Sárkányok Északon

Olyan nagyon még csak nem is szeretem a fantasyt, de most már nem először sikerült egy könyvnek bepaliznia, hogy valami sárkányosabbat várjak, mint amilyet végül kapok. Szóval itt és most leszögezem: ezek már megint nem olyan sárkányok. Ezek határozottan másmilyen sárkányok. Ilyenek.

 (kép innen)

No jó. Hát van az úgy, hogy az ember lánya pórul jár.

Viszont az akut sárkánytalanságon kívül mi a csoda történik még itt? Megmondom őszintén, ez a kérdés a könyv teljes terjedelme alatt legfeljebb elhalványult csak tudatomban egy-egy pillanatra, de teljesen elenyészni sose tudott. Ha a modern kor szülöttjét sem értem, és nehezen tudom értelmezni az emberi reakciókat, viselkedésmintákat és érzelmeket, hát halmozottan hátrányos helyzetből indulok az időszámításunk szerinti ezres évek fordulója környékén randalírozó vikingek ügyében. A vikingek ugyanis úgy tűnik, nem lacafacáznak. Egy rossz szó, és már lendül is a kard, hullanak a testrészek, és esküvődnek a vérbosszúk, özvegyülnek a tizenévesek és… szóval történik mindenféle zavaros és véres, és nem mindig indokoltnak tűnő epizód. Ajánlatos az embernek félretenni a huszonegyedik századi értetlenkedését, és várni, hogy a történéseknek hátha értelme lesz, és akkor néha lesz. Néha meg persze nem.

Mi történik? Egyszerűen indul a dolog. Van egy lány. Van egy fiú. A lányt Thuridnak hívják (valószínűleg – a nevekért nem merek felelősséget vállalni, mert mindenkit ugyanúgy hívnak), a fiút Björnnek. A lány nemrég özvegyült meg, de a dolgok ilyen alakulása mélységesen nem rázta meg, rögtön három okból kifolyólag: egyrészt  hozzávetőleg tizenkilenc éves, akit hozzáadtak ugyan egy férfihez (Thorbjörn), akit sosem szerettek, úgy is mondhatnánk, hogy elég hidegen hagyta, másrészt özvegyként vannak előjogai arra vonatkozólag, hogy maga választhassa meg eljövendő élettársát, és abban a tévképzetben ringatja magát, hogy ezekkel a jogaival élhet is majd, harmadrészt pedig azért, mert amúgy is egy másik fiút szeret, nevezetesen ezt a Björnt. Amely Björn egyébiránt egy kifejezett viking isten: hosszú szőke lobogó haj, mély érzések és hősi becsület.

Ezek után jön a nagy meglepetés: a könyv iszonyúan nem róluk szól. Ők egymásba szeretnek, gyermeket nemzenek, a lány bátyja viszont beleköp a levesbe. Teszi ezt azért, mert húgának más férjet szán (ő lesz Thorodd), akihez hozzá is akarja kényszeríteni (és a lány, hogy állapotát leplezze, engedelmeskedik). A fiú erre heves ifjonti dühre gerjed, és nagy sietősen megöl… valakiket. Azt hiszem, az új férjnek valamiféle szövetségeseit, akiknek mintha kifogása volna az ellen, hogy a pajtásukat esetleg fölszarvazzák. Akárhogy is, a kettős gyilkosságot követően Björn barátunkat három évre száműzik Izlandról, és ettől kezdve túl sokat nem látunk belőle, noha a hároméves számtűzetés papíron voltaképpen csupán három télre szólna, és nyaranta akár haza is utazhatna, hogy ellássa a gazdaságot. Björn azonban büszke fickó, és bizony sok-sok éven át még csak nem is hallat magáról. Csupán hősiességének és kiválóságának híre (emlékeim szerint beállt egy bizonyos elit, svéd válogatott zsoldoshadseregbe ahol elsőrendű dicsőségeket szerzett) jut el Izlandra. Mindez a gyereket nevelő és közepesen boldog házasságban élő Thuridot olyan őrületesen nem dobja fel, következésképpen vele sem foglalkozunk már sokat: nemcsak én, hanem a könyv szerzője sem.

Egy éles váltással sietősen elhagyjuk hát Izlandot és elkezdünk hevesen hajózni. (Ez a fejlemény magyarázza a könyv utolsó lapjai közé applikált térképmellékletet.) Volt tudniillik néhány évvel korábban egy másik fickó is, aki Björnhöz hasonlatosan kétszeres emberölésbe bonyolódott, csak nála nem nőügy, hanem talán egy díszes asztallap volt a kiváltó ok, de a három évre szóló száműzetés az ő esetében sem különbözött. Tudvalevőleg ő sem volt híján a büszkeségnek, következésképp nem Európa felé indult, hogy ott húzza meg magát három évig, hanem vadul nekivágott nyugatnak, és felfedezte Grönlandot, hogy aztán hősként, és honfoglaló terveket dédelgetve térjen haza. Ő volt Vörös Erik, a gőgös, a hatalmas, a céltudatos.

Ettől kezdve szinte kizárólag felfedezünk: először Erik szervez honfoglaló utat huszonnéhány hajóval Grönlandba, és ezeknek alig a harmada vész csak oda az úton. Aztán Grönlandról szerveződnek további hajóutak még nyugatabbra, abba az országba, amelyeket ők Vinlandnak neveznek, mi pedig kontinensként ismerünk, amit Amerikának hívnak. Számos utat tesznek, annak ellenére, hogy elég komoly logisztikai nehézségeik merülnek fel, már amennyiben nincs elég hajójuk; számos alkalommal futnak össze különféle indián törzsekkel, és szerintem nem árulok el nagy titkot, ha megmondom, hogy ezek a találkozások sosem sülnek el jól. Néha amúgy a telepesek is egymásnak esnek, és általában annak sincs jó vége. (A viking erkölcs és etika nem olyasmi, amit szegény fejem jól tud értelmezni; benyomásom szerint az történik, hogy ha valaki olyasmit csinál, ami nekem nem tetszik, akkor jogomban áll karddal azonnal széthasítani a fejét.)

