Author Archives: poggi

Volt nekem egyszer régen egy nagyon jó, barátságos Pelikán márkájú töltőtollam. Második osztályos voltam, amikor kaptam, akkor, amikor a tanító néni közölte, hogy eljött az idő, hogy megtanuljunk tollal írni. Pirosas bordó szára volt, fekete foglalata, és fémszínű kupakja. Biztos, hogy nem egy luxustoll volt, de azt gondolom, hogy egy jó középkategóriás, minőségi darab. Állítólag abszolút szabálytalanul fogom a tollat, ennek megfelelően borzalmasan koptattam ki a tollhegyet, soha senki más nem is tudott írni vele. Bár, ami azt illeti, elég barbár dolog is valaki más töltőtollát felkapni és írni vele. Az bizalmaskodás. Illetlenség.

Akárhogy is, mindezt nem véletlenül tettem mind múlt időbe. Borzalmasan rendetlen, szétszórt és hanyag gyerek voltam. Hihetetlen, mi mindent voltam képes elveszíteni. A legnagyobb részére nem is emlékszem, bár pont tegnap jutott eszembe hogy például az első angliai utazásom során a második vagy a harmadik napon sikerült megválnom a pénztárcámtól. És a tolltartók megőrzése sosem volt erősségem, így történhetett, hogy egyszer csak nyoma veszett az én régi, kedves Pelikán töltőtollamnak.

Gyanítom, hogy még mindig második osztályban, de ha nem, akkor harmadikban, vagy negyedikben. Az teljesen biztos, hogy alsóban.

Aztán az évek során mindenféle tollak megfordultak nálam. Golyóstollak nem. Azt nem szerettem soha. Azt rá kell nyomni a papírra, kapirgálni vele, a töltőtollal meg csak meg kell simítani, és a maga csöndes és diszkrét módján már nyomot is hagyott, gyönyörű, egyenletes nyomot. A golyóstollat, amikor még voltak elveim, nem is neveztem tollnak.

Többen hitték azt, hogy kalligráfiai hajlamaim vannak, holott nem. Nincs éppen ronda írásom (bár ismerek ezzel ellentétes véleményeket), de hogy nem kalligrafikus, az biztos. Egyszerűen a személyes preferenciám a töltőtoll, amiben ugyan gyakrabban kell patront cserélni, mint a golyóstollban, viszont mérhetetlenül jobb írni vele. Ráadásul a golyóstollak szinte mindig amolyan műanyag játékszerek, eldobhatók. Még amiben lehet is betétet cserélni, azokban sem szokás.

A könyvesbolti éveimben tudom, hogy többen megrökönyödéssel szemlélték a tollklinikámat, tudniillik begyűjtöttem azokat a tollakat, amiket a kollégák eltörtek, vagy csak használhatatlannak minősítettek és kidobásra szántak. Volt egy dobozom a pult jobboldali fiókjában, tele pótalkatrészekkel és tartalék tollbetétekkel. (Engem az rökönyített meg, hogy képesek lennének csak úgy kidobni a szemétbe egy tollat, aminek egyébként semmi baja, csak mondjuk kifogyott. Vagy letört a füle. Vagy elrepedt a gumírozása. Vagy elveszett az a kicsike fehér izé belőle, ami a gombot kapcsolja össze a betéttel. Vagy kinyúlt a rugója. Érted.) Volt két darab saját tollam is benn – egy zöld, amelyiket az első napomon raktam zsebre, és egy lila, amit kicsivel később -, és amikor eljöttem, mindkettőt el is hoztam magammal. Most is itt vannak az asztalomon, azokkal szoktam jegyzetelni. De vissza a távolabbi múltba.

