A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Osztás
A héten tartották a diplomaosztókat az egyetemen. Nélkülem.
Nem voltam tapintatlan éppen: megkaptuk körlevélben, hogy kinek és meddig kell jelezni, hogyha akadályoztatásunk miatt nem tudunk részt venni a rendezvényen, és jeleztem neki. Nyomasztott ugyan kissé ez az akadályoztatási meg a nem tudási kitétel, de végül erőt vettem a kényszeres gondolataimon, és úgy döntöttem, senkinek semmi köze hozzá, miért hagyom ki, nem erőltettem meg magam egy hamis kifogás kieszelésével sem, és minden nemű magyarázkodás nélkül közöltem, hogy nem leszek ott. Tudniillik azért nem mentem el, mert iszonyúan nem akartam.
Botrány. Tudom. Mondták már.
Ráadásul, úgy tűnik, rendkívül érthetetlen is. Még azok is megkérdezték, hogy miért nem voltam ott, és hogyhogy, és nahát, akiknek pedig megmondtam előzőleg, hogy eszem ágában nincs elmenni. Valószínűleg ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket hiába mond az ember, nem hiszik el neki, hiszen azt csak úgy mondja, de biztos nem gondolja komolyan.
Hát, én komolyan gondoltam. És azt is elmondom, hogy miért. 1
Három évvel ezelőtt elmentem az elsőre. Tudom tehát, hogy ki lehet bírni: két óra alatt lemegy az egész bejelentkezéssel, aláírással, ülésrenddel, ceremóniával együtt. Ki lehet bírni, csak kellemetlen. Tavaly nem mentem el a következőre. Részben azért, mert ambivalens érzelmeim voltak, és tanultam az előzőből. De leginkább azért, mert egy zsák pénzt kértek volna még a részvételért, a rendezvény lebonyolításának költségei címszó alatt, és ezt annyira nevetségesnek meg méltánytalannak éreztem, főleg a kifizetett tandíj után, hogy könnyű szívvel le tudtam mondani róla. Egy héttel később átvettem a tanulmányi osztályon, öt perc alatt, fájdalommentesen és ingyen.
De az idén? Továbbra is elég biztos voltam benne, hogy nem akarok elmenni. Nem azért, mint három éve, a ruha-cirkusz és cipő-cirkusz miatt, mert ha nagyon megerőltetem magam, fel tudok öltözni szalonképesen, és azóta van már józan, fekete, normális cipőm, amit fel lehet venni ilyen alkalomra. Mi több, van egy összehajtható szép cipőm is, amit a szó legszorosabb értelmében zsebre lehet vágni, és csak akkor felvenni, amikor kell. Az operatív része megoldható. Na de akkor miért?
Vicces módon nem nagyon emlékeztem rá, csak a gyomromban jelentkezett a heves ellenérzés, egészen elemi módon, hogy nem, nagyon nem akarom. De nem akartam emailt se írni az illetékes hivatalnoknak, hogy nem megyek, amíg nem értem pontosan, hogy mi is a kifogásom ellene. Az izgatott a legkevésbé, hogy hány embernek mondtam, hogy nem megyek: ha ezek után elmegyek mégis, senki se fogja szóvá tenni, hogy nahát, meggondoltam magam – végtére is az elmenés a normális dolog.
És szóltak érvek mellette. Most a saját évfolyamommal végeztem, nem csúsztam sehány félévet, tehát valamivel több olyan ember lett volna körülöttem, akiket nemcsak látásból ismerek, hanem tényleg fontosak nekem, akiknek igazán örülök, hogy meglátom őket szembejönni az utcán. Most végig szerettem a képzésemet, még ha volt is egy nagyon keserves félév, amit megszenvedtem – de akkor is tudtam, jelenidőben, hogy ezt a félévet utálom, nem az egészet. Annyira nyitott, korrekt, túlnyomórészt tisztességes légkör uralta ezt a két évet, hogy egyszerűen szerettem odatartozni. A legelső heteket leszámítva nem éreztem magam idegennek, eltévedt marslakónak, betolakodónak, és ami még fontosabb, a felvételi után többet senki nem is éreztette velem, hogy ezek bármelyike lennék. Az emberi szegmens tehát szintén rendben.
Következésképpen az intézményes oldalon 2 kell, hogy legyenek a gondok. Kis gondolkodás után két gócra bukkantam. Az egyik az elvi kérdés, hogy mit ünneplünk, a másik, a praktikus, hogy hogyan.
A mit egyik komponense az, amire már fentebb utaltam: mintha a diplomaosztó, a ceremónia, a műsor fontosabb volna, mint a diploma; vagy ha nem is pont fontosabb, akkor mintha egy rituális kereteitől megfosztott oklevél valamiképp kevesebbet érne, mint egy “teljes”. Ha nem így volna, senkit se botránkoztatott volna meg a választásom. A másik még ennél is furcsább.