Erről egyébként véletlenül pont beszélgettünk D.B.-vel, mikor legutóbb itthon járt, mármint nem egymás fejének karddal történő szétcsapásáról, hanem Amerika felfedezéséről. Hogy neki is, de még nekem is, amikor iskolába jártunk, teljes magától értetődéssel tanították, hogy Amerikát bizony Kolumbusz Kristóf fedezte fel (Santa Maria, Pinta, Nina), és hogy a modern amerikai társadalom alapjait pedig a Mayflower telepesei tették le bizony, és így tovább. Előttük fehér embert a kontinens nem látott, hogy is láthatott volna? Mára meg nagyjából elfogadott lett a tény, hogy a vikingek már ötszáz évvel korábban is ott voltak, és már akkor is gyilkolták halomra az indiánokat, amikor Kolombusznak még az ük-ük-ükapja sem volt még több pajzán gondolatnál. Hogy ezen a felismerésen mi tartott ennyi ideig, nem tudom, hiszen Thor Heyerdahl már jó régen, még a negyvenes években bebizonyította, hogy akár tutajjal is el lehet jutni Amerikába (jó, hogy ő délre ment); szóval mi akadályozta volna meg a kalandozó, magas hajózási kultúrával rendelkező vikingeket abban, hogy áthajózzanak egy csekély óceánocskát? Lehet, hogy most kerültek elő bizonyító erővel bíró leletek? Nem tudom. Utána kéne olvasni. Akárhogy is, mára már nem néznek úgy a viking felfedezőket emlegető emberekre még kulturált, értelmiségi közegben sem, mint mondjuk a magyar-szkíta nyelvrokonságot forszírozókra, vagy a Föld szívcsakráját a Pilisben keresőkre szoktak.

De hogy gondolatom folyását visszaterelgessem a sárkányokhoz, nem is a konkrét utak a jelentősek amúgy, hanem a tendencia. Odamegyünk néhány hónapra, néhány évre, kiépítünk egy telepet, de legalábbis néhány házat, felfedező utakat teszünk, találkozunk az indiánokkal és összetűzünk, aztán elmenekülünk. Esetleg indiánok nélkül is elpusztítjuk egymást. Esetleg összekülönbözünk a kereszténységen.

(A másik komoly téma ugyanis, amely fölött ezúttal nagyvonalúan átsiklottam a kereszténység felvételének története. Az, ahogy az elején még furcsán néznek az egy-egy kóbor keresztényre, már feltéve, hogy valaki egyáltalán hajlandó volt felvenni egy-egy ilyesfélét a hajójára, hiszen ezek népek tudvalevőleg balszerencsét hoznak; és az, ahogy a végén már csak elnézőn mosolyognak Vörös Eriken, aki még magányosan hisz az Ász-istenekben és bánkódik gyermekei megkeresztelkedésén. A szegény olvasó meg azon bánkódik adott esetben, hogy keresztelkedéskor még a nevüket is megváltoztatják a szereplők, mintha bizony nem lett volna így is túl sok, túl egyforma név ebben a történetben.)

No de, no de. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember annak lássa az Észak sárkányait, ami: hazafias kinyilatkoztatásnak. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük és benépesítettük Grönlandot. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük Amerikát. Mi, izlandiak voltunk azok, akik elvitték a kultúrát, az erkölcsöt, a becsületet, a tudást erre a civilizálatlan földre, ahol ezek a primitív, mit sem sejtő népek éltek, akiknek elmaradottak a fegyvereik, akik nem tudják, mire való a gabona, a szőlő, a termőföld. A narrátor nagyon kedves egyébként ilyen szempontból, mert időnként megjegyzi, hogy ő mennyire tárgyilagos és nem ítélkezik, és általában tényleg nem. Szemrebbenés nélkül tűri a legszörnyűbb történéseket is, a legbizarrabb históriákat is, és nincs egy rossz szava sem a legszeszélyesebb, leglobbanékonyabb emberekre sem. De azért ha az indiánokra (skrällingekre) kerül a sor, bizony azért minden teketóriázás nélkül tisztázza, hogy ki a magasabb, és ki az alacsonyabb rendű faj. Ezt pedig olyan határozottan teszi, hogy a huszonegyedik századi elvek szerint gondolkodó liberális-toleráns énemnek nyiladozik a zsebében a bicska, annak ellenére is, hogy folyamatosan emlékezteti magát, mert emlékeztetnie kell magát rá, hogy ez a könyv mintegy nyolcvan évvel ezelőtt íródott, mégpedig azzal a jól körülhatárolható propagandacéllal, hogy Izlandot jelentős és fontos és nélkülözhetetlen európai entitásként mutassa be.

Felmerülhet viszont a kérdés: mi történt azzal a fiúval meg a lánnyal a történet elejéről, akikről az első száz oldal szólt, majd magukra hagytuk őket? Mi történt Thuriddal és Björnnel? Nos, kisfiuk szépen cseperedik, és bár nem is sejti, ki az apja, mégis egész fiatalságában arról ábrándozik, hogy olyan dicső hős lesz belőle, mint amilyen az a nagy hírű Björn. (A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokás.) Teszi mindezt, talán mondanom sem kell, nevelőapja mérsékelt örömére. Björn száműzetését és a hozzászámolt önként vállalt kamatot követően nagyjából tizenegy év múltán tér csak haza, szívében még mindig lobog az olthatatlan szenvedély Thurid iránt, és eltökéltsége az asszony és a gyermek Grönlandra szöktetését illetően kis híján megingathatatlan. A dolognak csupán egyetlen aprócska híja van mégis, amelyen bukik az egész: A nő nem megy a gyerek nélkül, a gyereket viszont nem akarja elszakítani Thoroddtól, mert azt méltánytalannak érezné – végtére is, azok ketten szeretik egymást. Björn csalódottan tűnik el, ki tudja, hogy merre. (Spoiler: a végén kiderül.)

