Három hónap Svédiában

Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem fogalmazni, akkor még “majdnem két hónap” volt a címe. Egy listának készült, amin felsoroltam mindenféle dolgokat, amikre elegendő “majdnem két hónap”, és olyanokat is, amikre nem nagyon, és olyanokat is, amikre valószínűleg egy élet sem lenne elegendő. Aztán – még mindig gondolatban – rendre átírtam újra meg újra a címet egyre hosszabb és hosszabb időtartamokra, míg végül eljutottam idáig.

Magyarázkodjak?

Jól van, de rövidre fogom: egyszerűen elfáradtam. Nem volt kedvem gondolkozni. Ennyi az egész. Féltem ennek az egész cserediák-kalandnak a valóságosságától. Az első hetekben a mindennapos írással és analizálással próbáltam távol tartani magamat mindattól, ami történik; ezzel szemben az elmúlt hetekben már azt éreztem, hogy ha szavakat használnék, akkor már semmi sem állna a valóság és közém.

Ennél többet nem tudok mondani erről, úgyhogy lépjünk tovább, jó?

Szóval összegzés-féleség, mindazon dolgokról, amikhez elegendő ennyi időt Svédiában tölteni.

Például három hónap alatt remekül hozzá lehet szokni mindenféle díszlethez. A világ legnormálisabb dolga itt élni, a lábam gondolkodás nélkül tudja az utat az egyetemre, a népfőiskolára, a város különböző részeire, és már nem is tudom, hogy mikor szoktam le róla, hogy a térkép a táskámban legyen, de az biztos, hogy a minap döbbentem rá, hogy nincs ott.

Három hónap elég ahhoz, hogy kialakuljanak egészen megrögzött rigolyáim, olyasmik, hogy melyik útvonalakon mikor kell átmenni az út túloldalára, melyik termékeket melyik boltokban kell megvásárolni, melyik sorba kell beállni a menzán és így tovább.

Ha már menza: három hónap alatt (igazából sokkal hamarabb is) a konyhás nénik bőven megtanulják, hogy nem kell megkérdezni, hogy kérek-e eggyel többet a valamiből, ami az aznapi ebéd, hanem már maguktól is adják.

Három hónap elég ahhoz, hogy hírbe hozzanak valakivel. Igen, én is meg vagyok lepve.

Három hónap alatt eljutottam odáig, hogy nem kapok idegrohamot, hogyha valaki svédül beszél a környezetemben. Ami, úgy mellesleg, Svédországban relatíve gyakran előfordul, úgyhogy ez egy elég üdvös fejlemény.

Januárban nem mertem a legegyszerűbb, tízoldalas, oldalanként két mondatot felvonultató képeskönyveket se levenni a könyvtár polcáról, mert biztosra vettem, hogy meg fog harapni. Vagy ha azt nem, akkor a torkomnak ugrik. Vagy ha azt sem, akkor elkezd fennhangon kiabálni, és lebuktat, hogy nem is tudok svédül. Az elmúlt három hónapban nagyjából húsz mesekönyvet olvastam már, és olyan is volt köztük, amiben nem hogy nem volt több a kép, mint a szöveg, de még olyan is akadt, amiben nem is volt minden oldalon kép.

Három hónap Svédiában nem elég ahhoz, hogy el is kezdjek svédül beszélni. Az embereket is csak akkor értem valamennyire, marginálisan, ha nem hozzám beszélnek. Nem mondom, volt egy-két diadalmas pillanat, meg persze volt egy-két hihetetlenül kínos és megalázó pillanat is, de mivel elég óvatos vagyok, egyikből sem volt sokkal több egy-kettőnél. Mindazonáltal nem kizárt, hogy ha holnap lenne a szóbeli svédvizsgám, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt, akkor most kicsit jobb jegyet kapnék.

Három hónap alatt szert lehet tenni olyan emberekre, akik ha nem is szigorúan véve barátok (hírbe hozás ide vagy oda), de meg lehet őket hívni mondjuk a születésnapomra, hogy ne legyek egyedül, ráadásul vannak elég nagyvonalúak ahhoz, hogy zokszó nélkül megegyék a főztömet.

Az senkit se zavarjon, hogy úgy nézek ki, mint aki nagyon rosszul érzi magát. Ehhez különös tehetségem van, ha fényképezőgéppel találkozom.

