened. Meg egy csomó minden másról. A lényeg csak annyi, hogy nem tartom korrektnek elhallgatni a nehezet, a csúnyát, az ijesztőt. Az is része a csomagnak.

Igazából nem szántam ezt Rasmus-bejegyzésnek, csak valahogy az lett belőle. Igazából arra gondoltam az elején, és arra gondolok most is, hogy vannak dolgok, amikről szeretünk úgy tenni, mintha nem lennének. És nemcsak akkor, amikor másoknak mesélünk, amikor másokat próbálunk meggyőzni (és ezzel befolyásolni). Akkor is, amikor saját magunknak magyarázzuk a saját életünket.

Akkor is, amikor saját magamnak magyarázom a legsajátabb mindennapi tapasztalataimat, amik az elmúlt néhány hétben, amióta megkezdődött a tanév, kétségbeejtően boldogtalanná tettek. Pedig ennek fordítva kéne lennie: az egyetem az, amit egész nyáron várok, az tartja bennem a lelket a negyven fokban, hogy majd megint eljön az ősz, és ott leszek a sok okos ember között, és hallgatom, miről beszélnek, és rátalálok új gondolatokra, és… És most, ez a félév, úgy tűnik – eddig legalábbis úgy tűnt -, hogy nem sikerült. Valamiért. Talán nem az igazi az órarendem, talán nem stimmel az formaidőzítésem, talán rosszul osztottam be az időt és túlvállaltam magam (noha ilyet még sohase láttunk, ez nem szokott velem előfordulni, szóval ez pont valószínűtlen). Talán valami egész más, talán csak szerencsétlenül jött ki a lépés, nem a megfelelő emberek, nem a megfelelő témák.

De az is lehet, és erre a napokban kezdtem rádöbbenni, hogy egyszerűen csak rosszul mesélem magamnak a történetet.

Kategória: Kaland, Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..