Több alkalommal is kaptam ajándékba olyan bizarr, torpedóalakú, nagyon hosszú tollat, ami általában “Art pen” feliratos fekete kartondobozban lakik és nagyon furcsán, ferdén vágott hegye van. Utáltam őket. Nem tudtam bánni velük, és valahogy nem volt az igazi. Vettem egyszer ajándékba is egy kék tollat, farkasok voltak rajta, és az idővel visszaszármazott hozzám. Aztán volt egy nagyon csajos tollam is, pink volt és sárga, olcsó műanyag, alapvetően vacak, de egy darabig azzal kellett beérnem. Amikor tizenhárom éves korom körül beköszöntött a tarka tintapatronos korszakom (becsszóra, hamar kinőttem), akkor az lett a színes tollam.

Megengedhettem magamnak, hogy legyen egy színes is, mert valamikor a felső tagozatos éveim során egyszer csak besétált a Toll. Nem olyan márkás csoda, mint a régi Pelikán volt, és nem is egy minőségi darab. Valószínűleg egy párszáz forintos beruházás eredményeként került hozzám valamelyik tanévkezdéskor. Fehér és piros műanyag, mindene gömbölyű, a csíptetője a kupakról az első hetek során letört, arról nem is beszélve, hogy a kupak is berepedt, a hegye mentén kicsit ereszt, és mindig összetintázta az ujjamat… szóval mindent összevetve egyáltalán nem hangzik főnyereménynek, de mégis tökéletesen működött. Egy pillanat alatt összeszoktunk. A súlya, a mérete, az arányai, minden tökéletes rajta.

Szerettem írni vele. Nem úgy, ahogy ma szeretek, a klaviatúrát csapkodva, a szavakra koncentrálva. Szerettem a mechanikáját, nézni, hogyan hagy nyomot a toll a papíron, hogyan maradnak ott a tintacsíkok, szerettem figyelni, ahogyan megfogalmazódik egy gondolat a fejemben, és a kezem már írja is azokat a jeleket, amik rögzítik az örökkévalóságnak.

Ez a toll írta tele a naplóimat. Ez a toll végezte el velem a középiskolát, együtt is érettségiztünk. Ez a toll járt velem szakmai suliba, és az ő jegyzeteit fénymásolta le a fél évfolyam. Kitapasztaltam, hogy van az a bizonyos fajta tinta, amelyiket szeretem – az a kék, aminek van egy kicsi grafitszürke beütése, amelyik egyetlen másodperc töredékéig megül a papíron és csillan egyet, mielőtt megszáradna. Ötvenes zacskóban szoktam venni, és az akár egy egész tanévre elegendő volt. Nem is tudom, lehet-e még ilyesmit kapni, nem mintha szükségem volna rá: egy dobozom még mindig tele van velük. Rendszerint volt a tolltartómban tartalékpatron, egy-kettő, de néha elfeledkeztem róla, és ebédszünetben kellett elrohannom újat venni.

Mindent egybevetve szép viszony volt a miénk. Nem volt éppen lángoló szerelem, sokkal inkább amolyan magától értetődő szeretetkapcsolat, amennyiben soha nem mentünk sehová a másik nélkül. Pedig még zsebre vágni sem lehet, mert a kupakja nem tart valami erősen, és nagyon ronda tintafoltokat tud eredményezni.

Aztán… nos, mit szépítsem? Elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy nekem elveim voltak, hogy én nem írok golyóstollal, mert megfájdul a csuklóm, mert az csúnya, mert az igénytelen. Elkezdtem dolgozni, és nem csak asztalnál kellett írni, hanem a levegőben is, ráadásul mindent gyorsan és rohanva. Nem volt rá alkalom, nem volt praktikus, nem volt szükséges. Valahogy úgy, ahogy az aláírásomból elvesztek betűk – eleinte az összeset leírtam, aztán elhagytam a keresztnevemet, aztán idővel a családnevem közbenső betűit is, és csak az első meg az utolsó maradt -, valahogy elkopott az évek során a tollam emléke is.

