Megvilág

Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)

De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják a hüvelykujjakat, és akkor érzi az ember, hogy na ő most valaki. (Pedig.)

Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka maradt), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese, aki vagyok, most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.

És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.

Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Táblázat

Az történt, hogy nem történt semmi. A két hónappal ezelőtt érzett erőknek, ahogy arra számítani is lehetett, nyoma veszett. A világ pedig, abban a pár azelőtti hónapban, amíg nem voltam itthon, kicserélődött és idegen, ellenséges közeggé változott. A szövetségeseim ellenségesek lettek, az otthonos ismeretlen, az érthető felfoghatatlan. Mintha csak felkeltem volna a tábla mellől, hogy elmenjek pisilni, és mire visszajöttem, befejezték a kört, most másik játék van terítéken, és lemaradtam arról, amikor valaki elmagyarázza a szabályokat. Olyan dolgokban, amiknek csont nélkül sikerülnie kellene, rendre kudarcot vallok, olyan dolgok, amiknek nem volna szabad problémát okozniuk, lebénítanak. Nem találom se az életemet, se saját magamat, se a helyemet. Ott, ahol hagytam, biztos nincsen.

Ami, köztünk legyen szólva, nem olyan jó állapot. Megfogalmazhatnám persze ennél durvábban is, de a lényegen ez mit sem változtatna.

Az új, ellenséges világ ráadásul szorít, nem kapok benne levegőt.  És nehéz is, nem tudok megmozdulni alatta. Az idő pedig egyszerre száguld megveszekedetten és vonszolja magát csigalassúsággal, amely paradoxont inkább meg se próbálom már felfogni ésszel. Ha éppen volna is mit csinálni, minden teljesen értelmetlen, súlytalan és nem valódi, kár is hozzáérni. Egyes más napokon meg persze pont az a baj, hogy minden – adott esetben ugyanaz a minden – döntő fontosságú, mindennek tétje van, és semmihez nem nyúlhatok hozzá, mert úgyis csak elrontanám.

Szétestem. Elég alaposan.

Szétesés ellen pedig, tapasztalatom szerint, az egyik legjobb orvosság a struktúra. Nyilván valamivel szerencsésebb, hogyha ez egy kívülről jött és rugalmatlan valami, amivel nem tudok alkudozni, hanem készen kapom és nekem kell idomulni hozzá, amivel szemben tehetetlen vagyok. Mert ha nem vagyok tehetetlen, mi történik? Lássuk be, nem reális, hogy pont az önuralom maradna egyben széteséskor. Ezúttal viszont nincs ilyen szerencsém. Senki se akar rendszereket rám erőltetni, senki sem akarja beosztani az életemet, a tüntetőleg emigrált energiáimat és a szeszélyes sebességgel múló időmet. Nincs háló, ami felfogna, ha zuhanok. Nincs mire esni.

Ez viszont csak egyet jelenthet: saját magamat kell elkapni.

Igen ám, de hogyan?

Próbálkoztam.

Elsőként például rögtön az “ez nem is az én életem” játékkal. Az őszi, svédországi félévnek amúgy is ez volt az állandósult tapasztalata, a mindennapos döbbenet, hogy ez nem az én életem, ehhez nekem voltaképpen semmi közöm sincsen, csak úgy történnek dolgok, egyik a másik után, súlytalanul. Ez ott és akkor gondtalan könnyűséget adott, amitől minden borzasztóan egyszerű lett: a mindennapok, az emberek, a feladatok, a döntések. Ha semmi sem valódi, akkor semminek nincs súlya sem, nem igaz? Miért ne állhatnék akkor ugyanezzel a gondolattal most is a mindennapokhoz? Hiszen úgysem érzem ezt a mostanit se a saját életemnek, ez is teljesen idegen, távoli és felfoghatatlan. Pusztán logikai alapon működnie kellett volna: a mindennapi tapasztalatom szerint ami történik, az nem az én életem. És mégsem működött. Lehet, hogy vannak másik változók is az egyenletben. Lehet, hogy számít, hogy melyik irányba térnek el a tapasztalatok a megszokástól és az elvárásoktól. Meglehet, hogy rossz volt a logika is. Bármi is az oka, végül csak nem hittem el, hogy ez nem az életem, annak ellenére, hogy nem éreztem annak. Hiszen tudom, hogy ez nagyon is az életem, csak éppen szar. (Tessék, most mégsem finomkodunk.)

Most másik kísérlet van tehát napirenden, annak is a második fordulója, mert az első forduló dicstelen véget ért, amikor a múlt héten begorombultam és leszaggattam az egészet a fenébe. Most is óvatosan merek csak bízni benne: részint azt gondolom, hogy valamelyest muszáj hinni, mert ha én se hiszek benne, akkor mi értelme – másfelől viszont hogy a csodába higgyem azt, hogy valami most hirtelen, varázsütésre működni fog, ami eddig nem, legutóbb sem, meg talán azelőtt sem, soha.

Az történt, hogy a szekrényemet kineveztem faliújságnak. Vagy rendszerezőnek. Vagy életfelületnek. Szóval valami központi, látványos, életmodellezésre alkalmas térnek. Szimbolikus leképezésévé vált mindannak, amivel hadakozom – az időnek, a feladatoknak, a valóságnak – méretében és módjában kezelhetően. Útmutatóul szolgál a mindennapok túléléséhez, egyszerre mindig csak egy-egy nap, egy-egy felfogható egység átvészeléséhez, és optimális esetben nem is kell messzebbre gondolkozni, mert a rendszer maga biztosítja, a hosszútávú működést. Ma csak ezt és ezt kell teljesíteni, és így akkorra majd ez és ez lesz.

Az egyik szekrényajtón az aktuális és az azt követő öt hónap neve áll, és ezek alatt sorakoznak azok a dátumok, amikor valami teendő, esemény, vagy valaminek a határideje esedékes. A szemközti szekrényajtón azok a teljesen konkrét feladatok sorakoznak, amikkel foglalkozni kell, vagy nem kell éppen, de jó volna, vagy hasznos vagy fontos. Vagy szeretném. Vagy megígértem valakinek. Vagy ilyesmi. Célok, projektek, teendők. Gondosan színkódolt elintézni-, gondolkodni- vagy tevékenykednivalók tehát. A negyedik és egyben utolsó szekrényajtóra a félév rendjét tettem ki: a nagy táblázatot, hogy melyik héten milyen órám van, ott vannak a ráragasztott betoldások és kiegészítések: mik a feladatok, dátumok, tanegységek, kik az oktatók. De az igazán fontos, nagyszabású, a központi nem ez, hanem a harmadik. És természeten ez egyben az is, ami kifejezetten problematikus.

A többi három relatíve könnyen kezelhető: eldöntöm, hogy valami teendő-e vagy sem, és felvezetem vagy a határidők közé, vagy ha nem tartozik hozzá dátum, akkor a folyamatban lévő dolgok közé, indokolt esetben ide is, oda is. Ezek elég egzakt dolgok, egy dátumról mégiscsak tudja az ember, hogy mit jelent, nagyjából el tudja képzelni azt is, hogy mikor lesz, hogy az még mennyi idő. És hogyha valaminek lejár a határideje anélkül, hogy tettem volna vele valamit (ahogy például egyes álláspályázatokkal történt), akkor is elmúlik a napja, ami bizonyos szempontból felszabadító: nem marad ott kísérteni. A címke éppen úgy a kukába kerülhet, és kerül is, mintha cselekedtem volna, nem kell a világ végeztéig nézni, hogy valami már megint nem jött össze. Közérzetileg értelemszerűen úgyis tartozik hozzá valamicske, vagy éppen jókora kudarcélmény ilyenkor, már az pont elég baj. Még akkor is, ha igyekszem nem lenni túl szigorú vagy túl gonosz magamhoz: anélkül is elég vacakul érzem magam a bőrömben. Hiszen kiragasztottam valamit abban a hiszemben, hogy fontos, vagy hogy akarom – aztán kiderült róla, hogy mégse akartam eléggé és megcsaltam magamat. Van ilyen.

De ez  az utolsó szekrényajtó… ott vannak az igazi bajok. Ez volna a mikromenedzsment, a mindennek a mozgatója. Itt nyolc kategória szerepel, a hét napjai és egy mindennap címszó, és mindegyik alá besorolva az aznapra rendelt teendők. Vannak fix, rögzített részek, amelyeknek muszáj bizonyos helyeken maradniuk, amiknek időpontja van. Aztán vannak olyan programpontok is, amelyek szabadon mozoghatnak, egyik héten itt vannak, másik héten ott, de annyira mégsem flexibilisek, hogy csak úgy, egyik napról a másikra, jó ok nélkül alakítani lehessen rajtuk. (Elvégre kinek hiányzik, hogy alkudozzak magammal? Hát az kinek hiányzik, hogy reménytelenül próbálkozzak három napi elmaradást egy nap alatt bepótolni és szükségképpen újabb kudarcot valljak azzal, ami már egyébként is kudarccal indult? Ami elmúlt, elmúlt, épp, mint a dátumoknál. Ha pedig létfontosságú, akkor idővel úgyis sor kerül rá.) Ezek tehát a folyamatban levő projektek részfejezetei, esetleg állandóan ismétlődő teendők vagy hasznos, szükséges, hosszú távon üdvös, vagy nem belátható határidejű feladatok falatnyi darabkái.

Elvileg ez azt jelentené, hogy vasárnap este már pontosan tudom, hogy az eljövendő hét napban mi a terv. Elvileg minden napra teljesíthető, felfogható, befogatható mennyiségű feladat van kijelölve, és ha mindennek a végére érek, akkor minden este elégedetten veregethetem vállon magamat. Papíron tökéletes az elv, komolyan büszke vagyok rá. Arra épít, hogy elkülönítem magamban a racionalitást, és ő diktál. Ő lesz a “holnapi én”, ő mondja meg, mi a fontos, ő mérlegeli mindazt, ami felkerült az első két ajtóra, ő tartja kézben a döntéseket, ő próbál felelősen, határozottan de nem szigorúan, nem szükségtelen kegyetlenséggel irányítani. A mindennapi “mai én” pedig ehhez képest elvégzi a kulimunkát, függetlenül attól, hogy éppen az adott pillanatban átlátja-e az összefüggéseket. Csak bízik a másikban, és abban, hogy jó oka volt rá, hogy ezt vagy azt a dolgot beütemezte: hogy kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit csinálunk.

De valahogy mégsem működik. Annyira nem működik, hogy az első kísérlet úgy ért véget, mint fentebb említettem, hogy leszaggattam az egészet a fenébe. Mert hiába lenne jó a modell, hogyha nem sikerül értelmesen megtölteni tartalommal.

