2019/1-2

:: 12 perc alatt olvasható ::

Bradbury 1-2. hét, (2019. január 1-13.)

Hát, akkor kezdődik. Fura érzés ide írni, és nem a molyra, de majd csak megszokom valahogy ezt is, bármilyen elfogódott vagyok is tőle. A szokások rabja, vagy mi. Elöljáróban csak arra hívom fel a figyelmet, hogy van egy új funkció a blogon, telepítettem egy (láb)jegyzet-kezelőt, szerintem elég intuitív a működése, mindössze rá kell bökni: erre úgy éreztem, szükségem lesz. Elvileg működik mobilról is, csak akkor lehet, hogy furcsa helyre teszi az ablakot: ha valami gond adódik a működésben, kéretik szólni, kísérletezek majd még vele.

És akkor csapjunk a lovak közé! Az első hét mindig nehéz, bizonytalan, egyszerre várom is, hogy jó legyen, meg félek is tőle, hogy nehéz; napokig játszom az Excel-táblám beállításaival, a statisztikai modullal, a grafikonokkal, mindennel – és közben mindig ott van bennem a szorongás, hogy mi van, hogyha most nem lesz jó, hogyha elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni, mi van, ha most nem fog sikerülni, csak olvasok, mint a gép, de nem lesz belőle eredmény. 1

fotó: Chensiyuan, Wikimedia Commons

Verset két forrásból fogyasztottam, egyszer nekiláttam koncepciózusan egy Billy Collins-kötetnek, aminek igazából ideje volt már a sok innen-onnan egyesével összeszedett verse után, illetve a novellákhoz előszedett Neil Gaiman-kötet legnagyobb bánatomra nem homogén próza, hanem vannak benne random versek is, szerény véleményem szerint bár ne lennének, úgyhogy őrá több szót nem is nagyon vesztegetek. 2

A kötetesség egyik váratlan mellékhatása, hogy elég sokat kényszerültem azon gondolkozni, hogy mit változtat az olvasáson, hogyha egymás után vannak rendezve, hogyha össze vannak gyűjtve és előre megválogatva a versek; valamit mindenképpen. Egyrészt sokkal egyszerűbb tovább olvasni, mint amikor egyesével tárolod őket, és újat kell választani, ha akarsz még egyet. Másrészt azáltal, hogy egy egységben több vers is van, szükségképpen lesznek benne jobbak és kevésbé jók is – vagyis olyanok, amik telibe találnak, és olyanok is, amik nem. Muszáj így lennie, mert az kizárható, hogy mindegyik egyformán tetsszen. Ez pedig azt is jelenti – már amennyiben igazam van az eddigiekben –, hogy egy XY legjobb versei válogatás például hiába áll össze azokból a költeményekből, amiket a szerkesztő a legcsodálatosabbaknak tart, azok is le fognak értékelődni egymáshoz képest, relatív módon, mert abban sem tud minden darab egyformán tetszeni az olvasónak. 3 Az elmélkedés harmadik visszatérő tárgya a témák környékén merült fel: hogy mennyiben határozza meg a vers témája azt, hogy tetszik-e nekem. Fontos-e, hogy meglepődjek, ad absurdum fontos-e, hogy egyetértsek vele – mielőtt bárki kétségbe esne, leszögezem, hogy fogalmam sincs a válaszról. Vannak olyan témák, amikről egyszerűen nem akarok olvasni, és kész: például szerelmes meg erotikus versekkel kár is próbálkozni, és az elutaztam valahová és megtapasztaltam költőien egy idegen várost típusú versek is hidegen szoktak hagyni. De vajon vannak-e olyan témák, amikhez ha normálisan áll hozzá az elbeszélői hang, ha nem szépeleg, nem körülményeskedik, hanem mondjuk okos, józan, kedves és ironikus, akkor automatikusan fogok neki örülni? Valószínűleg vannak. De ezt nem fogom máskor vagy máshol bevallani.

