Kell, kellene, lehetne

Vannak mindenféle dolgok a világban. Vannak mindenféle témák. Például hogy mi az az egyetem. És mire való. Meg hogy mi az a Rasmus, és az mire való. Meg a mindenféle tapasztalatok és azok célszerű használata illetve működése; még olyasmik is, amiket próbáltam már, és van hozzájuk valami közöm. Szóval vannak mindenféle dolgok.

Legtöbbször ezekről a dolgokról zajlik diskurzus. Beszélnek róluk emberek, mert kell is beszélni róluk. Mondanak róluk mindenfélét. Van, hogy egyetértek velük, de legtöbbször nem. Ez lehet azért is, mert furcsa vagyok – a tavaly őszi félévben volt egy olyan órám, amelyiken bármilyen kérdésemet, felvetésemet, lett légyen bármennyire is ártalmatlan és információszerző indíttatású, azzal rendezte le az oktató, hogy “jó, de maga furcsa”, amivel egy füst alatt diszkvalifikálta és válaszra érdemtelennek nyilvánította a megnyilatkozást -, de lehet azért is, mert a világ furcsa. Legalább egyikünk (már hogy a világ és én közül) irracionális, ahogy az sincs kizárva, hogy mindkettőnk.

Szóval vannak a dolgok, és vannak emberek, akik beszélnek a dolgokról. És vannak ezekhez tartozó uralkodó szólamok. Amiket még akkor is elhibázottnak érzek legtöbbször, hogyha szegről-végről egyébként egyetértek velük. Lehet, hogy azért, mert nekem semmi se jó. Lehet, hogy azért, mert azt hiszem, mindenhez jobban értek. Lehet, hogy azért, mert az én igazságom másféle a sztenderd igazsághoz képest. Lehet, hogy azért, mert valami nagyon furcsa kapcsolatban élek a nyelvi megformáltsággal, a szavakkal és az ő jelentésükkel. De egyébként még azért is lehet, mert tényleg nem stimmel velük valami.

Márpedig ezek fontos dolgok. Nemcsak az egyetem, bár nyilván az is, és nemcsak a tudás és információk halmozása, és nemcsak a bölcsészidentitás, bármi legyen is az (és bármennyire is nem érzem magaménak, azzal párhuzamosan, hogy ennél jobbat még nem találtam), és ezernyi mindenféle más. És ezekről a dolgokról nemcsak gondolkozni kellene, hanem írni és beszélni is. Mert van az az oldal, amiről nem beszélünk. Amiről nem szokás beszélni.

Hogy nagyon egyszerű példánál maradjak: amikor Erasmusról, meg általában külföldi cserékről beszélünk, akkor az uralkodó narratíva a hatalmas nemzetközi buliké, a féktelen szexualitásé, a nem egyszer veszedelmes és felelőtlen, noha valóban izgalmas kalandoké, az életre szóló nemzetközi barátságoké, amik biztosítják, hogy a világ minden országában lesznek barátaid, akiknek a kanapéján elcsövezhetsz pár éjszakát, ha úgy hozza az élet: ilyen az egyszer felébredt és attól kezdve mindörökre kiolthatatlan wanderlust. A második hangos szólam a haszonelvű irányt hangsúlyozza, hogy milyen jól fog mutatni a szakmai önéletrajzodban, hogy éltél (és túléltél) külföldön, hogy mennyivel többet keresnek és mennyivel könnyebben mennyivel jobb állásokat kapnak az egykori erasmisták, bizony, és mennyi munkaerőpiacon hasznosítható képességre tesznek szert. (Nem megszerzik őket, ezt nagyon fontos hangsúlyozni: szert tesznek rájuk. Az ilyesmi csak úgy történik, az egyén aktív közreműködése nélkül, miközben az ember külföldön él. Természetesen.) Nagyon ritkán, lábjegyzetbe szorítva még felbukkan az az olvasat, amikor megváltoztatta az életét, új emberként jött haza, átértékelte a karrierelképzeléseit, meg ilyesmi, de erről már csöndesen beszélünk, mert esetleg ijesztő lehet. Ki akarná, hogy csak úgy kicserélődjön az értékrendje, meggondolja magát fontos kérdésekben, és hirtelen irányt váltson?

