poggi bejegyzései

#838

Van a telefonomnak egy rossz szokása, miszerint nem mindig csöng, csak kijelzi a nem fogadott hívást. Van nekem is egy rossz szokásom, miszerint nem hívom vissza ezeket a számokat.

Kategória: Két mondat | 2 hozzászólás

Megvilág

Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)

De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják a hüvelykujjakat, és akkor érzi az ember, hogy na ő most valaki. (Pedig.)

Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka maradt), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese, aki vagyok, most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.

És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.

Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Táblázat

Az történt, hogy nem történt semmi. A két hónappal ezelőtt érzett erőknek, ahogy arra számítani is lehetett, nyoma veszett. A világ pedig, abban a pár azelőtti hónapban, amíg nem voltam itthon, kicserélődött és idegen, ellenséges közeggé változott. A szövetségeseim ellenségesek lettek, az otthonos ismeretlen, az érthető felfoghatatlan. Mintha csak felkeltem volna a tábla mellől, hogy elmenjek pisilni, és mire visszajöttem, befejezték a kört, most másik játék van terítéken, és lemaradtam arról, amikor valaki elmagyarázza a szabályokat. Olyan dolgokban, amiknek csont nélkül sikerülnie kellene, rendre kudarcot vallok, olyan dolgok, amiknek nem volna szabad problémát okozniuk, lebénítanak. Nem találom se az életemet, se saját magamat, se a helyemet. Ott, ahol hagytam, biztos nincsen.

Ami, köztünk legyen szólva, nem olyan jó állapot. Megfogalmazhatnám persze ennél durvábban is, de a lényegen ez mit sem változtatna.

Az új, ellenséges világ ráadásul szorít, nem kapok benne levegőt.  És nehéz is, nem tudok megmozdulni alatta. Az idő pedig egyszerre száguld megveszekedetten és vonszolja magát csigalassúsággal, amely paradoxont inkább meg se próbálom már felfogni ésszel. Ha éppen volna is mit csinálni, minden teljesen értelmetlen, súlytalan és nem valódi, kár is hozzáérni. Egyes más napokon meg persze pont az a baj, hogy minden – adott esetben ugyanaz a minden – döntő fontosságú, mindennek tétje van, és semmihez nem nyúlhatok hozzá, mert úgyis csak elrontanám.

Szétestem. Elég alaposan.

Szétesés ellen pedig, tapasztalatom szerint, az egyik legjobb orvosság a struktúra. Nyilván valamivel szerencsésebb, hogyha ez egy kívülről jött és rugalmatlan valami, amivel nem tudok alkudozni, hanem készen kapom és nekem kell idomulni hozzá, amivel szemben tehetetlen vagyok. Mert ha nem vagyok tehetetlen, mi történik? Lássuk be, nem reális, hogy pont az önuralom maradna egyben széteséskor. Ezúttal viszont nincs ilyen szerencsém. Senki se akar rendszereket rám erőltetni, senki sem akarja beosztani az életemet, a tüntetőleg emigrált energiáimat és a szeszélyes sebességgel múló időmet. Nincs háló, ami felfogna, ha zuhanok. Nincs mire esni.

Ez viszont csak egyet jelenthet: saját magamat kell elkapni.

Igen ám, de hogyan?

Próbálkoztam.

Elsőként például rögtön az “ez nem is az én életem” játékkal. Az őszi, svédországi félévnek amúgy is ez volt az állandósult tapasztalata, a mindennapos döbbenet, hogy ez nem az én életem, ehhez nekem voltaképpen semmi közöm sincsen, csak úgy történnek dolgok, egyik a másik után, súlytalanul. Ez ott és akkor gondtalan könnyűséget adott, amitől minden borzasztóan egyszerű lett: a mindennapok, az emberek, a feladatok, a döntések. Ha semmi sem valódi, akkor semminek nincs súlya sem, nem igaz? Miért ne állhatnék akkor ugyanezzel a gondolattal most is a mindennapokhoz? Hiszen úgysem érzem ezt a mostanit se a saját életemnek, ez is teljesen idegen, távoli és felfoghatatlan. Pusztán logikai alapon működnie kellett volna: a mindennapi tapasztalatom szerint ami történik, az nem az én életem. És mégsem működött. Lehet, hogy vannak másik változók is az egyenletben. Lehet, hogy számít, hogy melyik irányba térnek el a tapasztalatok a megszokástól és az elvárásoktól. Meglehet, hogy rossz volt a logika is. Bármi is az oka, végül csak nem hittem el, hogy ez nem az életem, annak ellenére, hogy nem éreztem annak. Hiszen tudom, hogy ez nagyon is az életem, csak éppen szar. (Tessék, most mégsem finomkodunk.)

