2019/4-5

Bradbury, 4-5. hét (január 21. – február 3.)

Ismét úgy alakult, hogy összecsaptam két hetet – ennek legfőbb oka az egyébként, hogy módjával vagyok csak lelkes mostanában. Abba még nem hagytam, de most egy kicsit felfüggesztettem a tanulmányolvasást; egyszerűen túlságosan nyomasztott, és nem volt hozzá türelmem, és úgyis mindjárt kezdődik a félév, és szakdolgozatot kéne írni, és olyan fölösleges ez, mert úgyis csak elfelejtem, plusz igazából rendes jegyzeteket kéne készíteni, amiket utólag is tudok használni, de az meg olyan sok munka és olyan sok idő és olyan sok energia… szóval nem volt kedvem hozzá. De azért olvastam mindenféle dolgokat,1 és ezekről mesélek kicsit.

Versből Billy Collins volt terítéken, a Horoscopes ​for the Dead utolsó néhány verse, valamint elfogyasztottam Tomas Tranströmer legelső (ifjúkori) kötetét, a 17 dikter címűt.2 Tranströmerről azt tudom mondani, hogy meglepő. Olvastam már tőle korábban, sőt értettem is, de az mind jóval későbbi volt. Ezek a versek ellenben nagyon másfélék, bár nehezen tudnék elszámolni vele, hogy miben. Az elég biztos, hogy ha nem az övéi, akkor nem gyötröm magam velük – nem mintha rosszak lennének, csak nagyon nehéz volt átrágni magam rajtuk. Alapvetően tájlíra, tengerek, viharok, sziklaszigetek, fenyveserdők, ilyesmi. A legtöbben embernek nyoma sincs, nincs más, csak a vadregényes természet. Lendület van bennük, valami őserő, és ez bár sokszor veszedelmes, legtöbbször mégsem kellemetlen. Mindez megspékelve nagyfokú nyelvi komplexitással… Összességében tehát minden adott hozzá, hogy ne tudjam jól olvasni. Ráadásul ott az a nagyon fura olvasói helyzet, hogy itt a nagyon fiatal, legfeljebb huszonhárom éves költő, ráadásul nagyon régen. Ő még nem tudja, hogy agyvérzést fog kapni, és azt se, hogy Nobel-díjat. Én mindkettőt tudom, ahogy azt is, hogy négy éve meghalt. Mindennek nem kéne zavarnia egyébként, de mégis zavar, talán azért, mert mindennek ellenére is kortárs-ízű, de közben meg olyan fiatal, olyan gyerek még, és mégis olyan összetett a versnyelve, hogy csak pislogok tanácstalanul. Nem egyszerű a dolog. Három verset emelek ki belőle: az első a Morgon och infart, ami azt tudja, hogy vagy abban lépett elsőként és egyedül színre egy “jag” (egy költői én), vagy csak ott tűnt fel nekem, de ettől az egész sokkal drámaibb lett. Aztán ott volt az Upprörd meditation, ami önmagában valami nagyon sötét, minimum izlandi tél kategóriás mélység, de puha-meleg, és nem nyomasztó, vastag algaréteg és cápazsírból készült lámpások ide vagy oda. Ha pedig mellétesszük a címét, akkor hirtelen új, transzcendens mélységet kap, de úgy, hogy nem zavar, hogy nem értem. Ami, köztünk legyen szólva, elég nagy szám. A harmadik – a csúcs – a Skepparhistoria, ami kiváltotta belőlem az igen ritka újraolvasóreflexet, amikor amint befejeztem, azonnal kezdem az elejéről, lassabban. Valamint vannak benne zárójelek. Meg hiúz. Meg sarki fény. Meg vízbefúlt legénység és a halálra fagyottak zenéje a bányában. És innen azért igazán nincs följebb.

Billy Collins teljesen más eset, persze. 3 Csak öt vers volt hátra, de erős volt a finis, tudja a bácsi, hogyan kell kötetet szerkeszteni. Az ötből kettőt említek, az egyik a Poetry Workshop Held in a Former Cigar Factory in Key West, aminek a címe már önmagában kiemelkedő, de ráadásul arról szól, hogy minden mindennel párhuzamba állítható, bármit meg lehet magyarázni bármivel, minden analóg mindennel, és a dolgok valójában jobban hasonlítanak egymásra, mint hinnénk – már persze ha akarjuk. Ez pedig jófajta gondolat, főleg, hogy ő játszik vele, és könnyű a tolla, ellentétben azzal, ahogy ezt én most prezentáltam. Csak azért nem ez a heti győztes, mert egyrészt Tranströmer beelőzi, másrészt meg ott a kötetet záró Returning the Pencil to Its Tray, amibe egyszerűen beleszakad az ember szíve, nem is tudnám szétszálazni, hogy a végletes érzelmi töltete miatt, vagy amúgy is. De ez az a vers, amit mintha arra írt volna a költő, hogy majd felolvassák a temetésén, és ami teljesen alkalmas is rá, de mégsem patetikus, és igazából hibátlan. Libabőr.

