Végleges

Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Névmások

Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Intenció

Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Belátás

A szorgalmi időszak és a blogírás, bármennyire is szeretném, nem kompatibilis. Vagy talán egymással kompatibilisek, csak én nem tudom a kettőt párhuzamosan kezelni.

Ez az elmúlt tanév nagyon erősen egy téma köré szerveződött, még jobban, mint az eddigi egyetemi évek, vagy akár a svéd dolog; a határokról szólt. Egyfelől persze a határoknak feszegetéséről, amely sportot rendszeresen szívesen űzöm, mert menőség, meg mert erősnek és ügyesnek és kompetensnek érzem magam tőle. De ennél sokkal inkább szólt a határok beismeréséről. Olyasmiről, aminek már nagyon ideje volt. Annak az elismeréséről, hogy bármennyire is jó lenne, nem vagyok képes mindenre, bármire, bármekkora gyakorisággal és időtartamban. Van olyan, amikor kapitulálni kell, megalkudni és segítséget kérni. Van olyan, amikor be kell ismerni, hogy valami nem megy, és valami más megoldást keresni.

Nehéz, munkás két féléven vagyok most túl. De két nagyon jövedelmező, nagyon tanulságos, ha a világot nem is, de a világomat megváltoztató féléven. Rengeteget olvastam, olyasmi szövegeket, amilyeneket korábban még sosem. Rengeteget írtam, olyan műfajokban és kontextusokban, amilyenekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Rengeteget tanultam – úgy is, mint alany, és úgy is, mint tárgy. Végre is hajtottam tanulási viselkedéseket, és történtek is velem tanulás általi fejlődések. És ez jó.

Egyes dolgok persze kárát látták. Például az alvás. Például a saját kedvemre olvasás. Például a saját kedvemre írás. De a véges erőforrások ezzel járnak, a nap nem tud huszonnégy óránál többől állni.

Most van egy kis megállás. Nem sok, mert még hátravan egy záróvizsga, és vannak feladatok a nyárra is. De egy kicsi van. És ebben a szusszanásnyi kis szünetben jó ötletnek tűnt bejelentkezni egy kicsit. Igaz, elfelejtettem minden témát, ami csak eszemben volt az elmúlt hetekben, hogy erről vagy arról majd valamikor érdemes lenne írni. Talán megint elkezdek majd listát vezetni róluk. Az is lehet, hogy nem.

De most megálltam, most félév vége van, sőt, tanév vége, egy 114 kredites  tanév vége, miközben a normális egyetemista félévente harmincat végez. De nem baj. Jó volt. És tulajdonképpen most is jó. És bízunk benne, hogy ősztől pedig megint jó lesz.

Addig lehet, hogy írok még.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Folytatásosan

Ahányszor hosszabb hiátus után vissza akarok térni (és igazából mindig vissza akarok térni) gondban vagyok. Mert egyfelől el akarok mesélni mindent, ami kimaradt, hiszen hol lesz leírva, ha itt nem? Hogy lesz mindennek értelme utána? Másfelől viszont annyira nagy és rémisztő feladat mindent összefoglalni, hogy inkább neki se kezdek. És ennek az lesz a vége, hogy nem írok semmit.

Pedig nem kéne mindent írni. Elég lenne egyszerűen csak valamit. És ezt az eszem nagyon jól tudja. A szorongásaim meg sokkal kevésbé tudják.

Most azt gondoltam, hogy elengedem magamnak ezt a dolgot, valahogy úgy, ahogy évekkel ezelőtt a Rasmus-beszámolókat is elengedtem, meg a legutóbbi, most már másfél évvel ezelőtti Svédországot is, ahogy nem meséltem el egy csomó egyetemi dolgot sem, ami pedig kikívánkozott volna. De néha egyszerűbb ezeket elengedni. És néha, mert grafomán jószág vagyok, aki képtelen rövid, tömör, koherens és olvasható szövegek keretei közé kényszeríteni magát, születnek azok a bizonyos sokezer szavas monstrumok, amiket meg igazán senkitől sem várhatok, hogy elolvasson. (Sőt, ha arra gondolok, hogy valaki esetleg mégis elolvasná, még bűntudatom is van tőle.)

Úgyhogy azt gondoltam, meg kéne tanulni írni párszáz szavas, egy-egy témát feldolgozó dolgokat írni. Ez hasznos képesség volna, meg jót tenne a rozsdásodó íróizmaimnak, meg egyébként valószínűleg a lelkemnek is. Meg az időkezelésemnek. Szóval egy csomó szempontból hasznos lenne.

Aztán ha véletlenül mégsem sikerül néhány száz szóba belesűríteni valamit, akkor se történik semmi baj. Végtére is… szóval én se várom magamtól, hogy hirtelen kibújjak a bőrömből, és a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek egymástól sokkal kevésbé feltételeznek irreális fordulatokat, mint saját maguktól. Szóval meglátjuk.

Az elmúlt időszakban (és nem szándékosan vagyok ilyen ködös, tényleg nem tudnám megmondani, hogy ez napokkal ezelőtt volt-e, vagy egy héttel, vagy kettővel, vagy mikor) két napon belül három ember keresett meg. Csupa olyan ember, akiket máshonnét ismerek, egymáshoz képest is különböző kontextusokból, egyiket sem online. Mindhárman a blogomról akartak beszélni velem, márpedig az ilyesmi meglepő. Nem is kell hozzá két napon belül három ember, már pusztán az a felismerés is, hogy csak azért, mert ez itt nyilvános, mások is olvashatják, ismerhetik, másoknak is lehet fontos.

Annyira nyilván nem fontos, mint nekem. (Elég fura is lenne.) Másfelől én meg sok-sok éve nem mutatom igazán jelét, hogy tényleg fontos lenne nekem. Úgyhogy most írtam egyet. Remélhetőleg írok majd még többet is.

Remélhetőleg fogok neki örülni. És remélhetőleg fognak neki örülni mások is.

Kategória: Mindennapok | 1 hozzászólás

Nahát

Vannak témáim.

Részben azért is, mert történtek dolgok. Meg történni fognak. Meg ilyesmi.

Részben mindenféle történő dolgoktól függetlenül is.

Csaknem minden nap be is lépek egyszer-kétszer a szerkesztőfelületre. Aztán néhány órával később ki is lépek belőle.

Lámpalázam van. Vagy szorongok. Vagy talán még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit is gondolok, és nem akarom, hogy kiderüljön. Márpedig ha nekiállok leírni, akkor előbb-utóbb kiderül. Vagy eldől. (Ki a megmondhatója, hogy volt már álláspontom azelőtt is, hogy leírtam volna, vagy csak akkor lett, pont a leírás következményeként?)

Szóval vannak témáim. Történnek dolgok. És félek a szavaktól.

Kategória: Mindennapok | 1 hozzászólás

Megvilág

Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)

De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják a hüvelykujjakat, és akkor érzi az ember, hogy na ő most valaki. (Pedig.)

Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka maradt), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese, aki vagyok, most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.

És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.

Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 4 hozzászólás