Most másik kísérlet van tehát napirenden, annak is a második fordulója, mert az első forduló dicstelen véget ért, amikor a múlt héten begorombultam és leszaggattam az egészet a fenébe. Most is óvatosan merek csak bízni benne: részint azt gondolom, hogy valamelyest muszáj hinni, mert ha én se hiszek benne, akkor mi értelme – másfelől viszont hogy a csodába higgyem azt, hogy valami most hirtelen, varázsütésre működni fog, ami eddig nem, legutóbb sem, meg talán azelőtt sem, soha.

Az történt, hogy a szekrényemet kineveztem faliújságnak. Vagy rendszerezőnek. Vagy életfelületnek. Szóval valami központi, látványos, életmodellezésre alkalmas térnek. Szimbolikus leképezésévé vált mindannak, amivel hadakozom – az időnek, a feladatoknak, a valóságnak – méretében és módjában kezelhetően. Útmutatóul szolgál a mindennapok túléléséhez, egyszerre mindig csak egy-egy nap, egy-egy felfogható egység átvészeléséhez, és optimális esetben nem is kell messzebbre gondolkozni, mert a rendszer maga biztosítja, a hosszútávú működést. Ma csak ezt és ezt kell teljesíteni, és így akkorra majd ez és ez lesz.

Az egyik szekrényajtón az aktuális és az azt követő öt hónap neve áll, és ezek alatt sorakoznak azok a dátumok, amikor valami teendő, esemény, vagy valaminek a határideje esedékes. A szemközti szekrényajtón azok a teljesen konkrét feladatok sorakoznak, amikkel foglalkozni kell, vagy nem kell éppen, de jó volna, vagy hasznos vagy fontos. Vagy szeretném. Vagy megígértem valakinek. Vagy ilyesmi. Célok, projektek, teendők. Gondosan színkódolt elintézni-, gondolkodni- vagy tevékenykednivalók tehát. A negyedik és egyben utolsó szekrényajtóra a félév rendjét tettem ki: a nagy táblázatot, hogy melyik héten milyen órám van, ott vannak a ráragasztott betoldások és kiegészítések: mik a feladatok, dátumok, tanegységek, kik az oktatók. De az igazán fontos, nagyszabású, a központi nem ez, hanem a harmadik. És természeten ez egyben az is, ami kifejezetten problematikus.

A többi három relatíve könnyen kezelhető: eldöntöm, hogy valami teendő-e vagy sem, és felvezetem vagy a határidők közé, vagy ha nem tartozik hozzá dátum, akkor a folyamatban lévő dolgok közé, indokolt esetben ide is, oda is. Ezek elég egzakt dolgok, egy dátumról mégiscsak tudja az ember, hogy mit jelent, nagyjából el tudja képzelni azt is, hogy mikor lesz, hogy az még mennyi idő. És hogyha valaminek lejár a határideje anélkül, hogy tettem volna vele valamit (ahogy például egyes álláspályázatokkal történt), akkor is elmúlik a napja, ami bizonyos szempontból felszabadító: nem marad ott kísérteni. A címke éppen úgy a kukába kerülhet, és kerül is, mintha cselekedtem volna, nem kell a világ végeztéig nézni, hogy valami már megint nem jött össze. Közérzetileg értelemszerűen úgyis tartozik hozzá valamicske, vagy éppen jókora kudarcélmény ilyenkor, már az pont elég baj. Még akkor is, ha igyekszem nem lenni túl szigorú vagy túl gonosz magamhoz: anélkül is elég vacakul érzem magam a bőrömben. Hiszen kiragasztottam valamit abban a hiszemben, hogy fontos, vagy hogy akarom – aztán kiderült róla, hogy mégse akartam eléggé és megcsaltam magamat. Van ilyen.