Persze, néha eszembe jutott. Olyankor elővettem, megtisztogattam, ugyanis ha a patronban volt tinta, az hosszú állás során kifolyik és beleszárad a tollba. Ilyenkor alaposan ki kell mosni és utána hosszasan rimánkodni, és végül nedves papír zsebkendőkkel és a friss patron nyomkodásával akár egy óra alatt is újra életet lehet lehelni a műszerbe. Ezt megtettem néha. Pár havonta, félévente, kétévente. Aztán… pontosan úgy járt, mint minden más az életemben, ami egyszer régen olyan fontos volt.

Tegnapelőtt este eszembe jutott. Nem is tudom, hogy miért, de írni akartam. Kézzel. Mindegy is, hogy mit, csak valamit, bármit. Szórakozottan beletúrtam a köcsögbe a tollak közé, és a szívem verése is elállt: nincs meg. Nincs meg a tollam. Nem mintha olyan gyakran használnám, vagy ilyesmi, de nincs meg. Nincs a helyén. Nincs ott, ahol számítottam rá. A költözésnél veszítettem volna el? Teljesen kétségbeestem, ami részint nevetséges, részint viszont abban a pillanatban mindennél fontosabbnak tűnt.

Fél óra elkeseredés után valami eszembe jutott, és végül megtaláltam egy másik, teljesen logikus helyen. Nekiláttam, hogy működésre bírjam, meglepően hamar sikerült. Nem kellett egy órán át súrolni, nagyjából öt percre volt csak szüksége. Mintha örült volna, hogy kézbe vettem. Kicsit olyasmi jelenet volt, mint amikor Harry Potter először veszi kézbe a pálcáját, amikor melegség járja át minden porcikáját meg ismerős bizsergés, és mindenütt aranyszín és vörös szikrák táncolnak.

Telefirkáltam egy füzetoldalt kacskaringókkal és virágokkal és teknősbékákkal és csigákkal (ezeket a dolgokat tudom rajzolni), de ez valahogy csak nem volt elég.

Írni akartam.

Írni akartam a tollammal.

És rájöttem, hogy nincs mit. Nincs mire használnom, nincs mit kezdenem vele, mert mindazt, ami a fejemben van, jobb, ha nem eresztem ki maradandó formában, és ettől az egész még szomorúbb lett, mint volt előtte.

Írni akartam, és rájöttem, hogy nincs írnivalóm.

Nincs mondanivalóm.

Nincs bennem semmi.

De mivel ez nem egy befordult és elkeseredett és világfájdalmas bejegyzés, ezért elmesélem, hogy felülemelkedtem az első nehézségeken, és – méltán a kamaszos lelkiállapothoz, amiben leledzem – leírtam három Paul Simon dalszöveget.

Ébredés után mindig van egy rövidke időszak, amikor még nem jutott minden az eszembe.

Ilyenkor még félig ott tartok, amit álmodtam, próbálom lefejteni az álmodott marhaságok emlékét a megélt marhaságokról, próbálom felmérni az időjárást odakinn, végigfuttatom a testem valamennyi porcikáján az ellenőrzést, hogy tudjam, ma éppen mi fáj.

Bamba kis időszak ez, amikor még nem utálok semmit, még magamat sem, mert még nem ébredtek fel azok a részek bennem, amik ezért, meg a rosszkedvért meg az összes többiért felelősek.

Néha az is eszembe jut, hogy talán lehetnék ilyen, érezhetném így magam állandóan is.

Ma jó közelítéssel három percig tartott, amíg újra rászakadtam saját magamra. Hellóka. Üdv újra itt, én, te nyomorult.

Mivel a nap során minden maradék felvágottat eltüntettem a hűtőből (mielőtt bárkiben rémképek támadnának, elárulom, hogy ez egy szelet sonka volt és másfél szelet párizsi).

Úgy gondoltam, jófej leszek, és este hozok haza valami pótlékot.

Vettem is tíz deka párizsit meg egy tubus májkrémet.

Az anyukám úgy gondolta, hogy jófej lesz, és este hoz haza valami kaját.

Vett is tíz deka párizsit meg egy tubus májkrémet.