2019/3

:: 10 perc alatt olvasható ::

Bradbury, 3. hét (január 14. – január 20.)

Az elmúlt héten egy dolog nem változott: még mindig fura dolog ide írni. Részben persze benne van az is, hogy rozsdás vagyok még, illetve az is, hogy elég perzisztensek a kételyeim azügyben, hogy valóban kell-e nekem most egy egész éves Bradbury; tényleg jó ez most, tényleg szükségem van rá, és valóban élvezem-e, vagy csak valamiféle félreértelmezett kötelességtudat és hübrisz vezérel benne? Kellenek nekem most egyáltalán új ötletek? Mennyire produktív, hogyha egész nap azon harcolok magammal, hogy olvasni kéne, jegyzetelni kéne, miközben ott tornyosul a láthatáron egy szakdolgozat, amit el kéne kezdeni írni, hátha most az egyszer sikerül időben nekilátni, és nem az utolsó napokban produkálni valamit? Akadtak ráadásul fizikai, olvasást nehezítő tényezők is… szóval egyelőre bizonytalan vagyok. Bírni bírom éppen, csak nem vagyok tőle különösebben boldog. Meglátjuk. Egyelőre olvasok. 1

Versből egyszer ott volt még mindig a programszerű Billy Collins kötet, másodszor pedig a Neil Gaiman-féle kisprózák közé rejtett versek a vegyesfelvágott Tükör és füstből. Ez utóbbiakat leginkább a rend kedvéért fogyasztottam csak el, hogy nyugodt lelkiismerettel pipálhassam ki, hogy ezt a könyvet is olvastam. A leghízelgőbb feljegyzésem a kategóriában: “Legalább rövid.” Úgyhogy talán ezt hagyjuk is annyiban. Billy Collins viszont szerencsére még mindig nagyon jó. Nem olyan a kötetét olvasni, mint a folyóiratokból összeszedett verseit egyesével: nem is tudom, hogy vajon minden verset eladott-e menet közben, vagy hogy hogy szokás ezt. Más tehát, de nem rossz. Sok szempontból könnyebb, hogy csak lapozni kell. Sok szempontból nehezebb, mert úgy érzem, keresni kell valami rendezőelvet, valami magyarázatot, amitől pontosan ebben a sorrendben, pontosan így – és persze ez nem megy.

Korábban írtam már, hogy talán azt szeretem a legjobban Billy Collinsban, hogy milyen univerzumokat teremt, ahol nincsen senki más, csak a költői én és a lakatlan, egyszemélyes világ, benne az emberiség nyomaival, de emberek nélkül. Ez olyan meghitt, olyan barátságos, olyan személyes mégis, hogy ettől el szoktam olvadni. Ez történt most is a Bread and Butter című versnél, hiába nem tudtam megfejteni, hogy miért is ez a címe, vagy hogy miről is van most szó. Bronzérmes a Table Talk, ami meglepően hosszú hozzá képest, de annyira szíven ütött, hogy megállt az ujjam a lapozással, és nem tudtam aznap repetázni többet. Szoros versenyben maradt alul és lett második a nagyon vidám és nagyon szomorú Feedback, ami mindössze ötsoros, de így tökéletes. Ennek megfelelően a heti bajnok a Thank-You Notes, ami úgy tűnt, mintha valami nagyot, fontosat, valódit tudna lehozni a hétköznapi szintjére – megvalósította azt, amit tavasszal egy féléven át nyögtem ‘Irodalom és filozófia’ címszó alatt, hogy a költészet feladata, funkciója és létezésének legitimációja abban áll, hogy hozzáférhetővé teszi az igazságot. 2

Kisprózából vegyes a felhozatal: egyrészt befejeztem (végre!) a megkezdett Gaimant, és nem lettem a végére sem lenyűgözve. Bár nem akarok negatív lenni, azért csak megemlítem, hogy a kötetet záró Hó, üveg, alma a híres novella, ami nekem úgy tűnik, nagyon túl van dicsérve: jó az ötlet, de ehhez képest túl hosszú és nem igazán szól semmiről, és nem piszkálja meg annyira a Hófehérkét, hogy érdekes legyen tőle. Ez nagy csalódás volt, mert többet vártam volna tőle. A Babavilág tényleg jó és izgalmas volt, csak sajnos nem novella, hanem valami kétoldalas kis prózatöredék, gondolatmorzsa, A gyilkosság misztériuma meg valahol egy picit félrecsúszott. Értem én, hogy Los Angeles az angyalok városa, de ettől függetlenül a kerettörténet unalmas volt és nem tett hozzá semmit az elbeszélt misztikus történethez, ami meg önmagában szerintem sokkal jobb lett volna, minden körítés nélkül.

