Varázsigék

Arra jöttem rá, mikor visszaolvastam, mit irkáltam össze tegnap este, hogy adós maradtam valamivel, amit meg kéne magyarázni. A varázsige ugyanis nálam neologizmus, és nem feltétlenül azt jelenti, amit a gyanútlan, csapdába besétáló olvasó esetleg gondolni vél. Úgyhogy igyekszem mielőbb tisztázni: nem mágikus értelemben keresgélek, és abban sem bízom már, hogy létezik varázspálca-suhintós megoldás, ami minden bajra orvosság.

A varázsigék olyan szavak, szószerkezetek, vagy mondatok, amik alkalmasak arra, hogy bizonyos nagyon konkrét, visszatérő-ismétlődő helyzeteket megoldjanak. Ezen szituációk közös jellemzője, hogy mindig vannak bennük másik szereplők, ez nagyon fontos. Ugyanis a varázsige nagyjából arra való, hogy a másik ember értésére adja, hogy mi történik; vagy esetleg pont ellenkezőleg, arra, hogy elterelje a figyelmét arról, ami történik. Akárhogy is, lényegileg a varázsige arra való, hogy kimentsen olyan helyzetekből, amikbe többször kerültem már, ám általában nem szoktam tudni kikecmeregni belőlük, és ezért valamilyen nemkívánatos kimenetellel végződnek.

Amint rájövök, melyik az a konkrét pont, amikor minden félresikerül, elő tudom állítani a megfelelő varázsigét, amit elraktározok a fejemben az SOS feliratú fiókban, vagy a vészhelyzet esetén betörni üvegablaka mögött. A varázsigéket újra meg újra fel lehet használni; ha jók, akkor nem veszítik el a szavatosságukat. Az egyetlen kockázatuk (na jó, a kettőből az egyik), hogy a gyakori használatban eldeformálódnak, finom jelentésváltozásokon esnek át, és többé nem képesek arra, hogy maradéktalanul ellássák a feladatukat. Ez többnyire akkor esik meg, hogyha nem jól, nem elég tömören és konkrétan fogalmaztam meg őket. (A másik az, hogy ha esetleg valakin túl sokszor alkalmazom valamelyiket, akkor rájön, hogy ez egy varázsige, és ezért rossz esetben neheztel, indifferens esetben egyszerűen elkönyvel idiótának.)

Úgy sejtem, ez picit ködös, úgyhogy mondok példát.

Amikor először költöztem Svédországba, három és fél hónapnyi svédórán felcsipegetett, reszketeg nyelvtudással indultam neki. Ez azonban nem jelentette azt, hogy adott esetben ne akartam volna a vadonban kipróbálni, mire vagyok képes vele. Néhány hónap után pedig sokszor már egész mondatokat megértettem magam körül, és úgy éreztem, hogy egyes dolgokat képes lennék megoldani az angol biztonsági hálója nélkül is. De a svédek, fájdalom, ezt nem így képzelték. Rendszeresen jártam úgy, hogy belekeveredtem egy diskurzusba — fektettem le olyan szabályt, hogy minden nap meg kell próbálni valakivel svédül beszélni, aminek következtében nagyon gyakran kérdeztem meg járókelőktől, hogy meg szabad-e simogatni a kutyájukat –, és bár felfogtam, hogy mit mond a másik, túl sok időbe került pontosan visszafejtenem, és összerakni a fejemben egy komplett válaszmondatot. Addigra a másik, valószínűleg részben a megfeszített agymunkám okozta bamba arckifejezésemnek köszönhetően, eldöntötte, hogy nem értem, mit beszél, és átváltott angolra. Ha pedig egyszer egy svéd eldöntötte, hogy angolul beszél veled, akkor már nagyon nincs visszaút, pláne, ha rájön, hogy angolul jobban tudsz, mint svédül.

Ez pedig borzasztóan frusztrált, mert nem tudtam kipróbálni a működőképesnek érzett svéd mondataimat természetes élőhelyükön, egyszerűen azért, mert túl lassú vagyok. Javasolták bennszülöttek, hogy akkor tagadjam le az angoltudásomat, ám ezt sosem sikerült kivitelezni: ha megkérdezik tőlem, hogy do you speak English, hamarabb vágom rá, hogy sure, minthogy végiggondolnám, okos ötlet-e erre válaszolni. (Ugyanez a működés más kérdésekkel is elő szokott fordulni.) Ez a stratégia tehát kudarcot vallott, viszont továbbra is fennállt a helyzet, hogy jó szándékú svédek belém fojtották a félkész mondatokat, amik pedig olykor már csak egy töredékmásodpercre voltak attól, hogy kiejtsem őket.

Aztán egy szép napon megtaláltam a megoldás kulcsát: a szegény vikingnek az a téveszméje, hogy nem értem, és azért nem válaszolok azonnal. Ezt a helyzetet próbálja megoldani az angolra váltással. Ha tehát valahogy sikerülne a tudtára adni, hogy értem őt, és gondolkozom a válaszon, csak a feldolgozási időm némiképp hosszabb, mint az övé, akkor talán el lehetne kerülni ezt az egészet. Ebből már megszületett a varázsige: Ögonblick, jag måste tänka först. Egy pillanat, előbb gondolkoznom kell.