Viszont három hónap alatt sikerült annyira elhatárolni magam a menő, vagány és népszerű tömegtől, hogy végre kezdem kellemesen érezni magam. Vannak azok az emberek, akik mondjuk a környező szobákban vagy éppen ugyanezen az emeleten laknak, és velük ilyen alkalmi konyhában összefutós “szia, mit főzöl?” viszonyban vagyok, és vannak a máshol lakók, akikkel meg ha összefutunk az egyetemen, akkor bólintunk egymásnak. És ez bizony nagyon kellemes. És pont elegendő is.

Ugyanis három hónap elég ahhoz, hogy újfent megbékéljek vele, hogy nem vagyok mindenki más, és ha beleszakadok se leszek mindenki más. Sőt még azzal is, hogy olyan nagyon nem is akarok beleszakadni a próbálkozásba.

Három hónap alatt átértékelődik az ember hőérzékelése. A “de meleg van ma” elkezdi azt jelenteni, hogy néha előbújik a nap, és délben tíz fok fölé megy a hőmérséklet. De a vicces az, hogy tényleg nem fáztam még, mióta itt vagyok, úgyhogy lehet, hogy most már nem is nagyon fogok. Igaz, mindenki mondja, hogy milyen enyhe tél volt az idei, amiben lehet igazság, de nem is kellett elővenni a legmelegebb ruháimat. És tudom értékelni, hogy itt tényleg egész tavasszal tavasz van.

Három hónap után egyszer csak elkezdtek feltünedezni a tavasz másik jelei is az időjáráson kívül. Például mindenféle új madarak – első körben csak varjak, szarkák és cinkék voltak, meg a kacsák a folyón, de mostanra vannak sirályok, barázdabillegetők, galambok és még rigót is láttam. És nyílnak a virágok. És a kertekbe kicsapták legelni az önjáró fűnyírókat, ami az egyik a legmókásabb dolog, amit valaha is láttam.

Három hónap elegendő ahhoz, hogy az öt tantárgyból, amit el tervezek végezni ebben a félévben, kettőt el is végezzek. Ahhoz azonban nem elegendő, hogy meg tudjak barátkozni ezzel a végtelenül humánus, ám annál szürreálisabb és valószerűtlenebb egyetemi struktúrával.

Három hónap távolról se elegendő ahhoz, hogy ne essen le az összes állam azon, hogy pontosan mi mindent értenek a svédek demokrácia alatt. Néha nagyon erősen érzem, hogy valami harmadik világbeli országból jövök, ahol civilizációról még hírből sem hallottak. Pedig azért de.

Három Svédiában töltött hónap alatt meg lehet tapasztalni, hogy ha az ember levágatja a haját, a kutya se zavartatja magát, és nem akar beszélgetni róla, ami hihetetlenül felszabadító élmény.

Három hónap Svédiában bőségesen elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy ez mind iszonyúan fog hiányozni, mikor hazamegyek. De három hónap ahhoz is elegendő, hogy rájöjjek, nem lehet előre meggyászolni azt, amit még el se veszítettem.

Jó itt nekem. És félreértés ne essék, otthon is tud jó lenni nekem. Szokott is. Emlékszik még valaki az Igazán Jó Dolgokra? Na. Van olyan. De itt valami más van. Itt valaki más van. Valaki olyan, aki ugyan én vagyok, de mégsem vagyok én, és neki mindent lehet, neki nincsenek kötöttségei, ő senkinek sem tartozik elszámolással. Ő szabad és nem köti a valóság, és nagyon szeretek most egy pár hónapig ő lenni.

Az elmúlt három hónap alatt olyan dolgokra mondtam igent, amikre otthon soha nem mondtam volna. És láss csodát! Még mindig élek. Semmi bajom nem történt. Nem tudom, haza tudok-e ebből vinni majd bármit is, de pillanatnyilag ez nem is számít igazán. Carpe diem! (Vagy mi.)

Három hónapig lakni valahol elég ahhoz, hogy az a hely otthonnak érződjön. Három hónap után már nem tűnik végtelenül ostoba ötletnek elmenni kalandozni szerteszét és tapasztalatokat gyűjteni – három hónap után már van hová hazajönni, még akkor is, hogyha a haza egy lepukkant diákszállói szobát jelent csak.

