Nincs terv

:: 5 perc alatt olvasható ::

Súlyosan terhelt időszaka ez az évnek: mindenki értékel, összegez, tervez. Vagy akár fogadalmakat is tesz. Aki nem ezeket teszi, az meg kissé dacosan azt mondja, hogy ő már tíz éve megfogadta, hogy soha többet nem fogad meg semmit, és ez az egyetlen fogadalom, amit valaha is megtartott. Kifejti, hogy az évszám semmit sem jelent, hogy a határ mesterséges és jelentéktelen. Vagy valami másféle módon viszonyul ahhoz, hogy történik egy rituális váltás, ami akár a falinaptár lecserélésében, akár virslievésben nyilvánul meg, de valamiképpen mégiscsak érint mindenkit. (Függetlenül attól, hogy ki mennyi jelentőséget tulajdonít neki – én például annyira érzem ezt a szilvesztert, hogy csak az órát szuggerálom, hogy mikor lesz már éjfél, mikor lehet aludni végre. Talán át is aludnám magam az újévbe, hogyha nem lenne iszonyatos ricsajozás.)

Mindezeknek egy részét valószínűleg én is meg fogom tenni, bár még nem tudom, hogy írásban-e vagy sem, és azt sem, hogy pontosan mikor. Ahogy ismerem magam, simán lehet, hogy majd február közepén jutok el arra a pontra, hogy összefoglaljam az idei évet. De most nem, és ennek csak részben oka, hogy nagyon álmos vagyok, és hogy az egyetemi naptárral teljesen összeférhetetlen a naptári év, és nehezen tudom összhangba hozni a kettőt, következésképpen fogalmam sincs, mi történt az idén.

Ehelyett inkább csak megírom azt, amit körülbelül két-három hónapja készülök. Nem is feltétlenül arról, hogy miért nincsen tervem, hanem inkább arról, hogy mi az, ami van terv helyett. Már ha ennek van bármiféle értelme.

Két felismerés rétegződött egymás tetejére.

Az egyikre a svéd dolog kapcsán jöttem rá, és nagyjából arról szól, hogy bármikor besétálhat valami, ami teljesen váratlanul át tud írni minden fontossági sorrendet, új irányokat nyit, és mindent, de mindent felborít, függetlenül attól, hogy előzőleg mit tartottam rendíthetetlenül szilárdnak önmagammal kapcsolatban. Ha pedig így van, akkor nincs sok értelme hosszú távú terveket készíteni. Nem a totális nihilre gondolok, félreértés ne essék. Csak arra, hogy ha túl alapos, túl sok, túl konkrét elhatározásom van, akkor nem marad hely az előre nem látottnak. Nem azért, mert olyan őrülten spontán lennék – nem vagyok. Hanem csak azért, mert néha (vagy akár egész gyakran) adódnak lehetőségek, amiket kár volna félrelökni pusztán azért, mert van egy kőbe vésett “A” terv.

A másikra inkább véletlen bukkantam rá az elmúlt néhány hétben, nem is annyira egyszerre, megvilágosodásszerűen, mint inkább fokozatosan, amolyan kis lépéses ráébredésként. Ez az időről szól, az erőforrásokról, meg a váratlanról. Arról, hogy lehet ugyan tervezni és tudatosan készülni életszakaszokra, feladatokra, karrierre, de a hasznosítható képességek a legvéletlenszerűbb helyekről jönnek.

Hogy relatíve könnyen és olvashatóan írok, az nem az istenadta tehetségem következménye, hanem azé, hogy száz éve írok blogot, hogy rengeteget leveleztem (és valamennyit még mindig levelezek, bár elég sporadikusan), illetve a sok-sok év NaNoWriMo sem múlt el nyomtalanul. Azért vágtam talán bele akár a blogírásba, akár a nanózásba, hogy az íráskészségemet fejlesszem? Csodákat. Az egyikbe azért vágtam bele, mert nagyon szét volt esve az életem, rendet akartam benne vágni, valamint úgy gondoltam, hogy nagyon különleges és csodálatos személyiség vagyok, és ideje lenne, hogy a világ ezt felismerje. A másikba azért, mert nagyon vagánynak és botrányosan öncélúnak tűnt, és gondoltam, hogy nehogy már pont nekem ne sikerüljön. De a kimenetele mégis az lett, hogy nem rettegek az üres papírtól (kivéve persze, amikor igen), és hogy egy életre megtanultam, hogy a leírt valami mindig sokkal több és jobb a hosszan tervezgetett, alaposan átgondolt, de soha meg nem valósított semminél. És folyamatosan profitálok ebből a tudásból.

A Bradbury kapcsán sem voltak magasztos motivációim, egyszerűen csak nagyszabású, komoly feladatnak tűnt, amihez fel lehet nőni, aminek van némi presztízse, és amit csak az igazán klassz emberek tudnak végigcsinálni. Hogy közben nagyon sokat fejlődött a szakszöveg-olvasási képességem, jobban jegyzetelek, és egy nagy rakás kutatási ötletem született, beleértve megvalósult vagy folyamatban lévő projekteket, csak mellékhatás. Üdvös mellékhatás, természetesen, de olyasmi, amit soha nem terveztem, amivel nem számoltam. Ha mindössze ezen képességek vagy tudás megszerzése lett volna a célom, akkor biztos nem ebbe szállok bele, hanem valami logikusba és célirányosba.

