poggi bejegyzései

#843

Tulajdonképp havi öt bejegyzés nem olyan sok. Annyit talán rendszeresen is képes lennék írni.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#842

Írtam mostanában több hosszút is. Ez meg egy rövid, a változatosság kedvéért.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Varázsigék

Arra jöttem rá, mikor visszaolvastam, mit irkáltam össze tegnap este, hogy adós maradtam valamivel, amit meg kéne magyarázni. A varázsige ugyanis nálam neologizmus, és nem feltétlenül azt jelenti, amit a gyanútlan, csapdába besétáló olvasó esetleg gondolni vél. Úgyhogy igyekszem mielőbb tisztázni: nem mágikus értelemben keresgélek, és abban sem bízom már, hogy létezik varázspálca-suhintós megoldás, ami minden bajra orvosság.

A varázsigék olyan szavak, szószerkezetek, vagy mondatok, amik alkalmasak arra, hogy bizonyos nagyon konkrét, visszatérő-ismétlődő helyzeteket megoldjanak. Ezen szituációk közös jellemzője, hogy mindig vannak bennük másik szereplők, ez nagyon fontos. Ugyanis a varázsige nagyjából arra való, hogy a másik ember értésére adja, hogy mi történik; vagy esetleg pont ellenkezőleg, arra, hogy elterelje a figyelmét arról, ami történik. Akárhogy is, lényegileg a varázsige arra való, hogy kimentsen olyan helyzetekből, amikbe többször kerültem már, ám általában nem szoktam tudni kikecmeregni belőlük, és ezért valamilyen nemkívánatos kimenetellel végződnek.

Amint rájövök, melyik az a konkrét pont, amikor minden félresikerül, elő tudom állítani a megfelelő varázsigét, amit elraktározok a fejemben az SOS feliratú fiókban, vagy a vészhelyzet esetén betörni üvegablaka mögött. A varázsigéket újra meg újra fel lehet használni; ha jók, akkor nem veszítik el a szavatosságukat. Az egyetlen kockázatuk (na jó, a kettőből az egyik), hogy a gyakori használatban eldeformálódnak, finom jelentésváltozásokon esnek át, és többé nem képesek arra, hogy maradéktalanul ellássák a feladatukat. Ez többnyire akkor esik meg, hogyha nem jól, nem elég tömören és konkrétan fogalmaztam meg őket. (A másik az, hogy ha esetleg valakin túl sokszor alkalmazom valamelyiket, akkor rájön, hogy ez egy varázsige, és ezért rossz esetben neheztel, indifferens esetben egyszerűen elkönyvel idiótának.)

Úgy sejtem, ez picit ködös, úgyhogy mondok példát.

Amikor először költöztem Svédországba, három és fél hónapnyi svédórán felcsipegetett, reszketeg nyelvtudással indultam neki. Ez azonban nem jelentette azt, hogy adott esetben ne akartam volna a vadonban kipróbálni, mire vagyok képes vele. Néhány hónap után pedig sokszor már egész mondatokat megértettem magam körül, és úgy éreztem, hogy egyes dolgokat képes lennék megoldani az angol biztonsági hálója nélkül is. De a svédek, fájdalom, ezt nem így képzelték. Rendszeresen jártam úgy, hogy belekeveredtem egy diskurzusba — fektettem le olyan szabályt, hogy minden nap meg kell próbálni valakivel svédül beszélni, aminek következtében nagyon gyakran kérdeztem meg járókelőktől, hogy meg szabad-e simogatni a kutyájukat –, és bár felfogtam, hogy mit mond a másik, túl sok időbe került pontosan visszafejtenem, és összerakni a fejemben egy komplett válaszmondatot. Addigra a másik, valószínűleg részben a megfeszített agymunkám okozta bamba arckifejezésemnek köszönhetően, eldöntötte, hogy nem értem, mit beszél, és átváltott angolra. Ha pedig egyszer egy svéd eldöntötte, hogy angolul beszél veled, akkor már nagyon nincs visszaút, pláne, ha rájön, hogy angolul jobban tudsz, mint svédül.

Ez pedig borzasztóan frusztrált, mert nem tudtam kipróbálni a működőképesnek érzett svéd mondataimat természetes élőhelyükön, egyszerűen azért, mert túl lassú vagyok. Javasolták bennszülöttek, hogy akkor tagadjam le az angoltudásomat, ám ezt sosem sikerült kivitelezni: ha megkérdezik tőlem, hogy do you speak English, hamarabb vágom rá, hogy sure, minthogy végiggondolnám, okos ötlet-e erre válaszolni. (Ugyanez a működés más kérdésekkel is elő szokott fordulni.) Ez a stratégia tehát kudarcot vallott, viszont továbbra is fennállt a helyzet, hogy jó szándékú svédek belém fojtották a félkész mondatokat, amik pedig olykor már csak egy töredékmásodpercre voltak attól, hogy kiejtsem őket.

Aztán egy szép napon megtaláltam a megoldás kulcsát: a szegény vikingnek az a téveszméje, hogy nem értem, és azért nem válaszolok azonnal. Ezt a helyzetet próbálja megoldani az angolra váltással. Ha tehát valahogy sikerülne a tudtára adni, hogy értem őt, és gondolkozom a válaszon, csak a feldolgozási időm némiképp hosszabb, mint az övé, akkor talán el lehetne kerülni ezt az egészet. Ebből már megszületett a varázsige: Ögonblick, jag måste tänka först. Egy pillanat, előbb gondolkoznom kell.