Ott jelenik meg a gond, hogy a modell megkívánja, hogy kedvenceket válasszak: de hogyan válasszak kedvenceket, hogyha az imént beláttam, hogy az kontraproduktív gyakorlat? Kellemetlen. Kénytelen leszek felülemelkedni a kínjaimon, és a következőket mondani: ért két meglepetés. Két olyan vers is adódott, amiket olvastam már korábban, az egyiket csak az első pár sor után ismertem fel, ez volt a The Chairs That No One Sits In, a másiknak a címére is emlékeztem, ez volt a Memorizing “The Sun Rising” by John Donne. A nagy különbség az, hogy az egyik elsőre is tetszett, és most is csodálatosnak találtam, a másik viszont elsőre egyáltalán nem tetszett, és értelmezhetetlennek találtam a megidézett eredeti vers ismerete nélkül. 4 Most viszont szólt hozzám mégis, arról, hogy hogyan válnak a valaki más szavai az ember saját szavaivá, hogyan teszünk magunkká idegen mondatokat, és hogyan maradnak velünk és kapnak új jelentéseket. Ami elég menőség.

Különdíjas a Thieves, ami végre véget vetett az aggodalmamnak, hogy esetleg ez a kötet nem is lesz jó, vagy megváltozott bennem valami, és már nem nekem való Billy Collins, ráadásul pont most, amikor kiadtam egy kisebb vagyont arra, hogy megrendeljem két kötetét is. Ez volt az első, amire jó szívvel és igazán, meggyőződésből adtam öt pontot. Szintén ötpontos a maga öniróniájával és trollságával a Hangover, továbbá a The Guest, amiből az is megtudható, hogy miért otrombaság haltetemet szögezni a falra. 5 És akkor a lényeg: volt a Florida, ami eredendően egy napszemüveges gumikacsáról szól, és mire az ember kettőt pislogna, valódi dráma lesz belőle, és gyomországon vágja. És mindezt 14 sorban. Nem semmi. Bármelyik másik mezőnyben toronymagas győztes lehetett volna, de… Hát igen. Itt volt a Vocation, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy ez a bajnok, amikor elolvastam, hogy nincs más, ami ezzel felvehetné a versenyt, pedig nincs is benne semmi más, csak egy égi Malac és a csillagok.

Kisprózából elsősorban a fentebb is említett, Gaiman-kötetet nyúztam, valamint becsúszott még két Camus-novella (vizsgára készültem belőlük), és A Négyszögletű kerek erdő első hat fejezete, mesenovellája, ki tudja micsodája. Lázár Ervin nekem valamiért gyerekkoromban kimaradt, annak ellenére, hogy a nevek részei a családi folklórnak, úgyhogy nincs rá tisztességes magyarázatom, hogy vajon mitől. Mindazonáltal van bennem némi idegenkedés, azért is nem siettem felnőttként se elolvasni: kellemetlenül furcsa picit nekem. Most is egyszerre ledaráltam belőle ezt a 65 oldalt, aztán azóta se vettem elő. Nem azért, mert nem tetszik, tetszik éppen, bár valami árnyalatnyi idegesítő is lappang benne. Nem tudom igazán, mi erre a magyarázat. De azt azért megemlítem, hogy a Bemutatkozunk minden előszavas jellege ellenére is nagyon csodálatos, akkor azt hittem, hogy ezt nagyon szeretni fogom, és bőkezűen adtam pontokat a Ló Szerafin legyőzi önmagát című fejezetnek is, függetlenül attól, hogy picit összezavart ott a csoportdinamika. Camus-ről annyit érdemes megjegyezni, hogy a A vendég nagyjából-egészéből úgy tökéletes, ahogy van, függetlenül attól, hogy nyilván nem tudom rendesen visszafejteni, de mégis: a hossza is, a témái is, a felépítése, a mindene pont hibátlan. Egyesegyedül azért nem nevezem ki heti kedvencnek, mert mégiscsak kötelező volt, és pár nappal később vizsgáztam belőle. De csak ezért.