A műkorcsolyás világból néhány nagyon kivételes, különleges, jó barátot kaptam. A Rasmus-típusú kalandokból túlélési képességeket, utazási-tájékozódási magabiztosságot, és ami talán a legfontosabb, megtanultam jelenidőben is kiröhögni önmagamat, akkor, amikor most még elég rossz éppen, de tudom, hogy ebből idővel nagyon vicces sztori lesz. Az egykori munkahelyeimről hoztam sok-sok nemcsak szakmai tapasztalatot, továbbá ezernyi más dologból ezernyi másféle hozadékot. Valószínűleg rengeteg olyat is, amiről pillanatnyilag mit sem sejtek, és nemcsak azért, mert sivítanak a petárdák és dörögnek a tűzijátékok az ablak túloldalán, és a saját gondolataimat se hallom. A lényegi meglátásom tehát annyi, hogy egyáltalán nem rossz dolog mindenfélébe belevágni, ha van hozzá kedvem és motivációm. Valamit tanulok belőle. Valamire jó lesz. Valamikor. Akkor is, hogyha pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogy mire.

A legtöbb történést és fordulatot nem nagyon látni előre. Csodálom azokat, akiknek van egy világos céljuk, és határozottan, rendíthetetlenül törnek afelé nyílegyenesen. Azt tanuljuk, hogy az ember tűzzön ki maga elé célokat, és űzze őket lankadatlan lelkesedéssel, eltántoríthatatlanul. Bátraké a szerencse, ráadásul mindenki a sajátjának a kovácsa. Meg ilyenek. Csodálom tehát őket, akik ilyenek, de nem vagyok olyan, mint ők, és valószínűleg nem is tudnék olyan lenni, ha beleszakadnék se. Nálam tehát kitérők vannak, kacskaringók, megtorpanások, sőt, akár látszólagos visszafordulások is. Mert-miért-ne típusú indokok, ötletszerű kanyarok, és időnként visszavonulás az egész világ elől. De ez nem baj. Most először kezdem komolyan azt gondolni, hogy tényleg nem baj.

Valami mindig lesz. A dolgok előbb-utóbb kialakulnak. A por leszáll.

Alig néhány évvel ezelőtt iszonyatosan rettegtem attól, hogy elrontom. A mindent. Most meg nem tudok ettől rettegni, ugyanis ha el lehet egyáltalán rontani, akkor már réges-régen elrontottam. Nem nagyon tudok már őszintén, csillogó szemmel arra várni, hogy egyszer csak hirtelen megvilágosodik, hogy hová tart az életem, és mi a logikus következő lépés. Mi több, kezdem azt hinni, hogy valójában a lépések és következmények mindig csak visszafelé nézve logikusak, amikor az előzményeket és a megalapozó mozzanatokat keressük.

Úgyhogy most nincs terv. “A” terv semmiképp sincs, leginkább egy flexibilis, valahogy majd csak lesz “B” terv van, meg egy ha semmi más nem akar összejönni, akkor akár ezt is meg lehet próbálni egy ideig “C” terv mint egy biztonsági háló. Az “A” terv legfeljebb annyi, hogy valami úgyis mindig adódik, és azt a valamit majd ott és akkor mérlegelem.

Lehet, hogy nem feltétlen a legokosabb módon töltöttem el azt a tíz évet az életemből, amire úgy szoktam gondolni, mint elvesztegetett időre. De most megsejtettem, hogy mégsem vesztek el azok az évek, csak legfeljebb még nem tudom pontosan, mit tanultam közben, milyen erőforrásokra cseréltem be őket, és hogy ez hol tud majd jól jönni. De valamikor majd szükség lesz rá, és akkor kiderül.

Ezt jelenti az, hogy nincs terv. Az a terv, hogy megyek az orrom után, megyek a kínálkozó lehetőségek után, belevágok olyasmibe, ami érdekel, ami vonz, ami felcsigázza a fantáziámat. Aláírom, hogy elkényeztetett és privilegizált nőszemély vagyok, aki nem tudja, mit csináljon jó dolgában. Ha más élethelyzetben lennék, valószínűleg más döntéseket hoznék. De jelen pillanatban nagyon jólesik abban hinni, hogy valahová vezet, és valamiben kifizetődik majd ez az idő is.

Az, hogy nincs terv, valójában nem azt jelenti, hogy nincs terv, vagy hogy csak céltalanul sodródnék egyik helyről a másikra. Egészen pontosan csak annyit jelent, hogy nem ismerem a végpontot – viszont tudom, hogy működik a módszerem, és bízom benne -, de attól még haladok felé. És ha véletlen egy szép napon mégis megpillantom azt a bizonyos célt, vagy legalább egy állomást azon a szárnyvonalon, akkor remélhetőleg fel fogom majd ismerni, hogy ez egy cél a maga módján. A végállomás pedig szükségképpen és automatikusan az lesz, amelyiken éppen megálltam, mikor lejár az időm. Ha minden jól megy, akkor úgysem leszek készen sohasem.

Hát ez a tervem mostanában. Szerintem nem rossz.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!