Egyszer régen, még talán évekkel ezelőtt elkezdtem már fogalmazgatni egy, a terveim szerint a jelenlegihez nagyon hasonló bejegyzést. Az volt a munkacíme, hogy “az e-book védelmében”, nem mintha valaha is elkezdtem volna megírni. Csak gondolkoztam rajta. Akkor még tényleg védelemre szorult, mert nem lehetett mást hallani, csak vészmadárkodást, hogy az e-book az eredendő gonosz, ami meg fogja ölni az olvasást, és így tovább.

Ezt már akkor is nehezen hittem el, de nagyon örülök, hogy mára megosztottabbak a vélemények. Nyilván vannak olyanok, akik rendíthetetlenül a papírkönyv hívei, és vannak olyanok is, akik egyértelműen a technikai haladás mellett teszik le a voksukat. És az sincs kizárva, hogy egy meggyőződéses is egyszer csak megváltoztassa a meggyőződését.

Nem emlékszem rá, mikor 2007-ben kijött az első generációs Kindle, csak arra, hogy micsoda felhajtást csaptak körülötte. Arra viszont már élesen emlékszem, mikor 2009 őszén előrukkoltak a nemzetközileg használható változattal. Akkor merült fel először komolyan az ötlet, hogy ilyenem akár lehetne is.

Érdekes volt az egész, a jelenidőben történő történelem, és mivel D.B.-vel sokszor nehezen találunk közös témát, amiről a havonta esedékes telefonálása során beszélhetnénk, bedobtam. Megkérdezte, szeretnék-e egy ilyen Kindle-t. Mondtam, hogy persze, majd a távoli jövőben, amikor majd nem lesz már ilyen drága, pedig olyan nagyon nem is akartam, csak egy kicsit tetszett. Aztán megkérdezte, hogy szerintem hasznos-e egyáltalán. Ezen elgondolkoztam, és végül azt mondtam, hogy szoktam kéziratokat olvasni, és azt biztosan sokkal kényelmesebb volna így, mint monitor előtt görnyedve. Nem beszéltünk róla többet. Aztán karácsonykor hazaállított egy második generációs, nemzetközi viszonylatban is használható Kindle-lel: nekem hozta ajándékba.

Nem hittem, hogy így lesz, de szerelem volt első látásra. Napokig játszottam vele, keresgéltem, hogyan kell regisztrálni. Volt némi Amazonos ajándékutalványom, amit tartogattam már egy ideje, de akkor hamarosan sikerült elköltenem. Itt következhetne az a kortesbeszéd, hogy azóta nem is olvasok papíron, mert az kommersz. De ez nem igaz. Olvasok. És olvasom a Kindle-t is. Kényelmesen megférnek egymás mellett.

Egyébként attól nem félek, hogy a belátható jövőben kiszorítaná a papírkönyvet. Megszűnt talán a festészet, amióta van fotózás? Nem szűnt meg. Átalakult, az igaz, hiszen nem kellett többé a festőknek azon erőlködni, hogy megörökítsék a valóságot, mert arra ott ez a sokkal alkalmasabb eszköz. De festeni attól még lehet.

Persze lehetne azt mondani, hogy a CD viszont kiszorította zenei oldalon a kazettát, és többé-kevésbé a bakelitlemezt is, a másik oldalon pedig szegény néhai floppyt, és hogy ez a párhuzam – ugyanaz a tartalom más formában – közelebb áll a papírkönyv és az e-book kapcsolatához.

Csakhogy szerintem nem. A kettő egészen másra való. A strandon, a kádban, de akár az ágyban is szinte biztos, hogy könyvet olvasok. (A kádban teljesen.) De ha teszem azt elutazom, valószínűleg nincs kedvem egy bőröndnyi könyvet cipelni, nyilván a Kindle jön velem. És ha kéziratot kapok olvasni, adott esetben akár olyat, ami még meg sem jelent nyomtatásban, akkor aztán pláne sokkal jobb, mint a monitor.

Élénken megragadt bennem egy olyan eset, amikor a buszom beszorult a reggel nyolc utáni dugóba, ráadásul elfogyott az olvasnivalóm, és a legcsekélyebb esély sem mutatkozott rá, hogy pár órán belül kiszabaduljak. Rövidke gondolkodás után felkapcsolódtam az Amazonra, és vettem egy könyvet. Csak így. Emlékszem, hogy le voltam nyűgözve a tranzakció egyszerűségétől. Unatkozom a buszon: veszek egy könyvet.  Kicsit még mindig le vagyok nyűgözve.