Ahol három hónap alatt megtanultam már reflexszerűen a matrac közepén elhelyezkedő kráter körül aludni.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 3 hozzászólás

#830

Kis dagadt cinke egyesével végigpróbálgatja valamennyi etetőt, hogy melyik a legjobb. Egész nap el bírnám nézni.

Kategória: Kaland, Két mondat | Hozzászólás most!

Indítvány

Az lenne a javaslatom, hogy tegyünk úgy, mintha február nem történt volna meg. Ez a blog szempontjából voltaképpen amúgy is helytálló, de szeretném egyértelműen jelezni, hogy ez az állapot nem tartós és nem fog állandósulni.

Nem arról van szó, hogy ne történt volna semmi február során. Történt. Nem olyan sok, de történt. Idővel majd sor is kerül hozzávetőleg mindenre, gondolom, úgy többé-kevésbé utólagosan, pótlólagosan, elejtett utalások és itt-ott beiktatott magyarázatok kapcsán. Mindenféle dolgokat átgondoltam, megtapasztaltam, összegeztem, átrendeztem, kategorizáltam és listákba szedtem. Úgy nagyjából. Nem teljesen, értelemszerűen.

A lényeges dolgok annyiban merülnek ki, hogy be tudtam költözni időben (hurrá), az Erasmus ösztöndíj megérkezett (végre), a tanulmányi ösztöndíjról még semmi hír (pedig lassan ideje volna), az első kurzusomnak a végére értem (és még élek), beiratkoztam nyelvtanfolyamra. Ha konkrétan barátaim még nincsenek is, de már ismerek embereket, már beszéltem egész mondatokat svédül, voltam az állatkertben, rájöttem sok dologra a honvágyat és az irigységet illetően, és lassan kezd kialakulni valamiféle életmód és -ritmus körülöttem.

Csak mindehhez kellett egy kis idő. Kellett idő ahhoz, hogy az ittlét normálissá váljon, kellett idő ahhoz, hogy amikor nem normális, akkor kihisztizhessem magam, kellett idő ahhoz, hogy kialakuljanak egyes rutinok és szokások. Kellett idő ahhoz is, hogy kicsit ne fogalmazzak meg mindent, hogy kicsit hagyjam, hogy egyes apróságok anélkül rázódhassanak a helyükre, hogy szakadatlan címkéket aggatnék rájuk.

Most jobban érzem magam.

Nem is. Most jól érzem magam.

Úgyhogy hamarosan jövök újra, érdekes dolgokkal. Vagy nem annyira érdekes dolgokkal. Vagy ki tudja, miféle dolgokkal. De valamivel. Márciusban.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

Strange but true

Tud úgy esni a hó, hogy közben nem akar széthasadni a fejem. Valószínűleg van rá valami logikus magyarázat (hogy például nem vonulnak a frontok, hanem permanensen havazós idő van – de lehet, hogy ez hülyeség, nem értek a meteorológiához), mindenesetre így, na meg hogy nem nekem kell lapátolni… egész kellemes dolog.

A másik vicces az, hogy a járdákat is hókotrózzák és gép szórja a homoknak nevezett murvát, és ha történetesen egy járókelő éppen a hókotró előtt jár-kel, akkor a jármű egy darabig követi, lépésben, aztán ha nyilvánvalóvá válik a számára, hogy az illető nem fogja őt elengedni, akkor egyszerűen kikerüli, és a következő alkalmas ponton megfordul, és visszamegy a kihagyott szakaszra.

Néha csak ámulok ezen az országon.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 4 hozzászólás

Tisztázzunk valamit!

Az, hogy néha hisztizek, nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne. Néha muszáj toporzékolnom egy kicsit, és esetleg bőgni egy nagyot, mert úgy vezetem le a feszültséget. Szerintem a két év körüli gyerekek is ezért szokták hasra vágni magukat a szoba közepén és csapkodni meg ordítani, de valamiért ez a fajta viselkedés a felnőttek körében kevésbé elfogadott. Hogy ilyenkor mennyire kell komolyan venni azt, amit mondok, mindenkinek az egyéni elbírálására van bízva: lehet komolyan is venni meg komolytalanul is, kinek mi esik kézre. Az, hogy én komolyan veszem, még nem jelenti azt, hogy másnak is kell – és amíg én tudom, hogy ez a működési stratégiám része, és ilyenkor kerülnek helyre a dolgok, ilyenkor töltődöm fel energiával arra, hogy csináljak dolgokat, és hogy egy-két napon belül elmúlik, addig ezt mások lehet, hogy nem tudják.