És egyébként minden gúnyolódásom ellenére nem rossz a könyv. A propaganda ellenére sem. Akadnak benne szép számmal történetek, köztük néhány olyan, hogy még a vikingekben annyira nem jártas alany (például én) is képes megérteni, sokat hajóznak benne, ami mindig öröm (bár hogy arra hogy lehet képes valaki, hogy felfedez egy új világrészt, és még csak partra se száll, azt bizony fel nem foghatom). Csak zavaros. Főleg, amikor mennek és jó alaposan széjjelgyilkolják egymást.

Szóval ha és amennyiben valaki volna olyan jó, és elolvasná ezt a könyvet, az esetleg elmagyarázhatná nekem, hogy a végén, a legutolsó vinlandi település felszámolásakor, hazautazás előtt mi a bús fittyfirittyet művel Erik leánya Freydis, és pláne azt, hogy miért. A másik pedig, amit még valaki megmagyarázhatna az, hogy a legvégén most mi is történik. Mármint hogy most fenn marad az öregember a hajón, vagy sem. Ez a kettő olyan rejtély, amivel sehogy sem boldogultam, és minden segítséget szívesen fogadok.

A többi részben pedig… hát, nincsenek sárkányok. Van viszont hazafias szenvedély. Tessék olvasni obskúrus vikinges, vérben úszó felfedezőhistóriát.

Észak sárkányaiGudmundur Kamban
Észak sárkányai
(1936)
Magyarul: Révai, 1940
398 p.
Fordította: Lányi Viktor

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

A Főnix rendje

Lassan, de biztosan haladunk a vége felé. Újabb nehezítés, hogy megint rengeteg idő eltelt, ráadásul már a filmet se frissiben néztem meg, hanem rögtön a legutóbbi bejegyzés másnapján. Akkor ugyan firkáltam le jegyzeteket, de már azok se árulnak el olyan sokat, mint szeretném.

És ha ez nem okozna elég nehézséget már önmagában is, még itt az a másik kis izé. Az izé, miszerint ez volt az én legkevésbé kedves kötetem; azt azért nem mondanám, hogy utáltam, de nem voltam oda érte. Talán sznob is voltam kicsit, és idegesített, hogy mindenki Harry Pottert olvas, talán túl hosszú volt a várakozás két kötet között, de nincs kizárva az sem, hogy egy picikét kiszerettem belőle. Amikor az ötödik volt az új kötet, készen álltam felhagyni a sorozattal – többeknek is mondtam, hogy ha a hatodik se lesz jobb, akkor már nem fog érdekelni az utolsó. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennyi belefektetett idő és energia után még képes lettem volna-e tartani magam az elhatározáshoz, de azt tudom, hogy komolyan gondoltam. Azt hiszem, ez elég egyértelmű kifejezése annak, hogy számomra ez volt a sorozat mélypontja a könyveknél, valahogy úgy, ahogy a negyedik a filmek között.

Ezért ért most nagy-nagy meglepetésként, hogy rettenetesen szórakoztatott a történet, és ha sokalltam is kicsit egyes részeit (leginkább a Hagrid kisöccsét illető történetszálat untam és a Minisztérium részletes és alapos leírását), azok az aspektusok, amik korábban idegesítettek, jelesül Harry végtelenül kamaszos, elviselhetetlen viselkedése így, kellő távlatból szemlélve, igencsak mókássá vált.

A filmről meg csak annyit tudok elmondani, hogy – természetesen – sokkal jobb az előzőnél (ami rettenetes), viszont nagyon-nagyon-nagyon hülyén működnek benne a varázslatok. Részint össze-visszák, felcserélődnek és nem konzekvens, hogy melyik mire való, illetve, ha pontosabban akarom kifejezni magam, akkor leginkább az összes arra való, hogy nagy erővel hátrataszítson valakit. Vagy, ha arra nem, akkor lézerkardozásra. (Én nagyon nem így képzelem el a varázslatokat.)

Harry Potter and the Order of the PhoenixMindenféle további mellébeszélést félretéve már csak annyit szögezek le, hogy aki még mindig nem tudja, hogy szórom a spoilereket és lelövöm a poénokat és spekulálok, ráadásul teszem mindezt nemcsak az aktuális, hanem valamennyi kötetet illetően, az magára vessen, hogyha olyasmibe botlik, amibe nem szeretett volna. Így:

1. Már az első néhány fejezet rengeteg említésre érdemes dolgot tálal. Például azt, hogy Vernon Dursley el se tudja képzelni, hogy olyasmi lehetne az ő híradójukban, ami az olyanokat érintheti. Szegény Vernon olyasfélén működik,  mint a Traal bolygó mohó bogárpattintó fenevadja, amely végtelenül ostoba állat, azt hiszi, hogy ha mi nem látjuk őt, akkor ő se lát bennünket, hogy teljesen biztosra veszi, hogy amennyiben ő tudomást sem vesz a varázsvilágról, akkor az sem szólhat bele az ő életébe. És tessék, már a hatodik könyv elején is pont ilyen beleszólós eseményektől hangos a tévéhíradó. (Leszakadt híd, vasúti szerencsétlenség, tornádó, stb.)

2. Vajon hány embernek jutott eszébe, hogy amikor Petunia arról beszél, hogy “az a szörnyű kölyök” mesélt Lilynek a dementorokról, az nem James Potter volt, hanem Severus Snape? (Nekem természetesen nem. Csak most, legutóbb.)

3. Figyelitek, hogy Mundungussal mennyire sok a gond? Ahányszor felbukkan, mindig akad valami fennakadás. Mondjuk Harryt megtámadják a dementorok. Vagy a keze nyomán eltűnik egy horcrux. Esetleg meghal Mad-Eye Moody. Mondjon akárki amit akar arról, hogy szükség van rá, ha én szerveznék titkos hadsereget, őt bizony kihagynám belőle. (És közben például az igazoltan hiányzó Sturgis Podmore-ra állandóan árulkodnak Dumbledore-nál.)