És ez azt hiszem, sokat elárul arról, hogy mennyire nem fekszik nekem Gaiman. Amúgy is ellentmondásos vele a viszonyom, nagyon szeretnék fangirl lenni, azt hiszem, de nem igazán megy, nem tud rendesen meggyőzni. Még ami tetszik is tőle, mikor olvasom, az sem marad meg, és ezen a köteten is az látszik, hogy borzasztó egyenetlen nála a színvonal. Mintha vagy ő nem tudná megítélni, hogy mi jó, mi nem jó, vagy senki sem merné megmondani neki. Élek a gyanúperrel, hogy ez a Tükör és füst kötet leginkább azért olyan kultikus, mert olyan sokáig elérhetetlen volt, az a típus, amit kiloptak a könyvtárakból, és senki sem látott belőle soha valódi példányt. A leggyakoribb feljegyzéseim között olyasmik szerepelnek, hogy “meh!” és hogy “bleh!” Több olyan is volt, ami jónak tűnt, csak valahol félresiklott, és nem tudta azt hozni, amit az elején megígért, hogy milyen lesz. Három szövegről tudok érdemben megemlékezni: elsőként az Egy élet, Moorcock korai stílusában, ahol az volt a benyomásom, hogy tudja, miről beszél. Ismeri a rajongói lelkületet, a belefeledkezést, azt, hogy milyen fura  kisfiúnak lenni a bentlakásos iskolában, és kimondottan mesterien játszik azzal, hogy mit árul el és mit nem, mikor sejtet, és mikor mond ki ahelyett valami egészen mást – hihető és szerethető volt nekem ez a kiskamasz narrátor. A második A troll hídja, aminek igazából egyáltalán nem kéne kiemeltnek lennie, de mégis az, mert képes ilyen alapvető novella-tulajdonságokat mutatni, miszerint van eleje, közepe és vége, és ezeknek van köze egymáshoz, a szerkezete működőképes, és úgy ér véget, ahogy kell neki. Sok különleges tehát nincs benne, de hát ilyen volt ez a mezőny. A két hét kelletlenül megkoronázott győztese ennek megfelelően a Keresem a lányt. Nem volt kiemelkedő, de működött, és örültem neki, hogy végre ilyet is olvasok. Volt benne az örök nő, aki mindig megismerhetetlen és elérhetetlen marad, aki csak egyszer sétál be az életbe, de akkor is túl gyorsan kisétál; volt benne a szerencsétlen, élhetetlen fiú, aki tulajdonképp talán jobban illene egy Nick Hornby regénybe. De ez rendes, becsületes novella volt, úgyhogy ezt nyertük.

Okosításból megint előállt a szokásos gondom, hogy többnyire nem a jó írásokon gondolkoztam a legtöbbet, nem azokon tudtam a leginkább elindulni – másfelől nem nagyon akarok rossz vagy  logikátlan szövegeket ajánlani senkinek. Ráadásul az volt a tervem, hogy kis “könnyű” szövegekkel kezdek, újságcikkekkel, publicisztikával, de vagy a témák voltak erősek, vagy csak nagyon ki voltam már rá éhezve, de elég rendesen felráztak a téli álmomból, apátiából, bambulásból. 6 Megpróbálok a lényegre és a központi témákra szorítkozni.

