Volt ez a program, úgy hívták, hogy az Olvasás 7 hete. Olasz mintára született kampány volt, azzal a céllal, hogy népszerűsítse az olvasást. A részvétel önkéntes, a nyeremények jelképesek voltak. A lebonyolítást hosszas tervezés és ötletbörze előzte meg, amelynek során végül kialakult minden hétre a választható témák sora. Voltak köztük érdekesebbek és kevésbé érdekesek, olyanok, amik összetartoztak, és olyanok is, amik nem. A tényleges játék július második hetével kezdődött, és – mint a neve is jól mutatja – hét héten át tartott.

Ami az olvasás népszerűsítését illeti, vannak kételyeim. Egyrészt leginkább könyves blogok szerzői csatlakoztak a kampányhoz, és ezeken a blogokon relatíve ritkán fordulnak meg olvasni nem szerető egyének. Annak sem látom túl sok esélyét, hogy valaki, aki korábban nem szeretett olvasni, egy blogbejegyzés hatására nekikezdjen. De nem is ez a lényeg – a lényeg az, hogy ez egy nagyon jópofa játék volt, alkalom arra, hogy mindenféle dolgokon elgondolkozzunk, amiken alapvetően nem szoktunk.

Persze hazugság volna olyasmit állítanom, hogy a sok gondolkodás miatt csúsztam ennyit. Nem elég, hogy két hónap késéssel kezdtem egyáltalán neki, de végül december közepén, azaz még a másodjára kitűzötthöz képest is közel két hónappal írtam később meg az utolsó idevágó bejegyzést. Leginkább azért esett így, mert meglehetősen lusta voltam, és a fejemben állandó rendetlenség uralkodik.

Azért nem látszik, hogy december közepén, azaz alig néhány napja értem csak a végére, mert bár a megszabott sorrendben írtam őket, rendre valamennyit visszadátumoztam. (Az idén nagyon sokat éltem ezzel az eszközzel, magam sem tudom pontosan, hogy miért.) Néha jólesett a lelkemnek, hogy nem került ki fölülre, a nyitóoldal legtetejére, hogy mit írtam legutóbb.

De ez a közel fél év, ami eltelt a program kezdete és részemről a teljesítése között, mégsem volt haszontalan idő. Ha nem is volt folyamatosan a gondolataim előterében, azért valahol egy eldugott kis szegletben csikorogtak a fogaskerekek, és dacára annak, hogy mostanában mennyit (nem) olvasok, egészen sokat tanultam a tulajdon olvasásomról, és egy kicsit még másokéról is.

Ezt megünneplendő álljon itt egy lista, ezúttal a főoldalon legfelül, valós időben arról az összesen tizenkét bejegyzésről, amit mintegy tízezer szó terjedelemben ebben az időszakban elkövettem ebben a témában. Jó mulatást hozzájuk – én a legtöbbet nagyon szerettem írni, és ha az olvasásuk csak feleakkora örömet szerez, már akkor is nagyon megérte belevágni.

1. Két hónap eltolódás
   …arról, hogy mi is ez az egész, és miért most álltam neki
2. A kezdet kezdetén
   …arról, hogy hogyan lettem olvasó, és mik voltak a legmeghatározóbb könyveim
3. A kényszeres rendész
   …arról, hogy mi is az a hozzávetőleges ábécérend
4. Ez nem háború!
   …arról, hogy az e-book nem ellenség
5. A könyves blog tündöklése és bukása
   …arról, hogy hogyan nem lettem sikeres könyves blogger
6. Konzekvensen szubjektív
   …arról, hogy nem ítélhetek egy könyvet rossznak csak azért, mert nekem nem tetszett
7. Rettenetes röpdöső rovarok
   …arról, hogy miért jó, és miért nem jó hely a Moly.hu
8. A bestseller
   …arról, hogy miféle karmikus adósság késztet az írásra
9. Azt olvasod, ami vagy
   …arról, hogy nem a könyv teszi az embert
10. A kevesebb néha több
    …arról, hogy mire jó a novella
11. Holnapra kell az olvasónapló
    …arról, hogy kell-e mindenkinek olvasnia
12. Olvastam valahol, valamikor
    …arról, hogy hogyan állok mostanság a könyveimmel.

Vannak dolgok, amiket rendszeresen bevallok. Aztán vannak másik dolgok, amiket rendszeresen be szeretnék vallani, és mégsem teszem. Márpedig néha igencsak hasznos volna megvallani egyes dolgokat, mert aggasztanak, nyomasztanak, és így tovább. Következzék hát egy komoly vallomás: mostanában nem olvasok.

Nyilván van, aki szerint ez a kijelentés egyenesen nevetséges. Aki évente száz könyvet olvas, vagy ha nem annyit, hát akkor kilencvenet, az hogy állíthat olyasmit, hogy nem olvas? Milyen idióta elmélet ez már megint?

Nem idióta, becsszóra. Vagy ha mégis, hát nem rosszabb, mint általában. És nem is elmélet, sokkal inkább tapasztalat.

Ráadásul azt is fontos leszögeznem, hogy ez nem mérhető számszerűen. Köze sincs az elolvasott könyvek, vagy oldalak, vagy akármik számához. Egyszerűen a belső könyves fogyasztásmérőm leolvasásakor elszámolom a mennyiséget (ami alapján megállapítható volna a következő évi átalány, már ha ennek a párhuzamnak volna bármi értelme), és a leolvasás egyenlege háromféle lehet: elmaradás, nulla és túlfizetés, azaz nem olvasok eleget, vagy éppen rendben vagyok, vagy túl sokat olvasok. De ennél konkrétabban nem tudok számszerűsíteni, már csak azért sem, mert annyi minden mástól függ.

Teszem azt, ha van egy nappali állásom, akkor az olvasásra fordítható időm hetente nagyjából negyven órával csökken. Amikor fordítok éppen, akkor nagyon nehezemre esik bármilyen más történettel foglalkozni, mint amin dolgozom éppen. Hasonlóképpen novemberben is csak megzavar, hogyha más jár a fejemben, mint aminek kellene. Ezen tényezők függvényében állapítható meg, hogy mennyi szabadidőm marad, amit akár olvasással is tölthetek. Ha mégis nagyon számszerűsíteni akarnám, akkor ennek az “olvasásképes” időnek és a ténylegesen elolvasott mennyiségnek a hányadosát kellene számítani, és ezt valamilyen mértékben súlyozni a lelkiállapotommal. Nyilván őrülten egzakt eredményeket lehetne így kapni, de most ennek a képletnek a megállapítására mégsem vállalkozom.

Legyen elég annyi, hogy a komoly visszaesés arra az időszakra tehető, amikor tavaly nyáron otthagytam a munkahelyemet. Nem is annyira azért, mert megszűnt a bolti kölcsönzés, sokkal inkább azért, mert hirtelenjében nem mentem sehová. Valahogy az évek során a közlekedés és az olvasás összefonódott, és kezdett egyet jelenteni. Amint felszálltam a buszra, elővettem a könyvemet, és amíg meg nem érkeztem a munkahelyemre, olvastam. És hazafelé is – felszálltam a metróra, és olvastam hazáig, sőt, ha nagyon izgalmas volt a könyvem, akkor egész éjszaka folytattam. Azzal, hogy napi két és fél óra utazást megspóroltam, hirtelen elveszítettem napi két és fél óra olvasást is. Itthon valahogy sokkal kevésbé olvasok, mint a buszon. Vajon miért?

Nem szűnt meg teljesen az a rém egészséges szokásom, hogy elkezdek kora este olvasni egy könyvet, és nem teszem le addig, amíg a végére érek, de már közel sem olyan számottevő, mint volt négy-öt éve. Előfordul, van rá precedens, volt már az idén is, tavaly is, legalább két-két alkalommal, de már távolról sem minden hónapban. Ennek az egyik oka az, hogy már nem bírom olyan jól az éjszakázást, mint régen. Hülye dolog azt mondani, hogy öregszem, de hát öregszem. Egyrészt kell az alvás, másrészt ritkábban hoz ennyire lázba egy-egy regény, főleg, amikor már amúgy is kevesebbet olvasok.