De ettől eltekintve még mindig szívesebben olvasok papíron. Még akkor is, hogyha egyes könyvek olyan nagyok, hogy nem férnek bele a táskámba, vagy olyan nehezek, hogy nincs kedvem betenni őket. Amíg egy könyvnél állandó a tördelés, az e-bookban nehezebben találom meg újra ugyanazt a részt. (Általában szoktam rá emlékezni, hogy földrajzilag hol helyezkedett el a bekezdés, amit föl akarok lapozni.) Egészen más érzés fogni a könyvet és érezni, hogy hány oldal van hátra, mint a kis csíkot nézni a kijelző alján, hogy hány százaléknál járok.

És a könyvnek van még egy hatalmas és örökkévaló előnye. Annak idején a szakmai suliban úgy emlékszem, benne is volt a könyv definíciójában: szabad szemmel, segédeszköz nélkül használható. Semmire sincs hozzá szükség. Már csak ezért sem jelent számára totális vetélytársat semmiféle e-olvasó.

Az e-bookot ellenben nem kell tárolni. Egy centi helyet se foglal a könyvespolcon, ugyanis nem ott tartom. De ha ott tartanám, akkor is tokkal-vonóval pont egy centit foglalna.

Azt pedig ezúton leszögezem, hogy a “könyv szaga” klubba ne küldjetek meghívót. A szagolgatós betegségben nem szenvedek, sőt, határozottan utálom, ha egy könyvnek poros, “régi” szaga van. Zavar. Ahogy a megsárgult oldalakat sem szeretem, és alapvetően az antikvár vagy könyvtári könyvekkel szemben is vannak ellenérzéseim. (Ki tudja, hányan olvasták már a vécén?)

Persze csak járok könyvtárba, csak vásárolok antikváriumban, és néha még büdös és piszkos könyveket is elolvasok. Ahogy olvasok új könyveket is, tiszta könyveket is. És olvasok mindenféle szövegeket a Kindle-emen is.

Mert az olvasás nem a formáról szól, hanem a tartalomról. Azért tettem már félre könyvet, mert hülyeségnek találtam a történetét, de azért még soha, mert nem tetszett a borítója.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: II/2.

Többször több helyen bevallottam már, hogy szeretek mindent ábécérendbe tenni, amit csak lehet. És amit nem lehet, azt színsorrendbe. És ha véletlen találkozom valamivel, amit se ábécé, se szín szerint nem lehet sorba rendezni, akkor becsukom a szemem, befogom a fülem és sikítok.

Talán ennyire nem sarkított a helyzet, de a lényege ez.

Nem tudom, mikor lettem ilyen, mert gyerekkoromban borzasztóan rendetlen voltam. Kamaszkoromban a környezetem még mindig felvállalhatatlan volt, de a könyvespolcomra akkor már ügyeltem. A régi lakásban furcsa méretű és alakú polcaim voltak, különböző magasságúak (leginkább alacsonyságúak), úgyhogy jelentősen gyakoribb volt a szín (és sorozat) szerinti rendezés, mint az alfabetikus.

Ábécérend azóta van, hogy elköltöztem, és az új helyen új polcaim is vannak. A bal felső sarokban elkezdődik (néhány verseskötettel, de közvetlen utána az) A betűnél (Adams, Douglas), és a negyedik – utolsó – polc közepén elérkezik a Zs-hez (Zseleznyikov, Vlagyimir). Onnan jönnek az antológiák, a pszichológia, a sarkkutatás, a műkorcsolya, és mind a két szakácskönyvem.

Persze az ábécérend nem teljesen szigorú vagy szakszerű. A könyvesbolti éveimben kifejlesztett “hozzávetőleges ábécé” szerinti elrendezés azt jelenti, hogy ha mondjuk egy szerzőtől vagy egy összetartozó sorozatból valami átcsúszna a következő sorba, vagy  az ég ne adja, oszlopba, akkor valamit kicserélek, hogy együtt maradhassanak. És előfordul, hogy a tudományos művek nem szerzőnél, hanem kulcsszónál keresendők az ábécében. És van hátsó sor és vannak sor tetején keresztbe fektetett könyvek is, mert kevés a hely, és mert kinőttem a polcot.