4. Ez a könyv nekem végig arról szól, hogy Harryt elválasztják mindentől, ami fontos neki, elzárják az információk és a világ elől, mintha bizony semmi köze nem lenne hozzá. Persze, hisztizik is miatta rendesen, de akkor is: igaza van. Nem árulják el neki, mi van Voldival, nem szólnak neki a jóslatról (és mégis, mekkora marhaság már ez az egész jóslatosdi, de komolyan), nem vehet részt az akciókban, és még prefektus se lesz belőle. Aztán jön a kviddics-eltiltás, a folyamatos elutasítás Dumbledore részéről, hogy nem lehet kapcsolatot tartani a külvilággal, és akkor még mindennek a tetejébe Sirius is.

5. Egyébként figyelitek, hogy mennyire magányos itt mindenki? Nemcsak Harry, de Dumbledore, Sirius és még Hagrid is. Mi másért próbálná felkarolni az öccsét az a nyomorult, minthogy legalább valakije legyen? Ahhoz képest, hogy Voldemort állítólag nem ért az érzelmekhez (klasszikus szociopata?) azért csak elérte, hogy mindenkit jól elszigetelt egymástól.

6. Ez az egész dementoros, bíróság elé állítós móka… azt gondolom, hogy ez az a pillanat, amikor az olvasónak (épp, mint Harrynek) végképp be kell látnia, hogy a Minisztériumban nem lehet megbízni. Külön pikantériát kölcsönöz a helyzetnek, hogy ez még az igazi minisztérium, amelyik elvileg a jó oldalon áll. Szép és kedves felnőtté válási rítus.

7. Bocsánat, de mi az, hogy Hermione nem tudja, hogy is vannak egészen pontosan az osztályzatok az OWL vizsgán? És hogy pont Fred és George kell, hogy megmagyarázza neki? Nehogymár! De tényleg.

8. Másik vicces dolog Fred és George viszonylatban, hogy a szimuláns cukorkák kiütéses problémáit végül Hermione oldja meg: ő adja a Murtlap-szörpöt Harrynek, aki ajánlja Lee-nek, aki továbbítja az ötletet a cselszövőknek.

9. Egyébként Fred és George állandóan varázsolnak, amióta nagykorúak. És a szüleik figyelmeztetik is őket, hogy ez igazán túlzás, és egyik testvérük se csinált ilyesmit, amikor ő lett nagykorú… kivéve, hogy én például emlékszem, amikor Percy minden reggel apparált a konyhában ahelyett, hogy lemászott volna a lépcsőn.

10. Sirius, aki az előző évben még olyan normális volt, most bezárva hirtelen teljesen becsavarodik, felelőtlen és nemtörődöm lesz. És alig egy évvel ezelőtt egy ember és egy elf viszonylatában (Mr. Crouch és Winky) pont ő mondta, hogy arról kell megítélni az embereket, ahogyan az alárendeltjeikkel bánnak, erre tessék, hogy bánik ő Kreacherrel? És Kreachernek igazán nem kellett volna sok, láthattuk a hetedik könyvben, hogy abszolút kezes jószág, ha egészen picike figyelmet és törődést kap.

11. Siriusról még annyit, bár ezt azt hiszem, hogy mindenki tudja: az egész könyv tele van utalásokkal, hogy meg vannak számlálva a napjai: Harry úgy érzi, mintha egy haldokló házába lépne be, Sirius azt mondja, hogy vannak olyan dolgok, amikért érdemes meghalni, és így tovább.

12. És ha már Sirius – és Harry. Egyformán buta kamasz mind a kettő, csak éppen Harrynek erre van jó mentsége (miszerint ő tényleg kamasz). Ott az a hülye tükör, és Sirius nem árulja ám el, hogy mi az, Harry meg csak azért se nézi meg. Hülyék vagytok, srácok.

13. De persze még Hermione is tud hülye lenni, szegénykém. Ugyanilyen klasszikus hiba azt a bizonyos DA megbeszélést Aberforth kocsmájában szervezni. Hermione itt még mindig csak iskolás-okos, nem tényleg-okos.

14. Viszont ennek ellenére mégis kezd igazán elhúzni a fiúk mellett érzelmi érettségben és józan észben, etikai érzékben is. Már csak az van hátra, hogy megtanuljon nem dirigálni és  parancsolgatni nekik és rángatni őket, és hogy hagyja őket, hogy felnőjenek hozzá.

15. Egyébként Hermione szüleivel mi van? Soha nincs náluk? Nincs az a karácsony, nincs az a nyári szünet, amikor hazamennie hozzájuk… és utána még Ausztráliába is elköltözteti őket.

16. Milyen irtózatos szerencse, hogy Mr. Weasley végül mégse halt meg! Nagyon-nagyon örülök, hogy ezt a döntését felülbírálta Rowling… más se hiányzott volna már Harrynek (így is jut neki épp elég bűntudat, kissé hajlamos a világon mindenért vállalni a felelősséget), se a Ronnal időnként amúgy is viharos barátságának.

17. Ha már a Weasley-klán. Ron vérig van sértve, amikor a kórházban az egyik portré diagnosztizálja, hogy spattergroitban szenved, és tiltakozik, hogy ő csak szeplős. Ehhez képest másfél évvel később állítólag pont ugyanebben a kórságban szenved, azért nem tud visszamenni az iskolába.

18. Luna Lovegood. Első olvasásra nem értettem, mire a nagy felhajtás körülötte. Már értem. Amikor a legvégén keresi az eltűnt cuccait, akkor a szívem szakad meg érte, de az a csodálatos, hogy az ő szíve ezen nem szakadozik egyáltalán. Olyan békés, olyan bölcs, olyan belenyugvó, olyan végtelenül türelmes, és minden furcsasága ellenére határozottan éleslátó megállapításokat tud tenni.