Pontosan alkalmas arra a célra, amire született: hatékonyan és azonnal felszámolja a szituációt, amit el akarok kerülni vele, azzal a hozzáadott értékkel együtt, hogy többnyire nevetnek rajta az emberek, ami általában jót tesz, pláne egy feszült kommunikációs helyzetben.

Mondok még egyet: van az a helyzet, amikor valaki hosszasan magyaráz valamit, és az egész borzasztóan komplikált, rossz esetben még személyes is, esetleg tele van érzelmekkel. Aztán egyszer csak, öt-tíz perc elteltével felteszi a rettenetesen kínos kérdést: Ennek van értelme? Érted, amit mondok? Erre egyszerűen lehetetlen válaszolni. Számát se tudom, hányszor jártam úgy, hogy azt hittem, értem, aztán két perc, két nap, vagy két év múlva kiderült, hogy teljesen félreértettem az egészet, és ez az én hibám, hiszen azt állítottam, hogy értem. De úgy is jártam, hogy megmondtam, hogy nem, nem értem teljesen, mire a másik elmagyarázza újra, ugyanazokkal a szavakkal, esetleg lassabban, esetleg hangosabban. Vagy szerencsésebb esetben választ egy másik analógiát, néhány új párhuzamot, és jobban megvilágítja a dolgot. Olykor kiderül: egész végig értettem mégis. De olyan is akad, aki ilyenkor egy legyintéssel lerendezi a dolgot, és faképnél hagyja a barmot, aki még ezt sem érti.

Mindennek az lett a vége, hogy ha valaki megkérdezi, hogy értem-e, amit mond, leblokkolok. Hiszen nem mondhatok se igent, se nemet. De azt se mondhatom, hogy nem tudom, hogy értem-e: ha ilyenkor megrántod a vállad, és azt mondod, hogy fogalmad sincs, a legtöbb esetben felér egy öngyilkossággal. (Tapasztalat.) Ismétlődő helyzet, jó kimenetel nélkül, és rendszerint úgy végződik, hogy ott maradok hülyén. Kéne egy varázsige.

Lett varázsige: Valamit értek, és azt hiszem, az ugyanaz, mint amit mondasz.

Működik? Működik. Pontosan fejezi ki, ami történik a fejemben? Pontosan. Szoktak rajta nevetni? Hát igen, szoktak. Viszont ha elmormoltam a varázsigémet, és nevettünk rajta, utána összefoglalhatom pár szóban, amit én értek, és össze tudjuk vetni, hogy egyről beszélünk-e. Hurrá. Mindenki nyer vele.

Vannak még varázsigék. Például: Bocsánat, zavarba jöttem. Visszafejtése: zavarba jöttem, fogalmam sincs, mit kéne reagálni, nem vagyok ura a helyzetnek. Csinálj valamit, oldd meg te. Delegálom a szituáció megoldását a másik félnek, mert én nem vagyok rá alkalmas. Emellett van egy sürgető funkciója is: ha azt akarod, hogy működjek, gyorsan váltsunk témát, helyszínt, közeget. Ez is működik. És igen, ezt is ki szokták nevetni, de ez mondjuk a legkisebb baj. Voltaképpen annyira kicsi baj, hogy igazából egyáltalán nem is baj.

Van persze sok másik varázsige is, de nyilván nem fogom most mindet elárulni. A közös jellemzőjük, hogy az adott helyzetet fejezik ki, nincsenek rejtjelezve és kódolva, nincsenek mögöttük titkos, hátsó, rejtett jelentések egymásra rétegezve, és egyetlen céljuk, hogy beteljesítsék a varázslatukat: kimentsenek az adott helyzetből.

Igazából csak azt furcsállom, hogy még azon is nevetni szoktak az emberek, amikor elárulom nekik, hogy vannak varázsigéim. Váltig állítják, hogy ilyesmi is csak nekem juthat eszembe.  És nahát, milyen cuki! És annyira tipikus! Csak ez fantáziátlan, ez olyan robotszerű, olyan élettelen. Ők ilyesmit soha nem csinálnának.

Tényleg. Még nem is hallottam olyanról, hogy valaki kész paneleket használjon beszélgetésben, állandósult szófordulatokat meg kliséket, meg szállóigéket meg közmondásokat. Senkinek nincsen szavajárása, vagy kedvenc kifejezései. Még soha senki nem próbált meg odapasszoló helyzetmondattal megoldani egy-egy kellemetlennek ígérkező helyzetet vagy konfliktust. Senkinek nem jutott még eszébe kipróbálni valaki máson egy olyan mondatot, amit korábban valaki más használt őrajta. Ez nyilvánvalóan csak az én agyrémem.

Amikor a svéd azt látja, hogy a fura külföldi, aki ismer háromszáz szót, tanácstalan és rémült képpel mered maga elé, továbbá nem válaszol a kérdésére, őt ugyan mi viszi rá arra, hogy felvesse a kérdést, hogy a fura külföldi nem beszél-e esetleg angolul? Szerintem pont az, hogy el akar kerülni egy számára kellemetlen helyzetet, amiben kézzel-lábbal szerencsétlenkedve kell megértetnünk magunkat egymással. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az ő Do you maybe speak English-e éppen úgy varázsige, mint az enyémek.