Gaiman után inkább nekikezdtem az egyik posztumusz Vonnegut novelláskötetnek. Ezekkel nem vagyok teljesen megbékélve, zavaros az érzelmi viszonyom az olyan szövegekhez, amiket a szerzőjük nem akart kiadni, vagy mint jelen esetben, amiket nem sikerült kiadatnia akkor, amikor még akarta, amikor fiatal volt és tapasztalatlan, aztán amikor már híres volt és népszerű, nem foglalkozott velük. De annyit mindenképp érdemes leszögezni róla, hogy már eddig is sokkal jobb, mint a másik hasonló kötet, ami megrázóan rossz volt, és nagyon szomorú lettem tőle. Kiugróan jó írást mondjuk itt se találm az első négy között, de a Jenny azért olyan volt, hogy felismertem rajta a vonneguti kézjegyet, és ez a felismerés örömmel töltött el. Az egy rendes novella, elejével, végével, fokozódásával, csattanójával.

Viszont mégiscsak jó, hogy nem ezekből a többé-kevésbé jó írásokból kell kedvencet választanom, mert van egy olyan is, ami tényleg jó volt: Sylvia Plath Beavatás c. novellája. (PDF) Igazából ez a legkevésbé sem volt betervezve, az Indexen lefuttatták éppen hó elején a menetrend szerint esedékes kötelező olvasmányokról meg írástudásról szóló cikket, abban emlegette Arató László, és gondoltam, úgyis olvasok mostanában novellákat, hadd jöjjön. Úgyhogy egy hétig tologattam, aztán elolvastam – és leesett az állam. Nem nagyon, vagy ilyesmi: nem egetrengető, nem igazán váratlan 3 Nem hoz semmi olyasmit, amit még nem láttunk irodalomban. De mégis olyan jó a ritmusa, olyan ügyesen meg van szerkesztve anélkül, hogy látványosan megszerkesztettnek tűnne. És van benne erő, van benne valami olyan érzelmi érvelés, amitől az egyáltalán nem szimpatikusan induló Millicent pár oldal alatt mégis hőssé válik.

Ami az okosítást illeti, meghasonlottam. Az szokott mindig az izgi része lenni a Bradburyzésnek, azt várom a legjobban, attól pezseg az agyam. A másik kettő csak úgy van, melléklet, amit azért nem hagyok le mellőle, mert igazából nem nagy erőfeszítés, és akkor már hadd legyen. Most viszont küszködök, és nagyon szeretném, ha lenne valaki, aki ad nekem egy olvasmánylistát; azt kell olvasni, majd hét végén beszámolok belőle, és mindenki örül. Nehezen szánom rá magam, hogy olvassak, és még nehezebben választom ki, hogy mit, nincs türelmem bogarászni. 4 Ráadásul nem tudom jól beleélni magam abba a hangulatba, ami ennek az olvasásnak a sajátja: az olvasok csak úgy, és ha valahol valamit megértek, vagy egy gondolatot érdekesnek találok, akkor abba beleakaszkodom. Most erőből olvasok, izomból, minden mondatot érteni akarok, és ezt nem bírom elengedni. Nyilván hasznosabb ez így, mint csak a felszínén szaladgálni, és hosszú távon jobban megéri, de… nem tudom. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a hasznosság olyan fajta ideál, amit szándékosan kergetni kell.

Mindennek az lett a vége, hogy túlnyomórészt megalkudtam magammal, és LitHub-os esszéket olvastam. Már párszor korábban arra a megfigyelésre jutottam, hogy a rövid, saját tartalmaik elég gyengék, ezért a hosszúak (és másodközlések) közül válogattam. Ez úgy nagyjából jó ötletnek is bizonyult. Más kérdés, hogy ettől aztán nem lett kisebb az olvasásra váró szövegek kupaca, sőt, mivel többször is elkezdtem keresgélni egyes utalások és hivatkozások kapcsán, és töltögettem le újabb tanulmányokat, a halmaz csak növekedett. Ennyit a produktivitásról.