Ami kicsit meglepő, mert nagyon óvatosan vásárolok. Régen, még mielőtt megkezdtem volna a könyves pályafutásomat, előbb vásároltam, aztán olvastam. Ma már ezt nem bírnám se anyagilag, se tárolókapacitásban. Így aztán előbb olvasok, utána pedig vagy vásárlok, vagy nem. Amíg a boltban dolgoztam, nagy haszonnal gyakoroltam a dolgozói kölcsönzést. Amióta ez nincs, kénytelen vagyok beérni a könyvtárral.

Persze azt is megtanultam a könyvesbolti éveim alatt, hogy egy könyvet addig kell megvenni, amíg kapható. Ha egyszer elfogyott, vagy el még nem fogyott, csak eltűnt, gyakorlatilag a lehetetlennel határos begyűjteni. Ha mondjuk három évvel később jut eszembe, hogy ez vagy az mégiscsak nagyon kéne, nem biztos, hogy szerencsém lesz.

És ha mondjuk van egy szerző, vagy egy életműsorozat, vagy egyszerűen egy sorozat, akkor az ugye mégiscsak úgy jó, hogyha hiánytalan. Például a Nick Hornby-sorozatomból hiányzik a Hosszú út lefelé, mert mikor elolvastam, nem tetszett különösebben, és nem is vettem meg. De most hogy néz ki, hogy minden más itt van a polcomon, csak az az egy nem? És lehet kapni? Persze, hogy nem lehet kapni.

Aztán itt van Henning Mankell Csillagkutya-sorozata. A második, harmadik és negyedik kötet itt van nálam. Csillagkutyám nincs, és talán soha nem is lesz.

Aztán vannak másféle bosszúságok is. A Galaxis útikalauzból megvan mind az öt, négy a fekete Gabós kiadásban, a Viszlát, és kösz a halakat viszont a Möbiusosban. Az Anne-sorozatból hét kötet egyforma, a régi Európás sorozatból való, de az egy hiányzót a fél centivel magasabb, zöld Könyvmolyképzős kötettel tudtam csak kipótolni, az díszeleg közöttük. Mi ez, ha nem bosszantó? És a Fecskék és Fruskák, aminek a kilenc magyarul megjelent kötetét négy kiadó ötféle kiadásában sikerült csak összeszednem?

Ezek a nagy drámák, nem igaz? (Á, nem azok. Drámák szerintem egyáltalán nincsenek a polcomon. Vers is csak alig.)

No és persze sznob is vagyok. Szeretem, hogyha nem is első kiadások vannak meg nekem, de valamiért mégiscsak különlegesek. Mint mondjuk a Harry Potter és a bölcsek kövéből a csúnya zöld változat az Indiana Jones betűkkel. Ami azt ordítja, hogy “én már akkor is olvastam Harry Pottert, amikor még senkit se érdekelt, és úgy tűnt, hogy bukás lesz!”

És akkor a komisz-gonosz Maecenas kiadót még nem is említettem, akik képesek voltak elkezdeni az új, kétnyelvű, ráadásul gyönyörűséges Vonnegut életműsorozat kiadását akkor, amikor végre sikerült összegyűjtenem a teljes életművet. És az amerikaiak, amikor gondolnak egyet, három összeillő borítóval megjelent könyv után a befejező negyediket (és az első hármat újra) kiadják teljesen áttervezett másmilyennel? Ugyanaz a méret, de más szín és más külalak. De hát hogy cserélhetném le az újra azt a The Boyfriend Listet, amiből fordítottam? És miért is vásárolnám meg újra azt, ami már megvan? Csak azért, mert kéne?

Mert persze vannak ám olyan könyvek is, amikből egyszerűen muszáj több példányt tartanom. Lehetőség szerint ugyanabból a kiadásból. Kettő egyforma darab van például – a teljesség igénye nélkül – A két Lottiból, az Emma meg énből és a Zabhegyezőből. Aztán olyanok is vannak, amik különböző kiadások, vagy éppen van belőlük angol is, és magyar is. Sőt, még olyan is van – természetesen a Harry Potter -, amiből angol, magyar és amerikai kiadások is sorakoznak a polcon. Hogy miért? Meg nem mondhatom. Valamiért fontos volt összegyűjteni.