Tulajdonképp érdemesebb olyankor aggódni, ha már jó régen nem hisztiztem semmi miatt. Akkor vagy vegetatív állapotban vagyok, és nem érnek semmiféle ingerek, vagy meghaltam. (Vagy csak szerencsés vagy, és éppen másnak siránkoztam.)

Szóval igen, köszönöm, kihisztiztem magam. Meg gondolkoztam is sokat. És tettem mindenféle megállapításokat, mert megállapításokat tenni és tanulságokat levonni kifejezetten szeretek.

Megállapítottam például azt, hogy az ittlétemnek a legcsekélyebb mértékben sincs köze a valósághoz vagy az életemhez. Ez itt nem az az élet, amelyiket élni szoktam, ez egy időleges, mulandó, abszolút nem tartós, egyszeri tapasztalat. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindaz, ami itt történik, nem számít valójában. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindent megtehetek, bármit megtehetek: azt is, amit alapvetően nem tartanék lehetségesnek, vagy amit nem mernék, vagy amiről gyanítanám, hogy nem volna szabad vagy tanácsos. És ezek egy részét meg is tettem már, ha úgy nézzük. Újra felfedezhetem vagy újradefiniálhatom magam, ha ahhoz van kedvem, és ragaszkodhatok konokul és rugalmatlanul a megszokásaimhoz is, ha inkább ahhoz; mindegy.

Megállapítottam azt is, hogy öt hónap nagyon kevés idő, még akkor is, hogyha esetleg, valamilyen úton-módon végül öt és fél vagy hat hónap is lesz belőle. Az is nagyon rövid idő. Ez pedig azt jelenti, hogy szükségképpen nem lesz időm mindenre, nem fogok tudni mindent megnézni, megtapasztalni, átélni, teljesíteni. És hogy ez nem baj. Nem kell mindent belezsúfolni ebbe a félévbe; vissza lehet még jönni, egy fél nap alatt át lehet utazni a két ország közötti távolságot. Tulajdonképp az a jó, hogyha szomorúan megyek majd haza, azzal az érzéssel, hogy annyi mindent csinálhattam volna még, annyi mindenre nem maradt időm, és nem pedig azzal, hogy na végre, éppen ideje volt már, hogy megszabaduljak végre ebből a pokolbugyrából.

Megállapítottam továbbá azt is, hogy tulajdonképp nem történik semmi baj akkor sem, hogyha véletlenül nem tudok lépést tartani az otthoni svédcsoportommal. Akkor sem történik semmi baj, hogyha alig tanulok új dolgokat a nyelvről, csak megtanulom kicsit magabiztosabban használni azt, amit már most is tudok, és szerzek egy kis gyakorlati tapasztalatot vele. Nem kell szükségképpen most is konstans rettegnem. Nincs határidő, nincs követelményrendszer, nem tűztem ki, hogy mikor fogok nyelvvizsgát tenni (haha). Előbb-utóbb megtanulok svédül, és ebben a folyamatban remélhetőleg hasznos és gyümölcsöző szerepet fog játszani az itt töltött időszak. És előbb-utóbb fogok olvasni is (inkább előbb), és az sincs kizárva, hogy egyszer, majd évek múlva fordítok is svédból (inkább utóbb). De ez mind nem őrülten sürgős. Nemhogy tegnapra nem, de még holnapra sem kell perfektnek lennem. Az egyetlen, amit tennem kell annyi, hogy elkezdem használni azt a svédet, amit már tudok.

Menet közben egyébiránt arra is rájöttem, hogy kicsit türelmetlen vagyok. Vagy nagyon.