Függetlenül attól, hogy varázsigének nevezi-e vagy sem, vagy hogy nevezi-e egyáltalán bárminek. Hajlok rá, hogy ez az egyetlen különbség. Hogy én elneveztem valahogy, és tudok róla, hogy használom őket.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Egyszerűen csak

Az a picit lehetetlen helyzet áll fenn, hogy szeretnék írni valamit – lehetőség szerint mondjuk blogbejegyzést -, de nem nagyon találok magamban erőt ahhoz, hogy valamit leírjak. Kitalálni egy témát, végiggondolni mindenféle irányból, megkeresni a szavakat, az egésznek adni valami felépítést, rájönni, hogy tulajdonképpen mit is gondolok… egyszerűen túl sok meló. Túl sok.

Úgyhogy ültem tegnap este is néhány órát úgy, hogy az egyik ablakban meg volt nyitva a szerkesztőfelület, és ültem ma este is néhány órát ugyanígy. Aztán igazából nem történt semmi. Csináltam, amit csinálok bármikor: olvasgatom, amit elém dob az internet, beleásom magam egyes teljesen véletlenszerű témákba, amikről heves koncentráció mellett áttanulmányozok vagy húsz cikket, még kimondottan érdekesnek is találom őket, aztán az utolsó ablak becsukása után másfél másodperccel hirtelen azt se tudom megmondani, hogy mi volt egyáltalán az a téma. (Ma sem tudom.)

És ez így nem jó. A közérzeti kellemetlenség mellett már csak azért sem jó, mert vannak dolgok, amiket meg kell írni, méghozzá nagyon sürgősen, javarészt a szünet alatt, ugyanis nem lesz máskor kilenc – most már csak nyolc – napom, amikor nincs más elfoglaltságom, amikor sehová se kell elmennem, és amikor volna rászánható kapacitásom. Pedig még határidő is van, és az is elég szoros. Másfelől viszont nagyon nem tudom rászánni magam semmire: egyrészt azért, mert ezzel a szünet-dologgal nem sikerült teljesen egyenesbe jönnöm (aminek részben talán az is oka, hogy ezzel a félév-dologgal sem sikerült); másrészt azért, mert permanensen szomorúfáradt vagyok.

A szomorúfáradt, ha valaki esetleg nem értené, azt az állapotot jelöli, amikor nem tudom megmondani, hogy melyik a kettő közül, de az nagyon. Azt gondolom, hogy az egyik okozza a másikat, vagy a másik az egyiket, egyszerűen azon oknál fogva, hogy egy ponton túl a kettő megkülönböztethetetlen egymástól. További másik jellemzője, hogy nincs jól körülírható oka, legalábbis olyan nincs, ami számomra transzparens volna. Egyszerűen csak időnként történik, aztán időnként el is múlik. A fennállása következésképpen aszerint állapítható meg, hogy éppen a történés vagy az elmúlás fordult-e elé eggyel többször.

A félévvel az a bajom, hogy utálom. Ami persze nem teljesen igaz. De azért javarészt mégiscsak igaz. Függetlenül attól, hogy legutóbb már rájöttem, hogy rosszul mesélem magamnak ezt a félévet, és azért szenvedek ennyire; ebben igazam is volt. Megváltoztattam a mesét, és valamivel tényleg kevésbé rossz azóta. Mindazonáltal ez egy nem-kellemes félév, alig van olyan órám, amit úgy igazán várnék, amire szívesen mennék, de cserébe szép számmal akadnak olyanok, amiknél külön erőfeszítésbe kerül, hogy rávegyem magam, hogy bemenjek az egyetemre. Ez pedig két okból is baj:

Egyszer azért, mert ha csak egyszer elgyengülök, az rögtön komoly lavinaveszéllyel jár. Ha egyszer nem mentem be, és megtapasztalom, hogy semmi rossz nem történt, nincsenek káros következményei, és olyan könnyű volt otthon maradni, akkor következő alkalommal még könnyebb lesz. Aztán hirtelen, viharos gyorsasággal elveszítem minden munkakedvemet és kitartásomat, amelyek közül egyik sem olyan acélos, mint szeretném. (Itt kell megjegyeznem azok kedvéért, akik régóta figyelik a történéseket: ugyanez játszódott le annak idején gimnáziumban is. Gyűlöltem ott lenni, különösen néhány órán és néhány tanártól szenvedtem, és annyival egyszerűbb volt nem menni oda, hogy inkább nem mentem oda. Néha megvolt a szándék, de aztán nem szálltam le a villamosról. Néha már a szándék sem volt meg. Így utólag, évtizedes távlatból még ijesztőbbnek látom, hogy kisebb rossznak tűnt kockáztatni, hogy kirúgnak az igazolatlan hiányzások miatt, mint bemenni és átélni negyvenöt perc megaláztatást, unalmat, nem is tudom, mit. Csak mostanában kezdtem el rájönni, hogy mennyire iszonyatosan utáltam mindig is az iskolát, miközben meggyőződésem volt, hogy szeretem. Ez is ékes a példája annak, hogy mennyit számít, milyen történetet mesélek magamnak: akkor olyan ügyesen meséltem a megfelelő történetet, hogy csak húsz évvel később jöttem rá, mennyire becsaptam magam.)

