Lejárt a nyár. Még négy napom van abból a bizonyos három hónapból, amit adtam magamnak az idei nyárra. Hiába is gondolnám, hogy ez még négy önfeledt nap lesz, a testem egy bő hete tiltakozik már ellene. A levegőben lóg a változás lába - a változást úgy nevezik, hogy ősz -, és tudom, hogy ideje lépni.

Hiába nem járok iskolába most már sok éve, mégis mélyen belémivódott a beidegződés, hogy ilyenkor van vége a szabadságnak, ilyenkor kell újra megtalálni a motivációt, a célokat. Munkát kell keresnem.

Ma fejeztem be másodjára is a fordítást, remélem, most már végleg. Nem mintha nem élveztem volna (talán még jobban is, mint számítottam rá), de mostanra elég lett. Csak éppen ez is egy olyan lezárási gesztus, amiből mostanában amúgy is sok van.

Idővel jó volna felülemelkedni ezeken a dolgokon. A baj csak annyi, hogy nem tudom, hogyan kellene. Nem tudom, hogyan vehetném rá az agyamat, hogy elhiggye, elegendő oxigént kap, és nem fogok megfulladni.

Ideje számot vetni ezzel a nyárral. A célkitűzéseimmel, az eredményeimmel, mindennel.

Aztán pedig meg kell találnom az új kezdetemet.

Az idő pénz. Ezt tudom. De nem ad okot gondolkodásra, ha valaki inkább szánja rád a pénzét, mint az idejét?

És vajon működik-e visszafelé is, úgymint a pénz idő?

Ha nem, akkor az idő mégis megfizethetetlen, azaz az idő mégsem pénz. Nem tudsz valakinek annyi pénzt adni, hogy úgy érezze, mintha az idődet adtad volna neki, és ha valakinek az idődet adod, nincs az a pénz, amivel megválthatná.

Akkor mégis, mi a csoda van itt?

Rájöttem ám valami fontosra abban a hosszú-hosszú időben, amióta nem írok túl rendszeresen.

Megváltoztam azóta, hogy tizenhat (?) évesen belekezdtem ebbe az egész blog dologba. Már nem hiszem azt, hogy minden, ami velem történik, eget rengetően fontos bárkinek. Még nekem se biztos.

Persze, vannak néha nagyon okos gondolataim, nyilván. És még mindig rátalálhatna valaki a géniuszomra. Hiszen van, becsületszavamat adom rá. Van, csak senki se akarja felismerni. Hajh, nehéz az élet!

Akárhogy is, élek, megvagyok, dolgozom néha, máskor lazsálok, néha gondolkozom, máskor mindent elkövetek, csak hogy ne gondolkozzam, néha pocsékrossz kedvem van, néha kevésbé, és bár ezek egyike sem nagy újdonság, végeredményben még mindig én vagyok én.

És nem, még mindig nem vagyok túl érdekes. Még magamnak se.

!!!

Találkoztam két ufóval, ráadásul fényes nappal, és még csak nem is kerestem őket. Na jó, talán nem is voltak ufók, talán csak középiskolás lányok voltak, de a fényes nappal és a nem kerestem őket azért igaz. Na jó, talán már inkább késő délután volt, mint fényes nappal. De akkor sem kerestem őket.

A Tescoból jöttem hazafelé gyalog, mert elment az orrom előtt a busz, és nem volt kedvem várni egy következőt, mert meglehetős ritkasággal járnak. Mintegy 5-6 kilónyi cuccot cipeltem hegynek fel nagyjából 15 percen át hegynek fel. Nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, nem elviselhetetlen fizikai megterhelés, vagy ilyesmi, csak próbáltam bemutatni a körülményeket.

És mikor már majdnem itthon voltam, csurgott rólam a víz, és vigyorogtam magamban valamin a töküres utcán, szembejöttek velem az ufók. Rám néztek, aztán összenéztek, aztán röhögtek egy jót, majd tökéletes idézőzítéssel énekelni kezdtek:

"...Miért mondjátok nekem,
nem vagyok én ilyen..."