Megmondom, mi a baj. Mármint azon kívül, hogy szét vagyok esve, és hogy mindennel bajom van, saját magammal a leginkább. Az a legnagyobb baj, hogy nagyon nehéz definiálni, hogy mi számít feladatnak, mi számít olyasminek, aminek ki lehet jelölni egy kis színes papírból kivagdosott négyzetet, és elhelyezni a nyolc kulcsszó valamelyike alatt.

Felvegyem a mindennap alá, hogy kikelni az ágyból, lezuhanyozni és felöltözni? Mert tény, hogy sokszor ez is olyan nehéz, hogy komoly kitüntetést érdemelnék a kivitelezéséért. És cél az is, hogy valóban teljesítsem ezt mindennap. Másfelől viszont mi van akkor, hogyha egy-egy nagyon rossz napon ez se sikerül maradéktalanul? Akkor eggyel több olyan cserbenhagyott, kudarcot vallott feladat maradt beteljesítetlen, amit hiába tűztem ki magamnak. Tehát ha amúgy nem érezném kellőképp szánalmasnak, hogy még ennek a hétköznapi, alapvető elvárásnak se voltam képes megfelelni, akkor szerencsére ott virít még az emlékeztető is róla, hogy ezt bizony elcseszted, te barom. Akkor most legyen vagy ne legyen?

Mennyire érdemes és lehetséges egy-egy feladat-falatot feldarabolni? Hány alkalommal kell nekifogni ugyanannak a teendőnek? Hány darab legyen egyféle feladatból a hét során? És hány papírka fér el egy napra úgy, hogy még ne essek tőle pánikba? Hol húzzuk meg a határt, hogy ne üljek késő éjszakáig a szőnyegen, a teleragasztgatott szekrényajtómra meredve, a végső kétségbeesés legmélyebb bugyraiban, hiszen az egyszerűen kizárt, hogy hét különböző dolgot elvégezzek holnap, az fizikailag is képtelenség, ilyet nem lehet csinálni? És mennyire lehet telibe betáblázni egy hetet? Mi van akkor, hogyha valami közbejön, ha valamit sürgősen be kell iktatni? Kell ezzel előre számolnom, és hagyni üres helyeket, vagy ha bármikor bármi fölmerül, leghamarabb csak következő hétre adhatok ki időpontot?

És hogyan lehet ezt ésszel elosztani a napok között? Ha el is döntöttem, hogy ebből a dologból heti két kiskockára lesz szükség, ebből háromra, ebből meg csak egyre, és hogy egyébként ezen a héten ezt a kettőt meg inkább beteszem a dobozba, mert ezt most, ezen a héten nem csináljuk, akkor sincs még megoldva a neheze. El kell osztani ezeket arányosan, úgy, hogy lehetőleg ne kelljen egymást követő napokon ugyanazt csinálni, de ne is felejtsem el, hogy hol tartok, de úgy is, hogy a fix és nem mozdítható programpontokkal együtt fizikai és lelki energiákkal is bírjam, és hogy időben is kijöjjön valahogy. Próbálkoztam megjelölni a szelvényeket kis pöttyökkel (egy pötty = legfeljebb félóra, két pötty = nagyjából egy óra, és így tovább), de mikor összeadom, valahogy sosem jön ki értelmesen. Elvileg ennek egyszerű, mezei számtannak kellene lennie, de mégsem az, mert nem tudom kiszámolni. Egyes napok azt mondják, hogy tizenegy kispötty, mások meg azt, hogy huszonkilenc, de közben az első nem fér bele egy napba, a második meg igen. Lehet, hogy még jobban át kell gondolni ezt, vagy elővenni egy stopperórát és felülbírálni minden pöttykiosztást. Vagy elővenni egy radírt és mindenestül leradírozni az elvetélt pöttyöket, amikor viszont még ennyi iránymutatásom sincs az elosztásnál, miközben tudom, hogy hajlamos vagyok túltervezni.

Aztán az is lehet, hogy mégsem olyan jó a rendszer, mint hittem, hiszen nem működik. Az is lehet, hogy azért nem működik, mert nem bírom elhinni magamnak, hogy mindez igazából fontos, és hogy tényleg akarom ezeket a dolgokat, hiszen amikor a holnapi én felírta őket, amikor kivagdosta a papírkákat, amikor felragasztotta őket a helyükre, komolyan gondolta, csak éppen most, pillanatnyilag én, a mai én, nem érzem őket a magaménak. Az is lehet, hogy pillanatnyilag szétesettebb vagyok annál, minthogy önerővel össze tudnám szedni magam. Lehet, hogy a szétesettség nem kedvez az ilyesfajta kettéosztottságnak, ami pedig pont a legjobb attribútuma lenne a rendszernek.

Ha odasandítok a holnapra szánt sorra, összeugrik a gyomrom, és ha ránézek ezek után még a holnaputánra is, akkor pláne. Nem tudom, hol van a határ aközött, hogy feladatokat adok magamnak, hogy felelősséget vállalok az életemért, és aközött, hogy szükségtelenül megnehezítem a mindennapjaimat. Nem tudom eldönteni, hogy mindez – a tarka cetlik a szekrényajtókon, az önmagát rendszernek mutató káosz – valóban megoldási lehetőség-e, vagy csak a probléma része. Csak azt tudom, hogy momentán nincs jobb eszközöm.

Meg azt is tudom, hogy amit ma éjjel leírtam, nem különösebben érdekes. Sőt.

De valamiképp muszáj emléket állítanom annak, legalább magam előtt, hogy igyekszem. Hogy nem adtam fel. hogy próbálkozom. Hogy lehet, hogy teljesen elvetélt, ostoba kísérleteket végzek, hogy mindennel bajom van, hogy életképtelenségem nem ismer határokat, de igenis próbálkozom. Hogy még van bennem valami remény, hogy talán majd most sikerül. Hogy talán megint lesz majd jobb. Hogy ez most csak időleges, hogy a világ talán nem ellenség, hogy igazából nem dimenziókapun keresztül költöztem haza, hogy ez, minden idegensége ellenére is, még mindig az én életem. És hogy előbb-utóbb remélhetőleg csak sikerül majd visszaszerezni.

Kategória: Mindennapok | 2 hozzászólás

Tizenhat

Eltelt egy néhány nap az új évből, és végre-valahára alábbhagyott az őrület: a népszerű vélekedés, amely szerint az elmúlt év volt a valaha volt legborzalmasabb év a világon. Egyik végeláthatatlan listát és érv-sorozatot követte a másik, olyan gyakorisággal, hogy a végére már kezdtem kifejezetten szégyellni magam – merthogy nekem 2016 egyáltalán nem volt rossz év. Sőt.

Alapvetően persze berzenkedem hevesen az évértékeléstől. Egyrészt azért, mert teljesen egyértelmű, hogy a keltezésbe bevezetett új szám semmit sem jelent, nem töri meg az élet kontinuitását, nem teszi érvénytelenné a korábbi történéseket, nem jelent újrakezdést. Másrészt azért, mert a sznob, aki vagyok, erősen tiltakozik az ellen, hogy olyasmit csináljon, amit mindenki más. Harmadrészt pedig a kartondobozok természete miatt.

Egy év olyan, mint egy nagy kartondoboz. Az ember dobálja bele a dolgokat minden nap: könyveket, eseményeket, tárgyakat. Aztán az év végén, amikor értékel, akkor megpróbál belenyúlni, és kutakodni a rendetlenségben, elszántan keres valamit, amit kiemelhet, amit megnézegethet minden oldalról, és amiről megállapíthatja, hogy na, ezért megérte. Aztán szépen rendet lehet tenni, hogy minden jól legyen, és vidáman megyünk tovább. De az én dobozaimmal túl gyakran fordul elő, hogy mikor beletúrok, valami szúrósba, valami élesbe, valami veszélyesbe kapok, és akkor aztán hamar feladom, hogy bármi jót is találjak ebben a káoszban. Fogom tehát a kozmikus ragasztószalagot, jó alaposan leragasztom, aztán felteszem a dobozt mindenestül a polcra a padláson az összes többi mellé, és nagyon bízom benne, hogy semmi sem fog orvul kimászni belőle, és hogy ezzel az egésszel egyszer és mindenkorra végeztem, és minden korábbi tapasztalatom ellenére remélem, hogy talán majd jövőre, talán most majd sikerül jobban, okosabban, ügyesebben, céltudatosabban.

Ez egyszer azonban kicsit másként van. Nem volt ez az év fantasztikus. Se borzalmas. Se hibátlan. Se tragikus. Se diadalmas. Se kétségbeejtő. Csak egyszerűen, bármilyen ostobán és banálisan hangozzék is… oké. Nem egyszerűen az év volt oké, hanem nekem is oké, hogy ez az év ilyen volt.

Értelemszerűen adja magát a kérdés, hogy mi a csoda az az oké. Mit jelent a gyakorlatban, mit jelent valójában. A kérdésre magam sem ismerem a választ, de megpróbálok a nyomába eredni. Összeszedem mindazt, amit tudok – nem őrülten részletesen, nem mintha olyan sok mindent tudnék amúgy – és meglátjuk, rájövök-e valamire. Velem lehet tartani.

Egyrészt harmincéves lettem. Ami részint ijesztő, főleg, hogyha eszembe is jut, mert amúgy, úgy rendszerint, nem szokott. Csak ha valaki megkérdezi. Ami nem történik olyan nagyon gyakran. Arra számítottam, hogy majd nyomasztani fog, hogy majd soknak érzem, de nem. Mivel az időm legnagyobb részét iskolában töltöm, ahhoz is hozzászoktam már, hogy a legtöbben érezhetően fiatalabbak nálam, ebben viszont nem sokat számít, hogy pont mennyivel. Az meg, hogy időnként fáj a térdem, félek, hogy nem pont éltes koromnak tudható be. Másfelől az igaz, hogy egy kicsit bosszant, amikor állandóan letegeznek a boltban, sőt, amikor én magázok, akkor is visszategeznek, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak öregszem. Ahogy persze az is lehet, hogy valóban tahóság letegezni egy felnőttet, aki magáz.