Szóval rettegek attól, hogy egyszer ne menjek be, mondjuk azért, mert nincs kedvem vagy erőm. Tudom ugyanis, hogy akkor aztán ha legközelebb mondjuk szakad az eső, vagy hideg lesz, vagy csak nincs kedvem kikelni az ágyból, akkor pláne nem fogok elmenni, és hogy fel fogom adni. Úgyhogy napról napra bemegyek… és utálom. Vagy ha nem utálom, akkor szenvedek. Vagy csak tanácstalan vagyok, és nem értem, mi történik és miért, hogy mit kellene most csinálnom, vagy nem csinálnom, vagy mit csinálok rosszul, mit értek félre, és mi ennek az egész tevékenységnek a célja. Vagy épp ellenkezőleg, pontosan értem, mi történik, de annyira iszonyatosan fölöslegesnek tűnik, annyira céltalannak, hogy elbizonytalanodom mindenben: nemcsak abban, hogy ez mire jó, de abban pláne, hogy mit akarok ezzel elérni, minek csinálom egyáltalán. Nem mondom persze, hogy nincsenek jobb pillanatok, hogy nem jön ki néha jól a lépés, hogy nincs olyan, amikor összekapaszkodik az agyam valaki más agyával, és történik valami fantasztikusan izgalmas tranzakció. Csak ez ritka. És kevés. Fájdalmasan kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a többit. És pusztán akaraterőből izmozni végig egy egyetemi képzést, ami még motiváltan se egyszerű, nos, mondjuk, hogy nem különösebben konstruktív vagy akár csak működőképes.

És ez a másik ok, amiért ez így nagy baj: az elmúlt hat évben arra rendezkedtem be, hogy ez az életem. Megyek az egyetemre, okos emberek között töltöm a napomat, közösen okoskodunk, és nap végén úgy jövök haza, hogy tele a puttonyom új gondolatokkal, amik lehetséges, hogy vezetnek majd valahová. Fáradt szoktam lenni, de nem szomorúfáradt: ki- és lemerült, de felcsigázott. Most pedig úgy vonszolom végig magam a napokon és a heteken, elanyátlanodva, lelkesedés és tűz nélkül, mint egy leszázalékolt, rokkantnyugdíjas versenycsiga. Abban a pillanatban, hogy nem okoz örömet és nem látom értelmét, hirtelen minden megkérdőjeleződik – egészen odáig, hogy hó elején komolyan fontolgattam, hogy mégsem fizetem be a tandíjat erre a félévre. (Aztán szerencsére jött a felismerés arról, hogy másik történetet kell mesélni magamnak: valami olyasmit, hogy csak annak van értelme, ami nem teljesen kényelmes, ami nem igazán magától értetődő, és ami menet közben akár még fáj is, de abban kell hinni, hogy a végére majd lesz értelme, csak meg kell adni az árát. Hiszen mindennek ára van.)

Azóta ennyire már nem drámai a helyzet, de mégis maradtak olyan kérdéseim, hogy mégis, mi a csodát képzeltem, amikor erre a szakra beiratkoztam – vagy egyáltalán, amikor jelentkeztem. Nem tudom már felidézni az akkori gondolataimat. És nem értem azt se, hogy mit gondoltak ők, amikor felvettek. Vagy hogy most az elmúlt két félév volt nagyon szerencsés tévedés, de ez a mostani az igazság, és ilyennek kellett volna lennie egész végig? Vagy lehet, hogy tavasszal jobb lesz? És csak a mostani egy ilyen félresikerült torszülött, amiben annak ellenére nem találom a helyemet, hogy a fele már el is múlt?

Ez pedig már az a bajom, ami a szünettel van. Hogy egy pillanat alatt – ami túl rövid volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi ez, de túl hosszú ahhoz, hogy végigszenvedjem – eltelt a félév fele. Rögtön eltelik a második is. És az egész olyan semmilyen, olyan keserves, olyan értelmetlen, olyan fölösleges. Ha pedig még engem se hoz lázba, és számomra se fontos, amivel foglalkozom minden nap, akkor mi értelme egyáltalán? Akkor milyen mentségem van rá? És mi van akkor, ha a következő félév is pont ennyire keserves lesz? Akkor mi lesz velem? Pedig ez a kérdésfeltevés minden gyászossága mellett már feltételezi, hogy ezt a mostanit átvészelem egyáltalán valahogyan. De akkor mi lesz?

Igen, fáradt vagyok. Rettenetesen. Igen, kell ez az egy hét, amit ugyan végig kéne fogok dolgozni, de ezúttal legalább olyasmivel, amivel foglalkozni akarok, és az önkéntes vállalásomból emelkedett kötelezettségé, nem pedig olyasmivel, amit kívülről kényszerítve muszáj. Csak hát… hiszen én utálom a szüneteket. A nyárit pláne, de még ezeket a rövideket is. (Egyedül a januári oké, a két félév között, mert olyankor megérdemeltnek tűnik a pihenés, és az jól is van időzítve, de az is túl hosszú.) Azért utálom, mert megtöri a lendületet, amikor már  nagyjából sínen van a dolog, bármilyen nyögvenyelősen is; amikor kialakult, hogy mikor, hová, hogyan, mit és mennyit, akkor hirtelen egy hétre leállunk. Olyan ez, mint mikor lefullad a motor, és az ember utána majd belepusztul, hogy akkor még egyszer elindítsa. Pláne olyankor, amikor amúgy is nehezen jár a gépezet, amikor homok került a fogaskerekek közé, vagy éppen: szétszóródtak a fogaskerekek a sivatagban.