Értem a választások mögött a logikát: úgyis olyan nehezen vágnak bele az egyetemisták az Erasmusba (amit most gyűjtőnévként használok, minden nemzetközi, hosszútávú, de véges idejű cserére), pont az kéne még hogy elriasszuk őket valamivel? Csakhogy ez a gondolkodás két fontos tényezőt nem vesz számításba. Egyszer azt, hogy bárhogy nézzük is, a Rasmus-típusú kalandok halálosan rémisztőek. Aki nem hiszi, az csak próbálja meg elképzelni, hogy a teljes életét becsomagolja összesen egy darab bőröndbe, hogy fél évig abból éljen egy idegen ország idegen városában, ahol nem beszéli a nyelvet és nem ismer senkit és semmit, miközben minden és mindenki, amit ismer és amire a mindennapokban támaszkodni szokott, többszáz, esetleg többezer kilométerre van tőle. Szóval igen. Ettől az a normális, hogy mindenki megrémül, tudniillik nem exkluzíve szociopaták jelentkeznek tanulmányi cserére. A kérdés csak annyi (és most az anyagi tényezőt tegyük félre egy pillanatra), hogy ki az, aki a félelmei ellenére is belevág, és ki az, aki nem. Ebben áll a különbség.

De ezeket a félelmeket letagadni, egy legyintéssel lerendezni, és azt mondani, hogy “majd ha ott leszel, úgyis minden elrendeződik” borzasztóan agresszív és lekezelő gyakorlatnak tűnik. Nehéz úgy rávenni valakit valamire, hogy közben nem vesszük komolyan a teljesen megalapozott aggályait, félelmeit, szorongásait. Ez vezet el a másik fontos tényezőhöz: hogy idegen helyen élni, bármekkora élmény is, bármekkora személyes növekedéshez vezet, és bármennyi sikerélményt hoz magával, iszonyatosan nehéz. Vannak borzalmas pillanatok, áthidalhatatlannak tűnő (és néha tényleg áthidalhatatlan) akadályok. Vannak napok, amikor az ember nem akar kikelni az ágyából és kimenni a szobájából az idegen emberek közé, akiket már szegről-végről ismer ugyan, de az egész túl abszurd és ismeretlen és felfoghatatlan. És vannak napok, amikor az ember tényleg ágyban marad, amikor inkább nem eszik egész nap, mert messze van a konyha, és pláne a bolt, és közben jöhetnek szembe másik emberek. Van olyan, amikor minden túl sok, és az ember nem is érti, hogy jutott eszébe eljönni otthonról. És olyan is van, amikor meg pont azt nem tudja felfogni, hogy hogyan lesz lehetséges még ezek után hazamenni és azt a normális, megszokott életet folytatni, amit otthon hagyott. És mondok még egyet: hazaköltözni is iszonyatosan nehéz. Mindez attól függetlenül tény, hogy sokszorosan megéri, és ha felajánlanák, hogy holnap reggel nekivághatok egy újabb fordulónak, indulnék – jó, esetleg megkérdezném, nem lehetne-e inkább holnapután reggel, mert akkor még mosok egyet előtte.

Azt gondolom, hogy van ebben felelősségünk. (Azért a többes szám, mert vettem részt én is, és valószínűleg fogok is még részt venni mindenféle népszerűsítésben, kedvcsinálásban.) Nem szabad csak a kimeneti pozitívumokat hangsúlyozni, mert ezzel azt ígérjük meg, hogy könnyű lesz és fájdalommentes, hogy az új képességek csak úgy ragadnak az emberre, hogy öt hónap 24/7 boldogság és kaland vár rád. Ami nyilván nem igaz, hogy lehetne az? És van felelősségünk abban is, hogy ne riasszuk el azokat, akikben volna érdeklődés, de a féktelen bulik, vagy az egésznek az inherens menősége aggaszt, aki úgy érzi, ő nem elég jó fej, nem elég kalandvágyó, nem elég szociális ahhoz, hogy felérjen ahhoz a képhez, amit elé pakoltak az ideáltipikus erasmistáról.

No, hát ilyesmikre gondolok. Hogy vannak olyan aspektusok mindenféle téren, amiket valamilyen félreértelmezett segítségvágyból, jó szándékból eltitkolunk. Pedig ezekről is kellene beszélni. Vannak olyan érvek, amik bár igazak, mégis a lényeg sikkad el bennük. Pont Rasmus kapcsán elég világos már egy ideje számomra, hogy a felkínált kép mennyire nem illeszkedett hozzám, és élesen emlékszem arra is, milyen harcokat vívtam magamban, amikor úgy éreztem, folyamatosan kudarcokat vallok, hogy nem jól csinálom ezt az egészet, és hogy mekkora lúzer vagyok, miért nem tudom megszerezni és átélni azt a nyomorult “Erasmus-tapasztalatot”, ami elvileg ennek az egésznek a lényege lenne.