19. Ez is lerágott csont, de nagyon tetszik, ahogy Harry ebben az évben és a következő évben is Neville-lel és Lunával utazik a vonaton, és közben a folyosón elsétál Cho Chang. És ebben a könyvben rettentően szégyenkezik miattuk, egy évvel később viszont már semmi pénzért el nem cserélné őket senkire.

20. Itt bukkan fel először a Quibbler, Luna papájának az újságja. És a könyv közepén felbukkan újra, amikor a Rita Skeeter-féle interjú ott jelenik meg (ami még nagyobb publicitást kap, amikor Umbridge betiltja.) Hogy ebben mi a poén? Az, hogy Luna papája itt jön rá, hogy az ilyesmivel lehet pénzt keresni is (nagy összegért adja el az interjút a Daily Prophetnek), és azt gondolom, hogy itt indult el a Quibbler afelé, hogy az ellenállás lapja legyen.

21. Beszéljünk a nagy számról is: Umbridge. Még egy ilyen tökéletesen összerakottan gyűlöletes figurát! És azt hiszem, fontos kérdés, hogy gonosz-e Umbrdige. Gonosz-e akár abban az értelemben, hogy a rossz oldalon áll-e, vagy egyszerűen csak végtelenül korlátolt, előítéletes és ostoba (ami által egyébként nem kevésbé veszedelmes, főleg így, hogyha hatalom kerül a kezébe). Már a nyáron is vérfarkas-ellenes szabályozásokat tudott hozni, tehát elég befolyásos személy volt, de most aztán pláne. (És az utolsó könyvben? Észrevette vajon, hogy hatalomváltás történt a minisztériumban? Esetleg el is hitte a propagandát, közösséget érzett vele? De Voldemorttal meg csak nem szimpatizál, ámbátor ki tudja?)

22. És amikor Umbridge kikérdezi a tanárokat – az egyik legviccesebb dolog a világon. Főleg Snape, amikor azt mondja, hogy “Obviously.” Szóval mégiscsak van humora! (Tessék fellapozni azt a részt is, amikor Umbridge újabb adag Veritaserumot kérne tőle, és ő nem ad, hanem valami olyasmit mond, hogy pillanatnyilag csak Potter megmérgezésében tudna segédkezni, abban viszont nagyon szívesen.)

23. És továbbra is megmarad a gyerekes, néha majdnem vulgáris humor, amit Rowling még mindig olyan eleganciával, erőfeszítés nélkül tud hozni. Amikor McGonagall keksszel kínálja Harryt? Az is nagyszerű pillanat. Vagy amikor Flitwick felhívja Hermione figyelmét, hogy bár egyáltalán nem tilos a diákoknak a Hog’s Head látogatása, ajánlatos a saját poharukat vinni – és utána mégsem viszik a saját poharukat! És persze mindenek felett amikor Dobby “VERY HARRY CHRISTMAS” feliratú üveggömbökkel dekorálja ki a gyakorlóteret; ez méltó párja az előző kötetbeli Uranus poénnak.

24. De kanyarodjunk vissza Varangynénihez. Umbridge pont azért tudja belekényszeríteni Harryt ebbe a blood quill I-must-not-tell-lies játszmába, mert Harry olyan végtelenül csökönyös és makacs. És büszke. A világért sem szólna, hogy egy ilyen gonosz, és vélhetőleg sötét varázslattal működő büntetésvégrehajtó-eszköz került az iskolába. (És emlékezzünk, amikor a hatodik könyvben a barlang bejárata véráldozatra hajlandó csak megnyílni, és Dumbledore nem is tud rá mást mondani, minthogy “how crude”.)

25. És itt vannak az oktatási rendeletek. Érdekes, hogy az egész egyszer csak átfordul paródiába: talán a Quibblernél, talán máskor, de egyszer csak átlépi azt a határt, hogy nem lehet többet komolyan venni. Akkor következik az a végtelenül gyönyörűséges polgárháború, aminek a megkoronázása természetesen…

26. Fred és George Weasley fantasztikus távozása. Erről ugyan semmit sem tudok elmondani, de annyira nagyszerű, hogy muszáj megemlékezni róla.

27. Okklumencia. Dumbeldore, az ég áldjon meg, nem lehetett volna ezt időben elkezdeni? Mondjuk évekkel korábban? Amikor már elkezdted gyanítani, hogy kapcsolat lehet Harry és Voldi feje között? Ártani semmiképp sem ártott volna, és mondjuk taníthattad volna te magad, nem kellett volna Snape-re bízni…

28. És amikor Dumbledore elmenekül (erről majd később) mi az egyetlen dolog, amit kér Harrytől? Azt, hogy vegye komolyan az okklumenciát. És mit csinál Harry a következő óráján? Na mit csinál? Beleugrik Snape merengőjébe. Úgy egyébként mi a helyzet a merengőkkel? Ha valaki “kivesz” egy emléket a fejéből, akkor nem marad belőle a fejében? Ez nincs igazán összhangban a következő kötetben történtekkel.

29. Oké, jöjjön a másik nagy téma: a DA. Komolyan attól fél a Minisztérium, hogy Dumbledore az iskolában épít hadsereget? Tényleg ennyire ostobák? Csak azért, mert ők és az újságjuk lejárató-hadjáratba kezdtek a gondolkodó emberek még becsülik és tisztelik Dumbledore-t, és bármikor ugranak első szavára. És nem az iskolások, hanem a képzett, felnőtt varázslók.

30. De persze a gyerekek is bármikor ugranának az első szavára. Megható, hogy pont Dumbledore’s Armynak nevezik el magukat. Mi árulkodhatna ennél ékesszólóbban a rendíthetetlen hűségükről?