Lassan már nem is marad más, mint a klasszikus “elalvás előtt az ágyban” és a sokak által megvetett “fürdőkádban órákon át” modellek, és egyik sem ér valami sokat. Pedig van egy nagyon jó fotelom is ám, abban is remekül lehetne olvasni. Csak valahogy nem szoktam. És ez a fotel-helyzet lehet a megoldás egyik kulcsa. Mert persze jó magyarázat az olvasásra szánt idő csökkenése, az olvasást kizáró tényezők, és az olvasás helyszíneinek és módozatainak leszűkülése, alapvetően mégis valami másnak kell a gondot okoznia. Hiszen másom sincs, csak időm, hónapok óta nem fordítok (pedig kéne), és van egy remek olvasófotelom is. Így aztán, bár ezek a változók mind indokoltak és igazak, azt javallom, nézzünk kicsit mélyebbre.

Egyszer volt már korábban hasonló olvasói válságom, ami nagyjából gimnázium harmadik-negyedik évfolyamára és a szakmai iskola egy évére tehető. Akkoriban majdhogynem el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen szeretek olvasni. Ez elég ijesztően hangzik, de így volt. Na persze, voltak olyan alkalmak, mondjuk tripla lyukasórában, amikor két órában nem volt faktom a harmadikban pedig nem jártam tesire, beromboltam a könyvtárba, felmarkoltam két-három díványpárnát, bebújtam egy sor végébe a radiátorhoz, lekaptam valamit a polcról és végigolvastam. Vagy mondjuk a feléig, aztán következő héten a másik felét. De jellemzően nem kölcsönöztem, és… nem is nagyon tudom, mi történt velem akkoriban. Kicsit kiszerettem az irodalomból, és bizton állíthatom, hogy az olvasási hiátus volt azokban az években a legkisebb gondom.

A mai eszemmel azt gondolom, hogy az egy tranzitív fázisom volt, akkoriban már kinőttem a pöttyös könyvekből és a minden jóra fordul meseregényekből, és így tovább, de még nem értem meg azokra a kicsit komolyabb témákat feszegető, néha ifjúsági, néha nem ifjúsági regényekre, amiket az azóta eltelt években olvastam. (Igen, érzelmileg elég későn érő típus vagyok, tudok róla.)

Könnyen lehet, hogy ez a mostani időszak sem más. Ezeket a jaj-de-nagyon-komoly-vagyok és a megoldjuk-a-világ-összes-nagy-dolgait könyveket egy kicsit már unom. Még most is szeretek elég sok ifjúsági könyvet és szerzőt, de most már nem megy le a minden a torkomon. Csakhogy nem nagyon találok helyette a nekem való műfajokat. A krimi nem érdekel, a horrort, thrillert nem bírom, a romantikától falnak megyek, a fantasytól kiütéseket kapok, még ha vannak is kivételek, és sci-fiből bőven elég évente egy-két darab. A vicces könyveket nagyon sokszor nem találom viccesnek. A szórakoztató irodalom ezzel nagyjából ki is van lőve. A szépirodalmat meg sokszor nem érem fel ésszel, állandó hiányérzetem van attól, hogy ebben van valami, amit én nem értek, és aminek az ismeretében ez biztos nagyon jó volna. A legtöbb író nem olyan tisztességes, mint Vonnegut, aki partnernek tekinti az olvasóját, és nem vizsgáztatja, hogy felfogta-e ezt a sok összetett, bonyolult izét. Én nem fogom fel az összetett és bonyolult izéket, nem ismerem fel az áthallásokat, és idegesít, ha nem tudom, mi történik (vagy ha tudom, hogy nem történik semmi).

Tudományos művek terén meg eléggé behatárolt az ízlésem és az érdeklődésem, és szakismeretem nem lévén semmiféle jelentős témában, abból is csak a népszerű ismeretterjesztők jöhetnek szóba, amik azért nagyrészt igen sekélyesek, már amikor nem egyenesen baromságok. Aztán például a sarkkutatókról egyáltalán nem lehet télen, hidegben olvasni, hiszen az Antarktisz leírásától még a nyári negyven fokban is kiráz a hideg. Pszichológiából többnyire egy-két vékonyka könyvet tudok csak lenyomni egyszerre, utána valami más kell. A halál-mánia is időszakosan tör rám, egy-két hónapig nagyon intenzíven, aztán akár évekig nem foglalkozom a témával.

A vége, akárhogy számolom is, egyszerűen az, hogy mostanában semmi sem jó. Az ifjúsági túl bugyuta, a magas irodalom túl magas, a türelmem pedig nagyon kevés. Csak sétálok fel-alá a polcom előtt, és egyszerűen semmihez sincs kedvem, semmi sem érdekel, semmi sem jó éppen. Néha azt gondolom, hogy talán újraolvasom ezt vagy azt (Harry Pottert, a teljes Vonnegut-életművet, a Csodaidőket, a Boyfriend Listet, Laura Ingalls Wildert, és így tovább), de akkor meg mindig rájövök, hogy ilyen nagyszabású vállalásokba nem a vizsgaidőszak közepén kellene belevágnom, így aztán ennek sem állok neki.

Csak remélni tudom, hogy idővel most is enyhül majd ez a kínlódás, hogy majd megint jobb lesz, ahogy akkor, évekkel ezelőtt is helyre tudtam állni. Jó volna tudni, akkor mi történt, hogy zökkentem vissza a könyveim közé, mert most nagyon magányosan vagyok így nélkülük. A tulajdon gondolataim között nem olyan kellemes lenni.

Talán egyszerűen csak el kellene kezdeni olvasni – akármit -, és az segítene. Elkapna újra a gépszíj. De nem tudom, működne-e, és jelenleg képtelen vagyok kipróbálni is.

Úgyhogy egy darabig még kínlódom. És reménykedem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete (elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VII/1-3.

Leírtam már egyszer-kétszer, de leírom most újra, mert a bölcselkedésből soha sem elég: nem egészen vagyok meggyőződve az iskolai irodalom- és olvasásoktatás elsődleges és kiemelt fontosságáról. Tessék, kimondtam.

Még mielőtt nagy tömegek követelnék ezüsttálcán a fejemet, hadd magyarázzam meg.

Odáig, hogy mindenkinek meg kell tanulnia írni és olvasni, mert mindkettő létfontosságú készség a huszonegyedik században, teljességgel világos. Jó szövegértésre mindenkinek szüksége van, hogyha el akar igazodni a világban, meg akarja érteni a környezetét, és ő is meg akarja értetni magát másokkal. Ehhez szükség van a szövegek felépítésének és a nyelv alapvető struktúráinak az ismeretére, és tisztában kell lenni azzal, hogy mi mit jelent. A tanulmányoknak és a munkának teljesen egyértelmű, hogy jelentős alapeleme az írástudás, de ennél is fontosabb, hogy a személyes létben, az emberi kapcsolatokban is nélkülözhetetlen. Aki nem tudja kimondani, hogy mit gondol, az előbb-utóbb becsavarodik – sőt, aki nem bírja megfelelő mértékben az anyanyelvét, az világosan gondolkodni sem képes, hiszen a gondolkodás alapvetően nyelvi jellegű.

Csakhogy az iskolában az olvasási készség és a nyelv ismerete tiszta tudománya mellé belezsúfolnak mindenféle oda nem teljesen illő koncepciót, például az irodalom értését, az irodalmi kánon megismerését, és ami számomra még ennél is döbbenetesebb, az olvasás élvezetének a propagálását.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Azt várjuk az iskolába bekerülő gyerektől, hogy ne egyszerűen megtanulja az olvasást, hanem élvezze is azt? Miért? Az olvasni tudás szükséges velejárója volna, hogy az olvasó örömét lelje benne? Talán bizony aki egyszer megtanult jól olvasni, az attól kezdve elkerülhetetlenül lelkes könyvmollyá válik?

Ismerek olyan embereket, akik különösebb nehézségek nélkül képesek hibátlanul összeadni és kivonni többjegyű számokat, és közben egyetlen pillanatig nem élvezik a számolást. És soha nem találkoztam olyan matematikatanárral, aki az élvezetet megkövetelte volna. Vannak, akik szeretnek számolni, és vannak, akik nem, és ez, szerencsére, csaknem semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy ki milyen szinten képes rá. Legfeljebb annyi valószínű, hogy aki nem tud összeadni, annak nem okoz örömet a próbálkozás, de ebből még nem következik az, hogy amennyiben ezt a személy megtanulna jól számolni, hirtelen élvezni is kezdené.