Kisprózából szép tágas volt a mezőny, egyrészt ott volt a Vonnegut-kötet nagyobbik része, Julie Orringer bizarr című, Légzőgyakorlatok fuldoklóknak kötetének első kétharmada, és A Négyszögletű kerek erdő második fele, meg még egy talált Bradbury-novella, amihez még a múltkor olvasott, földönkívüli étkezéssel foglalkozó cikk vezetett el. Ez utóbbi annyiban érdekes, hogy bár a róla elnevezett játékot jó ideje játszom, sok-sok éve nem olvastam konkrétan tőle semmit. Ez a tigrises meg egyáltalán nem volt rossz, bár szerintem némiképp elhibázott az a dogmatikus természetvédelmi körítés, amivel rábukkantam. Nekem ez elvontabb elbeszélésnek tűnt, ahol jó döntésekről meg rosszakról, etikai értelemben vett helyességről, parancsmegtagadásról van szó, meg olyasmiről, hogy mit jelent őszintének lenni, és kihez és mihez köt a hűség. Meg még sok másról. Szóval az egy jó novella.

A Vonnegutról4 a végére jobb véleményem lett, ezek valójában nem voltak rossz írások, az egyetlen komolyabb kifogásom ellenük a túlírtság, hogy a végén szinte mindegyiknek van egy-két bekezdésnyi szentencia, gondosan levont tanulság és következmények, nehogy az olvasó magára maradjon a gondolkodással – alternatíve egyszerűen attól tartott az író, hogy nem írta le elég egyértelműen, és ezért segítségre szorul az olvasó. Pedig leírta ám, pont elég érthetően. Ez volt az egyetlen baja a Húnyj ki, kurta láng! című szövegnek is, aminél úgyis lehetett tudni, ki írja a leveleket, és kár volt a végén gyorsan kimondani, gyengített vele a szövegen. A Nem vót nekije pojása annyiban érdekes, hogy felismerni véltem benne a későbbi Tom Edison kutyája című novella kezdeményét. 5 Nem a történet ugyanaz, szó sincs róla, csak egy toposz: az idegesítő ember a parkban, aki odaül a padra és be nem áll a szája, és a másik csak bűntudatból hallgatja (ami valójában nem nagyon eredeti ötlet, de a kivitelezés elég hasonlónak tűnik ebben a kettőben). A Hőstenor öt csillagot kapott, az kimondottan jól össze volt téve, és okosan megszerkesztve, és nem volt műanyagíze ettől még, jól működött. Említést érdemel A terepasztal királya, leginkább azért, mert meg tudott vezetni, és egy pillanatra elhittem a happy endet még úgy is, hogy kétségtelenül tudtam, hogy az nem lehet tartós, és meg fogja bosszulni magát.6

Lázár Ervin-ügyben maradjunk annyiban, hogy nem változott a véleményem, értem, hogy miért szeretik, vannak nagyon jó pillanatai, és örülök, hogy elolvastam, de maradandó nyomokat lehet, hogy nem hagy majd bennem.