Kezdem megint egy jó kis egyszerű témával, Erica R. Meiners a szexuális bűnelkövetők listázási gyakorlatát vizsgáló írásával. Jó hosszú és bonyolult is, de nem nyelvileg, meg nem is a gondolatmenete: az benne a nehéz, hogy el tudjak határolódni attól, amit mond, és ne győzzön meg automatikusan minden érve csak azért, mert alapvetően hasonlóan gondolkodunk a társadalom egyes dolgairól. Az elmúlt években egyet tanultam meg igazán az egyetemen: hogyha valamit gondolkodás nélkül, ösztönösen el akarok utasítani, vagy pont ugyanígy elfogadni, olyankor nagyon résen kell lenni és rajtakapni magam. Hát, most is rajtakaptam magam, mégpedig azon, hogy olyan témákról olvasok, amikről nem sokat tudok, nem is tartoznak az elsődleges érdeklődési körömbe, bár lehet, hogy az utca emberénél kicsit többet tudok mondjuk az amerikai jogrendszerről meg a fiatalkorúakra vonatkozó faramuci szexuális szabályokról. 5 Az egész esszé ismertetésére nem vállalkozom, csak pár gondolatot emelek ki belőle. Nem arról van szó, hogy helytelen dolog – akár nyilvánosan hozzáférhető – nyilvántartást vezetni a közösségre potenciálisan veszélyes, visszaeső vagy visszaesésre hajlamos szexuális predátorokról, és hogy ezt meg kéne szüntetni. Megvan az oka, hogy az USA ezt így csinálja. Az esszé arra hívja fel a figyelmet, hogy jelen formájában a rendszer többet árt, mint használ: egyrészt azért, mert a kiskorúakra nonszensz szabályok vonatkoznak, például nincs joguk beleegyezni semmiféle szexuális aktusba. Ettől kezdve két kamasz konszenzuális együttléte jogi szempontból fiatalkorú sérelmére elkövetett kölcsönös nemi erőszak. És mindkettő mehet életfogytig a listára, ami korlátozza a lakhatási és munkavállalási lehetőségeit, rossz esetben pedig akár az életét is veszélybe sodorja. 6 Részben kötődik persze ez a múlt heti kérdéshez is: hogyan és mikor tartjuk elfogadhatónak, hogy egyes (akár emberi, akár alkotmányos) jogokat korlátozzunk bizonyos életkorokban vagy élethelyzetekben. A listák másik káros mellékhatása, hogy elterelik a figyelmet a probléma valódi megjelenéséről és léptékéről. A fiatalkorúak és gyerekek sérelmére elkövetett, bejelentett szexuális vagy másféle erőszakos cselekedeteknek is kevesebb, mint tíz százalékát követi el idegen, tehát a legtöbb eseteben semmit sem számít, hogy valaki listázva van-e vagy sem. Viszont mivel van lista, amitől azt várjuk, hogy megvédjen bennünket, a veszélyt elsősorban az idegenben látjuk. Ezzel félrevezetjük önmagunkat, illetve elkerüljük, hogy felül kéne vizsgálni néhány beidegződésünket a családról, lakóközösségi környezetről, nevelőkről és hasonlókról. Ugyanennek a másik fele, hogy az implikált áldozat mindig csinos, fehér kislány – ez egyfelől eltakarja a más színű és esetleg más nemű vagy más korú áldozatokat, ugyanakkor a fehér kislányoknak se tesz jót, ugyanis szexuális bűntény áldozataként szexuális vágytárgyként jeleníti meg őket. Hoppá! Ezt a mondatot olvassuk el még egyszer, lassan. Mindenkinek árt a sztori, amit mesélünk, de mégis ezt meséljük, mert egy másik sztoritól rosszabbul éreznénk magunkat. Ide kapcsolódik a harmadik meglátás: a kiskorúval szemben van egy nagyon erős aszexuális elvárás, hiszen gyerek, hiszen ártatlan! Hogy is lehetnének vágyai, késztetései, szándékai – vagy éppen képessége beleegyezésre? 7 Másfelől viszont a gyerekeket – és főleg a kislányokat – egészen kicsi koruktól kezdve a média, a divatcégek, de ne legyenek illúzióink, sokszor a rokonok is szexuális tárgyként jelenítik meg, amikor kihívó pózokban, ruhadarabokban, arckifejezésekkel, sminkben, frizurával állítják ki őket. Ez pedig némiképp problematikus, mert a felnőtt vágy tárgyává teheti a gyereket, azzal a biztonsági kikötéssel, hogy “milyen cuki, hogy itt illegeti magát” és “ő is Éva lánya, tudja, hogyan kell arcokat vágni”, tehát hogy ez csak játék. Ellenben két fiatal nem lehet egymás vágyának tárgya. Szóval akkor mi van itt? Nyilván ez az egész nagyon messzire vezetne, és nem is vagyok hozzá elég tájékozott, hogy nagyon beleássam magam, úgyhogy most kiteszem a pontot. De ez egy jó kis fajsúlyos, elgondolkodtató írás volt.