Ehhez képest nagyon arrogáns felfogás az, hogy a gyerekeket az iskolában meg kell tanítani arra, hogy élvezzék a fikció olvasását. Miből gondoljuk, hogy a szórakoztatási célú olvasás mindenkinek való? Valóban feladata volna egy tanítónak megszerettetni az olvasást? Ez nekem bizony sántít. A technikát meg lehet tanítani, de az érzelmek tanítása azért  elég trükkös feladat.

Számát se tudom, hányszor találkoztam már a kézenfekvő váddal, hogy a kötelező olvasmányok rosszak, mert nem szerettetik meg a gyerekekkel az olvasást. Talán tényleg rosszak, de ha igen, akkor sem ezért. Szerintem ha ténylegesen gyakorlati olvasást, szövegértést és szövegalkotást akarunk tanítani az iskolában, akkor valódi szövegeket kell olvastatni. Nem azt mondom, hogy űzzük ki a meséket az alsó tagozatból, szó sincs róla, de ha már lehet választani, ne csak irodalmi szövegekkel legyenek tele az olvasókönyvek! Legyen egy érdekes olvasmány a Mount Everest megmászásáról, aztán a Hubble űrtávcsőről, legyen egy másik arról, hogyan beszélnek egymással a delfinek, és egy az egyiptomi múmiákról. Az adatok legyenek pontosak, de ne túl részletesek, a terjedelmük lehetőség szerint rövid. Először tanulják meg a gyerekek az órarendjüket olvasni, és tanulják meg értelmezni a vasúti menetrendet, a tévéműsort és a térképet is.

És közben egy pillanatra sem szabad elfeledkezni arról, hogy ahogy a zenét is értheti jól és élvezheti kottát olvasni nem tudó személy (hiszen a muzsikus “felolvassa” azt számára), azt gondolom, hogy az irodalom értésének képességét sem szabad az írástudáshoz kötni.  Egy történet befogadására és szimbólumainak visszafejtésére az írástudatlan ember is képes lehet.

Akkor, és csak akkor lehet továbblépni, és elkülöníteni a tantárgyakat, amikor már sikerült elsajátítani az olvasott szöveg maximális megértését. Ettől kezdve egyenértékű a biológia a történelemmel, a kémia az angollal, a fizika az irodalommal. És ugyanúgy, mint minden más tantárgy esetében, irodalomból is meg tanulni, hogy hogyan és mi alapján értelmezendő az olvasott szöveg.

De hogy az irodalmat hogyan kellene tanítani, azt bizony már nem tudom. Örök vita – és nem kívánok benne állást foglalni -, hogy mi a fontosabb, a klasszikus irodalmi kincs átadása, vagy az olvasóvá nevelés. Merthogy szomorú tény, de a kettő nem megy együtt. Relatíve kevés olyan tizenkét-tizenhárom éves kamasz szaladgál az országban, akinek örömet fog szerezni a Kőszívű ember fiai (legfeljebb maradandó élményt, de nem feltétlenül a kellemes fajtából), és még kevesebb olyan hét-nyolc éves gyerek, aki a Kincskereső kisködmönt olvasva döbben rá, hogy olvasni jó. Másrészt nem valószínű, hogy valaki az iskolából kikerülve, magától rágja át magát az Egri csillagokon, viszont kedvtelésből még olvashat sok mást, ha majd felnőtt lesz, és amikor nem kell majd olvasottsági felméréseken számot adnia valamennyi apró és jelentéktelen részletről, és nem kell gondosan dokumentálnia egy olvasónaplóban, hogy melyik fejezet miről szól.

Kis kitérő: lehetne vajon olyan olvasónaplót előírni, ami nem borzalmas gyereknek, szülőnek (aki éjfél és fél kettő között próbál emlékezetből összebarkácsolni valamit az ivadékának) és a tanárnak? Nem tartom kizártnak. Ha nem azt kellene leírni, hogy melyik fejezet miről szól, hanem azt, hogy “ma ennyit olvastam és ezt gondolom, és erről ez jutott eszembe, és lerajzolom azt a jelenetet”, az például megtámogatja az olvasottakról való gondolkozást, ami hasznos. De ehhez már sokkal komolyabb és fejlettebb kritikai készség szükségeltetik, mint amilyen a legtöbb kisiskolásnak van. Akárhogy is, kell lennie megoldásnak, akár olyannak is, ami túlmutat a “helyes válaszok” rendszerén. (Melyik gyerek merné azt írni egy feladatlapra, amelyiken megkérdezik a véleményét, hogy nem tetszett neki a Légy jó mindhalálig? Nem sok. Pontosan tudják, hogy az elvárt és sugalmazott válasz az, hogy mivel ez egy értékes könyv, ezért szeretni kell.)

Egy ideális világban persze az iskolának nem kellene mással foglalkoznia, csak az irodalmi kinccsel, mert az olvasás kedvéért való olvasást mindenki elsajátítaná az oktatás keretein kívül. Mindenki, akinek van rá hajlandósága. Mert azt állítani, hogy a művelt és intelligens ember szükségképpen olvasó ember is, nem helyénvaló. Nem mindenki szeret filmeket nézni, zenét hallgatni, számtani műveleteket végezni, főzni, rajzolni, múzeumba járni, táncolni, sőt, még olyan emberek is vannak, akiket nem nyűgöz le a műkorcsolya. Teljesen helyénvaló, hogy olyan is legyen, aki nem olvas, pedig tudna, csak nincs hozzá türelme, nem érdeklik a kitalált világok, nem köti le a lélekelemzés, vagy egyszerűen csak nem az ő asztala, és jobban szereti valami mással tölteni az idejét.

Olvasni – számomra – fantasztikus dolog, és nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvassak. Nagyon rosszul élném meg, hogyha életem hátralévő részét a könyveim nélkül kellene töltenem. De azt nem hiszem, hogy ez volna a világon a legnagyszerűbb, legértékesebb és univerzálisan legkiválóbb szabadidős tevékenység.

És ne mondja nekem senki, hogy az olvasás az irodalmi értékek befogadásáról szól. Az esetek döntő többségében az egyszeri ember nem a kiemelkedően értékes és jelentős irodalmi műveket olvassa, hanem a többé-kevésbé könnyen emészthető többé-kevésbé ponyvát. Képmutatás volna bármi mást állítani.

Ezúton azt indítványozom tehát, hogy mutassunk némi megértést a nem olvasók iránt.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/4.

Nem szoktam novellákat olvasni. Meg is mondom, miért, de ez hosszú lesz, mert nem erősségem a lényegre törés. Sokkal könnyebb valamit hosszan és alaposan elmagyarázni, kisebb-nagyobb kitérőket tenni, és a végén reménykedni a nagy hatásfokú megértésben, mint megragadni a szarvánál és úgy odavágni, hogy csak úgy csattan.

Jó novellát sokkal nehezebb írni, mint jó regényt. Fel kell benne építeni egy működképes világot, bemutatni hiteles szereplőket és mindennek tetejébe még egy érdekes történetet is, aminek aztán lesz egy megoldása – és mindezt néhány oldalban. Erre kevés író képes, és így az egyszeri olvasó sok gyenge novellával találkozik.

Ráadásul ezek a fránya novellák abszolút obskúrus helyeken férhetők csak hozzá, mint mondjuk novelláskötetekben, meg esetleg irodalmi magazinokban, amik viszont tele vannak versekkel is, és a versekkel nekem fenntartásaim vannak, de erről majd máskor. És ha véletlen mégis találkoznék jó novellával, akkor meg ott az a komoly hátulütője, hogy mire beleélem magam, már vége is. És amikor egy történetnek vége, akkor szusszanni kell egyet, várni egy kicsit, amíg minden leülepszik odabenn.

Ezért is alkalmatlan egy novelláskötet közlekedés közbeni olvasásra: minden egyes novella után bámuljak ki az ablakon pár megállón keresztül? Időpazarlás. Novellát olvasni csak úgy lehet, hogy el van téve takarékba, és amikor van pár percem, olvasok belőle. Vagy elalvás előtt az ágyban, amolyan esti meseként.

