Vattenkokare, choklad, böcker

Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 hozzászólás

Még mindig nincsenek

60484

60500

60497

60496

60513

60517

Kategória: Kaland, Nézegetős | Hozzászólás most!

Egyelőre képek (szavak még nincsenek)

P1060394

A legrégebbi iskolaépület, ma a díszterem meg a könyvtár van benne

P1060411

Valami melléképület, ki tudja, mire való, de piros

P1060417

A közismereti tárgyakat tanulók (mint mondjuk én) iskolaépülete

P1060410

Rózsaszín gazok sárga fal előtt

P1060413

A főépület hátulról

P1060408

A kisebbik kollégium (itt lakom)

P1060402

A szomszédok (kilátás az ablakomból) – nem sokat hangoskodnak

Kategória: Kaland, Nézegetős | Hozzászólás most!

Om tre veckor

Telik a nyár, és van még valami, amit nem meséltem el nagyobb nyilvánosság előtt, pedig lassan ideje volna. A kivételesen tehetséges és szemfüles versenyzőknek talán feltűnt, hogy történt kis változás a menüben. Egyes- és többesszámok cserélődtek, semmi különösebben szembeötlő, egyetlen apróságtól eltekintve. Ez az egyetlen apróság a következő: eltűnt a nagyjából három évvel ezelőtt feltűnt Rasmus nevű fül, de nem nyomtalanul. A helyébe a Kalandok nevű címke lépett.

Ha elárulom azt is, hogy a módosítás nem ötletszerű volt, hanem igencsak megalapozott, akkor talán nem okozok nagy meglepetést, ha lerántom a leplet a nagy titokról, és elárulom, hogy új kaland van készülőben, egy új kaland, ami bár nagyban hasonlít az évekkel ezelőtti Erasmus-típusú kollégájára, mégsem ugyanolyan, és nem is ez a neve.

Tíz évvel ezelőtt már bő fél éve a könyvesboltban dolgoztam, volt egy véglegesített, határozatlan idejű szerződésem, kezdtem megtalálni a helyemet, és azt a naiv vélekedést dédelgettem, hogy kész vagyok: pályára álltam, és innentől már csak az egyenes út vezet előre, az élet, mint olyan, meg van oldva. Innentől kezdve már nem kell döntéseket hozni, innentől kezdve már nincs küszködés, innentől kezdve már csak úszni kell az árral. Nem gondoltam, hogy még várnak rám kalandok, nem is számítottam rájuk, és őszintén, azt hiszem, nem is nagyon vágyakoztam utánuk. Egy-egy néhány napos utazás valahová, egy kis kiruccanás, egy korcsolyaverseny, egy Paul Simon-koncert? Persze. De komfortzónából kilépni, új dolgokat tanulni, a világ határait feszegetni? Ugyan. Ahhoz én már túl öreg és túl felnőtt voltam így húszévesen, hogy kamaszos hevülettel fejest ugorjak a mindenfélébe.

Aztán tessék. Jöttek a döntéshelyzetek és jöttek a döntések és jött az élet. Jött, amikor otthagytam a munkahelyet, jött, amikor elkezdtem egyetemre járni, és jött, amikor két éve januárban mégis fejest ugrottam egy cserediákos félévbe. Huszonhét évesen, túlkoros egyetemistaként, hátam mögött némi munkatapasztalattal és némi egyetemi tapasztalattal, felszerelkezve valamennyi, ha nem is túl sok rutinnal a világ dolgait illetően beláttam, hogy még ez az egy lehetőségem van. Mielőtt kiöregszem. Mielőtt beüt az elkerülhetetlen leépülés. Mielőtt bármi. Így lett a Rasmus nevű fül, így lett az egyetlen, az utolsó játék, ami még kijár nekem, így lett a Rasmus nevű kaland. Az utolsó.

Nem az lett az utolsó.

Három hét múlva fogom a bőröndömet, fogom Bélust, a mongúzt és fogom a még nem egészen hároméves, éppen csak megbízhatóan szobatiszta és semmilyen más tekintetben egyáltalán nem megbízható, elég hebehurgya svédtudásomat, és megyünk világgá.

Lehetne beszélni mindenféle érdekes dolgokról. Mondjuk hogy hogyan pályázhattam egyáltalán, és pláne hogyan nyerhettem el egy olyan ösztöndíjat, ami svéd szakosoknak szól, miközben én az nem vagyok. Vagy hogy miként esett egész svéd dolog, mi történt itt az elmúlt években, és ki vette át itt az irányítást. Vagy hogy mennyivel könnyebb másodjára nekiindulni egy féléves svédországi tanulmányi célú tartózkodásnak – csak éppen nem az. Na jó, kicsit talán könnyebb, de közel sem annyival, mint várná az ember. Lehetne beszélni az ösztöndíj részleteiről, meg arról, hogy mi is lesz, hogyan is lesz, miért lesz.