Ráadásul van, hogy abban sem vagyok teljesen biztos, hogy mi az, amit birtokolnom kell. Néha elolvasok valamit, nem hagy bennem mély nyomot, de néhány hónap, vagy akár év múlva egyszer csak teljesen váratlanul bevillan, és azonnal fel kell(ene) lapoznom. De olyan is van, amit megveszek, és soha nem fogok kézbe venni, de persze megválni se akarnék tőle.

Amikor költözködtünk (hogy akkor hogyan válogattam a könyveim között, hány szűrő volt, és hányan nem mentek át egyiken, hogy aztán a következőnél visszakerüljenek, külön bejegyzést érdemelne) és közöltem, hogy a szobám egyetlen magas falát (padlástérben vagyok ferde plafonnal) végig kell polcozni, a családom némiképp felhördült. Egyes álláspontok szerint oda az íróasztalomat kellene tenni, mert ott kapna természetes fényt az ablakból. Nem hagytam magam. A végeredmény az lett, hogy a polc uralja a szobámat. Balra az ábécé eleje, jobbra a vége. Előtte a madaraim, a tetején az elefántok. Alatta összegömbölyödve a macskám.

És ez így is van jól. Mit lehet ezen nem érteni?

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: II/3-4.

Eláruljak egy nagy titkot? Fogalmam sincs, hogyan kezdődött. Arra sem emlékszem, mikor, hogyan és kitől tanultam meg, csak azt tudom, hogy mire iskolába kerültem, már tudtam olvasni. Említettem korábban is, hogy az emlékezetem nem kifogástalan, így hát magamtól nem tudok sokat, csupán néhány anekdotára támaszkodhatok, amiket feljegyzett a családi legendárium.

Például hogy még nem is tudtam járni, éppen csak állni, és máris lepakoltam a képes újságokat a kiságyam fölötti polcról. Vagy amint a mellékelt ábra is mutatja, kora ifjúságomban is kitartó élvezettel tanulmányoztam a nagyszüleim alsó polcán díszelgő Magyarország Története sorozatot (bár gyanítom, hogy ennek az elsődleges oka abban keresendő, hogy nagyon szép, színes borítójú könyvekről van szó.)

Tényleges emlékeim évekkel később kezdődnek, és azok sem tekinthetők száz százalékig megbízhatónak. Példának okáért úgy emlékszem, hogy rendszerint az apukám olvasott nekünk esti mesét, holott valójában ez csak csütörtök esténként esett így, amikor az anyukám a Twin Peakst nézte, különben ő mesélt.

Tudom, hogy a Minden napra egy meséből a bátyám mindig a Király kenyere című mesét kérte, amit ki nem állhattam, bár nem emlékszem, hogy miért, vagy hogy egyáltalán miről szólt.

Diáztunk is. A polcra akasztottuk a lepedőt és vetítettünk. Itt legalább nem volt vita: egyetértettünk, hogy a legjobb mese a világon A telhetetlen méhecske. Aztán nem sokkal lemaradva következik A csúnya kislány, a Télapó és ezüstmackó és mindkét Harcsabajusz kapitány.

Ezekből az esti mesés időkből rémlik a Kököjszi és Bobojsza, akikről a mai napig boldogan olvasok (a Gilikotitól most tekintsünk el, azt egyszer olvastam tízéves korom körül, és azóta is haragszom rá, bár nem egészen tudom már, hogy miért) és A téli tücsök meséi, amit boldogan újraolvasnék, ha megtalálnám belőle a példányomat. Tudom, hogy ha nagyon akarok, vehetnék egy újat, de nem akarok, mert az új kiadás akkora, mint egy ház, nem lehet kényelmesen olvasni. Van még valami nagyon homályos emlékképem az Oz, a nagy varázslóról, de ahhoz egyértelműen hozzá tudom kapcsolni az anyukám hangját és a kiváló hangjátékot is (amit megközelítőleg annyiszor hallottam, mint ahányszor A két Lottit olvastam).

Tudom még azt is, hogy mikor négyévesen kórházban feküdtem, a nővérke olvasott fel valami mesét délutánonként, és egy maci szerepelt benne, volt egy bőröndje, állt a peronon és várt a vonatra, és arra emlékszem, hogy hiába figyeltem nagyon, nem értettem, mi történik. Szerintem akkoriban még magát a ‘peron’ szót sem ismertem.