Szóval a novella nem praktikus. Nehéz műfaj, nem bocsátja meg a hibákat, és nem is kellemes kizökkenni egy fiktív világból nem sokkal azután, hogy megérkeztem.

Ezt a sok okosságot onnan tudom, hogy volt egy év, nevezetesen 2009, amikor rengeteg novellát olvastam, valószínűleg többet, mint életem többi éve alatt együttvéve, körülbelül négyszázötvenet, azt hiszem.

Az az év sok szempontból nem volt különösebben érdekes, nem is emlékszem sokra belőle. Valószínűleg akkor tetőzött a mániás olvasásom, mert végeredményben több mint kétszáz könyvet olvastam tizenegy hónap alatt (novemberben nem olvasok). Azt biztosan tudom, hogy összeolvastam mindenfélét, amit egyébként nem szoktam, vagy korábban nem volt szokásom. És nem is volt éppen kellemetlen tapasztalat. Találtam mindenféle gyöngyszemeket. Meg találtam mindenféle teljesen zavarba ejtő dolgokat is, amikor csak ülök bambán, kérdezvén, hogy “na ez meg mi volt?” Mert sokszor, bármennyire igyekszem is, nem értem, hogy mire megy ki az írás, nem jövök rá, hogy tényleg nincs benne csattanó, vagy csak én vagyok olyan műveletlen vagy éppen ostoba, hogy nem ismertem fel.

Azt hihetném, hogy ez a felgyorsult világ kedvez a novelláknak, amikor már nincs türelmünk egy egész regényt elolvasni, hanem legyen legfeljebb tíz oldal, és adjon ugyanakkora katarzist. És talán ez a trend használ a novellaírók képességeinek is. Lehet, hogy általánosságban így is van, de azt gondolom, hogy nekem nem való.

Most a főiskolás időszakban volt alkalmam megfigyelni, hogy mennyire nehezemre esik röviden és hatékonyan kifejezni magam. Egyetlen százötven szavas forrásból gond nélkül képeztem három és fél oldal szöveget, de egyetlen oldalba belesűríteni mindazt, amit a megismerés Arisztotelész szerinti fokozatairól tudok, komoly kihívás. Szerintem soha életemben nem szenvedtem még annyira, mint mikor a norvég pályázatra legfeljebb 6000 leütésben kellett értekeznem Amundsenről. Amikor a létező legtömörebben összefoglaltam mindazt, amit gondolok, 9500 után kicsivel értem a végére. Aztán megvágtam. Olyan is lett.

Lehet, hogy egyszerűen így működik az agyam, jobban szereti a részleteket. Nem a túl sok részletet, de a fontos részleteket. Azt gondolom, hogy Mark Twain egyáltalán nem beszélt butaságot, amikor valami olyasmit írt egy barátjának, hogy most nincs ideje rövid levelet írni, ír tehát egy hosszút.

De mielőtt bárki a torkomnak ugrana, egyetlen pillanatig nem állítok olyasmit, hogy a regény jobb műfaj volna a novellánál. Sőt! Ha már valamit rangsorba állítok, azt mondom, hogy a novellát sokkal nehezebb jól megírni, és sokszor sokkal nehezebb olvasni és megérteni is. És azt is mondom, hogy olvastam nagyon sok jó novellát már életemben, ami rendesen padlóra küldött. De mindeközben azt is mondom, hogy nekem, mint nem kiemelkedően képzett irodalomértőnek, élvezetből és nem pedig hozzáértésből olvasónak kényelmesebb a regény.

A regény esélyt ad rá, hogy fél óránál, óránál hosszabb ideig éljek valaki más elméjében, hogy akár napokat töltsek fiktív ismerősök között kitalált helyszíneken, egy alternatív valóság történéseiben. Az idő – a terjedelemmel párhuzamosan – egyszerűen olyan fontos tényező, hogy nem hagyhatom ki a számításból. Két regény között is kell persze egy szusszanásnyi szünetet tartani, de az időarányosan mégiscsak kevesebb, mint egy novelláskötet tíz-tizenöt-húsz novellája között szusszanni egyet-egyet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/3.

Alapvetően idegenkedem mindenféle olyan általánosítástól, miszerint “az vagy, amit…” Ezrével vannak ilyenek. Az vagy, amit megeszel, amit viselsz (ellenben “nem a ruha teszi az embert”), ráadásul Vonnegut szerint az vagy, aminek mutatod magad, ezért is kell nagyon óvatosan választani meg, minek mutatkozzunk. Most meg ez – az vagy, amit olvasol.

Következik-e ebből, hogy olyankor, amikor rossz időszakomat élem, és nem olvasok semmit, mert nincs hozzá kedvem és nincs hozzá türelmem, olyankor nem vagyok? Van ennek értelme? Nem sok. (Még akkor sem, hogyha egyébként nem is butaság. Mert ilyenkor tényleg úgy érzem magam, mintha nem lennék. De attól még tudom, hogy vagyok, szóval megpróbálom nem terelni el a saját figyelmemet, és témánál maradni.)

De szerintem pontosan fordítva van az egész.

Nem az vagyok, amit megeszek (bár fizikálisan nyilván igen), hanem azt eszem, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Van, amikor forró csokoládéra van vágyásom, és van, amikor sült virslire, és van, hogy körtére. A testem pontosan tudja, hogy mikor mire van szüksége – vagy mire van szüksége a lelkemnek -, és azt kéri. És nem az vagyok, amit viselek (szép is volna), hanem azt veszem fel, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Nem mintha olyan nagy ruhatáram volna, de mégis. A pólóim közül hangulat szerint szoktam választani. És vannak különböző színű nadrágjaim is.

És végképp nem vagyok egyenlő azzal, amit olvasok. Jelenidőben egészen biztosan nem.

Az már egészen más kérdés, hogy vagyok-e mindazon könyvek összege, amiket életem során elolvastam már. De persze ez is banális, nem igaz? Hogy másként fogalmazzak, nyilván minden, amit elolvastam, nyomot hagyott bennem, és ezek a lenyomatok nem kizárható, hogy formálták azt, aki vagyok. Természetesen nem is szükségszerű, hiszen százával vannak olyan könyvek, amik teljesen hidegen hagytak, és olyanok is, amikre egyáltalán nem emlékszem. De ami igazán fontos, az mind bőr alatt van már. Ki tudja, talán a bal kisujjam csordultig van már Vonneguttal.

Ha viszont feltételezzük, hogy a korábbi olvasmányaim befolyásolják a személyiségemet, és a személyiségem befolyásolja, hogy mit olvasok következőnek, és így tovább, akkor valami mégiscsak kellene igazságnak lennie a “mutasd a könyvespolcod, megmondom ki vagy” elvében.

(Kis kitérő: Hogyha szigorúan véve a könyvespolcot vizsgáljuk meg, annak már a puszta megjelenéséből is sok minden leszűrhető, a rendszerezéstől kezdve, a polcon elhelyezett idegen tárgyakon át egészen egyes könyvek állapotáig. És mégsem lehet a polc alapján kiismerni. Merthogy az összes könyvnek megvan a története. Mindegyiküknek közös története van velem. Egyiknek ezért, másiknak azért. Ugyan ki mondhatná meg, hogy az az érintetlen példány ott a harmadik sorban csak azért sorakozik ott, mert sznobizmusból vagy hirtelen fellángolásból megvettem, és még nem selejteztem le, mert hátha egyszer mégis el fogom olvasni, és mi az, amiből vettem egy új példányt, mert a régi elrongyolódott, és mi az, ami abszolút nem érdekel, de olyantól kaptam, aki fontos nekem? És azt ki tudná megmondani, hogy ez vagy a szerző, amaz a sorozat és ez a másik azért került oda, kiemelt helyre, mert a legeslegkedvencebb könyvem, vagy egyszerűen azért, mert egyszer korábban nagyon sokat jelentett nekem, és erre örömmel emlékszem?)