Volt egy nagyobb blokk írásról és olvasásról. Nem mindegyik volt különösebben érdekes: az egyik arra hívta fel a figyelmet, hogy az (is) vagy, amit olvasol, és hogy a könyv-életutad elég sok mindent elárul arról, hogy milyen ember lettél; egy másik arra, hogy az írást mindig megelőzi az olvasás, és hogy az esztétikai kánonok pont úgy működnek, mint általában a kánonok, és elég exkluzívak. Megpróbál felrajzolni egy olyan modellt, amiben egy értelmezői csoport megpróbál transzparens (és valamennyire közös) esztétikai értékrendet felépíteni, amelyben mindenki reflektál a saját döntéseire, ideológiáira és preferenciáira, és amely rendszerből kötelezően kiiktatódik a “jó” és a “rossz” kategóriája. Csak annyi kérdésem maradt a végére, hogy ennek pontosan mi köze az íráshoz, és hogy ez nem egy önismereti gyakorlat-e inkább. A harmadik azzal foglalkozott, hogy szabad-e hosszú és nehezen érthető mondatokat írni. Felmerülnek itt olyan kérdések, hogy feltétlenül hasznos-e számunkra a könnyen érthetőség, és hogy valóban erre kell-e törekednünk íráskor. Tisztázandó, hogy vannak-e különbségek fiction és non-fiction között ilyen téren, és ha igen, mik azok. Mindenféle vad hasonlatokat dob be: éneklés, kötéltánc és költészet, de számomra egyik sem volt teljesen meggyőző, függetlenül attól, hogy természetesen szoktam hosszú mondatokat írni. (Sőt.) Ebből az esszéből nekem az a nézőpont hiányzott, hogy ez a nyelv nevű izé alapvetően arra való, hogy megértessük magunkat egymással, és ha ennek útjába akadályokat állítunk, az mégiscsak kontraproduktív. Nyilván nem azonos kritériumok mentén gondolkozunk. 8