Azt gondolom, hogy első körben be akarok költözni a szobámba, kipakolni végre a bőröndömből, és ha megérkezik az ösztöndíj első része, akkor befizetem a lakbért is. Azt is gondolom, hogy ha ezzel megvagyok, akkor el tudok kezdeni számolni azzal, hogy milyen utazásokra, kalandozásokra és felfedezésekre lesz költségkeretem, és mire nem. (Remélhetőleg előbb-utóbb az órarendem is kialakul, és akkor még azt is fogom tudni, hogy mikor érek rá.) És azt is gondolom, hogy ha már van tervem és látom, hogy hogyan alakul az életem, akkor sokkal kevésbé leszek nyugtalan.

Noha azt is gondolom, hogy az első időszaknak – legyen ez két hét, három hét, hat hét – szükségképpen vacaknak és nehéznek és bizonytalannak kell lennie. Ezen muszáj átesni. Majd utána jobb lesz, és amikor jobb lesz, akkor azt fogom tudni értékelni, ugyanúgy, ahogy a mostanra fényesre kopott csípőm is nagyon boldog lesz, mikor végre ágyban alhat.

És azt is gondolom, hogy nem várhatok arra, hogy mások megoldják a dolgaimat. Nem várhatom, hogy valamelyik diákszövetkezet kitalálja, hogy mi kell nekem. Nekem magamnak se kell szükségképpen tudnom vagy értenem, hogy mire vágyom, de arra igenis késznek kell lennem, hogy elébe menjek a kalandoknak. Meg kell fogalmaznom célokat és tenni értük. Mondjuk adott esetben megkérdezni, hogy nincs-e valakinek kedve elmenni kirándulni a havas erdőbe. Vagy amikor egyedül ülök a menzán, akkor kitenni magam mellé egy szelet papírt, rajta felirattal, hogy “ülj le hozzám és beszélgess velem (egy kicsit beszélek svédül is)”. Mert miért ne? Mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb nem ül le mellém senki, aminek az esélye ugye papír nélkül is fennáll. Esetleg kiröhögnek olyan emberek, akiket nem ismerek, aminek az esélye szintén fennáll amúgy is.

És tovább is megyek: pusztán az, hogy valami egy lehetőség valaki számára, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy én vagyok az a valaki. Igen, lehet, hogy van olyan, aki tucatnyi nemzetközi szakmai kapcsolattal felszerelkezve megy haza a külföldön eltöltött félévéből (és lehet, hogy olyan is van, aki egy jutányosan beszerzett nemi betegséggel), de ez miért lenne törvényszerű? Miért lenne ez a kötelező? Miért ne merészkedhetnék túl a cserediákok karanténján, vagy akár az egyetem falain is túlra, igazi emberek közé?

El lehet menni mindenféle helyekre. Olyan helyekre, ahol szerveznek programokat: templomokba, könyvtárakba (úgyis bejárjuk a városi könyvtárakat az eljövendő hetekben, miért ne találhatnék valami olyasmit, ami érdekesnek tűnik?), akár az uszodába, akár a jégpályára. Vagy amikor majd kinyit végre, akkor az állatkertbe. Vagy akárhová. Meccsekre. Fesztiválokra. Rendezvényekre. Az oké, hogy nem tetszik az, amit tálcán kínálnak, konkrétan az a híres “Erasmus-életérzés”. De senki sem mondta, hogy mindössze két választási lehetőség van: vagy megeszed, vagy éhen maradsz. És az nem oké, hogy annyi évesen, amennyi vagyok, itt siránkozzak, hogy esetleg tennem kell egyes dolgokért. Mikor csináltam utoljára úgy dolgokat, ahogy általában szokás? Mikor volt legutóbb jó nekem az, amit mindenkire, válogatás nélkül rá akartak húzni? Mikor nem harcoltam érte körömszakadtáig, hogy nehogy véletlenül olyan legyek, mint mások? Na ugye. Lassan ideje lenne, hogy megtanuljam: a saját életemet tudom és szeretem élni, és nem vagyok képes vagy alkalmas (sőt sokszor hajlandó sem) arra, hogy mindenféle elképzelt sztenderdeknek eleget tegyek.

És tudod mit? Ettől így most sokkal jobban érzem magam. Mert így működöm: előbb elveszítem minden önkontrollomat és józan eszemet, aztán megvizsgálom, hogy ez hogyan történt és vajon miért, és a felállított elméleteket kísérleti tesztelésnek vetem alá. Már mindjárt mától.

Kategória: Kaland | 2 hozzászólás