Csakhogy most még csak nem is létező polcról beszélünk, hanem egy virtuális polcról, amin ott sorakozik mindaz, amit életem során elolvastam, úgy, ahogy következtek egymás után és egymásból, ahogy egyik elvezetett a másikig, aztán ahogy visszakanyarodtam újra az egyikhez, és így tovább.Felbukkannak ezen a fiktív polcon ismétlődő tételek. Sőt, akadnak hosszú szakaszok is, amikor csak olyan regények szerepelnek, amik már előfordultak korábban is.

Aztán hogy ez a lista mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy az lettem, aki lettem… ki tudja? Fel lehet állítani éppen egy kísérleti módszert, amivel ki lehetne deríteni. Kiválasztunk egy újszülöttet, akivel élete során pontosan ugyanazokat a könyveket pontosan ugyanabban a sorrendben, pontosan ugyanannyi idős korában elolvastatni, mint ahogy én tettem, aztán meg lehetne figyelni, hogy én leszek-e belőle.

Kellőképp bizarrnak hangzik? Aggodalomra semmi ok, nincsenek feljegyzéseim életem valamennyi olvasmányáról, csak az elmúlt öt évről, és abból is hiányos a 2008-as év. Akárhogy is, meg merem kockáztatni, hogy ha most hirtelen rendelkezésünkre állna ez a lista (akkor megszámolnám, hányszor szerepel rajta A két Lotti), továbbá egy időgép, és velem párhuzamosan, kontrollként elvégeznénk a kísérletet, a mai napon nem engem kapnánk. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy akarnék találkozni azzal az emberrel, aki ebből a kísérletből kikerült. Valószínűleg kirázna tőle a hideg.

Vagy attól, hogy mennyi mindenben hasonlít hozzám, pedig.

Vagy attól, hogy mennyire nem hasonlít hozzám, pedig.

Itt kellene felsorolnom mindazokat a könyveket, amikkel nagy, komoly, közös történetünk van, amelyekkel fantasztikusan egymásra találtunk, amik megérintettek, megértettek velem valami fontosat, amik felnyitották a szememet valamire, ami egész végig az orrom előtt volt, csak mégsem láttam, de nem teszem. Nem sorolok fel, egyrészt azért, mert nincs hozzá türelmem, másrészt azért, mert nagyon sokat már elmeséltem korábban, harmadrészt azért, mert nagyon sokra más nem is emlékszem, vagy ha emlékszem is, most csak azért sem jut az eszembe, de legesleginkább azért, mert mindez annyira őrülten személyes, hogy talán le sem szabad írni. Nemcsak az internet nyilvánossága előtt, hanem egyáltalán, soha, senkinek. Még magamnak sem.

Komolyan hiszem, hogy mindazok a szavak, mondatok és történetek, amiket beengedtem a fejembe, maradandó nyomot hagytak. Csakhogy két hullám ki is tudja oltani egymást, nem csak felerősíteni. Hogy egy könyv mennyire tudott rám hatni, tőlem is függött, nem csak tőle.  És bármennyire is sokat olvastam már egészen kicsi koromtól kezdve, azért csináltam mást is.  Éltem. Vagy valami ilyesmi. Amit mostanában már nem nagyon szoktam, de ez egy másik történet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: V/2-3.

Az írás és ezzel párhuzamosan az olvasás is meglehetősen intim gesztus. Bizonyos szempontból intimebb a szexualitásnál is, nem a nemi szervek hatolnak egymásba, hanem a gondolatok egymás fejébe. Félelmetes. Teljesen mindegy, hogy egy szöveg milyen mértékben fikció, mennyire önéletrajzi ihletésű, vagy különleges, mennyi munka van benne, mégiscsak valaki másnak a saját belső hangján született meg először, és mikor elolvasod, a te saját belső hangodon születik újjá.

Ezért van az, hogy amikor egy könyvet annyira a magaménak érzek, hogy nem röstellem ölelgetni és simogatni, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy nekem személyesen találkozzam az írójával, mert meg kell neki mondanom, hogy… és itt jön a gond, mert mit is?

Van a híres idézet a Zabhegyezőből, amit olyan gyakran emlegetnek, azt hiszem, ugyanerről az érzésről szól. Úgyis ismered, de azért mindjárt meg is keresem, hogy világos legyen, miről beszélek:

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.

Na ugye, hogy ismered. De nem lehet az írókat csak úgy felhívni. És ha találkozom is eggyel véletlenül, mit csinálhatnék? Ugorjak talán a nyakába? Mondjam meg neki, hogy imádom, és hogy ő a lelki társam? Nem rohanhatok le senkit ilyesmivel. Hogy is tehetném, amikor neki viszont fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, és valószínűleg nem is érdekli?

Valakivel átélsz néhány bensőséges, meghitt órát, és ezt semmiképp sincs módod viszonozni. A legtöbb, amit megtehetsz, feltéve, hogy olyan szerencséd van, hogy még él az író, akkor elmész egy dedikálásra, és szavak helyett ezzel a gesztussal mondod el, hogy “fontos nekem a te könyved annyira, hogy ideálljak eléd, és megkérjem, hogy írd bele a nevemet”.

(Egyébként próbáltad már, milyen érzés, amikor valaki más írja le a nevedet? Nagyon különleges, nagyon bizalmas pillanat, amikor valaki más keze formálja meg azt a szakrális írásjelet, ami téged jelent.)

Amúgy se tudnék semmi értelmes dolgot mondani számomra fontos íróknak. Még akkor se, hogyha lenne rá alkalmam. Számomra nem fontosaknak meg minek is mondanék bármit?

Olyan az egész, mint egy beteljesületlen szerelem. És talán nem is volna jó, ha beteljesülne. Ha barátom volna egy kedvenc íróm, nem tudnám többé életben tartani a fiktív, csak bennem létező lenyomatát.

Valószínűleg ezért is akartam már egészen kicsi koromban írni – nem író lenni (előtte postásnak készültem). Azt hiszem, soha nem voltak olyan öntelt gondolataim, hogy milyen remek és nagyszerű és csodálatos és világrengető regényeket tudnék írni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy adjak valami olyasmit másoknak, idegen embereknek, olvasóknak, amit én szoktam kapni íróktól, könyvektől. Arra vágytam, hogy valaki, akár ismeretlenül is szeressen úgy, ahogy én szeretem az én íróimat.

Ez elég szomorúan hangzik, ugye? Azért szeretnék könyveket írni, hogy valaki szeressen. Mondanám, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy igen.

Ha nagy leszek, könyveket akarok csinálni. Eddig csak fordítottam, és ha szépen tartom a határidőket és nem követek el nagyon ostoba hibákat, valószínűleg fogok is még. De igazából nem is ez a fontos. Ha már szerepem van abban, hogy egy könyv megszületik, akkor csaknem mindegy, hogy írtam, fordítottam, szerkesztettem, eredetivel egybevetettem, tördeltem vagy korrigáltam-e. Csináltam könyvet, és valamennyit törlesztettem a karmikus adósságomból.

Persze csak majdnem mindegy. Mert azért mégiscsak írni és megjelenni volna a legjobb.

De egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy ez bekövetkezzen. A publikáláshoz ugyanis sokkal nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem van. Nem is érzem magam késznek arra, hogy az én belső hangomon született szavak valaki más belső hangján szülessenek újjá. Nem merek még idegenekkel ilyen bizalmas viszonyba kerülni. Talán, majd egyszer, ha nagy leszek. Ha majd egyszer sikerül olyasmit írnom, ami ennyire fontos lesz nekem, akkor úgyis elő fogok állni vele.

Addig meg írom azokat a történeteket, amiket szoktam, úgy, ahogyan szoktam. Olyan történeteket, amik érdekelnek, amikről szeretném tudni, hogy hová vezetnek. Olyan történeteket, amilyeneket tudok írni. Olyan történeteket, amiket komolyan is gondolok.

Az én történeteimet.

Magamnak.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: IV/3. és egy kicsit V/4.

Amikor először – valós időben – futott Az olvasás 7 hete rendezvénysorozat, számtalan méltatást olvashattunk a Molyról. És valóban, az előnyeit borzasztóan könnyű felsorolni, annyira evidens a legtöbb.