Alapvetően nem tulajdonítok nagy jelentőséget a számoknak, az ilyen számoknak épp úgy nem, mint az évszámnak. De mégis, tele az internet olyan bölcsességekkel, hogy így és így változik meg az életed, mikor harminc leszel (meg persze olyanokkal is, hogy harminc fölött az embernek eszébe se jusson tornacipőt, csíkos zoknit vagy mintás pólót felvenni, meg ilyenek.) És természetesen ezek jelentős része (a zárójeleseknek meg az egésze) baromság. De abban meg, úgy találom, hogy mégis van valami, hogy egyes dolgok megváltoznak addigra (és nem hirtelen, varázsütésre, pont akkor) mire az ember harminc lesz. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyenkorra már tényleg elmúlik a kamaszkor. És javarészt az a késztetés is, hogy meg akarjak felelni idegen emberek elvárásainak. Vagy hogy olyanokkal akarjak barátkozni, akik nem akarnak velem barátkozni, vagy olyanokkal töltsek időt, akikkel igazából nem szeretnék időt tölteni. Vagy hogy olyasmit csináljak, amit valójában nem akarok csinálni, csak olyan jó lenne, ha akarnám. És ez, meg kell, hogy mondjam, jelentősen könnyebbé teszi az életet, noha a ciklikus magányosságon nem enyhít sokat.

És ha már magány: az év elején támadt bennem egy macska alakú űr. Egy olyan űr, aminek ugyan elkezdett már behegedni a szegélye, de még közel sincs olyan állapotban, hogy lehessen fogni csak úgy egy macska alakú holmit, és befoltozni vele. Az életnek ellenben van az a szokása, hogy relatíve ritkán veszi figyelembe, hogy az ember mire áll készen és mire nem. Így utólag sem tudom megmondani, mi mást tehettem volna: amikor felbukkant a két kiscica az iskolában, pont ahogy mindenki más, én is egyszerűen örültem, hogy de jó, cuki cicák. Aztán pár nap múlva már világos volt, hogy ezeknek nincs anyjuk, és éhesek, aztán további néhány nap után már csak egy volt a kettő helyett, és akkor, pont ellenkezőleg, mint mindenki más, úgy döntöttem, hogy az ügyben valamit tenni kell. Az internátusban állatot tartani  nagyon szigorúan tilos (nem mintha meg tudtam volna fogni), és egyébként sem az ösztöndíjas kelet-európai cserediák lesz az, aki ilyesmit megenged magának.  Ilyenkor mégis, mit lehet csinálni?

Nem olyan fontosak a részletek, talán majd egyszer máskor megírom, külön bejegyzésben, ahogy az is lehet, hogy nem. A lényeg egyszerűen annyi, hogy nem álltam készen arra, hogy még egy macska – ráadásul ezúttal egy kicsi, fiatal, magatehetetlen macska – az orrom előtt pusztuljon el. Úgyhogy hosszas kérdezősködés következett, macskamentők, levelezés, telefonálgatás, három hónap amíg mindannyiszor úgy vettem macskaeledelt, hogy biztosan éreztem, hogy ez már az utolsó doboz lesz. És természetesen, mivel svédekről van szó, akikre nem jellemző, hogy bármit is elkapkodnának, vagy éppen hogy döntéseket hoznának, december közepén még mindig nem volt megoldás, pedig a kis fenevad már átvészelt két hét havazást is a szabad ég alatt. Amikor úgy tűnt, nagyon reménytelenre fordulnak a dolgok, elkezdtem utánajárni, hogyan lehet egy macskát Svédországból Magyarországra költöztetni (nem egyszerű), és erősen reménykedtem, hogy erre nem kell végül, hogy sor kerüljön.

És végül – tényleg végül, három nappal hazaköltözés előtt – sikerült befogni és átmeneti macskaotthonba szállítani. Ez az ő esetében azt is jelenti, hogy ott maradhat, amíg örökbe nem fogadják, tehát meg van oldva a kis élete. Nem volt zökkenőmentes a folyamat, se logisztikailag, se érzelmileg, de ahogy a macskaotthonos néni elmagyarázta, ezzel az akcióval hozzávetőleg 10-15 évet sikerült vásárolni ennek a kis dögnek. A kis dögnek, akit egyszer nem simogattam meg, akivel a kommunikációnk kimerült abban, hogy ugyan várta tőlem a kaját, de ha túl közel mentem hozzá (a kajával) akkor fújt és elszaladt, de néha, nagyon néha halandó volt rám nézni. A kis dögnek, akit mindenki nemes egyszerűséggel úgy emlegetett, mint “din katt”, dacára annak, hogy nem. Nem egészen. Nem pontosan. Noha egy kicsit persze meg mégis. Annyira, amennyire el bírtam viselni, hogy most éppen legyen macskám. És azt hiszem, Parker kedvéért örültem a leginkább, hogy sikerült megmenteni egy ostoba kis cicaéletet. Elérni valami valóságosat.

Mert a valósággal bizony elveszettem kicsit a kapcsolatomat az elmúlt időszakban. Itt volt ez az egész egyetemi dolog, hogy állítólag van egy diplomám, és ez, pont mint a korom, olyasmi, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. Amikor csak valamiért felmerül, hogy legmagasabb iskolai végzettsége, akkor rutinból ikszelném be,  aztán hirtelen észbe kapok, és rájövök, hogy ja nem is. Tényleg. Hogy valahol a szobámban kallódik egy diploma, bár most pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol, mert a fiókba a többi bizonyítvány közé nem fért be, de az biztos, hogy létezik. És az enyém. És igazi.

Nehéz az ilyesmit elhinni is, megszokni is. Négy éven át az volt a normális, hogy egyetemre járok, a félév során érdekes diskurzusokba kerülök órákon és órákon kívül, aztán a félév végén a vizsgaidőszakban irreleváns baromságokat préselek be a rövidtávú memóriámba egészen a számonkérés napjáig, hajszálpontosan addig, amíg kifelé jövet be nem csukom a hátam mögött az ajtót. Igazából nem volt ez különösebben kellemetlen életmód, meg voltam vele békélve – és most ennek a végére kaptam egy papírt, ami elvileg mindebből a másodikkal foglalkozik, az elsőt meg még csak meg sem említi, és azt mondja a külvilág, hogy ennek van értéke. Ami vicces. Meg jól reprezentálja, hogy szokás szerint – épp, mint az elmúlt év tragikusan borzalmasnak minősítése kapcsán – a világ meg én, mint általában, nem vagyunk éppen azonos hullámhosszon.

Úgy döntöttem tehát, hogy a diplomát nem az elmúlt négy év fizikai manifesztációjaként fogom fel, hanem a záróvizsgákénak. Rendkívül hasznos papír, valószínűleg lesz is még alkalom, hogy jól fog jönni életemben, de nem része az identitásomnak. Ezt annál is inkább megtehetem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senkit sem érdekel minősítés szempontjából, hogy mennyit dolgozott, mennyit tanult és mit teljesített az ember éveken át, csakis és kizárólag az számít, hogy két véletlenszerűen kijelölt napon az egésznek a legeslegvégén mit mutatott. Ami olyan mértékben abszurd, hogy nem is csoda, ha nem tudom ésszel felfogni.

Persze felfoghatatlanból is jutott bőven az elmúlt évben. A kategória bajnoka pedig vitathatatlanul az utolsó négy és fél hónap volt, az időszak, amit Svédországban töltöttem. Nem azért, mert külföldre költözni vagy bőkezű ösztöndíjat kapni, minden klasszsága mellett irreálisan valószerűtlen lenne. Ezek még simán beleférnek a valóság-képzetembe. A felfoghatatlan ott kezdődik, hogy valahogy végigcsináltam ezt az időszakot úgy, hogy körülöttem egy olyan nyelvet beszéltek (annak is egy bizarr dialektusát), és én is egy olyan nyelven beszéltem velük, amit előzőleg szűk három évig tanultam. És működött. Komolyan működött. Az elején természetesen jóval nagyobb hibaszázalékkal, mint a végén, de már az elején is működött. És ez az, ami a képzelet mindenféle határain kívülre esik.

Olyan mértékben mutat túl a felfogóképességemen, hogy mikor visszagondolok rá, akkor sem hiszem el. Hogy igazából hiába történt meg a valóságban, képtelen vagyok elképzelni. Hiába tudom, hogy szóltak hozzám és válaszoltam; hogy beszélgettünk, nemcsak felszínes hülyeségekről, hanem komoly dolgokról, fontos dolgokról is; hogy volt olyan, amikor egy-egy pillanatra feloldódtak a korlátok, és úgy gondoltam, ki tudom fejezni pontosan azt, amit szeretnék, és még különösebb megerőltetésbe sem került; hogy teljes értékű részese voltam a közösségnek; hogy képes voltam ugyanazokat a feladatokat megoldani, mint a bennszülöttek. Hogy képes vagyok túlélni svédül. Hiába tudom, hiába emlékszem, mert nem hiszem el magamnak: egyszerűen nem megy. Nem érződik valódinak, nem érződik ténylegesnek. Csak egy történet, semmi több.

Ebben persze vastagon benne van az is, hogy az egész kaland olyan volt, nemcsak a nagy vonalaiban, de egészen a legapróbb mindennapi epizódokig, hogy biztosan tudtam menet közben is, hogy ez nem az én életem. Az én életem, köszönöm szépen, otthon van, letakarva régi lepedővel, mint a bútorok a nyaralóban, hogy ne porosodjon, és ott várja, hogy visszatérjek hozzá. Ez valaki más élete. Azt hiszem, ezzel a trükkel próbálta az agyam megvédeni magát a rövidzárlattól: túl sok volt az ellentmondás aközött, amit tudok a világról, és amit napi szinten tapasztalok.

Akárhogy is, egy félévet ösztöndíjas nyelvtanuló voltam, az őszi szünetben végigutaztam Svédországot hosszában (és mint bármelyik svéd ember vagy csak svédül tanuló egyetemista bármikor megmondja: Svédország bizony hosszú ország), voltam a sarkkörön túl, beszéltem svédül mindenféle dialektusokat beszélő emberekkel,  és – bár ez elég hálátlanul hangzik, de mégis leírom – pont azáltal, hogy egy időre eltávolodtam a valóságomtól, kicsit kipihentem magam. Volt bennem egy olyan mérhetetlen fáradtság a mindentől, a világtól, az élettől, amit már észre se vettem, csak most, hogy hirtelen nincs. Nem tudom, tartós lesz-e a megkönnyebbülés, és ha esetleg igen, akkor mennyi idő múltán merülnek le újra az akkumulátoraim. De mostanában, az elmúlt napokban olyan dolgokhoz érzek magamban energiát és kedvet, amikhez évek óta nem, és gyanítom, hogy itt van összefüggés.