Pontosan alkalmas arra a célra, amire született: hatékonyan és azonnal felszámolja a szituációt, amit el akarok kerülni vele, azzal a hozzáadott értékkel együtt, hogy többnyire nevetnek rajta az emberek, ami általában jót tesz, pláne egy feszült kommunikációs helyzetben.

Mondok még egyet: van az a helyzet, amikor valaki hosszasan magyaráz valamit, és az egész borzasztóan komplikált, rossz esetben még személyes is, esetleg tele van érzelmekkel. Aztán egyszer csak, öt-tíz perc elteltével felteszi a rettenetesen kínos kérdést: Ennek van értelme? Érted, amit mondok? Erre egyszerűen lehetetlen válaszolni. Számát se tudom, hányszor jártam úgy, hogy azt hittem, értem, aztán két perc, két nap, vagy két év múlva kiderült, hogy teljesen félreértettem az egészet, és ez az én hibám, hiszen azt állítottam, hogy értem. De úgy is jártam, hogy megmondtam, hogy nem, nem értem teljesen, mire a másik elmagyarázza újra, ugyanazokkal a szavakkal, esetleg lassabban, esetleg hangosabban. Vagy szerencsésebb esetben választ egy másik analógiát, néhány új párhuzamot, és jobban megvilágítja a dolgot. Olykor kiderül: egész végig értettem mégis. De olyan is akad, aki ilyenkor egy legyintéssel lerendezi a dolgot, és faképnél hagyja a barmot, aki még ezt sem érti.

Mindennek az lett a vége, hogy ha valaki megkérdezi, hogy értem-e, amit mond, leblokkolok. Hiszen nem mondhatok se igent, se nemet. De azt se mondhatom, hogy nem tudom, hogy értem-e: ha ilyenkor megrántod a vállad, és azt mondod, hogy fogalmad sincs, a legtöbb esetben felér egy öngyilkossággal. (Tapasztalat.) Ismétlődő helyzet, jó kimenetel nélkül, és rendszerint úgy végződik, hogy ott maradok hülyén. Kéne egy varázsige.

Lett varázsige: Valamit értek, és azt hiszem, az ugyanaz, mint amit mondasz.

Működik? Működik. Pontosan fejezi ki, ami történik a fejemben? Pontosan. Szoktak rajta nevetni? Hát igen, szoktak. Viszont ha elmormoltam a varázsigémet, és nevettünk rajta, utána összefoglalhatom pár szóban, amit én értek, és össze tudjuk vetni, hogy egyről beszélünk-e. Hurrá. Mindenki nyer vele.

Vannak még varázsigék. Például: Bocsánat, zavarba jöttem. Visszafejtése: zavarba jöttem, fogalmam sincs, mit kéne reagálni, nem vagyok ura a helyzetnek. Csinálj valamit, oldd meg te. Delegálom a szituáció megoldását a másik félnek, mert én nem vagyok rá alkalmas. Emellett van egy sürgető funkciója is: ha azt akarod, hogy működjek, gyorsan váltsunk témát, helyszínt, közeget. Ez is működik. És igen, ezt is ki szokták nevetni, de ez mondjuk a legkisebb baj. Voltaképpen annyira kicsi baj, hogy igazából egyáltalán nem is baj.

Van persze sok másik varázsige is, de nyilván nem fogom most mindet elárulni. A közös jellemzőjük, hogy az adott helyzetet fejezik ki, nincsenek rejtjelezve és kódolva, nincsenek mögöttük titkos, hátsó, rejtett jelentések egymásra rétegezve, és egyetlen céljuk, hogy beteljesítsék a varázslatukat: kimentsenek az adott helyzetből.

Igazából csak azt furcsállom, hogy még azon is nevetni szoktak az emberek, amikor elárulom nekik, hogy vannak varázsigéim. Váltig állítják, hogy ilyesmi is csak nekem juthat eszembe.  És nahát, milyen cuki! És annyira tipikus! Csak ez fantáziátlan, ez olyan robotszerű, olyan élettelen. Ők ilyesmit soha nem csinálnának.

Tényleg. Még nem is hallottam olyanról, hogy valaki kész paneleket használjon beszélgetésben, állandósult szófordulatokat meg kliséket, meg szállóigéket meg közmondásokat. Senkinek nincsen szavajárása, vagy kedvenc kifejezései. Még soha senki nem próbált meg odapasszoló helyzetmondattal megoldani egy-egy kellemetlennek ígérkező helyzetet vagy konfliktust. Senkinek nem jutott még eszébe kipróbálni valaki máson egy olyan mondatot, amit korábban valaki más használt őrajta. Ez nyilvánvalóan csak az én agyrémem.

Amikor a svéd azt látja, hogy a fura külföldi, aki ismer háromszáz szót, tanácstalan és rémült képpel mered maga elé, továbbá nem válaszol a kérdésére, őt ugyan mi viszi rá arra, hogy felvesse a kérdést, hogy a fura külföldi nem beszél-e esetleg angolul? Szerintem pont az, hogy el akar kerülni egy számára kellemetlen helyzetet, amiben kézzel-lábbal szerencsétlenkedve kell megértetnünk magunkat egymással. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az ő Do you maybe speak English-e éppen úgy varázsige, mint az enyémek.

Függetlenül attól, hogy varázsigének nevezi-e vagy sem, vagy hogy nevezi-e egyáltalán bárminek. Hajlok rá, hogy ez az egyetlen különbség. Hogy én elneveztem valahogy, és tudok róla, hogy használom őket.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..