Amióta otthagytam a könyvesboltot (ez a fordulat kezd kicsit unalmas lenni) már nem látom minden nap, hogy mik az új könyvek, és nem is tudok azonnal lecsapni minden újdonságra, eldugni belőle egy példányt a titkos polcra, aztán szépen egyesével hazahordani őket elolvasni. Amikor beadtam a felmondásomat, gyanítottam, hogy ez lesz a legnehezebben emészthető veszteség; ez volt az oka annak, hogy sokkal tovább maradtam azon a munkahelyen, mint kellett volna. Közel másfél év kellett, hogy beletörődjek, és már ne érezzem égető hiányát. Belépett ugyanis a Moly a képbe – na nem mostanában, a másfél év elteltével, de hát mindenhez idő kell.

A boltban jártam néha úgy, hogy csak sétáltam fel-alá a polcok között és siránkoztam, hogy “mit olvassak, mit olvassak”, mert valahogy az volt az érzésem, hogy már igazán mindent olvastam. Ez persze abszurdum egy közel húszezer címet tartó boltban, de az bizony előfordult, hogy az ifjúsági és a kicsit szórakoztatóbb szépirodalom, sőt, a könnyen emészthető tudományos könyvek között nem nagyon maradt már olyan, ami érdekelt. Persze végül mindig felkaptam valamit, aminek amúgy nem adtam volna esélyt, és volt, hogy nagy felfedezéseket tettem ilyenkor.

És a Moly bizony egészen más. Ott soha nem éreztem még azt, hogy elfogytak a könyvek, csak azt, hogy olyan felfoghatatlanul sok van, aminek az elolvasására egy élet sem volna elég. Ráadásul itt vannak a másik molyok, akik között többnek adok a véleményére, és megtehetem, hogy hátradőlök és rájuk bízom a gondolkodást. Ők kiválasztják a könyveket, én pedig ballagok a nyomukban.

Ráadásul rengeteg ember – akarom mondani moly – van jelen. Többségük csak csöndben, olvas, jelöl, nézeget, keres. Olyanokat is tudok, akik csak azután nézik meg az adott könyvet, miután befejezték az olvasását. De hiába vannak ők többségben, még így is túláradóan sok az olyan, aki beszél. Aki egész álló nap könyvekről, olvasásról, olvasottakról beszél, regényekből idéz és így tovább. A nap minden órájában.

És ez jó dolog.

Vagyis akár jó is lehetne, mert azt hiszem, hogy ugyanebben rejlik a Moly hatalmas veszélye is. Az csak a kisebbik baj, hogy ugyanúgy, ahogy a Facebook vagy az online játékok, lehetőséget ad az embernek, hogy bármennyi időt eltöltsön a semmivel anélkül, hogy akár egy pillanatig is unatkozna.

A nagyobb baj az, hogy a Moly segítségével egy pillanat alatt akár százakkal meg lehet ismerkedni. Adott esetben többekkel, mint amennyivel a valóságban találkozunk. Az olvasó ember alapvetően hiszi, hogy aki olvas, rossz ember nem lehet, és akinek hasonló ízlése van, mint neki, az nyilván jó barát is. (Ennek az állításnak a valóságtartalmát most inkább ne firtassuk.) Elég hozzá egy-két hét, és máris nyakig lehet ülni a Moly pezsgő világában, ahol nincs semmi más, csak a könyvek. A Moly bolygó szinte kizárólag könyvek körül forog. És eljön a pillanat, amikor már magad is elhiszed, hogy az élet nem szól másról, csak arról, hogy olvassunk, aztán kiválasszuk a következő könyvet, amit olvashatunk, és elolvassuk azt is. Ez az élet pedig nagyon barátságos és biztonságos és közeli és élhető. Jó ebben a világban élni. Csakhogy van egy nagy baj vele: hazugság.

Ez persze egyáltalán nem a Moly hibája eredendően. Ez csak a Moly működésének és használatának a velejárója. Egy szubkultúra hobbiját olyan piedesztálra tudja emelni, hogy a világ ezen a hobbin kívül eső része elveszíti a jelentőségét.

Hiszen harmincezer moly nem tévedhet, nem igaz?

Amúgy lenyűgözőnek találom, hogy harmincezer ember jelen van egy magyar nyelvű könyves közösségi portálon. Ebből persze nem mindenki aktív, sőt vannak, akik a regisztráció után be se jelentkeznek többet. De mindenképpen van köztünk néhány ezer olyan ember, aki, mint én is, szeret ebbe a biztonságos álomvilágba menekülni. És ezt már inkább tartom aggasztónak, mint lenyűgözőnek.

Aztán persze meglehet, hogy csak magamból kiindulva általánosítottam. Amely esetben inkább mások aggódjanak értem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának) keretében született.
Feldolgozott téma: IV/4.

Szoktam néha lektorálni könyveket. Nem szakmai lektorként – kissé félreérthető, hogy két ennyire eltérő folyamatra egyazon a szót használják -, hanem úgy, hogy kapok egy regényt elolvasni, és bíráljam el, hogy érdemes-e kiadni. Elég kellemetlen érzés, mikor a szerkesztőm asztalán látok viszont egy ilyen könyvet, a borítóján rikító rózsaszín post-ittel a következő felirattal: “rossz könyv, visszaküldeni!!!”

És persze nagyon vicces, hogy mennyire ki tud borítani ilyesmi, amikor pedig semmiféle jelentősége nincs, hogy miképpen fogalmazza meg valaki, azt, amit én óvatosan írtam csak körül, miszerint ez a könyv nekünk nem kell. Talán kár is ilyen érzelmi mélységekig belemenni, de számomra fontos, hogy soha nem mondok olyasmit egy könyvre, hogy az rossz. Hiszen van egy írója, aki biztosan nagyon szereti, és van egy kiadója, aki megvette tőle, tehát nyilván ők is láttak benne valamit, és egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik szerint nagyszerű.

Néhány éve vezetek már egy táblázatot a könyvekről, amiket olvastam. Első évben csak a címük szerepelt, idővel kibővítettem dátumokkal is, és évről évre újabb adatokat adtam hozzá. Talán tavalyelőtt vezettem be, hogy pontozom is az olvasmányaimat. Először tízes skálán próbálkoztam, aztán amikor azzal nehezen boldogultam, akkor ötösön. De attól se lett könnyebb. Ugyanebbe a csapdába estem bele, állandóan azt próbáltam megítélni, hogy mennyire jó az adott könyv, és ehhez nem találtam magam elég kompetensnek.

Aztán hosszas kínlódás után egyszer csak felfedeztem az Amazon értékelési skáláját, és rögtön beleszerettem. Az öt fokozat ugyanis a következő: I loved it (Odavoltam érte), I liked it (Tetszett), It was okay (Elment) , I didn’t like it (Nem tetszett), I hated it (Ki nem állhattam).

Ez aztán igazán olyasmi, amit meg tudok ítélni. Igaz, hogy ettől a döntéstől kezdve semmiféle rendszerbe nem foglalhatók az olvasmányaim, nem tudok érték szerint csoportosítani, de megszűnt a kényszerem, hogy egymáshoz viszonyítgassam a könyveket (erre nem adhatok nyolcast, mert arra a másikra csak hetest adtam és az sokkal jobb volt) ráadásul Újévkor meg tudom állapítani, hogy az elmúlt évben olvasott könyvek inkább tetszettek, vagy inkább nem.

Aztán persze feltűnik ezekből a listákból sok másik apróság. Kiugrik, amikor elkezdtem leszokni az ifjúsági irodalomról. Nem teljesen, de csak visszaszorult. Látszik, hogy mikor kezdtem el tényirodalmat is olvasni, és hogy az aránya a következő évre megduplázódott az irodalomhoz képest. És ami még érdekesebb: az is látszik, hogy mikor hagytam ott a munkahelyemet, mert a napi több órás utazás elmaradásával radikálisan megcsappant az olvasott könyvek mennyisége.

Hogy ez mennyire tanulságos, annak a tárgyalásától inkább tekintsünk el. Hiszen mennyire tanulságos feljegyezni, hogy miket olvastam, úgy egyáltalán? Nem sok hasznos információt tudok kinyerni belőle, hacsak azt nem, hogy 2009-ben majdnem annyit olvastam mint 2007-ben és 2010-ben együttvéve.