Annál érdekesebb Julie Orringer, akiről először Nick Hornby olvasónaplós könyvében olvastam, és emlékeztem, hogy nagyon odavolt tőle. 7 Hornby ott valami olyasmit ír, hogy Orringer ugyanazokról a témákról ír, mint mindenki más: fiatalság, barátság, halál, de tévedés volna csak ezt venni észre belőle. Az egész olyan közegekben, olyan viszonyrendszerekben, olyan részletekkel történik, hogy miközben az ember felismeri a sémákat, mégis vadonatújak. Nos, ehhez nem sokat tudnék hozzátenni én sem: jó volt olvasni, noha nehéz és sokszor kőkemény novellák ezek. Az olvasott hatból három simán lehetne a heti csúcs. A Zarándokok a maga zuhanórepülésével, kimondatlanságával, megmagyarázatlanságával, ami akár olyasmiben is megnyilvánul, hogy egyszer csak valakinek elkezdik használni a nevét, és akkor kapkodod a fejed, hogy ez a valaki kicsoda, egészen a végéig, amit nem lehetne jó ízléssel csattanónak nevezni. Erős felütése ez a könyvnek. Még ennél is felkavaróbb és tökéletesebb a címadó Légzőgyakorlatok fuldoklóknak.8 Van itt minden, testvérek, félelem, trauma, bosszú, gyász, satöbbi. Azok a dolgok – talán az összes olyan dolog? – amiről állandóan, egész életünkben beszélünk, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem is tudunk beszélni róluk. Valamint sziámi harcoshalak, mert azokról valamivel könnyebben lehet beszélni. És mégsem lehet ez az aktuális bajnok, mert ott van az Intelmek hatodikos önmagamnak, ami annyira, de annyira, de annyira, hogy többször félre kellett tennem, mert a fizikai rosszullét kerülgetett tőle. Pedig nem undorító vagy gusztustalan. Nem visszataszító. Nem is igazán tragikus, pláne nem annyira, mint a kötet legtöbb másik története. Ráadásul az ön-felszólító mondatos narrációja külön távolít még egyet rajta, hogy ne érződjön annyira húsba vágónak, és valójában nincs is szó másról, csak ostoba kislányjátszmákról, tét nélküli kis izékről. És mégis, ennek ellenére is, most is reszketek tőle, csak attól, hogy eszembe jut.

Okosításból pedig, mint fentebb is említettem, kicsivel szűkebb mezőnnyel dolgozom most, mindössze hét tanulmánnyal. (Potom 108 oldal, bagatell.) Volt köztük két általános kultúrtörténet-esszé-izé, három egyetemi, tudományos írás, ilyesmi kategória, és kettő történetmesélés, amikre nem merném rámondani, hogy narratológia, már csak azért sem, mert igazából nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valójában mi is az a narratológia. És hogy rend legyen, mindhárom kategóriába belemegyek kicsit.

Aaron Rothstein két írása egyrészt nagyon érdekes, másrészt jól strukturált, harmadrészt kimondottan kellemes stílusban van megírva. Azt gondolom, hogy őrá érdemes lenne odafigyelni, mert tetszik nekem, amit csinál és ahogy csinálja. A nagy kérdésem viszont nem az esszéi témájához kapcsolódik, hanem a formájához: szeretném tudni, hogy ezek voltaképpen miféle szövegek, akár műfajilag, akár bárhogy (még ha nem is tudom hirtelen, hogy milyen bárhogy mentén lehetne ezt megítélni.) Az oltásellenesség történetét tárgyaló szöveg alapvetően kronologikus jellegű, végigveszi, hogy a mostani összeesküvéselmélet-hívők és toxinoktól rettegők és autizmussal riogatók előtt volt ezer másik érv, kezdve az isteni akarattal szembeszegüléstől, a kóros hübrisz elburjánzásán át egészen a tudományosan megalapozott szkepszisig. Emellett ad áttekintést védőoltás-történetből, illetve mindenféle hatástanulmányokról, a felmerült kérdések és aggályok megalapozottságát vizsgáló kutatásokról, és egy csomó mindenről. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor beszél stratégiákról is, hogy a szülőkkel hogyan lehet és érdemes beszélni, hogy érdemes odafigyelni a szülők aggályaira és válaszolni rájuk. A pácienst (vagy annak gyámját) nem lehet lekezelni pusztán azzal, hogy “én vagyok az orvos, én jobban tudom”, mert ez nem elégséges érv, hanem használni kell a szaktudásunkat, és arra támaszkodni, komolyan véve az ő felvetéseit is. Akkor is, hogyha az érvek egyébként érzelmileg meghatározott (értsd: rettegésen alapuló) helyzetekben kevéssé hatékonyak. Plusz, ha ez nem lenne még elég, behozza a feminista mozgalom hatástörténetét, azzal, hogy a programjuk nemkívánatos következménye, hogy például az orvosnak sokszor a beteg kívánalmainak kell eleget tenni, és arra törekedni, hogy elégedett legyen, nem pedig arra, hogy egészséges. Állítása szerint eszmeiségében a feminista gondolkodás és a betegautonómia oksági összefüggésben állnak. Nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e, a korrelációt viszont megalapozottnak látom. Akárhogy is, jó komplex módon körbejár egy kérdést, de mellébeszélés nélkül, részletesen, alaposan, átgondoltan, egy pillanatig sem unalmasan, releváns megközelítésekből. Ami tök jó, csak… szóval nem tudom eldönteni, hogy mi ez a szöveg így.