Úgyhogy mikor népszerűsítek, ismeretterjesztek és kedvcsinálok, akkor erre szoktam fókuszálni: hogy nem létezik univerzális Erasmus-tapasztalat. Sokféle lehetőség adott, az ember próbálgat szerepeket, álarcokat, jelmezeket, és idővel majd rájön, hogy neki mi működik és mi a kényelmes. Nem csak egyféle történet létezik. Nem kötelező minden nap minden órájában jól érezned magad. Hogy nem is egészséges elvárnod magadtól, hogy minden nap minden órájában jól érezd magad. És persze emellett beszélek arról is, hogy a dolgok legtöbbször elrendeződnek, hogy fél év ugyan elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember kialakítson egy új életet külföldön, de elég rövid ahhoz, hogy egy pillanatra se felejtsd el, véges az időd, és ez motivál a kínálkozó lehetőségek kihasználására. Szoktam mesélni az intenzív jelenidőről, amikor nincs múltad és nincs jövőd egy közegben, csak az extrém jelened. Meg egy csomó minden másról. A lényeg csak annyi, hogy nem tartom korrektnek elhallgatni a nehezet, a csúnyát, az ijesztőt. Az is része a csomagnak.

Igazából nem szántam ezt Rasmus-bejegyzésnek, csak valahogy az lett belőle. Igazából arra gondoltam az elején, és arra gondolok most is, hogy vannak dolgok, amikről szeretünk úgy tenni, mintha nem lennének. És nemcsak akkor, amikor másoknak mesélünk, amikor másokat próbálunk meggyőzni (és ezzel befolyásolni). Akkor is, amikor saját magunknak magyarázzuk a saját életünket.

Akkor is, amikor saját magamnak magyarázom a legsajátabb mindennapi tapasztalataimat, amik az elmúlt néhány hétben, amióta megkezdődött a tanév, kétségbeejtően boldogtalanná tettek. Pedig ennek fordítva kéne lennie: az egyetem az, amit egész nyáron várok, az tartja bennem a lelket a negyven fokban, hogy majd megint eljön az ősz, és ott leszek a sok okos ember között, és hallgatom, miről beszélnek, és rátalálok új gondolatokra, és… És most, ez a félév, úgy tűnik – eddig legalábbis úgy tűnt -, hogy nem sikerült. Valamiért. Talán nem az igazi az órarendem, talán nem stimmel az formaidőzítésem, talán rosszul osztottam be az időt és túlvállaltam magam (noha ilyet még sohase láttunk, ez nem szokott velem előfordulni, szóval ez pont valószínűtlen). Talán valami egész más, talán csak szerencsétlenül jött ki a lépés, nem a megfelelő emberek, nem a megfelelő témák.

De az is lehet, és erre a napokban kezdtem rádöbbenni, hogy egyszerűen csak rosszul mesélem magamnak a történetet.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

Vattenkokare, choklad, böcker

Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 hozzászólás

Még mindig nincsenek

60484

60500

60497

60496

60513

60517

Kategória: Kaland, Nézegetős | Hozzászólás most!

Egyelőre képek (szavak még nincsenek)

P1060394

A legrégebbi iskolaépület, ma a díszterem meg a könyvtár van benne

P1060411

Valami melléképület, ki tudja, mire való, de piros

P1060417

A közismereti tárgyakat tanulók (mint mondjuk én) iskolaépülete

P1060410

Rózsaszín gazok sárga fal előtt

P1060413

A főépület hátulról

P1060408

A kisebbik kollégium (itt lakom)

P1060402

A szomszédok (kilátás az ablakomból) – nem sokat hangoskodnak

Kategória: Kaland, Nézegetős | Hozzászólás most!

Om tre veckor

Telik a nyár, és van még valami, amit nem meséltem el nagyobb nyilvánosság előtt, pedig lassan ideje volna. A kivételesen tehetséges és szemfüles versenyzőknek talán feltűnt, hogy történt kis változás a menüben. Egyes- és többesszámok cserélődtek, semmi különösebben szembeötlő, egyetlen apróságtól eltekintve. Ez az egyetlen apróság a következő: eltűnt a nagyjából három évvel ezelőtt feltűnt Rasmus nevű fül, de nem nyomtalanul. A helyébe a Kalandok nevű címke lépett.