Most akkor melyik a rosszabb? A félév, amit brutálisan megszenvedek, és miközben a lojalitásom, kötelességtudatom, továbbá az a beteges, nonszensz, meta-vágyam, hogy annyira szeretném akarni, hogy szeressem és akarjam ezt a félévet őrlik fel egymást meg engem belülről? Vagy a szünet, ami egy mesterséges hasadék, egy üres intervallum a félév kellős közepén, amikor senki se vár tőlem semmit, amikor még csak egy nyomorult katalógust se kell aláírnom, amikor saját magamnak kéne megszervezni az életemet? Noha az önszervezéssel még olyankor is keményen harcolnom kell, mikor órarendem van?

Aztán az a vége, hogy ülök késő este a megnyitott szerkesztőfelület előtt, és várok. Nem is tudom, mit. Az erőt? A szomorúfáradtságot, hogy végre-valahára kisétáljon az ajtón? A dolgok jobbra fordulását? Azt, hogy egyszer csak megtaláljam a szavakat, a varázsigét, ami megoldja ezt a helyzetet?

Keserves, na. Ez a helyzet. Rettentően fáraszt az agyam, a kínjaim és nyomorúságom, a szerencsétlenkedésem és kesergésem ezen a féléven, ezen az egészen, ezen a mindenen.

Na de persze majd holnaptól minden másképp lesz.

Hát nem?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Kell, kellene, lehetne

Vannak mindenféle dolgok a világban. Vannak mindenféle témák. Például hogy mi az az egyetem. És mire való. Meg hogy mi az a Rasmus, és az mire való. Meg a mindenféle tapasztalatok és azok célszerű használata illetve működése; még olyasmik is, amiket próbáltam már, és van hozzájuk valami közöm. Szóval vannak mindenféle dolgok.

Legtöbbször ezekről a dolgokról zajlik diskurzus. Beszélnek róluk emberek, mert kell is beszélni róluk. Mondanak róluk mindenfélét. Van, hogy egyetértek velük, de legtöbbször nem. Ez lehet azért is, mert furcsa vagyok – a tavaly őszi félévben volt egy olyan órám, amelyiken bármilyen kérdésemet, felvetésemet, lett légyen bármennyire is ártalmatlan és információszerző indíttatású, azzal rendezte le az oktató, hogy “jó, de maga furcsa”, amivel egy füst alatt diszkvalifikálta és válaszra érdemtelennek nyilvánította a megnyilatkozást -, de lehet azért is, mert a világ furcsa. Legalább egyikünk (már hogy a világ és én közül) irracionális, ahogy az sincs kizárva, hogy mindkettőnk.

Szóval vannak a dolgok, és vannak emberek, akik beszélnek a dolgokról. És vannak ezekhez tartozó uralkodó szólamok. Amiket még akkor is elhibázottnak érzek legtöbbször, hogyha szegről-végről egyébként egyetértek velük. Lehet, hogy azért, mert nekem semmi se jó. Lehet, hogy azért, mert azt hiszem, mindenhez jobban értek. Lehet, hogy azért, mert az én igazságom másféle a sztenderd igazsághoz képest. Lehet, hogy azért, mert valami nagyon furcsa kapcsolatban élek a nyelvi megformáltsággal, a szavakkal és az ő jelentésükkel. De egyébként még azért is lehet, mert tényleg nem stimmel velük valami.

Márpedig ezek fontos dolgok. Nemcsak az egyetem, bár nyilván az is, és nemcsak a tudás és információk halmozása, és nemcsak a bölcsészidentitás, bármi legyen is az (és bármennyire is nem érzem magaménak, azzal párhuzamosan, hogy ennél jobbat még nem találtam), és ezernyi mindenféle más. És ezekről a dolgokról nemcsak gondolkozni kellene, hanem írni és beszélni is. Mert van az az oldal, amiről nem beszélünk. Amiről nem szokás beszélni.

Hogy nagyon egyszerű példánál maradjak: amikor Erasmusról, meg általában külföldi cserékről beszélünk, akkor az uralkodó narratíva a hatalmas nemzetközi buliké, a féktelen szexualitásé, a nem egyszer veszedelmes és felelőtlen, noha valóban izgalmas kalandoké, az életre szóló nemzetközi barátságoké, amik biztosítják, hogy a világ minden országában lesznek barátaid, akiknek a kanapéján elcsövezhetsz pár éjszakát, ha úgy hozza az élet: ilyen az egyszer felébredt és attól kezdve mindörökre kiolthatatlan wanderlust. A második hangos szólam a haszonelvű irányt hangsúlyozza, hogy milyen jól fog mutatni a szakmai önéletrajzodban, hogy éltél (és túléltél) külföldön, hogy mennyivel többet keresnek és mennyivel könnyebben mennyivel jobb állásokat kapnak az egykori erasmisták, bizony, és mennyi munkaerőpiacon hasznosítható képességre tesznek szert. (Nem megszerzik őket, ezt nagyon fontos hangsúlyozni: szert tesznek rájuk. Az ilyesmi csak úgy történik, az egyén aktív közreműködése nélkül, miközben az ember külföldön él. Természetesen.) Nagyon ritkán, lábjegyzetbe szorítva még felbukkan az az olvasat, amikor megváltoztatta az életét, új emberként jött haza, átértékelte a karrierelképzeléseit, meg ilyesmi, de erről már csöndesen beszélünk, mert esetleg ijesztő lehet. Ki akarná, hogy csak úgy kicserélődjön az értékrendje, meggondolja magát fontos kérdésekben, és hirtelen irányt váltson?