De ez  az utolsó szekrényajtó… ott vannak az igazi bajok. Ez volna a mikromenedzsment, a mindennek a mozgatója. Itt nyolc kategória szerepel, a hét napjai és egy mindennap címszó, és mindegyik alá besorolva az aznapra rendelt teendők. Vannak fix, rögzített részek, amelyeknek muszáj bizonyos helyeken maradniuk, amiknek időpontja van. Aztán vannak olyan programpontok is, amelyek szabadon mozoghatnak, egyik héten itt vannak, másik héten ott, de annyira mégsem flexibilisek, hogy csak úgy, egyik napról a másikra, jó ok nélkül alakítani lehessen rajtuk. (Elvégre kinek hiányzik, hogy alkudozzak magammal? Hát az kinek hiányzik, hogy reménytelenül próbálkozzak három napi elmaradást egy nap alatt bepótolni és szükségképpen újabb kudarcot valljak azzal, ami már egyébként is kudarccal indult? Ami elmúlt, elmúlt, épp, mint a dátumoknál. Ha pedig létfontosságú, akkor idővel úgyis sor kerül rá.) Ezek tehát a folyamatban levő projektek részfejezetei, esetleg állandóan ismétlődő teendők vagy hasznos, szükséges, hosszú távon üdvös, vagy nem belátható határidejű feladatok falatnyi darabkái.

Elvileg ez azt jelentené, hogy vasárnap este már pontosan tudom, hogy az eljövendő hét napban mi a terv. Elvileg minden napra teljesíthető, felfogható, befogatható mennyiségű feladat van kijelölve, és ha mindennek a végére érek, akkor minden este elégedetten veregethetem vállon magamat. Papíron tökéletes az elv, komolyan büszke vagyok rá. Arra épít, hogy elkülönítem magamban a racionalitást, és ő diktál. Ő lesz a “holnapi én”, ő mondja meg, mi a fontos, ő mérlegeli mindazt, ami felkerült az első két ajtóra, ő tartja kézben a döntéseket, ő próbál felelősen, határozottan de nem szigorúan, nem szükségtelen kegyetlenséggel irányítani. A mindennapi “mai én” pedig ehhez képest elvégzi a kulimunkát, függetlenül attól, hogy éppen az adott pillanatban átlátja-e az összefüggéseket. Csak bízik a másikban, és abban, hogy jó oka volt rá, hogy ezt vagy azt a dolgot beütemezte: hogy kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit csinálunk.

De valahogy mégsem működik. Annyira nem működik, hogy az első kísérlet úgy ért véget, mint fentebb említettem, hogy leszaggattam az egészet a fenébe. Mert hiába lenne jó a modell, hogyha nem sikerül értelmesen megtölteni tartalommal.

Megmondom, mi a baj. Mármint azon kívül, hogy szét vagyok esve, és hogy mindennel bajom van, saját magammal a leginkább. Az a legnagyobb baj, hogy nagyon nehéz definiálni, hogy mi számít feladatnak, mi számít olyasminek, aminek ki lehet jelölni egy kis színes papírból kivagdosott négyzetet, és elhelyezni a nyolc kulcsszó valamelyike alatt.

Felvegyem a mindennap alá, hogy kikelni az ágyból, lezuhanyozni és felöltözni? Mert tény, hogy sokszor ez is olyan nehéz, hogy komoly kitüntetést érdemelnék a kivitelezéséért. És cél az is, hogy valóban teljesítsem ezt mindennap. Másfelől viszont mi van akkor, hogyha egy-egy nagyon rossz napon ez se sikerül maradéktalanul? Akkor eggyel több olyan cserbenhagyott, kudarcot vallott feladat maradt beteljesítetlen, amit hiába tűztem ki magamnak. Tehát ha amúgy nem érezném kellőképp szánalmasnak, hogy még ennek a hétköznapi, alapvető elvárásnak se voltam képes megfelelni, akkor szerencsére ott virít még az emlékeztető is róla, hogy ezt bizony elcseszted, te barom. Akkor most legyen vagy ne legyen?

Mennyire érdemes és lehetséges egy-egy feladat-falatot feldarabolni? Hány alkalommal kell nekifogni ugyanannak a teendőnek? Hány darab legyen egyféle feladatból a hét során? És hány papírka fér el egy napra úgy, hogy még ne essek tőle pánikba? Hol húzzuk meg a határt, hogy ne üljek késő éjszakáig a szőnyegen, a teleragasztgatott szekrényajtómra meredve, a végső kétségbeesés legmélyebb bugyraiban, hiszen az egyszerűen kizárt, hogy hét különböző dolgot elvégezzek holnap, az fizikailag is képtelenség, ilyet nem lehet csinálni? És mennyire lehet telibe betáblázni egy hetet? Mi van akkor, hogyha valami közbejön, ha valamit sürgősen be kell iktatni? Kell ezzel előre számolnom, és hagyni üres helyeket, vagy ha bármikor bármi fölmerül, leghamarabb csak következő hétre adhatok ki időpontot?