Ha elárulom azt is, hogy a módosítás nem ötletszerű volt, hanem igencsak megalapozott, akkor talán nem okozok nagy meglepetést, ha lerántom a leplet a nagy titokról, és elárulom, hogy új kaland van készülőben, egy új kaland, ami bár nagyban hasonlít az évekkel ezelőtti Erasmus-típusú kollégájára, mégsem ugyanolyan, és nem is ez a neve.

Tíz évvel ezelőtt már bő fél éve a könyvesboltban dolgoztam, volt egy véglegesített, határozatlan idejű szerződésem, kezdtem megtalálni a helyemet, és azt a naiv vélekedést dédelgettem, hogy kész vagyok: pályára álltam, és innentől már csak az egyenes út vezet előre, az élet, mint olyan, meg van oldva. Innentől kezdve már nem kell döntéseket hozni, innentől kezdve már nincs küszködés, innentől kezdve már csak úszni kell az árral. Nem gondoltam, hogy még várnak rám kalandok, nem is számítottam rájuk, és őszintén, azt hiszem, nem is nagyon vágyakoztam utánuk. Egy-egy néhány napos utazás valahová, egy kis kiruccanás, egy korcsolyaverseny, egy Paul Simon-koncert? Persze. De komfortzónából kilépni, új dolgokat tanulni, a világ határait feszegetni? Ugyan. Ahhoz én már túl öreg és túl felnőtt voltam így húszévesen, hogy kamaszos hevülettel fejest ugorjak a mindenfélébe.

Aztán tessék. Jöttek a döntéshelyzetek és jöttek a döntések és jött az élet. Jött, amikor otthagytam a munkahelyet, jött, amikor elkezdtem egyetemre járni, és jött, amikor két éve januárban mégis fejest ugrottam egy cserediákos félévbe. Huszonhét évesen, túlkoros egyetemistaként, hátam mögött némi munkatapasztalattal és némi egyetemi tapasztalattal, felszerelkezve valamennyi, ha nem is túl sok rutinnal a világ dolgait illetően beláttam, hogy még ez az egy lehetőségem van. Mielőtt kiöregszem. Mielőtt beüt az elkerülhetetlen leépülés. Mielőtt bármi. Így lett a Rasmus nevű fül, így lett az egyetlen, az utolsó játék, ami még kijár nekem, így lett a Rasmus nevű kaland. Az utolsó.

Nem az lett az utolsó.

Három hét múlva fogom a bőröndömet, fogom Bélust, a mongúzt és fogom a még nem egészen hároméves, éppen csak megbízhatóan szobatiszta és semmilyen más tekintetben egyáltalán nem megbízható, elég hebehurgya svédtudásomat, és megyünk világgá.

Lehetne beszélni mindenféle érdekes dolgokról. Mondjuk hogy hogyan pályázhattam egyáltalán, és pláne hogyan nyerhettem el egy olyan ösztöndíjat, ami svéd szakosoknak szól, miközben én az nem vagyok. Vagy hogy miként esett egész svéd dolog, mi történt itt az elmúlt években, és ki vette át itt az irányítást. Vagy hogy mennyivel könnyebb másodjára nekiindulni egy féléves svédországi tanulmányi célú tartózkodásnak – csak éppen nem az. Na jó, kicsit talán könnyebb, de közel sem annyival, mint várná az ember. Lehetne beszélni az ösztöndíj részleteiről, meg arról, hogy mi is lesz, hogyan is lesz, miért lesz.

Ezernyi téma kínálgatja változatos bájait, de most mégis egy ezeregyediket választok. Azt az ezeregyediket, hogy bár számos lehetőség kínálkozott ennek a fülnek – leánykori nevén Rasmusnak – az átnevezésére, én mégis a kalandosat választottam: a nagyot, a tágat, a nem specifikusat, amibe minden belefér.

Tettem mindezt azért, mert most, harmincévesen egészen máshogy néz ki a világ, mint tíz évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert nincs állásom. Nemcsak azért, mert nincs előttem nyilvánvaló és világosan kirajzolódó jövő, nem érzem, hogy sínen lennék. Hanem azért, mert most nem érzem azt, hogy készen lennék az életemmel, hogy már nem kell döntéseket hoznom, és hogy rám nem várhatnak kalandok.

Egy már volt.

Most kezdődik a második. Mindjárt három hét múlva.