31. Nagyon érdekes az a találkozó is, amikor megalapul a DA: itt jövünk rá, hogy annak ellenére, hogy Dumbledore szerint “nyílt titok” ami a kazamatákban Harry és Quirrelmort között történt, igazából csak mindenféle pletykák terjengenek. Azt kicsit még ennél is nehezebben fogadom el, hogy a Titkok Kamrája idején történtekről még azok se tudnak, akik kővé váltak (Colin Creevey, Justin Finch-Fletchley) – talán nem úgy ébredtek fel, hogy “mi történt, hol vagyok?” És igen, beismerem, a Tusa során a közönség tényleg nem látott semmit… Oké, Dumbledore nem akarja szétkürtölni, hogy Harry mi mindenre képes, Harry pedig szerényebb annál, minthogy folyton-folyvást mindenkinek az orra alá dörgölje az eredményeit, de azért ez mégis furcsa. (Az egész iskolában Harry az egyetlen kíváncsi gyerek?)

32. Viszont történhetne bármi más, ami ennyire jó terápia lenne a végtelenül elmagányosodott Harrynek, minthogy rendszeresen találkozik és jól és hasznosnak érzi magát tucatnyi vele egykorú iskolatársával?

33. Hermione üzenetküldő érméi szerintem kulcsfontosságúak. Nem azért, mert kapcsolatba tudnak vele lépni, bár nyilván ezért is. De mégis inkább azért, mert jól szemlélteti a hatalmas különbséget a Death Eater brigád és a Dumbledore’s Army között: az egyikben a tagokba billogot ütnek, a másikban a zsebükbe tesznek egy érmét. Az egyikben az árulóknak kiütések nőnek az arcára, a másikban meggyilkolják őket. Apróság, talán, de valahogy a fontos dolgok pont az apróságokon dőlnek el.

34. Az az egész fejvesztett hajsza, amikor megpróbálnak kijutni az iskolából és el Londonba, félig akciófilmbe, félig képregénybe illő eredménysor – figyelemeltereléssel, titkos üzenettel, félrevezetett kentaurokkal, Grawppal, mindennel… kicsit bizarr. Vicces, intelligens, de mégis olyan érzésem van, mintha nem illeszkedne jól a történetbe.

35. Mi a csoda történik Harryvel már megint, amikor ott vannak a fátyol-függönyös szobában? Valahogy Mr. Potter az átlagosnál sokkal gyakrabban hall olyan hangokat, amiket mások nem.

36. Most először látunk igazi, felnőtt párbajt (Dumbledore vs. Voldemort.) És mondjak valamit? Rohadt ijesztő. És Bellatrix a maga módján még ijesztőbb, mint Voldemort, ami azért nagy szó.

37. Persze nem is csoda. Milyen idióta ötlet pont dementorokkal őriztetni Azkabant? Aki oda bekerül, bármennyire volt is ép eredendően, az biztos, hogy igencsak megborulva fog kikeveredni onnét.

38. A költői igazságszolgáltatás iskolapéldája Malfoy, aki bármikor boldogan sértegeti mindenki valamennyi felmenőit, de amikor Harry “scumbag”-nek titulálja a frissiben börtönbe juttatott Malfoy apukát, akkor azért van hiszti rendesen.

39. És rendben, beszéljünk Dumbledore-ról is, aki hihetetlenül buta – bárha érthető – módon viselkedik egész idő alatt. Dumbledore, aki annyira bölcs, annyira jól ért mindent, és mégsem tanulta meg ennyi év alatt sem, hogy Harry legjellemzőbb tulajdonsága a végtelen kíváncsiság. Ha megtudja – márpedig Sirius mellett megtudja -, hogy van valami, amit nem mondanak el neki, akkor nem nyughat, amíg ki nem deríti. És kíváncsi arra is, hogy hová vezet a folyosó, amiről álmodik, és hogy mit akarhat Voldi megszerezni.

40. De minden tökfejsége ellenére is azt azért meg kell adni neki, hogy amikor Fudge – az a kis pukkancs seggdugasz – le akarja tartóztatni, az a köddé válós műsorszáma… végtelenül elegáns. (That’s some seriously badass material.)

41. És közben Dumbledore még mindig ízig-vérig Dumbledore: azt mondja, nem érdekli, milyen címektől és pozícióktól fosztják meg, amíg a csokoládébékás kártyákról nem vonják vissza a portréját – és a könyv végén a gyengélkedőn hirtelen felbukkan egy csokibéka-kártya, és az embernek majdnem az az érzése támad tőle, hogy ez a happy end.

42. Közben persze nincs happy end. Dumbledore elment az iskolából a második kötetben is, és az volt az iskola egyik legreménytelenebb időszaka. És ebben a kötetben megint hónapokig volt távol – és ez talán még szörnyűbb volt, mint akkor. És mindez nem tesz mást, mint előrevetíti, hogy mennyire végtelenül rettenetes lesz, amikor Dumbledore majd végleg elköszön egy könyvvel később.

No, ez jó sok lett, de mentségemre szolgáljon, hogy ez volt a leghosszabb könyv is, igaz? Folytatása következik majd, de nem ígérek semmi pontosat. Mára meg legyen elég ennyi.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | 2 hozzászólás

A Tűz Serlege

Remélem, senki sem hitte, hogy felhagytam a sorozattal. Nem hagytam. Amit egyszer megígérek, azt idővel – nem azonnal, nem is feltétlenül belátható időn belül, de előbb vagy utóbb, egy kedves ismerősöm szavaival élve kicsivel azután, hogy a reménytelen várakozás  közönnyé fordul, de még a végső lemondás előtt – meg is tartom.

A tudnivalók a szokásosak: spoilerek minden mennyiségben, a jelenlegi, az előző és az elkövetkező kötetekre vonatkozólag, angol és magyar terminológia ötletszerűen vegyes váltakozása, és semmiféle garancia arra nézvést, hogy amit leírok, annak bármiféle értelme is van.