És hogyan lehet ezt ésszel elosztani a napok között? Ha el is döntöttem, hogy ebből a dologból heti két kiskockára lesz szükség, ebből háromra, ebből meg csak egyre, és hogy egyébként ezen a héten ezt a kettőt meg inkább beteszem a dobozba, mert ezt most, ezen a héten nem csináljuk, akkor sincs még megoldva a neheze. El kell osztani ezeket arányosan, úgy, hogy lehetőleg ne kelljen egymást követő napokon ugyanazt csinálni, de ne is felejtsem el, hogy hol tartok, de úgy is, hogy a fix és nem mozdítható programpontokkal együtt fizikai és lelki energiákkal is bírjam, és hogy időben is kijöjjön valahogy. Próbálkoztam megjelölni a szelvényeket kis pöttyökkel (egy pötty = legfeljebb félóra, két pötty = nagyjából egy óra, és így tovább), de mikor összeadom, valahogy sosem jön ki értelmesen. Elvileg ennek egyszerű, mezei számtannak kellene lennie, de mégsem az, mert nem tudom kiszámolni. Egyes napok azt mondják, hogy tizenegy kispötty, mások meg azt, hogy huszonkilenc, de közben az első nem fér bele egy napba, a második meg igen. Lehet, hogy még jobban át kell gondolni ezt, vagy elővenni egy stopperórát és felülbírálni minden pöttykiosztást. Vagy elővenni egy radírt és mindenestül leradírozni az elvetélt pöttyöket, amikor viszont még ennyi iránymutatásom sincs az elosztásnál, miközben tudom, hogy hajlamos vagyok túltervezni.

Aztán az is lehet, hogy mégsem olyan jó a rendszer, mint hittem, hiszen nem működik. Az is lehet, hogy azért nem működik, mert nem bírom elhinni magamnak, hogy mindez igazából fontos, és hogy tényleg akarom ezeket a dolgokat, hiszen amikor a holnapi én felírta őket, amikor kivagdosta a papírkákat, amikor felragasztotta őket a helyükre, komolyan gondolta, csak éppen most, pillanatnyilag én, a mai én, nem érzem őket a magaménak. Az is lehet, hogy pillanatnyilag szétesettebb vagyok annál, minthogy önerővel össze tudnám szedni magam. Lehet, hogy a szétesettség nem kedvez az ilyesfajta kettéosztottságnak, ami pedig pont a legjobb attribútuma lenne a rendszernek.

Ha odasandítok a holnapra szánt sorra, összeugrik a gyomrom, és ha ránézek ezek után még a holnaputánra is, akkor pláne. Nem tudom, hol van a határ aközött, hogy feladatokat adok magamnak, hogy felelősséget vállalok az életemért, és aközött, hogy szükségtelenül megnehezítem a mindennapjaimat. Nem tudom eldönteni, hogy mindez – a tarka cetlik a szekrényajtókon, az önmagát rendszernek mutató káosz – valóban megoldási lehetőség-e, vagy csak a probléma része. Csak azt tudom, hogy momentán nincs jobb eszközöm.

Meg azt is tudom, hogy amit ma éjjel leírtam, nem különösebben érdekes. Sőt.

De valamiképp muszáj emléket állítanom annak, legalább magam előtt, hogy igyekszem. Hogy nem adtam fel. hogy próbálkozom. Hogy lehet, hogy teljesen elvetélt, ostoba kísérleteket végzek, hogy mindennel bajom van, hogy életképtelenségem nem ismer határokat, de igenis próbálkozom. Hogy még van bennem valami remény, hogy talán majd most sikerül. Hogy talán megint lesz majd jobb. Hogy ez most csak időleges, hogy a világ talán nem ellenség, hogy igazából nem dimenziókapun keresztül költöztem haza, hogy ez, minden idegensége ellenére is, még mindig az én életem. És hogy előbb-utóbb remélhetőleg csak sikerül majd visszaszerezni.

Kategória: Mindennapok | 2 hozzászólás

#837

Teljesen abszurd. Hogy érezhetem magam egyszerre túl kicsinek és elveszettnek és túl öregnek is ugyanahhoz a dologhoz?

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#836

Tele van a fejem szavakkal. Aztán megpróbálom leírni őket, és mind elszaladnak.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!