Általános kurrens könnyűzenei műveltségemnél már csak általános kurrens magyar könnyűzenei műveltségem gyatrább, így itt még nem tudtam, hova tart a vicc, csak azt tudtam, hogy rajtam fog csattanni. És tényleg, két ütemnyi szünet után, mikor pont elmentek mellettem, két oldalról énekelték a fülembe a következő sort:

"Túl szexi lány."

Akár még rosszul is érezhettem volna magam tőle. Pár évvel ezelőtt minimum bőgtem volna rajta. Most csak elszomorodtam, és még csak nem is magam miatt, hanem miattuk. Ugyanis képtelen vagyok megérteni, hogy mikor valaki ilyesmit csinál egy idegen emberrel (de ha ismerőssel, azt se). Mert mi is motiválja? Az a célja, hogy a másik rosszul érezze magát? Nyilván. De miért? Attól érzi magát erősebbnek, okosabbnak, szebbnek? Ha igen, hát ez bizony szomorú.

És aztán, mikor már hazaértem, és megszabadultam a dögnehéz hátizsákomtól, bepakoltam mindent a hűtőbe, konyhaszekrénybe, polcra, és egyéb helyekre, ahová valók, tovább gondolkodtam.

Azon például, hogy mégis, ki akar szexi lenni, amikor egy tonna cuccot cipel haza a bevásárlásból?

Meg azon is, hogy miből gondolja két csitri, hogy én mondjuk pont nekik akarok tetszeni?

Aztán azon is, hogy ki dönti el, hogy kicsoda és micsoda szexi? És ez vajon univerzálisan leírható jelző?

Létezik egy "szexi kódex" a világban, aminek mindenkinek kutya kötelessége megfelelni, akár jól érzi magát abban a szerepben, akár nem? Egy olyan szabványgyűjtemény szerepekből, ruhákból, sminkből, frizurából és ki tudja még mi mindenből, amihez ezek a lányok, akik úgy érezték, van jogalapjuk engem kigúnyolni, sokkal jobban értenek nálam?

Nem hiszem. Lehet, hogy van egy általános "szexi kódex", ha nem is univerzális, de többségi. De miért kéne nekem megfelelni ennek a többé-kevésbé homályos és bizonytalan vonalakkal meghatározott képnek? Miért ne lehetnék olyan, amilyen vagyok, és amilyen lenni szeretek?

Az a sejtésem, hogy senkinek sem lenne szabad azon erőlködni, hogy olyan legyen, amilyen nem tud lenni. Ha én igyekeznék olyan szexi lenni, amilyennek ezek a lányok gondolják... talán képes lennék rá, de nagyon ostobán érezném magam közben. De a helyzet a következő: ha valakinek - bárkinek - tetszeni akarok, akkor azt szeretném, ha azért tetszenék neki, amilyen valójában vagyok, nem pedig azért, amilyen szerepet megpróbálok eljátszani a kedvéért, amilyennek hazudom magam.

Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék olyan hapsival összeállni, akinek a kedvéért másnak kellene lennem, mint ami belőlem fakad. Variáció ez ugyanarra a témára, hogy hol ismerkedjenek ma a fiatalok, ha nem akarnak Interneten, mert azt kockázatosnak találják, és nem szeretnek szórakozóhelyekre járni, mert nincs kedvük olyasvalakibe beleszeretni, aki viszont szeret. Hiszek viszont az őszinteségben.

Úgyhogy őszintén megvallom, hogy nem, nem vagyok szexi lány. És nem is akarok az lenni, mert ha nem is vagyok egészen elégedett azzal, aki vagyok, nem ez az aspektus az, amin változtatni szeretnék.

És ha ez annyira különleges és szokatlan, és irreális, és abnormális és aberrált, abban az esetben valóban harmadik típusú találkozásról volt szó ma délután. Csak úgy tűnik, hogy én voltam a földönkívüli.