Az első könyvem igazából két könyv volt, keménytáblás lapozó. Két egérről szóltak, és mindenféle tárgyakról a ház körül. Két-három kép és szó szerepelt bennük oldalanként – és azt is tudom, hogy még elég óvodás fejjel is szerettem lapozgatni, sőt, olvastam is belőle, és az anyukám kicsit mérges volt amiért nem tettem még túl magam  rajta. És tudom, hogy az első versem szintén lapozóban, tíz oldalon, hihetetlenül ronda rajzokkal Sebők Éva Állatszállodája volt (amit mind a mai napig el tudok szavalni).

Az első önálló olvasmányaim már más tészta, abból legalább valamire  emlékszem, ha nem is túl sokra. A két Lottiról már több ízben írtam, de most elmesélem újra, hogy én választhattam ki a könyvesboltban, és hogy miközben olvastam, nem győztem csodálni, hogy ezek milyen bátor, nagy, kilencéves lányok, és hogy én nagyon sokára leszek csak ennyire nagy, és ennyire bátor talán soha. Bármennyire szerettem is, a többi Kästner jelentősen később következett csak, magam sem tudom, miért. Az Emil és a detektíveket sokáig nem szerettem, A repülő osztályban meg zavart a sok előszó.

És emlékszem a Harisnyás Pippire is, ami még a régi kiadásban, egy, elég vastag kötetben volt meg nekem, és második osztályos koromban veszítettem el, amikor hittanórán a pad alatt olvastam, és Krisztina néni elvette. Nem tudom, visszaadta-e (gyanítom, hogy igen), de talán akkor maradt a padban, vagy máshol, máskor hánytam el, de nem láttam többet. Csak évekkel később, az új kiadás megjelenésekor tudtam csak meg, mi lett a vége.

Azt is tudom, hogy az első könyv, amit félbehagytam – gyötört is miatta rendesen a bűntudat – a Mogyoró volt Szalay Lenkétől. Talán kicsi voltam még hozzá, mert mikor évekkel később végül rászántam magam, nagyon megszerettem és sorban végigolvastam az összeset.

Aztán voltak a számolós könyvek is, nevezetesen a Gyurka számolni tanul (ebből két példányunk is volt, szégyen és gyalázat, hogy a költözés óta egyiket se találom) és természetesen Pipacska és Kockapaci kalandjai a Vidám Matematika II.-ben. (Mindig nagyon zavart, hogy II. és hogy nekünk nincs meg az I.) Mindkettő nagy horror volt egyébként, Gyurka skarlátos volt, azért kellett otthon maradnia és unalmában tanult meg számolni, Pipacskához és Kockapacihoz pedig Lufipaci érkezett látogatóba, de szétfújta őt a szél, és el kellett menni összegyűjteni.

Nagyon nagy hatással volt rám egy kis pöttyös is, Cili Werthekamtól a Varázsszemüveg. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy mikor először olvastam, még nem voltam szemüveges. (Ugyanez a helyzet az Emma meg énnel is, ami kicsit kilóg a sorból, mert nem gyerekkönyv, pedig azokból igazán nem volt hiány.) A delfines sorozatból is kerültek ki kedvencek, leginkább talán A rabló lánya (Astrid Lindgren) és a Ne hagyd magad, Florian! (Lene Mayer-Skumanz). Az utóbbi egyetlen hiányossága, ami akkoriban nagyon zavart az egyik rajz. A szövegben téglából bakot építenek egy kerékpárnak, hogy annak segítségével mindenféle áttételekkel hajtsanak meg egy fazekaskorongot. Nem nagyon értettem ezt a bak dolgot, és gyanítom, hogy az illusztrátor sem, mert valami nagy marhaságot rajzolt oda, ahogy tudtam, hogy nem működhet, de nem tudtam elképzelni, hogyan működik mégis: ez a nem-értés mélységesen frusztrált.

Volt egy másik könyv is, nem delfines, de ugyanakkora és nagyon hasonló külsejű, ez volt A boszorkánykönyv Leonie Kooikertől. Ezt talán csak három-négy alkalommal olvastam el, de nagyon élveztem. Senki sem tiltotta nekem, de mégis olyan érzés volt, mintha valami nagyon tilosat tennék, mikor olvasom, nagyon izgalmas.

Igen, a három-négyszeri olvasás kisiskolás koromban kevésnek számított nálam. A kedvenc könyveimet – és a legtöbb bizony kedvenc lett – újra meg újra el kellett olvasnom. Egyszerűen muszáj. Hogy miért alakult ki ez a kényszer, meg nem mondhatom, de nagyon szerettem visszatérni azokra a helyekre, ahol korábban már jártam. Voltak elég hosszú időszakok a gyerekkoromban, amikor egyáltalán nem is olvastam “új” könyveket, nem mertem vállalni a kockázatot, hogy ismeretlen helyre látogassak képzeletben.