Hogy könnyed témával kezdjünk, itt volt mindjárt az abortuszos írás. Nem is az a lényeg, hogy én mit gondolok. 7 Egyfelől elég logikus írás volt, másfelől viszont pont az vele a baj (azon kívül, hogy egy férfi akarja megmondani, hogy mit jelent egy női testben a terhesség, ami magas labda, de most nem csapom le, mert nem igazán fontos), amit nem mond ki, hanem evidenciának tekint: jelesül azt, hogy létezhet etikailag konzisztens, probléma- és elágazásmentes irányelv az abortusz kérdésében. És ezt azzal kívánja bebizonyítani, hogy két érvet szétcincál, és igazolja róluk, hogy ezekben bizony van belső ellentmondás. Ez az érvelés engem nem nagyon győz meg – nem hiszem ugyanis, hogy lenne egyértelmű jó, morális, világnézetileg védhető, senkit sem sértő, minden helyzetben érvényes szabály. Ráadásul azt a központi kérdést problematizálja, hogy valahol meg kell húzni a határokat, és eldönteni, hogy mikortól kezdve személy az embrió: ez természetesen evidens felvetés, és nehéz is felfogni, hogy egyik pillanatról a másikra a sejtcsomó személlyé változik. Másfelől – és itt jön a képbe az iskolába járáshoz való jogokat tárgyaló cikk – ez a gondolkodás elfeledkezik arról, hogy bizonyos keretek között simán meghúzunk ilyen határokat. Részint a nagykorúság (kiskorúság, fiatalkorúság) eltérő jogi kategóriákat implikál, megint részint különböző élethelyzetekben egyes jogainktól megfosztanak bennünket. Nemcsak a börtönben, amikor mondjuk a közügyektől való eltiltás is megjelenhet, vagy értelmi fogyatékosságnál, amikor gyámság alá helyeznek, hanem például az iskolában sem érvényesítheti a tanuló egyes olyan jogait, amik az iskolán kívül kijárnak neki. A jogrendszerünkbe és a világfelfogásunkba belefér, hogy az eltérő kontextus eltérő szabályozással jár, még ha ez fel is vet bizonyos erkölcsi dilemmákat.

Ismét előkerült egy korábban többször körbejárt téma, hogy mi is az a bölcsészet, mi az a tudomány, mire való ez az egész, és hogyan lehet működtetni. A téma egyik felét a megosztott második helyezett András Csaba tanulmánya, a másikat a másik megosztott második Brian Resnick szolgáltatta. Okoskodhatnék itt arról, hogy melyikük mit állít, de azt javaslom, hogy akit érdekel, inkább olvassa el, mindkettő csont nélküli ötpontos volt úgyis. Andrásnál nem nagyon láttam olyasmit, amit ne olvastam volna korábban angol nyelvű, hasonló témájú szövegekben, de ahogy egymás mellé rendezte ezeket a gondolatokat, igencsak meggyőző, főleg abban a tudományellenes atmoszférában, ami mostanában létezik: nem tudom, hogy egyetértek-e minden következtetésével, de a legtöbbel igen. 8 Egy fontos gondolatot viszont kiemelek belőle: ha attól harsog az uralkodó szólam (nemcsak nálunk, mindenhol), hogy a bölcsészet használhatatlan, céltalan, fölösleges, valamint piaci szempontból értéktelen, akkor ne legyünk meglepve, hogyha a hallgatók érdeklődése megcsappan, és az érdeklődők is rendszeresen elbizonytalanodnak a választásukban. Ellenben az így, mesterségesen megcsappantott érdeklődést nem tisztességes érvként használni a fölöslegességi narratívában. A jövedelmezőség ilyen kategóriarendszerben értelmezhetetlen kitétel. Resnick esszéje valamivel könnyedebb hangvételű, de attól még eléggé fajsúlyos. Arról beszél, hogy a vakfoltjaink pontosan azért vakfoltok, mert nem látjuk őket, érdemes észben tartani, hogy léteznek, és hogy praktikus dolog szembenézni a lehetőséggel, hogy esetleg hibázhatunk is időnként, és van, hogy tévedünk. Külön szimpatikus, hogy a végén kitér arra is, hogy bár ő értéknek tekinti az intellektuális szerénységet, könnyen lehet, hogy nincs igaza, és erről mindössze a világnézete és meggyőződése tehet, és készen áll belátni, hogy esetleg mégsem érték. Ez az egyszerű gesztus pedig egyszer kiterjeszti az elméletet önmagára is, másfelől pedig így is konzisztens marad. Ami, mindent összevetve, elég elegáns.