Hogy mik ezek a dolgok? Mindenféle. Van köztük, amit nem szeretnék megnevezni, mert bizalmas. Van, amit nem tudnék, mert nem öltött még teljesen formát. De ha a maradéktalan felsorolástól eltekintünk, meg tudok említeni például egyet: olyasmit, ami az évek során is fontos volt, és mindig jelentős részét képzete annak, aki vagyok. A szövegeket. Hogy olvassak. Hogy írjak. Hogy fordítsak.

Évek óta alig olvastam már, és hogyha ebből a kevésből azt is leszámítjuk, amit az egyetem miatt volt kötelező, akkor pláne gyászosabb a helyzet. És időm még éppenséggel lett is volna, ha nagyon összekapom magam, de erőm már nem volt hozzá, tökmindegy, mennyit kapkodok utána. Most megtehetem, és meg is teszem, hogy egész nap ágyban maradok egy könyvvel. És már el is felejtettem, hogy milyen jó is az. (Ahogy azt is majdnem elfelejtettem már, hogy milyen könnyű magyarul olvasni. Nem azért, mert svédül olyan nehéz lenne, most már az sem igazán nehéz. Csak magyarul… nagyon könnyű.)

Fontos persze a blog, de mikor írtam utoljára rendszeresen? Tavaly se írtam nagyon sokat, igaz, amit írtam, azzal javarészt elégedett vagyok. Ott volt a macskás bejegyzés, az időjárásos, a diplomaosztós, meg persze az, amelyik elmagyarázza a svéd dolgot (aminek, valljuk be, ideje volt már.) De ezek majdnem mind nagyon alapos, átgondolt, hosszú ideig érlelt és írt szövegek voltak. Hogy mikor írtam csak úgy, a magam örömére, nem blogot és nem dolgozatot, nem terv és vázlat szerint, egy bizonyos célt észben tartva, azt végképp ne firtassuk. De most van hozzá kedvem. Nem tudom, meddig tart, de most van. Szeretek leveleket írni, és néhány éve még leveleztem emberekkel. Aztán már ahhoz sem volt bennem erő, hogy végiggondoljam, mit írjak, hogy rendesen elmeséljek valamit. Hiányzik ez is. Hiányzik, ahogy hiányzik egyébként az is, hogy olyan blogbejegyzéseket is írjak, amiken nem kell egy hetet dolgozni, ami jó úgy, ahogy van, félkészen is, ahogy sikerült. Ami nem váltja meg a világot, nem magyaráz meg mindent. Nem tudom, tudok-e még ilyet. De van kedvem kipróbálni.

Azt akartam mondani még, hogy évek óta először fordítottam is, de ez nem pontosan igaz. De évek óta először fordítottam úgy, hogy relatíve normális késéssel elkészültem (most komolyan, két hét, nem másfél év vagy ilyesmi), és tudtam lelkesedni a szöveg iránt, tudtam élvezni, hogy mit csinálok. Most megint úgy érzem, hogy fordítani nem kényszerpálya, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom, mert ez az egyetlen, amihez értek: most úgy érzem, hogy ez egy klassz dolog, egy jó munka, és olyasmi, amivel szeretek foglalkozni. Most megint úgy érzem, hogy fordítani is szeretek, nemcsak fordító lenni. Hogy szeretném kipróbálni magam svédesként is, hogy szeretnék megint könyveket csinálni. És erre bizony jó rádöbbenni akkor, amikor már egy ideje attól tartottam, hogy kiábrándultam belőle, hogy vége, hogy elmúlt.

Ezek a dolgok vannak. Kirámoltam a dobozomat, mindent kézbe vettem, mindent megnéztem, és mindent visszatettem, szépen, elrendezve. Vannak éles és hegyes dolgok az idén is, de vannak puha és strapabíró dolgok, amikbe bele lehet bugyolálni őket, hogy ne okozzanak sérülést a gyanútlanul matató kéznek. Itt van kéznél a kozmikus ragasztószalag, le lehet zárni ezt az egészet, és továbblépni, megindulni és menetelni a most már jócskán megkezdődött újévbe. A folyamat pont olyan, mint bármikor máskor, de a motiváció más mögötte: eddig azért ragasztottam le a dobozokat, azért próbáltam mindent végérvényesen eltenni a múltba, hogy nehogy utánam jöjjenek. Most azért ragasztom le a 2016 feliratú dobozomat, hogy nehogy kiessen belőle valami, ami jó lenne, ha megmaradna. Mert ez az év ilyen volt. Kezelhető. Felfoghatatlansága ellenére is befogadható. És most hirtelen nem szeretném már azt gondolni, hogy megszakadt a kontinuum, hogy az újév új kezdetet jelent, hogy most megpróbálhatom okosabban, ügyesebben határozottabban, fegyelmezettebben és jobban.

Ez az év egyszerűen oké volt. Tök oké. És az oké, az a nagy harci helyzet, hogy nekem most pontosan megteszi.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A svéd dolog

Tételezzük fel, hogy létezhet olyasmi, ami nem változott egy szemernyit sem az elmúlt hetekben (amióta takaréklángra tettem a valóságot és átköltöztem egy alternatív dimenzióba) és ami eszerint teljesen egyforma itt és otthon. Bár erre relatíve kicsi az esély, mégis, csak a móka kedvéért tételezzük fel. Megvan? Biztos? Akkor kénytelen vagyok megállapítani, hogy igenis létezik egy dolog, ami kísértetiesen egyforma itt és otthon: az átlagember totális értetlensége a svéd dolgot illetően.

Hogy pontosan miként definiáljuk „a svéd dolog” gyűjtőfogalmat, indokolt, noha ránézésre némiképp problémás kérdés. Megoldása valamivel egyszerűbb, rögtön két irányból megközelítve is. Egyfelől ide számítható mindaz, ami valaha is előkerült az elmúlt három tanév során a személyes svéd-történetemben, beleértve az összes vívódást, küszködést és túláradó érzelmet. Másfelől ide számítható mindaz, amire valaha is rákérdezett valaki a nademiért, a nadehogyan, a nademikor, a nadehogyhogy vagy a nadeakkortemost kérdőszavak valamelyikét (vagy ezek egy stratégiai jelentőségű „tulajdonképpen” vagy „mégis” elhelyezésével feldúsított variánsát) felhasználva mondatindításra. A jó hírem az, hogy ez a kétféle szabály pontosan ugyanazt a halmazt jelöli ki. Magyarra lefordítva: nincs olyan aspektusa, momentuma vagy indoka ennek a históriának, ami ne ütközött volna valaki részéről értetlenkedésbe és ne torkollott volna részemről kétségbeesett, reménytelen magyarázkodásba.

Még magam sem tudom, hogy mi lesz végül ebből: gyanítom, hogy hosszú és komplikált, ámde nehezen befogadható szöveg. Fennáll persze annak is az esélye, hogy rövid és egyszerű, ámde hasonlóan nehezen befogadható verzió lesz belőle. Meglátjuk. (Azért az egyik valamennyivel valószínűbb, mint a másik.)

A történet kezdőpontja elég világos: a Rasmus előtti félévben, minden bátorságomat összeszedve besétáltam az egyetem skandinavisztikai tanszékére, kideríteni, hogy zajlik-e náluk kezdő nyelvoktatás, és hogy oda be szabad-e pofátlankodni egy teljesen külsős személynek, aki nem szeretne pontosan nulla nyelvtudással külföldre költözni, még akkor se, hogyha a külföldben állítólag mindenki tud angolul. Mindkét kérdésre került válasz: zajlik kezdő nyelvoktatás, és mindenkit szívesen látnak, aki meg akar halni.

Azt hittem, hogy viccelnek. Nem vicceltek. De erről kicsit később.

Előbb ugyanis fel kell tennem a kérdést, hogy tényleg ez-e a történet kezdőpontja. Merthogy valami oka csak kellett, hogy legyen annak, hogy pont Svédországba jelentkeztem ösztöndíjra.

És volt is, persze, elég sok. Például az, hogy elég kevés választási lehetőség kínálkozott. Spanyolország és Olaszország nagyon nem vonzott, meg egyik nyelven se tudok semmit, és ezek bizony olyan tannyelvű intézmények. Görögország szintén kicsit túl mediterrán és kicsit túl temperamentumos ötletnek tűnt. Maradt még a kalapban két német egyetem, egy norvég, egy finn és egy svéd. Amikor ezt a történetet mesélem – és szoktam mesélni, három nyelven is – rendszerint sorra veszem, hogy hogyan zártam ki egyesével az összes többi lehetőséget. Megmagyarázom, hogy igazából nem maradt más opció, hogy voltaképpen racionális kényszerűség következményeként történt.

Lehet találgatni, hogy ez mennyire igaz. (Nem teljesen. Ahogy persze nem is teljesen hamis, de mégis.)

Nem tudom, kinél hogyan működik a döntéshozatal: nálam úgy, hogy nagyjából öt másodperc után tudom, hogy mit akarok, és utána néhány napig, legfeljebb egy hétig még rágódok az ügyön (ha annál tovább tart, akkor nem valószínű, hogy abból valaha is lesz döntés): keresem a megfelelő érveket, próbálom felrajzolni, hogy milyen lehetséges következményei vannak az egyik, második, harmadik, ikszedik alternatívának. Aztán amikor már mindent felírtam, színkódoltam, összeállt a pro és kontra lista, és esetleg valamiért mégsem érzem igazán jónak, akkor előszedem a tarsolyomból a „de ezt akarom” ütőkártyát, ami rögtön okafogyottá teszi az összes korábban felsorakoztatott érvet. Akkor Svédországot akartam, és amúgy se volt egy hetem gondolkozni. Nem tudom megmondani, hogy miért, valószínűleg akkor se tudtam. Azóta viszont annyi minden történt, ami nagyban befolyásolja a világlátásomat, hogy könnyen lehet, hogy ez az információ – ha létezett is valaha kvantifikálható minőségében – örökre elveszett. Svédországot akartam tehát. Valamiért. És azt jelentettem ki ezzel egyidejűleg, hogy ha esetleg tényleg meg akarok tanulni még egy nyelvet, akkor ennél jobb alkalom nem fog kínálkozni.

Besétáltam tehát három ősszel ezelőtt a skandinavisztikai tanszékre. És ahogy az a sorsfordító pillanatokban már csak lenni szokott, ott és akkor fogalmam se volt róla, hogy az egy sorfordító pillanat volt – sőt, még azután se egy jó ideig.