Értem a választások mögött a logikát: úgyis olyan nehezen vágnak bele az egyetemisták az Erasmusba (amit most gyűjtőnévként használok, minden nemzetközi, hosszútávú, de véges idejű cserére), pont az kéne még hogy elriasszuk őket valamivel? Csakhogy ez a gondolkodás két fontos tényezőt nem vesz számításba. Egyszer azt, hogy bárhogy nézzük is, a Rasmus-típusú kalandok halálosan rémisztőek. Aki nem hiszi, az csak próbálja meg elképzelni, hogy a teljes életét becsomagolja összesen egy darab bőröndbe, hogy fél évig abból éljen egy idegen ország idegen városában, ahol nem beszéli a nyelvet és nem ismer senkit és semmit, miközben minden és mindenki, amit ismer és amire a mindennapokban támaszkodni szokott, többszáz, esetleg többezer kilométerre van tőle. Szóval igen. Ettől az a normális, hogy mindenki megrémül, tudniillik nem exkluzíve szociopaták jelentkeznek tanulmányi cserére. A kérdés csak annyi (és most az anyagi tényezőt tegyük félre egy pillanatra), hogy ki az, aki a félelmei ellenére is belevág, és ki az, aki nem. Ebben áll a különbség.

De ezeket a félelmeket letagadni, egy legyintéssel lerendezni, és azt mondani, hogy “majd ha ott leszel, úgyis minden elrendeződik” borzasztóan agresszív és lekezelő gyakorlatnak tűnik. Nehéz úgy rávenni valakit valamire, hogy közben nem vesszük komolyan a teljesen megalapozott aggályait, félelmeit, szorongásait. Ez vezet el a másik fontos tényezőhöz: hogy idegen helyen élni, bármekkora élmény is, bármekkora személyes növekedéshez vezet, és bármennyi sikerélményt hoz magával, iszonyatosan nehéz. Vannak borzalmas pillanatok, áthidalhatatlannak tűnő (és néha tényleg áthidalhatatlan) akadályok. Vannak napok, amikor az ember nem akar kikelni az ágyából és kimenni a szobájából az idegen emberek közé, akiket már szegről-végről ismer ugyan, de az egész túl abszurd és ismeretlen és felfoghatatlan. És vannak napok, amikor az ember tényleg ágyban marad, amikor inkább nem eszik egész nap, mert messze van a konyha, és pláne a bolt, és közben jöhetnek szembe másik emberek. Van olyan, amikor minden túl sok, és az ember nem is érti, hogy jutott eszébe eljönni otthonról. És olyan is van, amikor meg pont azt nem tudja felfogni, hogy hogyan lesz lehetséges még ezek után hazamenni és azt a normális, megszokott életet folytatni, amit otthon hagyott. És mondok még egyet: hazaköltözni is iszonyatosan nehéz. Mindez attól függetlenül tény, hogy sokszorosan megéri, és ha felajánlanák, hogy holnap reggel nekivághatok egy újabb fordulónak, indulnék – jó, esetleg megkérdezném, nem lehetne-e inkább holnapután reggel, mert akkor még mosok egyet előtte.

Azt gondolom, hogy van ebben felelősségünk. (Azért a többes szám, mert vettem részt én is, és valószínűleg fogok is még részt venni mindenféle népszerűsítésben, kedvcsinálásban.) Nem szabad csak a kimeneti pozitívumokat hangsúlyozni, mert ezzel azt ígérjük meg, hogy könnyű lesz és fájdalommentes, hogy az új képességek csak úgy ragadnak az emberre, hogy öt hónap 24/7 boldogság és kaland vár rád. Ami nyilván nem igaz, hogy lehetne az? És van felelősségünk abban is, hogy ne riasszuk el azokat, akikben volna érdeklődés, de a féktelen bulik, vagy az egésznek az inherens menősége aggaszt, aki úgy érzi, ő nem elég jó fej, nem elég kalandvágyó, nem elég szociális ahhoz, hogy felérjen ahhoz a képhez, amit elé pakoltak az ideáltipikus erasmistáról.

No, hát ilyesmikre gondolok. Hogy vannak olyan aspektusok mindenféle téren, amiket valamilyen félreértelmezett segítségvágyból, jó szándékból eltitkolunk. Pedig ezekről is kellene beszélni. Vannak olyan érvek, amik bár igazak, mégis a lényeg sikkad el bennük. Pont Rasmus kapcsán elég világos már egy ideje számomra, hogy a felkínált kép mennyire nem illeszkedett hozzám, és élesen emlékszem arra is, milyen harcokat vívtam magamban, amikor úgy éreztem, folyamatosan kudarcokat vallok, hogy nem jól csinálom ezt az egészet, és hogy mekkora lúzer vagyok, miért nem tudom megszerezni és átélni azt a nyomorult “Erasmus-tapasztalatot”, ami elvileg ennek az egésznek a lényege lenne.