A (két) heti csúcs pedig a szerzői identitás autenticitását vizsgáló írás, aminek egyetlen baja, hogy picit túl hosszú, és hiába olvastam el már kétszer, nem vagyok képes egyszerre észben tartani. Maga a szöveg viszont nagyon jó, és szívből ajánlom olvasásra mindenkinek, elég klassz kérdésfelvetései vannak. Nem fejtegetem, mert jobban meg van írva, mint ahogy össze tudnám foglalni: jelen pillanatban elég számunkra annyi, hogy megkérdezi, számít-e, hogy a szerzői identitás egybeesik-e azzal az identitással, amit megszólaltat, főleg abban az esetben, hogyha egy kisebbségi identitásnak akar hangot adni. Kapcsolódik ez a kulturális kisajátításhoz, szerzői álnevekhez, hitelesség-igényhez, valóság-felfogáshoz. Ha viszont melléteszek egy másik, a Prince Edward-szigetről és Lucy Maud Montgomeryről szóló cikket, és a kettőt ütköztetem, akkor hirtelen új metszet rajzolódik ki. A második írás alapvetően összeolvassa az Anne-sorozatot az írónő naplóival, és az önéletrajziság nyomait keresi. Itt máris felmerülhet a kérdés, hogy miért tesz ilyesmit valaki: azt hiszem, azért mert van egy elvárásunk arról, hogy a fikció fiktív legyen. Tehát: írd azt, amit ismersz, de legyen annyi fantáziád, hogy ne önéletrajz legyen a regényed. De – és ez már az én kérdésem – mi választja el a kettőt egymástól? Ha a saját tapasztalataimat másoknak adom, átrendezem, átértelmezem, és adok neki egy olyan összefüggésrendszert, ami a valóságban nem volt meg, akkor az elégséges ahhoz, hogy fikció legyen? Olcsónak, becsapásnak érezzük azt, hogyha az író nem vette a fáradságot, hogy felismerhetetlenre maszkírozza a valóságát. De hogyha olyan regényről van szó, ami speciális élethelyzetet jelenít meg – mondjuk kisebbségi létet, akár etnikailag, akár bármilyen más szempontból – akkor a többség ezt nem sajátíthatja ki, nem játszhat vele: az ő kutatómunkája legyen bármilyen alapos és kiterjedt, soha nem helyettesítheti a személyes tapasztalatot.

Ha viszont ez igaz, ha mindkét, egymásnak ellentmondó tétel fennáll, akkor kinek van joga kiről írni? Kiről van jogunk feltételezni az empátiát? A bőrszínt, nemi és szexuális identitást, fogyatékosságot, és bármiféle másságot más típusú eltérésként kategorizáljuk, mint az “átlagos” emberek közötti személyiségbeli eltéréseket? Az egyiket el tudjuk képzelni, a másikat nem? Kinek van joga megpróbálni elképzelni a másik élethelyzetét? Kinek kötelező igazolnia a hozzáértését? Az a sejtésem, hogy ez szorosan kötődik mindenféle szerepelvárásokhoz, és azt sejtem, hogy van valami diszkriminatív abban, hogyha más szabályok vonatkoznak egy kisebbségi narratívára, mint egy többségire, még akkor is, hogyha a szándék jó. De megvallom őszintén, még nem tudom pontosan, hogy mit gondolok az ügyben, csak azt sejtem, hogy itt valami gubanc van. Remélhetőleg előbb-utóbb kibogozom. Legalább egy részét.

A képen a Prince Edward-szigetet a valósággal a kontinentális Kanadával összekötő Konföderációs híd, innen, átméretezve és minimálisan korrigálva.