…és itt megakadtam kicsit. Mert ami itt jön, az a nehéz része. Az a része, amit nehéz volt átélni, amire nehéz visszaemlékezni, amivel nehéz szembenézni, és amiről nehéz beszélni. Az a része, amin olyan borzasztóan nehéz felülemelkedni, hogy talán még most sem sikerült. De közben az a része is, amivel minden elkezdődött. Az a része, amikor kijelöltük a versenypályát és kifeszítettük a célszalagot. Ugyanakkor az a része is, amit még mindig nem tudtam megbocsátani, noha nem is haragszom érte. De az a része, amelyik megerősített a hitemben, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Miközben az a része is, amikor mindennek értelme lett és minden átrendeződött a fejemben és új világok nyíltak meg. Miközben.

Hét félév.

Hét jellegében, karakterében, identitásában rendkívül különböző félév. A nagy, a fontos, a sorsfordító, az egyedi, amelyikben minden eldőlt – mondanám bármelyikről. A sárkány hét feje, ha úgy tetszik. És hogy kellőképp izgalmas legyen, tele van a mese próbatételekkel, a legkisebb királylány mellé szegődő segítőkkel, kis varázslattal, kis furfanggal, ellenségekkel, diadalokkal és minden mással, ami csak egy rendes, becsületes, valamirevaló történetbe kell. Valahogy így néztek ki:

Az első. Káosz. Pánik. Totális elveszettség és kétségbeesés. Éppen csak egy évvel korábban teljesen új dolog volt az egyetem is, attól is meg voltam rettenve, ott se tudtam, hogy mi hogyan működik, de azt azért elég hamar, különösebb küszködés nélkül kiismertem. Elég hamar világos lett, mik a követelmények, mit kell csinálni, mi a cél, mi a módszer, mi a modell lényege. De egy évvel később ez az első svédes félév valami teljesen más volt. Kapkodtam, próbáltam nem lemaradni kétségbeejtően, próbáltam felfogni, hogy most egyáltalán mit várnak tőlem, mit kellene megtanulnom és mikor, mi alapján, hogyan, mire kellene odafigyelni. És persze, hogy hogyan kellene ezt megoldani olyan atmoszférában, amiben az ember kétféle lelkiállapot között ingázik: vagy halálra van rémülve, vagy porig alázva és megsemmisülve. Esetleg, alternatív esetben, mehet mindkettő egyszerre. Nem állítom, hogy nem volt ez részben az én hibám is: biztos vannak olyan emberek, akik nem rettegnek tőle, hogy négy, három, két hónap múlva landolnak egy idegen országban – abban az esetben, hogyha sikerül egyáltalán fixálni az ösztöndíjukat mindkét egyetem teljesen inkompetens ügyintézője között –, csak én nem vagyok ilyen ember. És biztos vannak olyan emberek is, akiket nem semmisít meg az a légkör és az a működési elv, ami ott és akkor jellemző volt, csak én nem vagyok ilyen ember.

Úgy emlékszem arra az őszre, mint sötét és hideg időszakra, a reménytelen tanácstalanságra, arra, hogy tele voltam kérdésekkel, de nem tudtam megfogalmazni, mik azok a kérdések egyáltalán. Akut, amorf információhiányban szenvedtem. Ma már valamivel jobban meg tudnám fogni a gondokat, de nem sokkal: nem láttam át a rendszert, nem volt világos, hogy mit várnak tőlem, mit kellene elsajátítanom és hogyan és mikor és hol van az a rendszer, ahol ezek az egymástól teljesen független információ-szigetek összeérnek. Egyszerűen hiányoztak a konkrétumok és a fogódzkodók, nem volt iránymutatás, csak magas és tisztázatlan elvárások. Többet tanultam abban a félévben svédet, mint minden mást együttvéve, folyamatosan, állandóan (igaz, ez végül nem mutatkozott meg a jegyeimben, se svédből, se minden másból.) A végén örülnöm kellett volna, hogy túléltem, hogy sikerült valamit hazavinni belőle, de nem tudtam örülni, nem éreztem úgy, hogy túléltem, és úgy sem, hogy sikerült volna bármit is elsajátítani, bármit, aminek haszna lehetne.

A második. Költözés. Svédország. Meglepetések. Hogy például a feliratokat, táblákat, plakátokat elég jól értettem. Meg a menzán az étlapot. Meg a képeskönyveket – azokat, amikben oldalanként legfeljebb két sor szöveg figyel, és később azokat is, amikben már oldalanként egy-egy bekezdés is – a könyvtárban. Meg amikor szintfelmérőztem az egyetemen a svéd mint idegen nyelv tanárokkal, és azt hittem, hogy egy pozitív tapasztalat még nem változtat semmin, de utóbb kiderült, hogy bizony nagyon is változtat. A folyamatos kudarcok és földbe döngölések és a rosszalló fejcsóválások után, hogy csináljam csak, nyugodtan csináljam csak, de az én legjobb erőfeszítésem soha az életben nem lesz elég semmire, kevés vagyok és hülye, most hirtelen mindenki ámuldozott és csodálkozott. A valóságban volt értéke annak, aminek az iskolában nem volt. Akkor először lettek olyan svédóráim, amikor felfogtam, hogy mit várnak tőlem. Életemben először voltak olyan svédóráim, amiket tényleg élveztem, tudtam követni, és amikor nem volt permanens halálfélelmem. Kiderült, hogy három és fél hónap után közel azon a szinten vagyok, mint azok a finnek, akik évekig tanultak svédül az iskolában. Kaptam svéd sikerélményeket. Kiderült, hogy ez talán mégsem lehetetlen.

És kaptam ugyanebben a félévben még valamit, csak erről sokkal nehezebb beszélni. Egyrészt azért, mert féltem a fejemet a leharapástól, hogyha esetleg rosszul fogalmazok. Másrészt meg azért, mert nagyon bizalmas, nagyon személyes a dolog. Talán az a legpontosabb, hogyha úgy fogalmazok, hogy valaki kinyújtotta felém a kezét, és megengedte, hogy belekapaszkodjak, és én bele is kapaszkodtam jó erősen. Mert olyan jó volt, hogy végre valaki velem van és nem ellenem. Hogy valaki hajlandó kicsit vezetgetni. Van valaki, aki nem hagy elveszni. Valaki, akinek csalhatatlan ösztöne megsúgja, mikor kell megkérdeznie, hogy ugye akkor következő ősszel folytatom a svédtanulást.

A harmadik. Újrakezdés. Útkeresés. Betolakodás. Abban a nevetséges helyzetben voltam, hogy hiába éltem Svédországban hónapokig, a gyakorlatban mégiscsak angol nyelvű környezet volt az: a cserediákok elszigetelt világa, és azoké a bennszülötteké, akik hajlandóak voltak a kedvemért angolul beszélni. Ez viszont azzal is járt, hogy azok, akikkel együtt kezdtem svédet tanulni, sokkal többet tanultak otthon az egyetemen a nyelvből és a nyelvről és ezáltal jóval előrébb tartottak, mint én külföldön. Nem tudtam, tudok-e annyit, hogy velük folytassam, és nem tudtam, újrajárhatom-e legalább az elsőt, hogy ne felejtsek el mindent abból, amit végre elkezdtem megérteni és megszokni. Így aztán az egy évvel korábbi stratégiát követve besétáltam a skandinavisztikai tanszékre, és megkérdeztem, hogy lehetne-e, és ha igen, akkor hogyan. Sok mindenre fel voltam készülve, de pont arra nem, hogy olyan pofont kapok, hogy a fal adja a másikat. Nagyon lecsupaszítva azt az instrukciót kaptam, hogy csináljak, amit csak akarok, beszéljem meg az egyes tanárokkal a dolgot, hivatalos állásfoglalás nincs, mert egy betolakodó problémája senki másnak nem probléma, oldja meg maga, senkit sem érdekel. Elhangzottak más gorombaságok is, de bőven elég, ha a „betolakodó” jelzőre koncentrálunk, az a későbbiekben még úgyis fontos lesz.

A tanév első hetei mindig kaotikusak, de ekkor súlyosabb volt ez a sokévi átlagnál. Az egyetemek közötti papírmunka, tárgyak elfogadtatása, és levélírásos magyarázkodás három svédtanárnak (akik közül az egyikkel még csak nem is találkoztam korábban egy másik meg anyanyelvű) hogy nem tennének-e nekem egy szívességet, és nem fogadnának-e be az órájukra. Vicces. És még viccesebb volt, hogy az egyiktől egyáltalán nem jött válasz, a másik az egyik első órája után egy kedélyes svéd nyelvű elbeszélgetésre invitált meg, ami után majd közösen döntünk, a harmadik pedig mégiscsak szeretett volna hivatalos állásfoglalást kapni az ügyben, attól függetlenül, hogy tudta, hogy az nincs és nem is lesz. Olyan hosszúra nyúlt a folyamat, hogy mire végül egyesével mindenki igent mondott, már késő lett volna kihátrálni, az órarendem többi részét is gondosan a svédórák köré szerveztem, no meg miután az ember szívességet kért valakitől, és azt a valaki megadja, mégsem illendő azt mondani, hogy bocsi, inkább mégsem kérem. Így állt elő az a végtelenül bizarr modell, hogy két évfolyam svéd nyelvgyakorlataira jártam. Párhuzamosan. Az előző őszi heti nyolc nyelvgyakorlat hirtelen tizennégyre hízott. A heti negyven-ötven oldal házi feladat a kétszeresére. A számonkérések szintúgy. És a stresszt inkább ne is számoljuk.

De közben valami furcsa dolog történt. Az egyik évfolyamon olyasmit tanultam, amit elvileg már tudtam, de legalábbis tudnom kellett volna, noha nem múlt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne hatott volna rám jónéhány dolog az újdonság erejével, vagy ne került volna helyre valami többé-kevésbé súlyos félreértés. Alapvetően mégis úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Még annak ellenére is, hogy rettegtem, mikor fogom elbízni magam és mikor fogok lemaradni, és mikor húznak el mellettem az elsősök, mint a gyorsvonat. A másik évfolyamon olyasmit tanultam, ami olyasmire épül, amiről fogalmam se volt, és azt se tudtam, hová kapjak, és abszolút nem voltam ura a helyzetnek, épp csak egy árnyalatnyival volt kevésbé borzalmas, mint egy évvel korábban. Ha nincs az az átokverte büszkeségem, nem sok, talán semmi sem tartott volna vissza tőle, hogy kihátráljak az egészből. És ebből a kettősségből nagyon különös hibrid nőtt ki: a korábbiaknál sokkal egészségesebb arányban kaptam sikerélményt és próbatételeket. Kiderült, hogy a szókincs kompenzálni tudja a nyelvtani hiányosságokat, és az átlagnál nagyobb szókincsem segített az átlagnál nagyobb nyelvtani hiányosságaim leküzdésében, de legalábbis elleplezésében. Kiderült, hogyha kapok két lépés távolságot és annyi nyugalmat, hogy gondolkozhassak, egészen más dolgok történnek, mintha lesből csapnak le rám. Kiderült, hogy ha szkepticizmus helyett bizalommal állnak hozzám, az rengeteg mindent megváltoztat.