Igazából ez az egész azért csúszott ennyit, mert nem volt kedvem megnézni a filmet. Az volt a tervem, hogy így húsvét körül elolvasom az utolsó könyvet – valahogy passzolt a témája ehhez az egész feltámadás dologhoz -, de nem állok neki úgy olvasni, hogy még van három kötet elmaradásom… akárhogy is, szó szót követett, és végül csak leültem ma délután megnézni a negyedik filmet – amiben szintén van feltámadás, csak nem egészen így terveztem.

Igen, tudom, hogy fogadkoztam legutóbb, hogy nem nézem tovább a filmeket, mert rémesek, de azért a lelkem mélyén tudtam, hogy úgyis megnézem. Most legalább tudom, hogy tényleg rémes, nem csak rosszul emlékeztem rá. Legjobb lenne szót se vesztegetni rá, de egy kicsit azért vesztegetek. Ez egy akciófilm, látványos és végeérhetetlenül unalmas jelenetekkel. Amikor nem sárkányokkal kúszunk a tetőn, akkor polipokkal úszunk a víz alatt, vagy a jó ég tudja, mit csinálunk a labirintusban, mert ott már elegem lett, és áttekertem, akkor pedig egymáshoz logikailag alig kapcsolódó pillanatképek követik egymást. Egyesegyedül a bál és a bálhoz kapcsolódó poénok ülnek, és ennyi. Ó, és ott az a rettentő hármasfogat (és kivételesen nem az evidens hármasra gondolok), Dumbledore, Moody és Voldemort. Mintha mindhárman ugyanazt a rendezői utasítást kapták volna: ugrálj, szaladgálj, kiabálj és hadonássz, mint a megveszekedett, lehetőleg nagyon elhibázott ritmusban és időzítéssel. És oké, Moody/Crouch Jr. kicsit tényleg borult elme, de a másik kettő fantasztikusan intelligens, és sokkal komolyabban lehetne venni őket, hogyha kimértebben és higgadtabban viselkednének.

De ugorjunk inkább a könyvre, és addig már csak egyetlen apróságot akarok elmagyarázni. A borítókkal az a helyzet, hogy bármilyen mutatós is volna, hogyha konzekvensen egyféle szériából tenném a bejegyzésekbe a képeket, úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Minden esetben azt a borítót emelem ki, amelyikkel nekem megvan, illetőleg, hogyha több példányom is van egy-egy kötetből (ugyan, kit áltatok, mindegyikből van legalább három, egy magyar, egy kemény- és egy puhafedeles angol, és akadnak még amerikaiak illetve ezeken felüli többespéldányok is), akkor azt, amelyiket éppen olvastam. Jelen esetben ezt a fehéret. Mert csak.

Harry Potter and the Goblet of Fire

Erre a könyvre pont emlékszem, hogy mikor és hogyan olvastam először. Tizenkét és fél évvel ezelőtt volt (jaj), pár napja már megjelent a könyv, és nekem még nem volt belőle példányom (mai eszemmel közel felfoghatatlan), volt viszont egy legjobb barátnőm, akinek az apukája akkoriban Angliában élt. Ez a barátnő hívott föl egy nyári napon azzal, hogy most hozta a postás a könyvét, és hogy én olvastam-e már, és ha nem, van-e kedvem átmenni hozzá.

Volt.

Lévén mindössze egyetlen példány, a nyakunkat kitekerve olvastuk. Mire megérkeztem, a barátnőm már szert tett valamennyi előnyre, így én a baljára ültem le a nagyszobájukban a pamlagon, és két helyen nyitva tartva, óvatosan lapozva, koncentrálva olvastunk. Még a bizsergős érzésre is emlékszem, amikor felzárkóztam, és ugyanarra az oldalra érkeztünk, és amitől kezdve én jártam előrébb, én olvastam olyasmit, amit ő még nem, és enyém lett ettől kezdve valamiféle felelősség. (És persze helyet is cseréltünk.) Így ment ez késő estig, amikor is a barátnőm lefeküdt aludni, én pedig, mivel akkor még ifjonc voltam és bírtam a strapát, fennmaradtam addig, amíg el nem értem az utolsó oldalig. És még arra a kábulatra és kimerültségre is emlékszem, ami a hatalmába kerített, egyrészt attól, hogy egész nap görnyedtem egy könyv fölött és hajnali kevés óra volt, másrészt meg attól, hogy nem sikerült elhárítani azt, ami amúgy elkerülhetetlen volt, azaz Voldemort visszatérését.

Hát, így. És akkor következzenek a sorszámozott kérdések és megállapítások, meg minden más, amit említésre érdemesnek találok. Akinek van bármire is válasza vagy ötlete vagy hozzáfűznivalója, ne tartsa magában.

1. Kezdjük mindjárt a nagy kérdéssel: borzasztóan szeretném tudni, pontosan hogyan is született újjá Voldemort. Kapásból, honnan tett szert arra a kis csökevényes testre? (És vajon ez a csökevényes testi megjelenés ugyanaz, mint amit a King’s Crosson látunk? Nem, azt gondolom nem ugyanaz, mert az a hetedik kötetben a Harryből való részecske.) Elhasznált hozzá egy horcruxot? Vagy a horcruxot nem is kell használni, az csak garancia, hogy ne haljon meg az illető? És mivel voltak biztonsági lerakatai, ezért az a részlet, amelyik a kezdet kezdetén a testében volt, most szabadon kószálhatott? Ez ugyanaz a rész, mint amelyik Quirrelmort fejéből nézett ki? (De nem ugyanaz, mint amelyik a naplóból nőtt ki a második évben?)

2. Akkor összesen eredendően most hány horcrux is volt? És vajon csak az számít, hogy mennyi van egyszerre, vagy az, hogy mennyi készült valaha is? Vagy az, hogy összesen hány darabba tördelte magát? És Naginit csak Frank megölésével horcruxosította? (Miért nem inkább Bertha Jorkins megölésével? Ő mégiscsak legalább boszorkány volt, nem pedig egy ócska kivénhedt mugli!)