Főleg azért, mert a másik írása a neurodiverzitási mozgalmat vizsgálja, de úgy, hogy elolvasott egy csomó ismeretterjesztő önéletrajzot és hasonló félig-meddig elméleti munkát, és a folyóirat megjelölése szerint ez egy recenzió.9 Azonban a végeredmény egy szintetizáló esszé, ahol néhány problémacsoportot körbejár, megint csak nagyon alaposan és módszeresen, innen-onnan vett idézetekkel és adatokkal és érvekkel alátámasztva, csakhogy ezeket ütközteti és kiegészíti és továbbgondolja. Ez pedig szerintem nem recenzió, de nem is igazán tanulmány, hiszen ezt az elején megnevezett hét forrást használja csak, és ezeknek a tárgyára szorítkozik. Szóval hibrid a műfaj, és azt hiszem, nemcsak ezt az embert érdemes figyelni, hanem ezt a New Atlantis folyóiratot is megnézni közelebbről, hátha közölnek ilyesmit máskor is. Témájában egyébként ez az esszé is érdekes, számomra főleg az újdonság, hogy az ADHD, autizmus, diszlexia és más diszek mellett ő a skizofréniát és a depressziót is a neurodiverzitás ernyője alá vonja. Ez lehet, hogy sztenderd gyakorlat, de eddig ezzel még nem találkoztam – talán azért is váratlan, mert a depressziót meg a skizofréniát általában betegségnek szokás kategorizálni, ami egyszer csak jön és gyógykezeléssel elmúlik (vagy legalábbis elfojthatók a tünetei), nem pedig állapotnak. Más kérdés, hogy mindkettőről eléggé sejthető, hogy genetikailag és biológiailag determinált. Szóval ezen kell még gondolkoznom. És jaj, annyira szimpatikus, ahogy a fekete-fehér gondolkodás ellen kikel, és megpróbálja sorra venni, hogy a patologizálás miért mond ellent a neurodiverz-felfogásnak, de ennek elvetése még nem jelenti azt, hogy azonnal el lehet bagatellizálni a nehézségeket, problémákat, veszélyeket és az ember szenvedését, merthogy az csak másféleség, nem panasz. Nem próbál meg kimászni ebből a katyvaszból, hanem elfogadja azt, hogy csak azért, mert valaki X módon neurodiverz, és nem szereti, ha ezért diszkreditálják az ő episztemológiai tapasztalatait, attól még egyes dolgokkal, amiket a többségi társadalom elvár tőle, vannak nehézségei. Okos ez a fickó.

Az “egyetemes” szövegek valamivel egyszerűbbek: a jegyzetelési módszertanos sokszerzős cikk arról szól, hogy érdemes olyan jegyzetelési eljárásokat tanítani a hallgatóknak, amikkel hatékonyabban fel tudják dolgozni az olvasottakat, hallottakat, tanultakat. Az ő javaslatuk egy hasábos modell, amelyben különválasztjuk azt, ami a forrásban szerepel, és azt, amit mi erről gondolunk, ahogyan interpretálunk és amilyen kérdéseket felteszünk róla – és ezt a három lépést kötelezővé is teszik. A különbségtételt mondjuk nekem se ártana megtanulni, de ez a merev rendszer tőlem nagyon idegen, ahogy a hozzá kapcsolódó osztálytermi gyakorlatok is a sok csoportmunkával. Viszont két fontos dolgot leszögez, aminek nagyon örülök: egyszer azt, hogy a tudás nincs készen, nem lehet egyik fejből áttölteni a másikba, az oktató feladata, hogy eszközöket adjon a tanulónak ahhoz, hogy ő maga felépítse a tudását. Másodszor azt, hogy amikor elvárjuk a hallgatótól, hogy egyes képességeket magabiztosan használjon, akkor nem árt ezeket előbb megtanítani neki, és adni számára teret, hogy kellőképp begyakorolja őket. Mindkettő tök evidens. Csak valahogy mégsem az.