A heti legjobb pedig James Schamus esszészerűsége a valós történeten alapuló filmekről, a valóság újrameséléséről, traumáról és a traumák elmesélhetetlenségéről. Meg egy csomó minden másról is. Nehéz összeszedni, függetlenül attól, hogy ő alapvetően egyetlen számozott listába rendezi a mondandóját. Ez nála éppúgy átverés, mint Susan Sontag Camp-tanulmánya, ugyanis ezek a tételek össze-vissza utalnak egymásra, bekapcsolódnak egymásba, és összegeznek, ellentmondanak, kavarognak. Meg aztán jó sokat hivatkozik is mindenfélére. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy azért találom érdekesnek, mert számomra ez egy izgalmas téma, vagy ez egy tényleg izgalmas téma, tele releváns kérdésfelvetésekkel, és így a legkevésbé sem meglepő, hogy lázba jövök tőle. 9 Olyasmikről van itt szó, hogy az igaz történeteket sokszor nem szokás pontosan mesélni újra, a valódi emberek helyét kitalált, sosem létezett alakok foglalják el, akiknek egyfelől becsületsértés nélkül is meg lehet mutatni a rossz oldalait, másfelől pedig jobb lehetőséget adnak az azonosulásra. (Meg szerintem mítoszképzésre is, vagy éppen anekdotává, városi legendává válásra is.) Vagy olyasmiről, hogy a kijelentés igazságértéke nem azonos a beszélő igazságértékével, hiszen az utóbbi semmiképp sem mérhető; különbség van a tényszerű és a hiteles igazság között. A hiteles igazság pedig sokszor pont a nyelvi megformálásban jelentkező akadályok formájában lép fel, tehát a tényszerű igazság feltárását teszi lehetetlenné. Vagy olyasmiről, hogy a traumához tartozik egy bizonyos szerepelvárás, és a trauma elmesélésének kötelezettsége – másfelől az elmesélés pont a fentebb említett nyelvi létmódja miatt szükségképpen meg fog kérdőjeleződni. Ha valakinek elakad a szava, belezavarodik, hogy mi milyen sorrendben történt, nem tudja megmondani, hogy pontosan ki hol állt, azzal a saját szavahihetőségének árt, noha mi sem lenne emberibb, minthogy komoly stressz hatására gyengül a memóriánk? Pont annak kéne gyanúsnak lennie, aki pontosan, részletekbe menően és higgadtan tud beszámolni a történtekről. Ha pedig valakinek kötelező elmesélnie a történetét, és ez az önnarráció szükségképpen megkérdőjelezéshez vezet, akkor bizony itt valami nagyon egyenetlen működés áll fenn. És végül van szó arról is, hogy aki hatalmi pozícióban van, annak nem kötelező elmesélni a történetét: ő már attól is áldozatnak érezheti magát és tiltakozhat, hogyha el akarják meséltetni vele a saját narratíváját. Ilyenkor megpróbálhat a tényszerű igazság és dokumentumok mögé bújni, mondván, azok pont elégségesek – nála. De az alárendeltnek mindig feladata, hogy elmagyarázza a saját bizonyítványát, ő nem háríthatja ezt el. Ezen is rengeteget lehetne okoskodni, és talán előbb-utóbb meg is teszem majd. Csak nem most.

A képen Margot Robbie, a többé-kevésbé igaz történet alapján készült többé-kevésbé életrajzi I, Tonya c. film címszerepében, innen.


Tartalomjegyzék10

Esszék:
14. Erica R. Meiners: Offending Children, Registering Sex (2015) Women’s Studies Quarterly, Vol. 43, No. 1/2. (!)
15. Steve Edwards: On the Experience of Entering a Bookstore in Your Forties (vs. Your Twenties)
16. Saritha Ramakrishna: What Future is There for America’s Desert Cities?
17. Helen Betya Rubinstein: Toward Changing the Language of Creative Writing Classrooms
18. Joe Moran: In Praise of the Long and Complicated Sentence
19. Arundhati Roy: What is the Morally Appropriate Language in Which to Think and Write?
20. James Schamus: Rewriting Trauma: The Business of Storytelling in the Age of the Algorithm

Makai Péter Kristóf: Video Games as Objects and Vehicles of Nostalgia (2018) Humanities, Vol. 7, No. 4.

Novellák:
14. ↓Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Ízek
15. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Babavilág
15+ Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): A gyilkosság misztériuma
16. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Hó, üveg, alma
17. ↓Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Jenny
18. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Kanlepra
19. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Ezer dollár egy csókjáért
20. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Bourbon, jéggel

Sylvia Plath (ford. Kishonthy Edina): Beavatás (PDF)

Versek:
14. ↓Billy Collins: Table Talk
15. Billy Collins: Delivery
15+ Billy Collins: The Symbol
15+ Billy Collins: Winter in Utah
15+ Billy Collins: What She Said
15+ Billy Collins: Feedback
16. Billy Collins: Drawing You from Memory
17. Billy Collins: Riverside, California
18. Billy Collins: Cemetery Ride
19. Billy Collins: Thank-You Notes
19+ Billy Collins: Lakeside
19+ Billy Collins: Revision
19+ Billy Collins: Night and Day
20. Billy Collins: My Hero
20+ Billy Collins: The Meatball Department
20+ Billy Collins: Silhouette
20+ Billy Collins: Bread and Butter

Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Baywolf: Ordas világ
Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Hideg színek
Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Vámpír szextina
Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Változó tenger
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Sivatagi szél

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..