Váratlanul, már jócskán a félév vége felé egyszer csak derült égből arra lettem figyelmes, ráadásul egy zárthelyi dolgozat kellős közepén, hogy ezt élvezem. Hogy komolyan, mélységesen, iszonyúan élvezem. Hogy ez a dolog, ez a svéd dolog nem lehetetlen. Hogy lekopott nemcsak a tankönyvemről hanem a homlokomról is az odaütött „teljesen reménytelen” feliratú pecsét. Hogy összeállt valami a fejemben, és működik. Megszületett valami, amit akkor még tünékeny, véletlen, időszakos jelenségnek gondoltam, pont, mint az egyszeri svéd sikerélményt egy félévvel korábban. Amikor megpróbáltam beszélni róla, azt a nevet adtam neki, hogy örömsvéd. Az örömsvéd önfeledt dolog. Annyit tesz, alig várom, hogy órára mehessek, azt jelenti, hogy minden idegszálammal azon csüngök, ami a nyelvgyakorlaton történik, mert ez érdekes, és ez jó, és ez működik, és ez boldoggá tesz. Megdolgoztam érte, és hirtelen, váratlanul elkezdett kifizetődni. Örömsvédben.

A negyedik. Vívódás. Döntés. És diadal. Az egyetemet egy évvel korábban kezdtem, mint a svédtanulást. Ez a félévem lett volna tehát papírforma szerint az utolsó. De egyes dolgokat mérlegelni kellett, és végül a két serpenyőbe pakolt rakomány valahogy a következőképpen festett: Az egyikben ültek azok a tárgyak, amiket még teljesítenem kellett a szakzáráshoz. Elég sokan voltak, mert az Erasmus alatt elvégzetteket jócskán kreditérték alatt sikerült beszámítani, és mivel a legtöbb kurzust vagy csak tavasszal, vagy csak ősszel hirdetik meg, ami akkor kimaradt, most kellett, hogy sorra kerüljön, és persze ott voltak a rendes, amúgy is utolsó félére ütemezett tárgyak. Másfelől ott ült a szakdolgozat is, amit meg kell írni. Elég rendesen teltház volt tehát már azon az oldalon, mikor odafurakodott még a büszkeségem, hogy nehogy már én is csak egy legyek azok közül, akik Erasmus után nem képesek időben befejezni a képzésüket. A másik serpenyőben a döntéselőkészítés racionális szakaszában nem ült senki. Egészen addig, amíg a kis zsenge, zöldfülű örömsvéd, fenekén a tojáshéjjal, az előző félévet záró dolgozattól feltüzelve oda nem szaladt, lelkesen kurjongatva, hogy majd ő, nekifutásból bevetődött, mit sem törődve a szorongásaimmal – hiszen mi mást tehetett volna, mikor látta, hogy a másik oldalon, a terv szerinti félévben neki már nem jutna hely, idő és kapacitás. Ismertettem fentebb a döntési stratégiáim általános modelljét. Szakzárás elhalasztva. Még egy félév svéd megszavazva.

Az ösvény már ki volt taposva. Folytattam párhuzamosan a két évfolyamot, a soványka heti tizennégy órányi nyelvgyakorlat mellé még hozzácsaptam gyorsan három speciális kollégiumot (plusz hat óra) a vicc kedvéért. Nagyjából két félévre elegendő tárgyam volt, és egy egészen kicsit bele akartam pusztulni. De közben pedig nem tudom, mikor élveztem utoljára ennyire valamit. Állandóan óráim voltak. Minden ébren töltött pillanatomat kitöltötte a svédezés. Már nem egyszerűen arról volt szó, hogy többet tanultam svédet, mint minden mást együttvéve: gyakorlatilag csak svédet tanultam. Minden mást csak vizsgák előtt. (Meg is lett az eredménye: több tárgyból is csak négyest szereztem.) Semmi sem bírt olyan érdekes vagy olyan izgalmas lenni, olyan lelkesítő vagy csak egyszerűen olyan jó. Semmi sem bírta már felvenni a versenyt a svéd dologgal. Annak ellenére sem, hogy még mindig volt bennem jócskán görcs és rettegés és rendszeres elbizonytalanodás és mindennek a megkérdőjelezése, és szorongás, hogy mikor gyilkolódik meg szegény kis ártatlan örömsvéd. Mindennek ellenére sem. Beleszerettem. Nyakig ültem benne, ha nem mindjárt fülig. Néha átcsaptak a fejem fölött a hullámok, de olyan volt, mint a vidámparkban: halálfélelme van tőle az embernek, de attól még fel akar ülni újra meg újra. Totális agymosás. Vagy Stockholm-szindróma.

A szorgalmi időszak utolsó és a vizsgaidőszak első hetében nyolc napon belül hat svédvizsgám volt – meg még kettő vagy három nemsvéd is, de azt ki számolja. (A nyolc napba egyébként beleesett egy hétvége.) Borzalmas volt. És fantasztikus. Egyidejűleg. A nyolcadik napon volt a nyelvi alapvizsga szóbeli része, az a vizsga, amit a normális emberek egy év után tesznek le, bár nekem csak két év után adódott rá alkalom. Felkínálták a lehetőséget, hogy mint nem szakos, mint vendéghallgató (vö. betolakodó) ne szóbelizzek. Zokon is vettem, hogy már megint éreztetik velem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hogy ami nekik kötelező és elidegeníthetetlenül jár, az nekem nem jár, rám nem vonatkozik, azt csak én kényszeríthetem magamra a saját választásommal. Mégsem hiszem, hogy bárkiben is felmerült volna akár csak egy pillanat erejéig, hogy élni fogok a lehetőséggel: számomra világos volt, hogy kizárt, de épp ilyen világos kellett, hogy legyen a tanáraimnak is. Nem is lett volna korrekt, merthogy elvileg ez a vizsga a belépő ahhoz, hogy az ember másodéven tanulhasson, és akkor már tanév eleje óta benn voltam a másodéves órákon. De nem a korrektségen múlt – meg akartam mutatni. Nagyon meg akartam mutatni. Egész évben azon dolgoztam, hogy megmutassam, és nem hagytam, nem hagyhattam, hogy elvegyék a lehetőségemet. Hogy elvegyék a tűzjátékot a végéről.

Megmutattam. És volt tűzijáték is. Igaz, robotpilótán csináltam végig az alapvizsgát, utólag nem is emlékeztem rá, hogy miről beszéltünk, miről volt szó egyáltalán, csak hetekkel később kezdtek visszamerészkedni homályos emlékképek (és bár ne tették volna). A mai napig nem tudom, pláne nem biztosan, hogy megérdemeltem-e azokat a jegyeket, amiket kaptam. Nem tudom, hogy mire kaptam őket. Nem tudom, hogy nem arra-e, legalább részben nem arra-e, hogy mennyire iszonyúan akartam. Azt gondolom, hogy nem voltam annyira jó; és pláne nem voltam szükségképpen jobb azoknál, akik másmilyen osztályzatokat kaptak. De mégis. Még egy év előnnyel is, még a kételyeimmel és a nem értésemmel együtt is azt gondolom, hogy diadal volt ez, és nem is kicsi. Ott és akkor valami kicsit helyrebillent, valami kicsit kiegyenlítődött, feloldódott valami görcs, amiről annyira megszoktam, hogy ott van, hogy már észre se vettem, csak mikor eltűnt, és azt hiszem, ezért bőgtem utána nagyjából két napon át.

Az ötödik. Egy új világ. Egy új döntés. És a gyerekek. Mikor megszavaztuk (én és az örömsvéd), hogy akkor márpedig ráteszünk még egy félévet az egyetemi tanulmányaimra, akkor kifejezetten egy félévről volt szó. Stratégiailag elhalasztottam az utolsó tárgyamat – az utolsó szakmai gyakorlatot – erre a félévre. Ezen felül nem is maradt már kötelezettségem, csak a szakdolgozat megírása. Ennyi. Csak ez a kettő. Semmi más. Gyerekjátéknak tűnt, és még úgy is gyerekjátéknak tűnt volna, hogyha akkor, ha már úgyis itt vagyok, hozzácsapjuk az aktuális svéd nyelvgyakorlatokat. Az első ötletem az volt, hogy akár folytathatnám is a megkezdett módon, hiszen olyan jól ment az előzőleg is, azaz a két évfolyamot párhuzamosan végezve: a másodévesekért kapnék végre jegyet, kreditet, teljesítést, miközben a harmadéveseket meg elvégezném, hiszen ott tartok. De a tanszéki sajátosságok, a szívességek természete, és egyes tanárok józan esze (ha már az nekem nem jutott) az esetek kétharmadában (joggal) meggátoltak ebben. Így viszont – és figyeljük meg, hogyan működik az abnormális agyam – kevesebb órám lett, mint amennyivel számoltam eredendően. Tehát ha esetleg találnék valami érdekes speciális kollégiumot, vagy kettőt, vagy hármat…

Ráadásul a szakmai gyakorlatomat végre (kis protekcióval) sikerült úgy megszervezni, ahogy akartam: a germanisztikai könyvtárban, mint skandinávul tudó embert hasznosítottak. Hovatovább olyannyira hasznosnak bizonyultam, hogy a kötelező negyvenöt óra – gyakorlatilag másfél hét – letöltése után ott maradhattam a félév fennmaradó részére félállásban, ha akarok: akár úgy is, hogy az órarendemhez és egyéb elfoglaltságaimhoz igazítjuk a munkaidőmet. És akartam, noha tudtam, hogy ennek az ára még egy félév késlekedés lesz, mert a fennmaradó csekély időbe nem fért bele a szakdolgozat. Túl vonzó ajánlat volt, több okból is. Egyrészt nem volt konkrét tervem az életem egyetem utáni szakaszát illetően: ami volt, az meg szeptemberi tanévkezdéshez igazodott úgyis. Másrészt pénz, ha nem is őrülten sok pénz, de átlagban véve nem is őrülten sok munkáért. (Kicsit zsákbamacska-jellegű volt, és elég egyenetlen, hogy melyik nap kellett megszakadni és melyik nap nem.) Harmadrészt egy kis szakmai tapasztalat, ami simán belefér még a már amúgy is nagyon eklektikus önéletrajzomba. Negyedrészt kitöltötte a lyukakat a napjaimban, és közlekedés és buszmenetrend szempontjából is sokkal jobb volt reggelre járnom, mint nap közepén valamikorra. És ötödrészt: mert ott voltak az egyéb elfoglaltságaim.