És persze van még egy, ami ha nem is hasznos, nekem egy kicsit legalább érdekes. Az olvasmányaim listája sokkal pontosabban dokumentálja a személyiségfejlődésemet és az érdeklődési köröm változását, mint bármi más. És nagyon tetszik, ha észreveszem, hogyan vezetett el egyik könyv a másikig.

Például 2006 tavaszán-nyarán futottam bele Andrea White Túlélni az Antarktiszt című, közepesen jó utópisztikus ifjúsági regényébe. Nem volt egy nagy szám, de érdekelt annyira, hogy kíváncsi lettem, hogy is történt ez az eredeti Scott és Amundsen-féle versenyfutás a Déli-sark felé. Azon a nyáron olvastam el Roland Huntford könyvét (Scott és Amundsen), és utána már nem volt megállás, beleszerettem az Antarktiszba.

De ez még mindig szándékos dolog. Felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem hát utánajárni a témának. De néha van olyan – és ez már sajnos nem ütközik ki a táblázatokból -, amikor egyik könyv teljesen véletlenül visz el a másikhoz. Amikor ugyanaz a fontos gondolat, vagy ugyanaz a téma köszön vissza egymás után több helyről is.

Meg lehet magyarázni sokféleképpen, persze. Szinkronicitás, mondjuk. Vagy hogy ugyanaz az eset, amikor az ember szakítás után csupa csókolózó párt lát az utcán, vagy a kismamák csupa babakocsit, azaz hogy az embernek arra van szeme, ami éppen foglalkoztatja. Nekem nem kellenek magyarázatok, teljesen mindegy, miért van így. Szeretem, amikor valamiképp összekapcsolódnak az olvasmányaim.

És nagyon ritkán velem is összekapcsolódnak. Ez persze már kissé misztikus, és magam is némi kétkedéssel szemlélem a jelenséget. Akárhogy is, időnként megszólítanak könyvek. Olyankor tudom, hogy most pont ezt kell levennem a polcról és semmi mást. És ezek a megérzések többnyire be is válnak, azaz a lehető legjobb pillanatban nyúlok értük. Amikor a könyvesboltban, a kötelező olvasmányok polca előtt térdeltem a földön, töltöttem fel éppen a harmadik polcot, egyszer csak megszólalt az Aranysárkány, hogy vigyem haza. Azt se tudtam, miről szól (minimum tűzokádó sárkányt vártam), de hazavittem, és persze, hogy talált. A könyvtárban is jártam úgy, hogy csak úgy elindultam végig az ábécében, és egyszer csak rám vetette magát (ha nem is szó szerint) C. S. Lewis könyve A bánatról. Azt alig akartam visszavinni utána, még jó, hogy azóta van saját példányom.

A saját polcomon persze csaknem egyszerű telibe találni, hiszen én vásároltam-gyűjtöttem össze ezeket a könyveket. Csakhogy nagyon sokat tartalékolok, várom velük a megfelelő pillanatot. És olyan is van, amit halogatok. Például van teljes Vonnegut-életművem, de a Börtöntölteléket még nem olvastam, és nem is tervezem a közeljövőben, mert akkor már nem marad több, amit ne olvastam volna tőle. És nagyon sokat vártam az utolsó Lawrence Block betörővel is, bár azt kicsit talán azért is húztam, mert amióta nekünk is volt betörőnk, kevésbé szerettem Bernie Rhodenbarrt.

De persze nem szabad itthonról se elolvasni mindent. Szükségem van arra a biztonságos érzésre, hogy még bőven van olyasmi a polcomon, amit nem olvastam még, de ha eljön az ő ideje, meg fog majd szólítani, és egymásra találhatunk.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/1-2.

Nem tudnám pontosan megmondani, miért gondoltam azt, hogy majd én könyves blogot fogok írni, és hogy az nekem jó lesz. Emlékszem, hogy olvastam Hornby ominózus könyvét a könyvek olvasásáról, és tudom, hogy mennyire magával ragadott. Olyan egyszerűnek tűnt, és azt gondoltam, ilyet, vagy legalább valami hasonlót én is tudnék. Egyébként is, egy csomóan csinálják, akkor én miért ne tudnám? Na meg régen is volt már könyvajánlóm egyszer, a Mézesfaláson, a megboldogult Czikornyai & Patza, és az is milyen jó volt! Hát nem evidens?

Hát nem. A mai napig sem tudom, jó volt-e a Cz&P, és mivel már nincsenek meg az ottani írásaim, nem is fogom tudni megítélni. Nem is tartott olyan hosszú ideig, de mivel rajtam kívülálló okokból szakadt vége, soha nem tudtam meg, van-e gond velem meg a könyvekről írással, vagy sem. Talán jobb lett volna, ha beérem azzal, amim amúgy is volt, hogy a rendes blogomban időnként említést teszek könyvekről, amikor éppen szükségét érzem, máskor meg nem. De nem értem be. Nekem márpedig önálló könyves blog kellett, mert gondoltam, majd én megmutatom, hogyan csinálja ezt olyasvalaki, aki egyéniség, aki különleges, aki meg nem értett zseni, és így tovább. Nagy lelkesen belevágtam. Juszt sem a könyvek címét adtam a bejegyzés címének, mert nekem aztán nem kell, hogy valaki meg is találja, nincs nekem arra szükségem, hogy elismerjen bárki is, tudom én magamtól, hogy milyen nagyszerű vagyok. (Kackac.)

És út közben aztán valami eltolódott bennem. Volt némi köze a Twilight-fiaskómhoz is, merthogy én már akkor lehúztam az Alkonyatot, amikor még nem volt trendi cikizni (azért remélem figyeled, hogy most is fényezem magam), és nagy hirtelenséggel magamra haragítottam egy tucat rajongót, aztán a komment-háború odáig mérgesedett, hogy dühömben kitöröltem majdnem az összes hozzászólást, ami bármily meglepő, nem oldotta meg a problémát, sőt. De gyáva és félrevezető megoldás volna tőlem, ha a könyves blogom bukásáért ezt az egy melléfogást hibáztatnám.

Tudvalevőleg hajlamos vagyok az első nehézségnél feladni a legtöbb dolgot, amibe nagy lelkesedéssel belevágtam, de ez kicsit mégis másféle történet volt, itt több nehézségig tartottam magam. Csakhogy elkezdtem idővel mindenféle kényszereket érezni. Olyasmiket, hogy mondjuk értékes könyvekről kell írnom, következésképpen értékes könyveket kell olvasnom. Éspedig olyan obskúrus értékes könyveket, amikről nincsen máshol bejegyzés, mert én egyéniség vagyok, és nem utánzok senkit. Ennek megfelelően ráadásul nagyszerű, kivételes és elsőrangú elemzéseket kell nyújtanom, különben soha senki nem ismeri fel a zsenialitásomat (na nem mintha akarnám, hogy bárki is felismerje).

Aztán olyan kényszert is éreztem, hogy írnom kell minden könyvről, amit csak olvastam, és hamarosan rájöttem, hogy ez pláne nem megy. Ráadásul még nehezebben boldogultam azokkal, amik valamiért fontosak lettek nekem. Pont azokról nem tudtam, vagy nem tudtam semmi intelligenset írni, amikről a legeslegjobban szerettem volna. Nem azért, mert nem tudok értelmes mondatokban gondolkodni, bár nyilván ez is közrejátszik. Ám a lényeg mégsem itt keresendő.

A könyves blogom idején (és bizonyos mértékben még ma is) folyamatosan olvastam, és ezt a viselkedést, lévén kellő önkritikám terápiás olvasásnak neveztem el. Nem úgy érendő ugyanis a folyamatosság, hogy mindig van nálam könyv, és ha van egy percem, akkor olvasom tovább, hanem úgy, hogy nem is csinálok mást. Alszom, eszem, dolgozom és olvasok. Olvastam az ágyban, a vécén, a konyhában, a kádban, a buszon, a metrón, ebédidőben, sorban állás közben, és mindenhol és mindenkor. És ha a végére értem egy könyvnek, azonnal nyitottam ki a következőt, még csak levegőt se vettem, mert ha nem így teszek, akkor a végén még marad a kettő között pár másodpercem gondolkozni, és – uramisten! – a saját életemmel és a saját gondolataimmal szembesülni.

Erre sem akkor nem álltam, sem ma nem állok készen.