A tévés vetélkedőműsoroknak van egy nagyon jellegzetes része: amikor a műsorvezető minden szót gondosan hangsúlyozva bejelenti, hogy a mai főnyeremény Tíz! Millió! Forint! A közönség ezen a ponton viharos ünneplésben tör ki. Tapsoljuk meg a pénzt! Mindig, kivétel nélkül. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi tévé, mindegy, hogy intelligens vagy ostoba vetélkedő, a pénzt mindig megtapsolják. De miért? Mert annyira fantasztikus? Sok erőfeszítésébe került annak az összegnek, mire ilyen szép nagyra nőtt?
Azt feltételezem, hogy a pénz megtapsolása párhuzamos a célelvű gondolkodással, megünnepeljük a csodálatos kimenetelt, a nagyszerű díjazást, amit valaki, aki nagyon ügyes és nagyon szerencsés, ki fog érdemelni. De ugyanezt látom akkor, amikor valakinek a látványos fogyását dicsérjük, vagy pláne egyes testrészei vizuális kvalitásait: jaj de szép, vékony derekad lett! És ugyanez jellemző az egész oktatási rendszerünkre, amikor első osztálytól kezdve (de talán már hamarabb is) mindig a következő elérendő célra fókuszálunk, ami egyben végpont is.
A témazáró dolgozatot kell megírni, utána el lehet felejteni mindent – tudunk alávalóbbat annál a tanárnál, aki képes és belekérdez korábbi anyagrészekbe is egy dolgozatban? Az érettségit kell letenni, és utána soha többet nem kell se verset olvasni, se másodfokú egyenletet megoldani, elértük a vágyott célt, a papírt. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga-bizonyítvány, nem a nyelvtudás, a nyelvvizsga a fontosabb, mert papír, mert van rajta pecsét, mert bőrbe van kötve, és mert járnak rá bónusz pontok az életben. És ugyanezt játsszuk az egyetemen: a tanegységek elvben egymásra épülnek, de mindig csak az aktuális vizsgára kell felkészülni, az számít. 3 A diplomában pedig az utolsó, az átlagosnál valamivel rendszerint kellemetlenebb vizsga eredménye áll. Ezt ünnepeljük.
Nagyon szeretem, hogy az angol mérföldkőnek nevezi a fejlődés állomásait. Ez a metafora azt jelenti, hogy megyünk az úton, és újra meg újra meghaladjuk az újabb és újabb mérföldköveinket, és megyünk tovább. De a papír- és célelvű gondolkodásban nem mérföldkövek vannak, hanem tájfutás: összegyűjtöd a pecséteket, és beérsz az előre meghatározott célba, és ezzel vége. Ó, vannak persze kvalifikációs versenyek, amelyekkel kvótát szerzel a következő, nagyobb versenyre, de ott majd új pecsétek lesznek, és új útvonal, nincs kontinuitás.
A hogyan részben ugyanezt húzza alá, részben pedig rátesz még egy lapáttal. A diplomaosztó egy varietéműsor, jelmezbe öltözött emberekkel, éneklő és szavaló előadóművészekkel, rituális névsorolvasással. És miközben rítus próbál lenni, az egészre rátelepszik a futószalagos jelleg: az ember ül betűrendben a kijelölt helyén, vezényszóra kiugrik a sor szélére vigyázzállásban, és mikor szólítják, rendezetten libasorban kivonul a pódiumra, átvesz, kezet fog 4, lemászik, aláír, és visszamegy a helyére. Lehetőleg minél gyorsabban, rendezettebben, hatékonyabban. Különös elegye ez a ceremonialitásnak és a kelletlenségnek: az ember minden pillanatban érzi, hogy ez nem róla szól, ez egy kényszerű műsor, másfelől rálőcsölik azt a huszonöt másodpercet, amikor ki kell vonulnia a terem elejére és megfelelő sorrendben megfelelő mozdulatokat végrehajtania, valamint közben lehetőség szerint nem esni orra sem a saját lábában, sem a lépcsőben. Teszi mindezt, ha az ábécé elején szerepel, lelkes, ha az ábécé végén, akkor fáradt, lankadt, el-elhaló tapsolás közepette, ami ha lehet, még kínosabb.
Mindez azért nagyon szomorú, mert szerintem kis erőfeszítéssel lehetne ez sokkal emberibb is.