Úgyhogy mikor népszerűsítek, ismeretterjesztek és kedvcsinálok, akkor erre szoktam fókuszálni: hogy nem létezik univerzális Erasmus-tapasztalat. Sokféle lehetőség adott, az ember próbálgat szerepeket, álarcokat, jelmezeket, és idővel majd rájön, hogy neki mi működik és mi a kényelmes. Nem csak egyféle történet létezik. Nem kötelező minden nap minden órájában jól érezned magad. Hogy nem is egészséges elvárnod magadtól, hogy minden nap minden órájában jól érezd magad. És persze emellett beszélek arról is, hogy a dolgok legtöbbször elrendeződnek, hogy fél év ugyan elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember kialakítson egy új életet külföldön, de elég rövid ahhoz, hogy egy pillanatra se felejtsd el, véges az időd, és ez motivál a kínálkozó lehetőségek kihasználására. Szoktam mesélni az intenzív jelenidőről, amikor nincs múltad és nincs jövőd egy közegben, csak az extrém jelened. Meg egy csomó minden másról. A lényeg csak annyi, hogy nem tartom korrektnek elhallgatni a nehezet, a csúnyát, az ijesztőt. Az is része a csomagnak.

Igazából nem szántam ezt Rasmus-bejegyzésnek, csak valahogy az lett belőle. Igazából arra gondoltam az elején, és arra gondolok most is, hogy vannak dolgok, amikről szeretünk úgy tenni, mintha nem lennének. És nemcsak akkor, amikor másoknak mesélünk, amikor másokat próbálunk meggyőzni (és ezzel befolyásolni). Akkor is, amikor saját magunknak magyarázzuk a saját életünket.

Akkor is, amikor saját magamnak magyarázom a legsajátabb mindennapi tapasztalataimat, amik az elmúlt néhány hétben, amióta megkezdődött a tanév, kétségbeejtően boldogtalanná tettek. Pedig ennek fordítva kéne lennie: az egyetem az, amit egész nyáron várok, az tartja bennem a lelket a negyven fokban, hogy majd megint eljön az ősz, és ott leszek a sok okos ember között, és hallgatom, miről beszélnek, és rátalálok új gondolatokra, és… És most, ez a félév, úgy tűnik – eddig legalábbis úgy tűnt -, hogy nem sikerült. Valamiért. Talán nem az igazi az órarendem, talán nem stimmel az formaidőzítésem, talán rosszul osztottam be az időt és túlvállaltam magam (noha ilyet még sohase láttunk, ez nem szokott velem előfordulni, szóval ez pont valószínűtlen). Talán valami egész más, talán csak szerencsétlenül jött ki a lépés, nem a megfelelő emberek, nem a megfelelő témák.

De az is lehet, és erre a napokban kezdtem rádöbbenni, hogy egyszerűen csak rosszul mesélem magamnak a történetet.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

Nehéz

Nehéz mostanában én-nek lenni, és ennek talán részben az az oka, hogy mostanra elfelejtettem, hogy ki is az az én, és ő hogyan szokott létezni. Amikor megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, nem kontinuumot látok, hanem egymással nem összefüggő, szakaszosan elkülönülő állapotokat, maszkokat, szerepeket. Amik persze mind én vagyok. És amik közül persze egyik sem vagyok én.

Nem, kár is kérdezni, nem tudnám megmondani pontosan, hogy ezt hogyan is értem. Azt hiszem, úgy értem, ahogy leírtam, és nem hinném, hogy ennél jobban meg tudnám fogalmazni.

Leginkább talán onnét lehet megfogni, hogy nem érzem magam azonosnak az én-ekkel, akik éppen nem vagyok. Rászántam egy húsz percet és elolvastam az elmúlt évek blogbejegyzéseit (mert ennyi kell hozzá, nem írtam túl sokat), és ráismerek ugyan ezekre a korábbi narrátorokra, emlékszem arra az állapotra, érzelemre, gondolatra, ami van a sorok mögött, de nem érzem ezeket a magaménak. Nem passzol a szerep, nem illeszkedik a maszk. Emlékszem rá, ki volt az, aki Svédországban élt, ki volt, aki könyvtárszakra járt, ki volt az, aki a skandinavisztika berkeiben kempingezett pár évet, ki volt az, aki ezzel barátkozott, ki volt az, aki attól félt. De tudom, hogy ezekből a jelmezekből már egyiket se tudom magamra ölteni. Csak emlékszem rájuk, valahogy úgy, mint egy régebben olvasott könyv szereplőjére emlékszik az ember, akiről olyan sok személyes emlékképe nincs is, csak tudja, hogy ismeri valahonnét. De mintha semmi közös nem volna bennük, meg abban, akinek most érzem magam, függetlenül attól, hogy egyazon testben élünk. Néha még ezt a közösséget is nehezen hiszem el.

Elválik egymástól a személy és az előtörténet. Néha, ha nem erőltetem magamra, hogy racionálisan gondoljak végig mindent, akkor úgy érzem, mintha valaki teljesen új volnék, aki most érkezett csak a bolygóra, és nincs múltja egyáltalán. Amiről, félreértés ne essék, tudom, hogy nem igaz. Csak ezt el tudom felejteni, ha nem tartom szándékosan észben.

És ugyanígy van ez nemcsak makro-, de mikroszinten is. Az operatív én, aki tervez, szervez, órarendet gyárt, rendezi a faliújságot, beosztja az időt, és rendet tesz a jegyzetei között, nem vesz tudomást a kivitelezésért felelős idiótáról. Úgy tesz, mintha az is csak egy racionális, működőképes lény lenne, de az minden, csak nem racionális vagy működőképes. Igaz viszont rá, hogy nem ismeri el felettesének az operatív poggit, de még csak kettejük azonosságát sem, és bármikor boldogan felülbírálja és figyelmen kívül hagyja a józanabbik eszét. Ráadásul esze ágában sincs szót fogadni egy idegennek, valakinek, aki kívülről osztogatja az utasításokat. És akkor még a harmadik jelenidejű én-ről meg sem emlékeztünk, ő az, akit a létfenntartási szükségletek uralnak, és aki bármikor felülírja az első kettő bármelyik döntését.