Viszont ha egy könyvről összeszedett blogbejegyzést akarok írni, akkor bizony hagyni kell pihenni az olvasmányélményt. Adni kell neki néhány napot, és gondolkodni is kell rajta. Ha közben valami mást is elkezdek olvasni, akkor lehet, hogy belezavarodok, összekeverem, elfelejtem, szóval baj lesz. Relatíve hamar rájöttem, hogy ez a baj sokkal kisebb, mintha elkezdek a valódi dolgokon gondolkozni, és valójában fájni, úgyhogy inkább olvastam tovább szünet nélkül, és feláldoztam a könyves blogomat.

 Ma már kicsivel okosabb vagyok, igaz, nem sokkal. De felmentettem magam a mindenféle elvárások alól. Azt olvasok, amihez kedvem van, és fenntartom magamnak a jogot, hogy valami ne tetsszen. Nem akarok zseniális blogbejegyzéseket írni könyvekről, mert a mesterkéltség nem tetszik, az őszinteség meg nem mindig megy. Még a molyon is egészen ritkán értékelek csak, olyankor, ha van mit mondanom egy adott könyv kapcsán. Ritkán van. Néha nagyon szeretném, hogy legyen, de nincs, és lassanként megtanulom kevésbé akarni.

Mostanában úgy mondom, hogy magamnak olvasok, bár talán pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy magamért. Hogy lesz-e ez még másként, nem tudhatom. A lehetőség elől nem zárkózom el mereven, ezért is őriztem meg az új weboldalon is a rovatot. De arról, hogy mikor és hogyan, hadd ne kelljen nyilatkoznom.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/4.

Egyszer régen, még talán évekkel ezelőtt elkezdtem már fogalmazgatni egy, a terveim szerint a jelenlegihez nagyon hasonló bejegyzést. Az volt a munkacíme, hogy “az e-book védelmében”, nem mintha valaha is elkezdtem volna megírni. Csak gondolkoztam rajta. Akkor még tényleg védelemre szorult, mert nem lehetett mást hallani, csak vészmadárkodást, hogy az e-book az eredendő gonosz, ami meg fogja ölni az olvasást, és így tovább.

Ezt már akkor is nehezen hittem el, de nagyon örülök, hogy mára megosztottabbak a vélemények. Nyilván vannak olyanok, akik rendíthetetlenül a papírkönyv hívei, és vannak olyanok is, akik egyértelműen a technikai haladás mellett teszik le a voksukat. És az sincs kizárva, hogy egy meggyőződéses is egyszer csak megváltoztassa a meggyőződését.

Nem emlékszem rá, mikor 2007-ben kijött az első generációs Kindle, csak arra, hogy micsoda felhajtást csaptak körülötte. Arra viszont már élesen emlékszem, mikor 2009 őszén előrukkoltak a nemzetközileg használható változattal. Akkor merült fel először komolyan az ötlet, hogy ilyenem akár lehetne is.

Érdekes volt az egész, a jelenidőben történő történelem, és mivel D.B.-vel sokszor nehezen találunk közös témát, amiről a havonta esedékes telefonálása során beszélhetnénk, bedobtam. Megkérdezte, szeretnék-e egy ilyen Kindle-t. Mondtam, hogy persze, majd a távoli jövőben, amikor majd nem lesz már ilyen drága, pedig olyan nagyon nem is akartam, csak egy kicsit tetszett. Aztán megkérdezte, hogy szerintem hasznos-e egyáltalán. Ezen elgondolkoztam, és végül azt mondtam, hogy szoktam kéziratokat olvasni, és azt biztosan sokkal kényelmesebb volna így, mint monitor előtt görnyedve. Nem beszéltünk róla többet. Aztán karácsonykor hazaállított egy második generációs, nemzetközi viszonylatban is használható Kindle-lel: nekem hozta ajándékba.

Nem hittem, hogy így lesz, de szerelem volt első látásra. Napokig játszottam vele, keresgéltem, hogyan kell regisztrálni. Volt némi Amazonos ajándékutalványom, amit tartogattam már egy ideje, de akkor hamarosan sikerült elköltenem. Itt következhetne az a kortesbeszéd, hogy azóta nem is olvasok papíron, mert az kommersz. De ez nem igaz. Olvasok. És olvasom a Kindle-t is. Kényelmesen megférnek egymás mellett.

Egyébként attól nem félek, hogy a belátható jövőben kiszorítaná a papírkönyvet. Megszűnt talán a festészet, amióta van fotózás? Nem szűnt meg. Átalakult, az igaz, hiszen nem kellett többé a festőknek azon erőlködni, hogy megörökítsék a valóságot, mert arra ott ez a sokkal alkalmasabb eszköz. De festeni attól még lehet.

Persze lehetne azt mondani, hogy a CD viszont kiszorította zenei oldalon a kazettát, és többé-kevésbé a bakelitlemezt is, a másik oldalon pedig szegény néhai floppyt, és hogy ez a párhuzam – ugyanaz a tartalom más formában – közelebb áll a papírkönyv és az e-book kapcsolatához.

Csakhogy szerintem nem. A kettő egészen másra való. A strandon, a kádban, de akár az ágyban is szinte biztos, hogy könyvet olvasok. (A kádban teljesen.) De ha teszem azt elutazom, valószínűleg nincs kedvem egy bőröndnyi könyvet cipelni, nyilván a Kindle jön velem. És ha kéziratot kapok olvasni, adott esetben akár olyat, ami még meg sem jelent nyomtatásban, akkor aztán pláne sokkal jobb, mint a monitor.

Élénken megragadt bennem egy olyan eset, amikor a buszom beszorult a reggel nyolc utáni dugóba, ráadásul elfogyott az olvasnivalóm, és a legcsekélyebb esély sem mutatkozott rá, hogy pár órán belül kiszabaduljak. Rövidke gondolkodás után felkapcsolódtam az Amazonra, és vettem egy könyvet. Csak így. Emlékszem, hogy le voltam nyűgözve a tranzakció egyszerűségétől. Unatkozom a buszon: veszek egy könyvet.  Kicsit még mindig le vagyok nyűgözve.

De ettől eltekintve még mindig szívesebben olvasok papíron. Még akkor is, hogyha egyes könyvek olyan nagyok, hogy nem férnek bele a táskámba, vagy olyan nehezek, hogy nincs kedvem betenni őket. Amíg egy könyvnél állandó a tördelés, az e-bookban nehezebben találom meg újra ugyanazt a részt. (Általában szoktam rá emlékezni, hogy földrajzilag hol helyezkedett el a bekezdés, amit föl akarok lapozni.) Egészen más érzés fogni a könyvet és érezni, hogy hány oldal van hátra, mint a kis csíkot nézni a kijelző alján, hogy hány százaléknál járok.

És a könyvnek van még egy hatalmas és örökkévaló előnye. Annak idején a szakmai suliban úgy emlékszem, benne is volt a könyv definíciójában: szabad szemmel, segédeszköz nélkül használható. Semmire sincs hozzá szükség. Már csak ezért sem jelent számára totális vetélytársat semmiféle e-olvasó.

Az e-bookot ellenben nem kell tárolni. Egy centi helyet se foglal a könyvespolcon, ugyanis nem ott tartom. De ha ott tartanám, akkor is tokkal-vonóval pont egy centit foglalna.

Azt pedig ezúton leszögezem, hogy a “könyv szaga” klubba ne küldjetek meghívót. A szagolgatós betegségben nem szenvedek, sőt, határozottan utálom, ha egy könyvnek poros, “régi” szaga van. Zavar. Ahogy a megsárgult oldalakat sem szeretem, és alapvetően az antikvár vagy könyvtári könyvekkel szemben is vannak ellenérzéseim. (Ki tudja, hányan olvasták már a vécén?)

Persze csak járok könyvtárba, csak vásárolok antikváriumban, és néha még büdös és piszkos könyveket is elolvasok. Ahogy olvasok új könyveket is, tiszta könyveket is. És olvasok mindenféle szövegeket a Kindle-emen is.

Mert az olvasás nem a formáról szól, hanem a tartalomról. Azért tettem már félre könyvet, mert hülyeségnek találtam a történetét, de azért még soha, mert nem tetszett a borítója.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: II/2.