A tanszéken működik egy rendszer: a tanácstalan elsős mellé hatóságilag kineveznek egy felsőbbévest, aki segíti, támogatja, vezetgeti, gyakorol vele, válaszol a kérdéseire, és szükség esetén fogja a kezét és ápolja a lelkét. A részvétel a programban – rendes nevén a patronálás – teljesen önkéntes, de bennem fel se merült, hogy kihagyjam. Hiszen annyira oda akartam tartozni, annyira ki akartam venni a részemet mindenből, hogy ha már egyszer lehetőséget kapok, nettó ostobaság volna elhárítani. Másrészt izgalmasnak tűnt, noha teljesen felelőtlennek is: egy tanácstalan, ártatlan kis elsőst rám bízni, hogy pedagógiai kísérleteket végezzek rajta. Harmadrészt: tudtam, hogy ha kompetensen meg akarom válaszolni a gyerekem kérdéseit, akkor egy fokozattal feljebb kell kapcsolni nyelvi tudatosságban, annyira tudni a nyelvtant, ahogy csak két év után egyáltalán lehetséges, feladatokat írni, tervezni és improvizálni, mindenre felkészülni – csupa olyasmit kell tennem tehát, ami jót fog tenni a nyelvtudásomnak. Negyedrészt: szembe kellett nézem az első félévemmel, és megpróbálni vadul visszaemlékezni, hogy mit lett volna jó, hogyha elmond nekem valaki, mikor mitől zavarodtam össze, és megpróbálni kitalálni, hogy hogyan lehet ezeken a pontokon segíteni. (Ezt úgy szoktam nevezni magamban, hogy démongyilkolás. Visszamegyünk a múltba és kijavítjuk a rosszakat, hogy többet ne fájjanak.) És ötödrészt: úgy éreztem, tartozásom van a tanszék felé. Beengedtek maguk közé, és betolakodó létemre is idővel maguk közé tartozónak ismertek el. Amikor csak valaki rákérdezett nálam egy feladatra vagy határidőre olyan tárgyból, amire én nem járok, mert elfelejtette, hogy én nem is vagyok szakos, mindannyiszor nagyon boldoggá tett. És rengeteg segítséget kaptam (a kézen fogást és lélekápolást is beleértve a nyelvtani jellegű útmutatáson túlmenően), olyan sokat, hogy azt soha nem tudtam volna meghálálni. A közösség felé viszont tudtam törleszteni az adósságot, és az, ha ki nem is egyenlíthette a dolgot, valahogy mégis rendbe tette.

Így kaptam először egy elsőst. Aztán már azon a héten felmerült, hogy nincs-e valakinek kapacitása még egyet vállalni, mert rosszul állunk patrónákkal. Naná, hogy volt (ez még a könyvtári állást megelőzően történt) és így kaptam rögtön még kettőt. Aztán jött még egy magától, és kicsit később még egy, akiket becsületbeli kötelezettségem volt elvállalni, mert előző évből ismertem őket, és mert nekik, csak úgy, mint nekem, bizonyítanivalójuk volt. Így lettek öten, így alakultam tyúkanyóvá és így lettek ők a fészekalja csibém. És gyűltek a többiek is: hiszen állandóan láttak, vagy a könyvtárban, vagy a tanszéken ültem éppen, teljesen hivatalos pozícióban, és napról napra egyre több lett körülöttem az elsős. Néha csak egy-egy kérdéssel jöttek, néha komplex problémákkal, néha ezzel, néha azzal, néha csak egy jó szóért, néha kis bátorításért. Szuperhős lettem. És élveztem veszettül, noha rengeteg időbe került a feladatok összeállítása és többé-kevésbé személyre szabása, a tervezés, és a lebonyolítás is, hiszen az ötből néggyel hetente másfél órára összeültem. És nem nagyon ráztam le a többieket sem, ha valami konkrét gondjuk volt, bár valahol meg kellett húzni a határt – valahol ott, hogy más gyerekét nem neveltem. Néha persze pokolba kívántam az egészet, meg azt, hogy hülyének néznek, amire ráadásul minden okuk meg is volt, meg hogy nem tanulnak, és azt hiszik, hogy majd én átrugdosom őket a féléven akkor is, hogyha ők nem tesznek érte. De mégiscsak. Amikor ott ültem kinn a tanszéki zsibongóban, és vártam, hogy kijöjjenek a félév végi mindent eldöntő dolgozat megírásából, elég súlyos idegösszeomlás kerülgetett. És amikor utána kizúdultak, odasereglettek körém, és csiviteltek egymás szavába vágva, mesélték, hogy mi volt a legnehezebb, és hogy ki mit hogyan oldott meg és egyre hangosabbak lettek és kiabáltak, hogy most rám figyelj, most rám, most rám, akkor nagyon örültem, hogy nincs szívem, mert a végén még esetleg meghatódtam volna.

A hatodik. A „most már aztán tényleg” kódnevű félév. Otthagytam a könyvtári állást. Megtartottam az öt csibét, mert mind az öt vette az akadályt a félév végén, amikor pedig a jelöltek fele elvérzett. (Még büszke is voltam rájuk, de ez titok.) Most már tényleg csak egy évfolyam nyelvgyakorlataira vállalkoztam, az is adott bőven elég, igazából rengeteg munkát (most először fordult elő, hogy nem készültem el mindennel, nemcsak időben, hanem egyáltalán nem.) Tényleg megírtam a szakdolgozatomat. Tényleg felkészültem a záróvizsgámra és abszolváltam is. Tény, hogy egyik sem érdekelt különösebben, de tisztességgel, becsülettel lezavartam, túlnyomórészt magas színvonalon, egy kis mázlival az egyik oldalon, egy kis balszerencsével a másikon.

Csak éppen nem ez volt már a fontos: nem kellett többet keresni a helyemet a skandin, nem kellett könyökölnöm, vagy tepernem, hogy odatartozzak, hogy teljes értékű állampolgár lehessek. Megvolt a helyem. A saját helyem. És már senki nem mondta volna rám, hogy betolakodó vagyok, csak én mondtam saját magamra. Mert magamévá tettem a címkét: megnéztem, hogy mi az, ami tetszik nekem belőle, és arra irányítottam a reflektort. Hogy betolakodóként voltam jelen, azt jelentette, hogy amit csak csinálok, amilyen órákra csak járok, az javarészt valamilyen szívességből fakad. Mérlegeltem, és arra jutottam, hogy a szívesség bizonyos tekintetben komolyabb elkötelezettséget jelent, mint a kötelezettség. Ha azt állítja az egyetem, hogy erre az órára muszáj járnom, és legfeljebb három alkalommal mulaszthatom el, egészen más szabályrendszert állít elő, mint az, ha az egyetem szabályai szerint ott se lehetnék azon az órán, csak a tanár kedvességénél fogva azt mondta, hogy menjek csak, és vállalja a plusz egy főnyi pluszmunkát az én kedvemért. Nagyon nem ugyanaz. Betolakodónak lenni azt jelentette, hogy semmiféle tanrend nem diktált nekem: amelyik órákra be akartam járni, bejártam, amelyikekre nem akartam, nem jártam. Sokkal nagyobb szabadságot élveztem bizonyos szempontból, mint azok, akiket konkrétan erre a szakra vettek fel. Másfelől persze megvolt az ára ennek a szabadságnak, jelesül az, hogy én viszont nem kaptam róla papírt. De úgy találtam, hogy ez az ár simán megéri. Nemcsak helyem volt, hanem egyéni helyem. Senki más nem játszott az én szabályaim szerint.

Vegyük észre: már réges-régen nem a nyelvtanulásról van itt szó. Az identitásomról van szó. Arról, hogy találtam magamnak helyet. Hogy csináltam magamnak helyet, és csináltak nekem mások: hogy azt mondták, ha kicsit összébb húzzuk magunkat, elfér még egy veréb a villanydróton. Még akkor is, hogyha ez egy kicsit másfajta veréb.

Csakhogy. Hat félév elég természetes mértékegysége az egyetemi életnek. Hat félév után rituális szakasztörés következik. De rám mi várt ehelyett? Semmi jó. Visszatérés a főszakomhoz, amit még mindig szerettem, és ami még mindig érdekelt, de valahogy már nem ragyogott olyan fényesen, mint korábban, amivel már egy éve nem is foglalkoztam. Olyan tárgyak újra megtanulása, amiket már egyszer, két-három évvel korábban megtanultam, és amikből egyszer, két-három évvel korábban már levizsgáztam, többnyire jelesre, és amiket már réges-régen elfelejtettem. Kissé zavarban voltam, amikor besétáltam a saját tanszékünkre, olyan elfogódott, mi a csodát keresek én itt egyáltalán érzésem támadt. Ez maradt. Ez várt rám. Semmi rítus. Semmi ünnepélyes lezárás. Semmi nagyszabású. Semmi tűzijáték.

Az egyetemi záróvizsga komoly dolog. A feladatsor szigorúan az előírt példányszámban készül, és széfbe zárva várja a nagy napot. Szigorúan el kell vele számolni, még javítás után sem vihető el, nem másolható, nem fényképezhető, nem sokszorosítható. A hallgatók számot adnak a három év alatt elsajátított készségeikről. A tét a diplomába kerülő végosztályzat egy elég jelentős hányada. Röviden: nem játék. Képzeljük el, hogy egy random idegen besétál egy tanszékre, és megkérdezi, nem lehetne-e, hogy ő csak úgy, játékból, téten és műsoron kívül megírjon egy záróvizsgát. Ugye, hogy abszurd? Persze, hogy az. Nem is kicsit. Tudtam én is, hogy abszurd. És mégis megkérdeztem. A rítus kedvéért. A három év kedvéért. A rend kedvéért. Meg egy kicsit talán azért is, hogy még egyszer, utoljára megmondják, hogy vagyok elég jó ahhoz, hogy odatartozzak. Hogy kiérdemeltem. Nem ment könnyen, problémás volt a felvetés és elég hosszú huzavona alakult ki, néhány naponta változott, hogy az aktuális állapot igen-e vagy sem. Végül, nem egészen egy héttel a dátum előtt a tanszék főistene rábólintott; el volt döntve. Így aztán aznap, amikor az évfolyamtársaim megjelentek, hogy megírják a záróvizsgájukat, megjelentem én is. És megírtam én is. És örültem. Mert fontos volt. Nem azért, amilyen osztályzatot kaptam rá. Nem azért, mert kivételeztek velem még egyet. Nem azért, mert valaki megjegyezte, hogy neki, ha nem lenne muszáj, eszébe se jutna megírni ezt a dolgozatot, és örültem befelé, mert ez olyan szépen rávilágított, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. Még csak nem is azért, mert annyira szeretnék vizsgázni, noha egyébként igen. Azért, mert ez a végső gesztus része a csomagnak. Ha már végigcsináltam azt a három évet (ha nem is feltétlen a megfelelő sorrendben, és nem is mindent csak egyszer, de végeredményben mégis három év alatt), akkor úgy illik, ha kitesszük a végére a pontot. Pont.