A másik kettő cikk a hivatkozásokkal foglalkozott, és szépen ellensúlyozta egymást. Cleary agresszívan hülyének néz mindenkit: a hallgatót, az oktatót, de a cikk olvasóját is – az egyetemista lusta, gondatlan, hanyag, szorong, rosszul hivatkozik, plagizál, stb. Erre kínál mindenféle javaslatokat, hogy tanítsuk meg nekik, értessük meg velük, magyarázzuk el… de úgy veszi, mintha ezek teljesen evidens dolgok lennének, és világos, mit és hogyan kell elmagyarázni. Például hogy mikor és mit és hogyan kell hivatkozni, hogy hogyan kell értelmesen jegyzetelni, és így tovább. De a kedvencem az összes javaslatai közül az, hogy nehezítsük meg annyira a beadandó feladatokat (kérjünk gyakran vázlatokat, irodalomjegyzéket, meg kábé minden héten valamit), hogy egyszerűbb legyen megírni, mint plagizálni – a túl sok beadott feladatot pedig javítsák ki egymásnak, hogy ne nekünk kelljen. Ehhez képest a két svéd fickó 10 egyrészt rendkívül szellemes vállalkozásba fog, amit nem is tudtam eldönteni a végéig, hogy teljesen komolyan gondolják-e vagy sem, másrészt – és ez a fontosabb – teljesen korrektül állnak a hivatkozások kérdéséhez. Egészen konkrétan azt állítják, hogy nem minden hivatkozás és idézés egyenrangú, különböző motivációik lehetnek,11 és hogy mindez azt jelenti, hogy a hivatkozási adatbázisok adatai minimum zajosak. Kitérnek a tudományterületenként eltérő hagyományokra, a különböző iskolák sajátosságaira, és egyáltalán, az általános zavarodottságra, ami a megfelelő mennyiségű és minőségű hivatkozást övezi. Plusz, nagyon cuki módon, a cikk legvégén jelzik, hogy az itt következő irodalomjegyzékben a taxonómiájukban felsorolt minden egyes motiváció előfordul, és arra invitálják a nyájas olvasót, hogy próbálja meg kitalálni, melyik milyen.

A célegyenes ehhez képest elég egyszerű: szoros versenyben második lett Vera Nünning, egyszerűen azért, mert kicsit körülményes és ettől unalmas a szövege. De a témája bitang erős: megpróbálja kategorizálni, mit jelentenek az érzelmek, és hogyan jelennek meg az irodalomban.12 Amikor ezen átesett, akkor megpróbál az olvasó érzelmi életére és a rá gyakorolt hatásokra következtetni, és van néhány elég jó következtetése, mint mondjuk hogy egy fiktív tér biztonságos terepet nyújt olyan érzelmek megélésére, amelyeket a valódi életünkben nem mernénk megpróbálni, illetve amelyek teljességgel el vannak zárva előlünk. Vagy mondjuk hogy a valóságban nagyon kevéssé vagyunk motiváltak arra, hogy idegen perspektívákat felpróbáljunk. Meg ilyenek. Ebbe bele kellene ásni magam, mert nagyon hasznos, ráadásul izgalmas is. Bár nem száll expliciten vitába vele, mégiscsak azt pedzegeti, hogy nem zárhatjuk ki az olvasó egyént az irodalomból, és hogy az irodalomban szerzett képességek, tudás, érzelmi intelligencia, tapasztalat, és minden más áttevődik a valóságba is. Azaz, hogy nem teljesen mindegy, hogy mit olvasunk, és igenis nevelődünk a könyveken keresztül, még ha nem is teljesen megjósolható módokon.

Ennek megfelelően a győztes Magdalena Weiglhofer színházas és storytellinges esettanulmánya, amitől teljesen padlót fogtam. Észak-Írországról szól, és a Theatre of Witness programról, ahol két évadban a polgárháborús és függetlenségi harcok ilyen-olyan érintettjei vitték színre önmagukat. Azaz teljesen civil emberek mesélték el először egymásnak és a rendezőnek a saját történetüket, aztán ezt közösen tisztázták le, emelték ki belőle a lényeget. Egészen addig, míg végül mindenki kapott végleges szövegkönyvet, tehát improvizációról a továbbiakban szó sem lehetett. Tehát ezek az emberek önmagukként álltak ki a színpadra, de úgy, hogy közben színészek voltak, akik saját maguk egy fiktív változatát alakítják. Ami eléggé saját farkába harapó kígyó, hogy mást ne mondjak róla, és teljesen szétzilálja a szelfet. A tanulmány pedig nem is az előadást elemzi, hanem az önkéntes színészekkel készített mélyinterjúk alapján – mindenkivel készült egy a turné végén, és egy második egy évvel később – próbálja összerakni, hogy mi történik az egyénnel az ön-színrevitelben. Nagyon jó, húsba vágó kérdéseket vet fel, arról, hogy miként működik az értelemadás, hogyan próbálunk koherens narratívákat készíteni önmagunkból is, ami egyúttal kifejezi az identitásunkat is; hogy életünk melyik részével vagyunk hajlandók azonosulni és melyekkel nem; hogy milyen hierarchia van a különböző élettörténetek között. És pláne, hogy kinek van joga elmeséli a magáét, és ki az, aki egyenesen kötelezhető hogy beszéljen… az egész rendkívül felkavaró és bonyolult és lenyűgöző, de ráz tőle a hideg.