És ki tudja, mi minden jöhet még ezután.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 hozzászólás

Három hónap Svédiában

Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem fogalmazni, akkor még “majdnem két hónap” volt a címe. Egy listának készült, amin felsoroltam mindenféle dolgokat, amikre elegendő “majdnem két hónap”, és olyanokat is, amikre nem nagyon, és olyanokat is, amikre valószínűleg egy élet sem lenne elegendő. Aztán – még mindig gondolatban – rendre átírtam újra meg újra a címet egyre hosszabb és hosszabb időtartamokra, míg végül eljutottam idáig.

Magyarázkodjak?

Jól van, de rövidre fogom: egyszerűen elfáradtam. Nem volt kedvem gondolkozni. Ennyi az egész. Féltem ennek az egész cserediák-kalandnak a valóságosságától. Az első hetekben a mindennapos írással és analizálással próbáltam távol tartani magamat mindattól, ami történik; ezzel szemben az elmúlt hetekben már azt éreztem, hogy ha szavakat használnék, akkor már semmi sem állna a valóság és közém.

Ennél többet nem tudok mondani erről, úgyhogy lépjünk tovább, jó?

Szóval összegzés-féleség, mindazon dolgokról, amikhez elegendő ennyi időt Svédiában tölteni.

Például három hónap alatt remekül hozzá lehet szokni mindenféle díszlethez. A világ legnormálisabb dolga itt élni, a lábam gondolkodás nélkül tudja az utat az egyetemre, a népfőiskolára, a város különböző részeire, és már nem is tudom, hogy mikor szoktam le róla, hogy a térkép a táskámban legyen, de az biztos, hogy a minap döbbentem rá, hogy nincs ott.

Három hónap elég ahhoz, hogy kialakuljanak egészen megrögzött rigolyáim, olyasmik, hogy melyik útvonalakon mikor kell átmenni az út túloldalára, melyik termékeket melyik boltokban kell megvásárolni, melyik sorba kell beállni a menzán és így tovább.

Ha már menza: három hónap alatt (igazából sokkal hamarabb is) a konyhás nénik bőven megtanulják, hogy nem kell megkérdezni, hogy kérek-e eggyel többet a valamiből, ami az aznapi ebéd, hanem már maguktól is adják.

Három hónap elég ahhoz, hogy hírbe hozzanak valakivel. Igen, én is meg vagyok lepve.

Három hónap alatt eljutottam odáig, hogy nem kapok idegrohamot, hogyha valaki svédül beszél a környezetemben. Ami, úgy mellesleg, Svédországban relatíve gyakran előfordul, úgyhogy ez egy elég üdvös fejlemény.

Januárban nem mertem a legegyszerűbb, tízoldalas, oldalanként két mondatot felvonultató képeskönyveket se levenni a könyvtár polcáról, mert biztosra vettem, hogy meg fog harapni. Vagy ha azt nem, akkor a torkomnak ugrik. Vagy ha azt sem, akkor elkezd fennhangon kiabálni, és lebuktat, hogy nem is tudok svédül. Az elmúlt három hónapban nagyjából húsz mesekönyvet olvastam már, és olyan is volt köztük, amiben nem hogy nem volt több a kép, mint a szöveg, de még olyan is akadt, amiben nem is volt minden oldalon kép.

Három hónap Svédiában nem elég ahhoz, hogy el is kezdjek svédül beszélni. Az embereket is csak akkor értem valamennyire, marginálisan, ha nem hozzám beszélnek. Nem mondom, volt egy-két diadalmas pillanat, meg persze volt egy-két hihetetlenül kínos és megalázó pillanat is, de mivel elég óvatos vagyok, egyikből sem volt sokkal több egy-kettőnél. Mindazonáltal nem kizárt, hogy ha holnap lenne a szóbeli svédvizsgám, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt, akkor most kicsit jobb jegyet kapnék.

Három hónap alatt szert lehet tenni olyan emberekre, akik ha nem is szigorúan véve barátok (hírbe hozás ide vagy oda), de meg lehet őket hívni mondjuk a születésnapomra, hogy ne legyek egyedül, ráadásul vannak elég nagyvonalúak ahhoz, hogy zokszó nélkül megegyék a főztömet.

Az senkit se zavarjon, hogy úgy nézek ki, mint aki nagyon rosszul érzi magát. Ehhez különös tehetségem van, ha fényképezőgéppel találkozom.