Hosszú történet ez, és nem is biztos, hogy van tanulsága. Az biztos, hogy nem tudom könnyen, gyorsan és érthetően megmagyarázni senkinek. Soha. Semmilyen nyelven. Elmondhatom persze azokat a dolgokat, amiket szoktam. Hogy van olyan, amikor az ember érzi, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy kell. Vagy, hogy az orromra koppintottak, és azt mondták, hogy kevés vagyok, hülye vagyok, szar vagyok. Én meg azt mondtam, hogy anyátok. Mert a lelkem mélyén ugyan magam sem gondolom másként, minthogy kevés vagyok, hülye vagyok és szar vagyok, de az egyáltalán nem oké, hogyha ezt valaki más mondja nekem. Ilyesmit az ember csak magának mondhat.

Vagy, hogy olyan elismerést, olyan megbecsülést és – mondjuk ki – olyan szeretetet kaptam ott a tanszéken, amit nem akartam, és talán nem is tudtam volna otthagyni. Az első kettőt azzal érdemeltem ki, amit letettem az asztalra. A harmadikat még mindig nem tudom, mivel. De hogy eljött a pillanat, amikor már nem az számított, hogy mennyire vagyok szakos, hanem az, hogy mit csinálok és hogyan és mennyit. És hogy a betolakodóság egyszer csak átfordult, és hátrányból privilégiummá alakult. Magamévá tettem és újraértelmeztem a címkét. Lehetőség lett belőle, nem korlát. És hogy mindezt én csináltam, magamnak, noha nyilvánvalóan kellett hozzá, hogy támogassanak. De támogattak, mert nem az számított, hogy ki vagyok és honnan jöttem, hanem az, hogy mit csinálok. Meritokrácia a javából, amiről elvileg az egyetemnek egyébként is szólnia kellene.

Meg szokták kérdezni, hogy ajánlom-e az embereknek a skandinavisztikát. Hogy ajánlom-e, hogy az emberek menjenek egyetemre svédet tanulni. És nem tudok rá jó választ mondani. Még azt se tudom megmondani, hogy nekem jó lett volna-e svéd szakosnak lenni, és esetleg a könyvtárat tenni mellé minornak, már abban az esetben, hogyha egyáltalán akartam volna egyetemre menni. Lehet, hogy igen. És lehet, hogy nem. Lehet, hogy ha nincs a játszóterem, nincs az a fenéknyi hely az ablakpárkányon, ahová még egy ember leülhet, nincs meg a lehetőségem, hogy válogassak, hogy azt tanuljam, amit szeretnék, és amit nem, azt nem, akkor közel se élveztem volna ennyire. Ki tudná ezt megmondani? (És vajon nem lenne-e jobb amúgy is egy szabadon választható modulokra épülő felsőoktatás azoknak, akik válogatni szeretnének, akik nem egy készen kapott konfekció-képzést magukra húzni?)

Nekem jó volt. Az én narratívámba beleillett. De ismerek olyanokat is, akik nem találták meg a számításukat, akik csalódottak, szomorúak, mérgesek voltak. Nagyon sokan kihullottak, elég magas a lemorzsolódás és olyanok is voltak, akik ugyan nem buktak meg az első vagy a második félév végén, de mégsem folytatták. Nem való mindenkinek, úgy tűnik. Nem tesz mindenkit olyan eszelősen boldoggá, mint engem. (Pedig én még csak azt se tudtam, hogy akarok az angolon kívül további nyelvet tanulni, a német nem volt éppen sikertörténet gimnáziumban.) Nem vagyok kompetens tanácsokat adni. Azt tudom csak mondani, amit nekem mondtak: aki meg akar halni, az csinálja nyugodtan.

No de hétfejű sárkányról volt szó, így a szemfüles olvasó. És igaza is van. Ez csak hat volt. Hová lett a hetedik feje?

A mostani a hetedik félév.

Svédországba költöztem nyelvet tanulni. Egy olyan ösztöndíjjal, amit olyanoknak hirdettek meg, akik „svédül tanulnak valamelyik külföldi egyetemen.” Legyen mindenki maga a bírája annak, hogy ebbe a kategóriába beleesek-e vagy sem. Amikor februárban megkaptam az emailt, hogy a lehetőség létezik, azonnal tudtam, hogy akarom. Abban már sokkal kevésbé voltam biztos, hogy szól-e nekem is a felhívás – de ott voltam a címzettek között! Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: rágódjanak ezen a tanárok, a kezükbe teszem a döntést, áthárítom rájuk a definíciós problémát. Döntsék el ők, hogy betolakodó vagyok-e vagy jogosult. Döntsék el ők, hogy mit számít az, ami az egyetemi törzslapomra van írva, és mit számít az, amit a csibékkel dolgoztam, amit a műhelymunkában végeztem. Nem tudom, mi zajlott a színfalak mögött, milyen viták alakultak ki, milyen érvek röpködtek, csak erősen gyanítom, hogy voltak; azt sem tudom, mennyire volt végül faktor, hogy nagyon nehezen találtak jelentkezőket, pedig egyetemenként két jelölt is pályázhat. Csak azt tudom, hogy két héttel később azt mondták, én leszek az egyik a kettőből.

Nyilván voltak még ezután is kavarodások, visszakozások, mégsemek és mégisek, fennakadások, játszmák, politika és miegyéb. De a vége mégis az lett, hogy pályázhattam. Aztán vártam, nagyon sokáig vártam. A másik pályázó kapott választ. Én még mindig vártam, elég hosszú ideig. Aztán előbb várólistára kerültem, és utóbb végül lekerültem a várólistáról, és a többi, mint tudjuk, történelem. Június közepén jött a levél, és augusztus közepén jöttem én. Azóta pedig történik, ami történik. A svéd nyelv kiszökött az egyetem falai közül a valóságba, és hirtelen nemcsak olyasmi, amit az ember játékból csinál az iskolában, pontszámért a dolgozatban, osztályzatért a vizsgán, ugyanazzal a lendülettel, ahogy az ember keresi a megoldást egy nagyon trükkös rejtvényre, hanem funkcionális nyelv, amin az emberek érintkeznek. Még én is. És nagy meglepetésre működik.

És sokkal kisebb meglepetésre össze vagyok zavarodva tőle. Mint rendesen, mint mindentől.

Még mindig úgy kelek ki az ágyból minden reggel, hogy jézusom, egy olyan nyelven kell beszélnem ma is, ahogy nem tudok. Aztán többnyire eszembe jut, hogy eddig még nagy félreértés nem történt, eddig még túléltem. És hogy ez így oké. Hogy vannak dolgok, amiket már az elején is értettem, vannak dolgok, amiket két-három hét után kezdtem érteni, hogy vannak emberek, akiket sokkal jobban értek, mint másokat. Hogy van egy határ, most éppen hatvan perc környékén, de pár hete még negyven volt, és idővel lesz majd talán még több is, ameddig képes vagyok figyelni, és utána egyszer csak kikapcsol pár percre az agyam. Hogy a helyi dialektusokkal nem könnyű, és hogy ebben nem igazán vigasztal, hogy a bennszülöttek között is van, akinek gondot okoz. Hogy vannak olyan szituációk, főleg, amikor valaki csak egy-egy szót vagy egy rövid mondatot mond, amikor nem kapcsolok. Hogy néha teljesen értelmes mondatok esnek ki a szájamon, néha pedig csak artikulálatlan dadogás elbarmolt hangsúlyokkal és félrement magánhangzókkal. Hogy egyre többször tudom azt mondani, amit szeretnék, nem csak azt, amit képes vagyok. Hogy néha még mindig belezavarodok abba, ami már három évvel ezelőtt is, a legelső héttől kezdve gondot okozott, hogy mikor határozott és mikor határozatlan egy főnév. Hogy most már azok szokták csak megkérdezni, hogy nem tudok-e angolul, akik nem tudnak svédül. Hogy azt ígérték, az ember nyelvtudása úgy fejlődik, hogy észre sem veszi, de én látom a lépcsőfokokat, látom a radikális bakugrásokat, amikor egyik nap hirtelen magától értetődően megy az, ami előző nap még egyáltalán nem. És amikor mindez eszembe jut, akkor már nem félek annyira. Mert ez mind csont nélkül belefér az oké kategóriájába.

Tanulságokat levonni, összegezni, értelmezni korai volna most még a hetedikről, nem is nagyon tudnék. Csak azt tudom, hogy a svéd dolog nem maradt abba a nyár elején. Hogy most még tart. Hogy ez most már a negyedik olyan svédes félévem, amit valamilyen úton-módon megszavaztam magamnak, még egy félév engedményként. És nem tudom, mi lesz jövőre, nem tudom, mi lesz, mikor hazaköltözöm. Nem tudom, hogy mi történik velem, és mégannyira sem tudom, hogy mi történik a svéddel.

Hogy mi történik azzal a svéddel, amit eleinte praktikussági megfontolásból „olyan nyelv”-nek neveztem. Először azért, mert ellenség volt és nem akartam kimondani a nevét. Valamivel később meg azért, mert nem éreztem a tudásomat olyan léptékűnek, hogy azt svédnek merjem nevezni. A svéddel, amelyik idővel a még nem nyelv-állapotból lassanként nyelvvé változott, rendszerré szerveződött és működni kezdett. És amelyik svéd most már évek óta jelentésében ekvivalens azzal, hogy örömsvéd. És amelyik svéd, talán lassanként elindul arrafelé, hogy nyelvből továbbfejlődjön a már nem nyelv-állapotba, amikor már nincsenek benne rendszerek és struktúrák, amikor már csak a kapcsoló másik állása az agyamban.

Nagyjából erről van szó. Ez a svéd dolog. Ha csak a legfontosabb mozzanatokra koncentrálunk, lineáris történetet mesélünk, és egy csomó mindenről nem beszélünk. Ez a svéd dolog, úgy dióhéjban.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Vattenkokare, choklad, böcker

Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 hozzászólás