A képen Szűcs Pál sziámi harcoshalas bélyege (Wikimedia Commons, Darjac)


Tartalomjegyzék13

Esszék:
21. ! Herman Woodrow Hughes, Mary Kooy, Lannie Kanevsky: Dialogic Reflection and Journaling (1997) The Clearing House, Vol. 70, No. 4.
22. (OA) Vera Nünning: The Affective Value of Fiction Presenting and Evoking Emotions. In: Writing Emotions: Theoretical Concepts and Selected Case Studies in Literature
23. ! Magdalena Weiglhofer: “Who Am I without My Story?”: Uncertainties of Identity (Presentation) in Performed Autobiographical Storytelling (2015) Storytelling, Self, Society, Vol. 11, No. 2.
24. (!) Michelle Navarre Cleary: TOP 10 reasons students plagiarize & what teachers can do about it (with apologies to David Letterman) (2017) The Phi Delta Kappan, Vol. 99, No. 4.
25. (!) Martin G Erikson, Peter Erlandson: A taxonomy of motives to cite (2014) Social Studies of Science, Vol. 44, No. 4.
26. Aaron Rothstein: Vaccines and Their Critics, Then and Now (2015) The New Atlantis, No. 44.
27. Aaron Rothstein: Mental Disorder or Neurodiversity? (2012) The New Atlantis, No. 36.
28-3. [hiátus]

Novellák:
21. ↓Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): A terepasztal királya
22. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Központ, betűzöm
23. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Ruth
24. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Míg a halandók alszanak
25. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Húnyj ki, kurta láng!
25+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Tangó
25+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Bomar
26. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Nem vót nekije pojása
27. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Mr. Z.
27+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Hőstenor
28. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Pénz beszél
28+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Színjátszó szélhámosok
29. ↓Julie Orringer (ford. Barabás András): Zarándokok
30. Julie Orringer (ford. Barabás András): Mikor ő már kiöregedett, én meg híres vagyok
31. Julie Orringer (ford. Barabás András): Légzőgyakorlatok fuldoklóknak
1. Julie Orringer (ford. Barabás András): Intelmek hatodikos önmagamnak
2. Julie Orringer (ford. Barabás András): A legsimább út is csupa kő
3. Julie Orringer (ford. Barabás András): Gyerekvigyázás

Lázár Ervin: Vacskamati, a nagy, egyetemes, világméretű csaló
Lázár Ervin: A fájós fogú oroszlán
Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm
Lázár Ervin: Bikfi-bukfi-bukferenc
Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka!
Ray Bradbury: Here There Be Tygers

Versek:
21. ↓Billy Collins: Roses
21+ Billy Collins: After I Heard You Were Gone
21+ Billy Collins: On Reading a Program Note on Aaron Copland
22. Billy Collins: Poetry Workshop Held in a Former Cigar Factory in Key West
22+ Billy Collins: Returning the Pencil to Its Tray
23. ↓Tomas Tranströmer: Uppvakandet är ett fallskärmshopp…
24. Tomas Tranströmer: Storm
25. Tomas Tranströmer: Kväll – morgon
26. Tomas Tranströmer: Ostinato
27. Tomas Tranströmer: Fem strofer till Thoreau
28. Tomas Tranströmer: Gogol
28+ Tomas Tranströmer: Skepparhistoria
29. Tomas Tranströmer: Strof och motstrof
29+ Tomas Tranströmer: Upprörd meditation
30. Tomas Tranströmer: Stenarna
30+ Tomas Tranströmer: Sammanhang
31. Tomas Tranströmer: Morgon och infart
31+ Tomas Tranströmer: I den forsande sträven är vila
31+ Tomas Tranströmer: Dygnkantring
1. Tomas Tranströmer: Den vita skaran växte…
2. Tomas Tranströmer: Elegi
3. Tomas Tranströmer: Epilog

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..