Tartalomjegyzék9

Esszék:
1. Lesley Clement: Death and the Empathic Embrace in Four Contemporary Picture Books (2013) Bookbird, Vol. 51, No. 4. !
2. Emily Temple: When Kathy Acker Interviewed the Spice Girls
2+ Kathy Acker: All Girls Together
3. Catherine Reid: On the Magical Landscapes of Anne of Green Gables
4. András Csaba: Ki kell purgálni a kapitalizmust a szellemtudományokból (2018) Apertúra, 14. évf. 1. sz.
5. Jill Lepore: Is Education a Fudamental Right?
6. Louis Menand: Literary Hoaxes and the Ethics of Authorship
7. Lizzy Saxe: On the Freaky Foods of Fictional Worlds
8. Kosuke Fujiki: My Neighbor Totoro: The Healing of Nature, the Nature of Healing (2015) Resilience, Vol. 2, No. 3. !
9. Elisa Gabbert: Too Smart or Too Pretty? The Anne of Green Gables Paradox
10. Reuben Sanchez: “We’ve decided to wake a mish for you”: Gift Exchange and Didacticism in Tove Jansson’s Finn Family Moomintroll (2002) The Lion and the Unicorn, Vol. 26, No 1. !
11. Brian Resnick: Intellectual humility: the importance of knowing you might be wrong
12. Thomas R. McDaniel, Pamela B. Childers: Winning at the Publication Game (2011) The Clearing House, Vol. 84, No. 5. !
13. Gilbert Meilaender: Abortion: The Right to an Argument (1989) The Hastings Center Report, Vol. 19, No. 6. (!)

Novellák:
1. ↓Neil Gaiman (ford. Huszár András): Lovagkor
1+ Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): A nászajándék
1+ Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Miklós akkor már…
2. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Az ajándék
2+ Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): A troll hídja
3. Neil Gaiman (ford. Huszár András): A krampuszról egy szót se
4. Neil Gaiman (ford. Galamb Zoltán): Az aranyhalas medence és más történetek
5. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Változások
6. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Baglyoknak lánya
7. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Shoggoth Ófőzdei Banyaszomorító
7+ Neil Gaiman (ford. H. Kovács Mária): Keresem a lányt
8. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Megint csak világvége
9. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Nagykeráron beszámítjuk
10. Neil Gaiman (ford. Galamb Zoltán): Egy élet, Moorcock korai stílusában
11. Neil Gaiman (ford. Huszár András: Az álomseprő
11+ Neil Gaiman (ford. H. Kovács Mária): Idegenkedés
12. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Egér
13. 13. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Amikor elmentünk megnézni a világ végét, írta a 11 és ¼ éves Dawnie Morningside

Albert Camus (ford. Antal László): A vendég
Albert Camus (ford. Benyhe János): Jonas vagy A mester dolgozik
Lázár Ervin: Bemutatkozunk
Lázár Ervin: Maminti, a kicsi zöld tündér
Lázár Ervin: Szörnyeteg Lajos jaj de álmos
Lázár Ervin: Ló Szerafin legyőzi önmagát
Lázár Ervin: A bárányfelhő-bodorító
Lázár Ervin: Vacskamati virágja

Versek:
1. ↓Billy Collins: Grave
2. Billy Collins: The Straightener
2+ Billy Collins: Palermo
3. Billy Collins: The Flâneur
4. Billy Collins: The Snag
4+ Billy Collins: Memento Mori
5. Billy Collins: As Usual
5+ Billy Collins: Thieves
5+ Billy Collins: The Guest
6. Billy Collins: Gold
6+ Billy Collins: Good News
6+ Billy Collins: Genesis
7. Billy Collins: Horoscopes for the Dead
7+ Billy Collins: Hell
8. Billy Collins: Simple Arithmetic
9. Billy Collins: Her
9+ Billy Collins: Florida
9+ Billy Collins: A Question About Birds
10. Billy Collins: The New Globe
10+ Billy Collins: Girl
10+ Billy Collins: Watercoloring
10+ Billy Collins: At the Home of the Baroness of Pembrokeshire
10+ Billy Collins: Poem on the Three Hundredth Anniversary of the Trinity School
11. Billy Collins: The Chairs That No One Sits In
12. Billy Collins: Memorizing “The Sun Rising” by John Donne
12+ Billy Collins: Two Creatures
12+ Billy Collins: Vocation
12+ Billy Collins: My Unborn Children
13. Billy Collins: Hangover

Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): A fehér úton
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): A kések asszonya
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Vírus

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..