Ezernyi téma kínálgatja változatos bájait, de most mégis egy ezeregyediket választok. Azt az ezeregyediket, hogy bár számos lehetőség kínálkozott ennek a fülnek – leánykori nevén Rasmusnak – az átnevezésére, én mégis a kalandosat választottam: a nagyot, a tágat, a nem specifikusat, amibe minden belefér.

Tettem mindezt azért, mert most, harmincévesen egészen máshogy néz ki a világ, mint tíz évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert nincs állásom. Nemcsak azért, mert nincs előttem nyilvánvaló és világosan kirajzolódó jövő, nem érzem, hogy sínen lennék. Hanem azért, mert most nem érzem azt, hogy készen lennék az életemmel, hogy már nem kell döntéseket hoznom, és hogy rám nem várhatnak kalandok.

Egy már volt.

Most kezdődik a második. Mindjárt három hét múlva.

És ki tudja, mi minden jöhet még ezután.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 hozzászólás

Három hónap Svédiában

Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem fogalmazni, akkor még “majdnem két hónap” volt a címe. Egy listának készült, amin felsoroltam mindenféle dolgokat, amikre elegendő “majdnem két hónap”, és olyanokat is, amikre nem nagyon, és olyanokat is, amikre valószínűleg egy élet sem lenne elegendő. Aztán – még mindig gondolatban – rendre átírtam újra meg újra a címet egyre hosszabb és hosszabb időtartamokra, míg végül eljutottam idáig.

Magyarázkodjak?

Jól van, de rövidre fogom: egyszerűen elfáradtam. Nem volt kedvem gondolkozni. Ennyi az egész. Féltem ennek az egész cserediák-kalandnak a valóságosságától. Az első hetekben a mindennapos írással és analizálással próbáltam távol tartani magamat mindattól, ami történik; ezzel szemben az elmúlt hetekben már azt éreztem, hogy ha szavakat használnék, akkor már semmi sem állna a valóság és közém.

Ennél többet nem tudok mondani erről, úgyhogy lépjünk tovább, jó?

Szóval összegzés-féleség, mindazon dolgokról, amikhez elegendő ennyi időt Svédiában tölteni.

Például három hónap alatt remekül hozzá lehet szokni mindenféle díszlethez. A világ legnormálisabb dolga itt élni, a lábam gondolkodás nélkül tudja az utat az egyetemre, a népfőiskolára, a város különböző részeire, és már nem is tudom, hogy mikor szoktam le róla, hogy a térkép a táskámban legyen, de az biztos, hogy a minap döbbentem rá, hogy nincs ott.

Három hónap elég ahhoz, hogy kialakuljanak egészen megrögzött rigolyáim, olyasmik, hogy melyik útvonalakon mikor kell átmenni az út túloldalára, melyik termékeket melyik boltokban kell megvásárolni, melyik sorba kell beállni a menzán és így tovább.

Ha már menza: három hónap alatt (igazából sokkal hamarabb is) a konyhás nénik bőven megtanulják, hogy nem kell megkérdezni, hogy kérek-e eggyel többet a valamiből, ami az aznapi ebéd, hanem már maguktól is adják.

Három hónap elég ahhoz, hogy hírbe hozzanak valakivel. Igen, én is meg vagyok lepve.

Három hónap alatt eljutottam odáig, hogy nem kapok idegrohamot, hogyha valaki svédül beszél a környezetemben. Ami, úgy mellesleg, Svédországban relatíve gyakran előfordul, úgyhogy ez egy elég üdvös fejlemény.

Januárban nem mertem a legegyszerűbb, tízoldalas, oldalanként két mondatot felvonultató képeskönyveket se levenni a könyvtár polcáról, mert biztosra vettem, hogy meg fog harapni. Vagy ha azt nem, akkor a torkomnak ugrik. Vagy ha azt sem, akkor elkezd fennhangon kiabálni, és lebuktat, hogy nem is tudok svédül. Az elmúlt három hónapban nagyjából húsz mesekönyvet olvastam már, és olyan is volt köztük, amiben nem hogy nem volt több a kép, mint a szöveg, de még olyan is akadt, amiben nem is volt minden oldalon kép.

Három hónap Svédiában nem elég ahhoz, hogy el is kezdjek svédül beszélni. Az embereket is csak akkor értem valamennyire, marginálisan, ha nem hozzám beszélnek. Nem mondom, volt egy-két diadalmas pillanat, meg persze volt egy-két hihetetlenül kínos és megalázó pillanat is, de mivel elég óvatos vagyok, egyikből sem volt sokkal több egy-kettőnél. Mindazonáltal nem kizárt, hogy ha holnap lenne a szóbeli svédvizsgám, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt, akkor most kicsit jobb jegyet kapnék.