Nagyon tudtam félni a könyvektől, nem is magától a történettől, hanem az érzelmektől. A két Lottit millió és egy alkalommal olvastam, de a ‘Lotti álma’ és a ‘Lotti elmegy Gerlach kisasszonyhoz és megtiltja neki, hogy feleségül menjen az apukájához’ epizódokat talán csak egyszer vagy kétszer. (Nyilván ma már nagyon bátor vagyok, és el merem olvasni.) Janikovszky Éva hatalmas szerelem volt, de a Már óvodás vagyokban mindannyiszor átugrottam ‘A doktor néni táskája’ című fejezetet – a negyvenedik oldalon kezdődik: megjegyeztem, hogy tudjam, mikor kell átlapozni.

Kilenc-tíz éves koromtól kezdve aztán már jobban emlékszem, hogy hol olvastam egyes regényeket, és dereng, miket ajánlgattunk egymásnak a legjobb barátnőmmel. A teljesség igénye nélkül neki köszönhetem például Az élet játékát, az Anne-sorozatot, a Matildát. De megmondom őszintén, ezt az időszakot már nincs nagy kedvem kifejteni, leginkább azért, mert nem lenne ez más, mint címek sorolása, és annak hangoztatása, hogy mennyire borzasztóan szerettem az adott könyvet.

Mert ilyen türelmes, kedves gyerekolvasó voltam. Mindenféle könyveket szerettem. Akárhányszor is. A rémisztő és nemszeretem-részek átlapozásával, természetesen.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: I/1-2.

Emlékszik még valaki az Olvasás 7 hete című, az ősidőkben történt blog-rendezvénysorozatra? Arra a bizonyosra gondolok, ami három hónappal ezelőtt mindenkit lázba hozott, két hónappal ezelőtt elkezdődött, és mintegy két héttel ezelőtt bevégeztetett.Arra a bizonyosra is gondolok, ami eredendően borzasztóan tetszett nekem, aztán elkezdett kicsit megváltozni az elvárásaimhoz képest, bár magam sem tudom, mit vártam akkor, eredendően. Egész egyszerűen belépett a képbe egy nyereményjáték, és én rájöttem, egy-két dologra.

Először is arra, hogy nem akarok nyerni. Idén már nyertem egyet, nem is kicsit (London), nem tűnt helyesnek bármilyen más nyereményért játszani. Nem kell túlzásba vinni az ilyesmit. Aztán arra is rájöttem, hogy azáltal, hogy az olvasásnépszerűsítő kampányból nyereményjáték lett, veszített valamit a “tisztaságából”. Már soha többet nem lehet megmondani, hogy valaki lelkesedésből, elhivatottságból, vagy a nyeremények miatt vágott bele. Képmutató dolog ez a részemről, nem volna szabad zavarnia, hiszen mindig azt mondom, hogy teljesen mindegy, milyen indíttatásból csinál valaki valamit, amíg tisztességgel csinálja. Most meg mégis zavart, pedig nem akartam, hogy zavarjon.

De még csak ez sem az igazi oka annak, hogy nem szálltam be akkor, amikor mindenki más csinálta. Ami azt illeti, pontosan az volt a bajom, hogy mindenki más is ezt csinálja. (Igen, tisztában vagyok bele, hogy egy kampánynak pont az a lényege, hogy sokan legyenek.) Egyszerre féltem attól, hogy elvésznek a gondolataim mindenki másé között, és attól is, hogy valaki esetleg elolvasná. Valami újszerű, egyéni látásmódot akartam megcsillantani, ami alapján kiviláglik, milyen nagyszerű, kivételes elme is vagyok, de rettegtem, hogy nem találom el az újszerűség megfelelő mértékét, és vagy túl kommersz, vagy túl különc lesz a végeredmény.

Úgyhogy juszt is kihagytam az egészet, amivel nem értem el mást, minthogy kitoltam magammal. Ezért találtam ki, hogy majdnem pontosan két hónap csúsztatással végigjátszom ezt a játékot egyedül. Nyeremények és vetélytársak nélkül, éppen olyan antiszociálisan és kényelmesen, amilyen antiszociális és kényelmes ember vagyok.