Például a meghívón szerepelhetne, hogy melyik szakok diplomaosztója lesz ez, egyszerűen csak informatív jelleggel: egyrészt, hogy az ember megmutathatja a családjának, másrészt, hogy tudja, kikkel lesz együtt. Feltüntethetnék, hogy ki lesz a porondmester, ki fogja megpróbálni méltósággal viselni a talárt meg az óraláncot és beszédet mondani. Megtehetnék, hogy nem egy kollektív ábécérendbe ültetnek le, hanem szakonként, így az ember a saját kollégái között üli végig az eseményt, és nem idegenekkel: a gördülékenységet és hatékonyságot ez semmivel sem hátráltatná. Ráadásul megkímélné a szakok képviselőit attól, hogy vadidegen hallgatóknak gratuláljanak és fordítva, a hallgatókat is attól, hogy ormótlan fehér kesztyűjükkel idegen, sosem látott oktatók ormótlan fehér kesztyűjét szorongassa. 5 Az éppen illetékes intézeti/tanszéki képviselő egyszerűen kiállna a porondmester mellé, és dolga végeztével visszaülne.
Ennél eggyel komplikáltabb, de nem őrületesen, hogyha a sok dokumentum közé, amit úgyis kiküldenek a meghívó mellé, betennének egy olyat, hogy az ünnepély programja: beszédet mond XY, zenés műsor, oklevelek átvétele. Az átvétel menete, hogy az ember ide megy, ezt csinálja, azt csinálja, odamegy, itt ír alá, akármi. Az, hogy ott és akkor, a pillanat hevében elhadarják, úgy, hogy nem is látni a tömegben, hogy hol van az asztal, hol vannak az emberek, és kénytelen vagy arra figyelni minden erőddel, hogy az előtted lévők mit csinálnak, és közben az egyetem fotósa és a videósa az arcodba mászik a kamerájával… ez nagyjából-egészében horror.
És még egy: a tanszék vagy intézet oldaláról is érkezhetne valami jele annak, hogy legalább egy kicsit számítunk nekik. Ne ülje végig senki, akinek nem muszáj, ezt abszolút támogatom. De mibe kerülne megszervezni egy tíz perces találkozót a végén, ahová körülbelül három önfeláldozó oktató eljön, felsorakozik egy csoportkép erejéig a frissen végzettekkel, és mosolyog egyet? De ha nem is jön el senki más, akkor legalább az a szerencsétlen, akinek hivatalból végig kellett ülnie és a porondmester beállna pózolni egyet?
Ezért nem mentem el.
Három évvel ezelőtt volt, aki rám szólt, hogy ne szégyelljem a diplomámat, örüljek neki. Akkor sem szégyelltem (még hozzám képest is elég fura érzelem lett volna), csak nagyon kicsinek és ostobának éreztem magam a rendezvény alatt és után. Becsaptak: valami fontosat szerettem volna átélni, valami jelentőségteljeset, és helyette egy üres, nevetséges, lufit kaptam. Nem tudtam ott és akkor örülni még a diplomámnak se, nemhogy mindannak, amit jelképezhetne, ha mérföldkőnek, és nem célnak tekintenénk. Ehhez túlságosan koncentrálni kellett arra, hogy mit is kell csinálni, hogy hogyan kellett felöltözni, hogy több száz idegen között ülök, hogy miről szól ez az egész produkció, és miért ennyire szerencsétlen ez a beszéd, és sokáig tart-e még.
Idén örülni akartam, és nem szerencsétlennek érezni magam. Szerettem ezt a képzést, jól éreztem magam közben és benne, és nem akartam méltatlan, szenvedős módon, kényszeredetten, rossz szájízzel fejezni be.
Úgyhogy nagyon praktikus módon bementem pénteken a tanulmányi hivatalba, és a szó legszorosabb értemében megszereztem a diplomámat. A két irodát megjártam összesen hat és fél perc alatt. Pontosan két emberrel kellett beszélnem hozzá, és egyikükkel sem kellett kezet fogni. Sokkal egyszerűbb, őszintébb és valahogy helyénvalóbb eljárás volt ez így. Ráadásul messze nem annyira stresszes, hogy ne tudjam közben átélni a pillanatot.
Hát, így.
True story
Időnként a fejemhez vágják, hogy követhetetlenül váltok témákat. Ez a vád kategorikusan hamis. Csak azért, mert mások nem jutnak el négy másodperc alatt A-ból B-be, nem jelenti azt, hogy az én asszociációim ne volnának teljességgel érvényesek.
Például: megbeszéljük, hogy micsoda hangzavar van az utca végén a baromfiudvarban, és ebből nekem teljességgel értelemszerű a következő mondatban az új iskolatörvény. Nem annyira bonyolult, öt lépésben megvan:
Kotkodáló csirkék – Kétfarkú kutyapárt – kórházakba becsempészett vécépapír – közösségi iskolaszépítés – Waldorf – köznevelési törvény.
Na ugye.