Három hónap alatt szert lehet tenni olyan emberekre, akik ha nem is szigorúan véve barátok (hírbe hozás ide vagy oda), de meg lehet őket hívni mondjuk a születésnapomra, hogy ne legyek egyedül, ráadásul vannak elég nagyvonalúak ahhoz, hogy zokszó nélkül megegyék a főztömet.

Az senkit se zavarjon, hogy úgy nézek ki, mint aki nagyon rosszul érzi magát. Ehhez különös tehetségem van, ha fényképezőgéppel találkozom.

Viszont három hónap alatt sikerült annyira elhatárolni magam a menő, vagány és népszerű tömegtől, hogy végre kezdem kellemesen érezni magam. Vannak azok az emberek, akik mondjuk a környező szobákban vagy éppen ugyanezen az emeleten laknak, és velük ilyen alkalmi konyhában összefutós “szia, mit főzöl?” viszonyban vagyok, és vannak a máshol lakók, akikkel meg ha összefutunk az egyetemen, akkor bólintunk egymásnak. És ez bizony nagyon kellemes. És pont elegendő is.

Ugyanis három hónap elég ahhoz, hogy újfent megbékéljek vele, hogy nem vagyok mindenki más, és ha beleszakadok se leszek mindenki más. Sőt még azzal is, hogy olyan nagyon nem is akarok beleszakadni a próbálkozásba.

Három hónap alatt átértékelődik az ember hőérzékelése. A “de meleg van ma” elkezdi azt jelenteni, hogy néha előbújik a nap, és délben tíz fok fölé megy a hőmérséklet. De a vicces az, hogy tényleg nem fáztam még, mióta itt vagyok, úgyhogy lehet, hogy most már nem is nagyon fogok. Igaz, mindenki mondja, hogy milyen enyhe tél volt az idei, amiben lehet igazság, de nem is kellett elővenni a legmelegebb ruháimat. És tudom értékelni, hogy itt tényleg egész tavasszal tavasz van.

Három hónap után egyszer csak elkezdtek feltünedezni a tavasz másik jelei is az időjáráson kívül. Például mindenféle új madarak – első körben csak varjak, szarkák és cinkék voltak, meg a kacsák a folyón, de mostanra vannak sirályok, barázdabillegetők, galambok és még rigót is láttam. És nyílnak a virágok. És a kertekbe kicsapták legelni az önjáró fűnyírókat, ami az egyik a legmókásabb dolog, amit valaha is láttam.

Három hónap elegendő ahhoz, hogy az öt tantárgyból, amit el tervezek végezni ebben a félévben, kettőt el is végezzek. Ahhoz azonban nem elegendő, hogy meg tudjak barátkozni ezzel a végtelenül humánus, ám annál szürreálisabb és valószerűtlenebb egyetemi struktúrával.

Három hónap távolról se elegendő ahhoz, hogy ne essen le az összes állam azon, hogy pontosan mi mindent értenek a svédek demokrácia alatt. Néha nagyon erősen érzem, hogy valami harmadik világbeli országból jövök, ahol civilizációról még hírből sem hallottak. Pedig azért de.

Három Svédiában töltött hónap alatt meg lehet tapasztalni, hogy ha az ember levágatja a haját, a kutya se zavartatja magát, és nem akar beszélgetni róla, ami hihetetlenül felszabadító élmény.

Három hónap Svédiában bőségesen elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy ez mind iszonyúan fog hiányozni, mikor hazamegyek. De három hónap ahhoz is elegendő, hogy rájöjjek, nem lehet előre meggyászolni azt, amit még el se veszítettem.

Jó itt nekem. És félreértés ne essék, otthon is tud jó lenni nekem. Szokott is. Emlékszik még valaki az Igazán Jó Dolgokra? Na. Van olyan. De itt valami más van. Itt valaki más van. Valaki olyan, aki ugyan én vagyok, de mégsem vagyok én, és neki mindent lehet, neki nincsenek kötöttségei, ő senkinek sem tartozik elszámolással. Ő szabad és nem köti a valóság, és nagyon szeretek most egy pár hónapig ő lenni.

Az elmúlt három hónap alatt olyan dolgokra mondtam igent, amikre otthon soha nem mondtam volna. És láss csodát! Még mindig élek. Semmi bajom nem történt. Nem tudom, haza tudok-e ebből vinni majd bármit is, de pillanatnyilag ez nem is számít igazán. Carpe diem! (Vagy mi.)

Három hónapig lakni valahol elég ahhoz, hogy az a hely otthonnak érződjön. Három hónap után már nem tűnik végtelenül ostoba ötletnek elmenni kalandozni szerteszét és tapasztalatokat gyűjteni – három hónap után már van hová hazajönni, még akkor is, hogyha a haza egy lepukkant diákszállói szobát jelent csak.

Ahol három hónap alatt megtanultam már reflexszerűen a matrac közepén elhelyezkedő kráter körül aludni.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 3 hozzászólás