Úgyhogy harcolok magammal. Az idővel. A világgal. A jövővel. A jelennel. Talán még a múlttal a legkevesebbet. És egyébként nem hasadtam szegmensekre, és nem gondolom, hogy többen lennének a fejemben. Csak valahogy különböző hangon szólnak, egymással nem koherensen, én pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy kicsi vagyok én ehhez, és tök jó lenne, hogyha a többi én végre abbahagyná a fejem fölötti veszekedést a világ minden apróságáról, részletekbe menően, kibékíthetetlenül és fölöslegesen.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Sejtés

Továbbra is azon a fölöttébb unalmas kérdésen rágódok, hogy vajon miért nem írok, amikor pedig szeretek írni és hiányzik is, és elég gyakran még ötleteim is vannak hozzá. Persze valamelyest jó magyarázat az is, hogy lusta vagyok, meg az is, hogy elég hosszú másik dolgokat írok heti rendszerességgel, de ezek egyikét sem érzem igazán valódinak. Ezek olyan alibi-kifogások, amik tulajdonképpen megteszik, hihetők is, de valami mégiscsak hiányzik belőlük. Olyan megúszósak: mondok valamit azért, hogy valami mondva legyen, hátha beválik.

Mostanában – az elmúlt napokban, hogy erőnek erejével próbálok megfogalmazni valamit, ami nagyon nehezemre esik, mert nem tudom még, hogy mit is gondolok róla – van egy új sejtésem. Körülbelül azt pedzegeti, hogy nem bízom igazán a szavakban, függetlenül attól, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva. (Esetleg talán pont azért.) Tippem szerint a szavaknak van egy bizonyos erőszakos kvalitásuk, és ezt csak tovább fokozza a munkamódszerem.

Egyszerre csodálatos és rémisztő, ahogyan neki szoktam állni: foglalkoztat egy gondolat, de magam se tudom pontosan, hogy mi az álláspontom, hová helyezkedem a kérdésben, és ez legtöbbször csak akkor derül ki, hogyha fogom magam és leírom. És ha kiderül, hogy nem tudom leírni, akkor tudom, hogy nem értem eléggé, ha pedig esetleg sikerül, akkor a végére többé-kevésbé kibogozódik a fejemben lévő káosz. Fel tudok próbálni véleményeket, amik vagy illeszkednek, vagy kényelmetlenek. Sokkal jobban a mélyére látok a saját agyam működésének, mintha csak fejben gondolkoznék, némán. A gondolkodás valamiért be tud akadni, lecsapódnak a sorompók, és nem lép előre. A szöveg a maga linearitásával, szükségképpen érvelő felépítésével megköveteli, hogy a valahonnét (ami adott) eljussunk a valahová (amit fel kell fedezni). Erről sokáig úgy vélekedtem, hogy elég pompás fejlemény.

Most meg nem egészen így. Az biztos, hogy hasznos és sokszor jól jön. De felütötte ronda kis fejét egy elég kitartó, kötekedő kis mocsokláda gondolatszörny, aki azt firtatja, hogy vajon igazam van-e csak azért, mert én gondolkozom a saját véleményemről. Abban a pillanatban, amikor a formátlan és bizonytalan masszát írott szöveggé rendeztem, egészen konkrét alakot ölt. Ráadásul igaznak érzem, és ez újabb veszélyességet kölcsönöz neki. Eljutok tehát valamilyen revelatív felismerésre önmagamról, az életemről vagy – az ég irgalmazzon nekünk ilyen esetekben – a világról, és elhiszem róla, hogy ez igaz, és hogy tényleg ezt gondolom. A gondolat szavakká válik, aztán visszafordul és újabb gondolatokba oldódik. A rendszerbe pedig nincs semmiféle szűrő vagy kontroll kódolva, se védőháló, se hibaellenőrzés. Ha valamiből szavak lesznek, az valóságossá válik, és egy bizonyos narratívába helyezve értelmez olyasmit, ami csak önkényesen kijelölt nézőpontból, önkényesen lekorlátozott időtartamban tekinthető lezárt cselekvéssornak, aminek van eleje és vége, konfliktusa és kifutása, nehézsége és tanulsága.

Azaz egyszerre tudom azt, hogy teljesen normális és rendeltetésszerű emberi működés a benyomások és tapasztalatok mesévé fordítása, illetve azt is, hogy a valóságban a dolgoknak nincs eleje és vége, nincs minden konfliktusnak megoldása, sem minden nehézségnek tanulsága. Viszont ha hagyom magamnak a meseképzést, a szavakká alakítást, akkor úgy fogok tenni, mintha lenne, mintha az életem random egymást követő képkockái valahonnét valahová vezetnének, mintha felfűzhetők lennének valamilyen logikus szálra — és utána ezt elhiszem magamnak.

Könnyen lehet, hogy mindez valójában csöppet sem veszélyes. Engem ellenben erősen feszélyez.

Vagy ha eddig igazából nem feszélyezett, akkor majd mostantól fog. Hiszen megfogalmaztam, értelmesnek és hihetőnek tűnik, tehát azt feltételezem, hogy igaz, nem pedig azt, hogy az agyam éppen próbálja becsapni önmagát.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!