Viszont három hónap alatt sikerült annyira elhatárolni magam a menő, vagány és népszerű tömegtől, hogy végre kezdem kellemesen érezni magam. Vannak azok az emberek, akik mondjuk a környező szobákban vagy éppen ugyanezen az emeleten laknak, és velük ilyen alkalmi konyhában összefutós “szia, mit főzöl?” viszonyban vagyok, és vannak a máshol lakók, akikkel meg ha összefutunk az egyetemen, akkor bólintunk egymásnak. És ez bizony nagyon kellemes. És pont elegendő is.

Ugyanis három hónap elég ahhoz, hogy újfent megbékéljek vele, hogy nem vagyok mindenki más, és ha beleszakadok se leszek mindenki más. Sőt még azzal is, hogy olyan nagyon nem is akarok beleszakadni a próbálkozásba.

Három hónap alatt átértékelődik az ember hőérzékelése. A “de meleg van ma” elkezdi azt jelenteni, hogy néha előbújik a nap, és délben tíz fok fölé megy a hőmérséklet. De a vicces az, hogy tényleg nem fáztam még, mióta itt vagyok, úgyhogy lehet, hogy most már nem is nagyon fogok. Igaz, mindenki mondja, hogy milyen enyhe tél volt az idei, amiben lehet igazság, de nem is kellett elővenni a legmelegebb ruháimat. És tudom értékelni, hogy itt tényleg egész tavasszal tavasz van.

Három hónap után egyszer csak elkezdtek feltünedezni a tavasz másik jelei is az időjáráson kívül. Például mindenféle új madarak – első körben csak varjak, szarkák és cinkék voltak, meg a kacsák a folyón, de mostanra vannak sirályok, barázdabillegetők, galambok és még rigót is láttam. És nyílnak a virágok. És a kertekbe kicsapták legelni az önjáró fűnyírókat, ami az egyik a legmókásabb dolog, amit valaha is láttam.

Három hónap elegendő ahhoz, hogy az öt tantárgyból, amit el tervezek végezni ebben a félévben, kettőt el is végezzek. Ahhoz azonban nem elegendő, hogy meg tudjak barátkozni ezzel a végtelenül humánus, ám annál szürreálisabb és valószerűtlenebb egyetemi struktúrával.

Három hónap távolról se elegendő ahhoz, hogy ne essen le az összes állam azon, hogy pontosan mi mindent értenek a svédek demokrácia alatt. Néha nagyon erősen érzem, hogy valami harmadik világbeli országból jövök, ahol civilizációról még hírből sem hallottak. Pedig azért de.

Három Svédiában töltött hónap alatt meg lehet tapasztalni, hogy ha az ember levágatja a haját, a kutya se zavartatja magát, és nem akar beszélgetni róla, ami hihetetlenül felszabadító élmény.

Három hónap Svédiában bőségesen elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy ez mind iszonyúan fog hiányozni, mikor hazamegyek. De három hónap ahhoz is elegendő, hogy rájöjjek, nem lehet előre meggyászolni azt, amit még el se veszítettem.

Jó itt nekem. És félreértés ne essék, otthon is tud jó lenni nekem. Szokott is. Emlékszik még valaki az Igazán Jó Dolgokra? Na. Van olyan. De itt valami más van. Itt valaki más van. Valaki olyan, aki ugyan én vagyok, de mégsem vagyok én, és neki mindent lehet, neki nincsenek kötöttségei, ő senkinek sem tartozik elszámolással. Ő szabad és nem köti a valóság, és nagyon szeretek most egy pár hónapig ő lenni.

Az elmúlt három hónap alatt olyan dolgokra mondtam igent, amikre otthon soha nem mondtam volna. És láss csodát! Még mindig élek. Semmi bajom nem történt. Nem tudom, haza tudok-e ebből vinni majd bármit is, de pillanatnyilag ez nem is számít igazán. Carpe diem! (Vagy mi.)

Három hónapig lakni valahol elég ahhoz, hogy az a hely otthonnak érződjön. Három hónap után már nem tűnik végtelenül ostoba ötletnek elmenni kalandozni szerteszét és tapasztalatokat gyűjteni – három hónap után már van hová hazajönni, még akkor is, hogyha a haza egy lepukkant diákszállói szobát jelent csak.

Ahol három hónap alatt megtanultam már reflexszerűen a matrac közepén elhelyezkedő kráter körül aludni.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 3 hozzászólás

#830

Kis dagadt cinke egyesével végigpróbálgatja valamennyi etetőt, hogy melyik a legjobb. Egész nap el bírnám nézni.

Kategória: Kaland, Két mondat | Hozzászólás most!