3. És ha már horcuxok (tudom, hogy ebben a könyvben ez még nem  téma, de most mit csináljak, ha egyszer felmerült?) mi történik azokkal a részekkel, amiket lehasított magából? A most újjászületett Voldemort például ki tudná nyitni vagy nem tudná a Titkok Kamráját? Hiszen az arra vonatkozó tudását a naplóba zárta, és a napló megsemmisült. (És a naplóba zárt darabka, ha sikerült volna újjáélednie, nem tudta volna mindazt, amit Voldi tizenhét éves kora után tanult meg? Vagy akár azt, hogy hol rejtette el a többi horcruxot? Hiszen akkor is csak azt tudta, amit Ginny megírt neki. És az újjászületett része nem említi a Titkok Kamrájában történteket – nem tud róla?) Még hogy nincsenek utalások a horcruxokra!

4. Az emlék-módosító vagy törlő varázslatokat meg lehet törni, azt akartam írni, hogy itt van rá eleven példának Bertha Jorkins, de rájöttem, hogy ő nem olyan eleven. Mindegy. Szóval meg lehet törni. Akkor miért rekedt Lockhart az elmeosztályon? Őt nem lehetne kihozni onnan? (Oké, Voldemort nem a jóindulatáról híres, nyilván nem fog besétálni a kórházba, hogy olyan szívesen megtörné azt az átkot, de akkor is, elméleti szinten.) És persze Lord V. a könyv elején és a végén nem egészen ugyanazt mondja Bertha állapotáról az emlék-hackelést követően…

5. Ugorjunk kicsit előre, egészen addig, hogy a Serlegből kiszállnak a nevek. Az első hárommal semmi gond nincs, aztán kiröppen a negyedik is, Dumbledore elkapja, és… nem történik semmi. A könyv csupán annyit ír, hogy “nem mosolygott”. Semmi többet. És félelmetes, hogy ennél nem is kell több, Dumbledore-t ismerjük annyira, hogy tudjuk, ha nem mosolyog, az baj. Nagyon nagy baj.

6. Három próba, oké. És az elsőből még lát is valamit a közönség (és a bírák.) De a második és a harmadik? Ennél kevésbé látványos vagy érdekes feladatot keresve se találhattak volna! A diákok meg retardáltak? Egy órán át ülnek a tó körül a lelátón, és várják, hogy valami történjen? Ki tudja, hány órán át ülnek a lelátón a labirintus körül, ahol fogalmuk sincs, mi zajlik? És akkor még a rokonok is eljönnek, meg Weasleyék, hogy együtt ne lássák, mi történik a próbatétel során? Mekkora marhaság már ez?

7. Percy egy sellő. Az ikrek megállapították, hogy a tojás úgy hangzik, mint Percy a zuhany alatt (azaz víz alól.) Percy továbbá egy kis pöcs, de majd kinövi.

8. Nem hiszem el, hogy Rowling képes volt elsütni a “Can I have a look at Uranus too, Lavender?” poént! Külön pikantériát kölcsönöz a jelenetnek, hogyha tekintetbe vesszük kettőjük eljövendő romantikus pályafutását. És még csak nem is az Uranus az egyetlen ilyen, tele van az egész könyv éretlen kamaszfiús poénokkal, de úgy, hogy mégsem idegesítő meg kínos meg szánalmas, hanem nagyon-nagyon szórakoztató. Ezt imádom. Meglehet, hogy Ron érzelmi érettsége még várat magára, de a beszólásai nagyon rendben vannak.

9. Újabb klasszikus példa az egyszeri viccnek tűnő történetre, amiről később kiderül, hogy nem egyszerűen igaz, hanem ráadásul kiemelkedő fontosságú: Dumbledore kalandja kora hajnalban a semmiből előtűnő szobával, ami telis-tele volt éjjeliedényekkel. (Bár hogy miért sétált el a fal mellett háromszor is, azt bizony meg nem mondhatom. Vagy nem háromszor kell elsétálni a szükségleteinkre koncentrálva? És az igazgatói körletben nincs saját fürdőszobája?)

10. Rita! Hihetetlen, hogy egyetlen nő mekkora pusztítást képes végezni. Kíváncsi volnék, hogy egyszerűen csak bulvárra éhes ostoba nőszemély ő, vagy volt itt valami előzetes terv. Gyanítom, hogy nem volt terv. De az biztos, hogy ha Rita nincs, akkor az egész ötödik kötetben következő lejáratókampányt is nehezebb megindítani (bár nyilván nem lehetetlen). Mennyire alakulhatott volna másképp a történet folyása, hogyha nincs Rita?

11. És persze ha nincs Rita, akkor senki sem hurcolja meg Hagridot sem. Bár igaz ami igaz, Hagrid tényleg nem valami nagyszerű tanár… szeretjük, persze, a helyén van a szíve és kéznél a rózsaszín esernyője, de azért én nem bíznék rá egész osztályokat. Persze nem is vagyok száznegyven éves zseniális iskolaigazgató, úgyhogy nyilván nem értek hozzá.

12. Ez a Harry őrülten kíváncsi. Amúgy mi van vele meg a Merengőkkel? Meglát egy tálat, amiben teljesen ismeretlen fajta folyadék úszkál, és gyorsan beledugja a fejét? Az egy dolog, hogy egyszer megteszi most, de megteszi még egyszer, egy kötettel később is, amikor már pontosan tudja, hogy mi az, és hogy nem lenne szabad. Ejnye, Harry.

13. Viszont azt is gondolom, hogy itt kezd személyessé válni az ügy Harry és Voldemort között. Persze, személyes volt ez már az első pillanattól kezdve is, de csak Voldemort oldaláról. Most viszont Harry észreveszi Neville-t, akinek a családját szintén tönkretették, és észreveszi a Crouch családot is. Talán nem is a személyes itt a kulcsszó. Inkább itt válik világossá, hogy mennyire mindent átfogó, mennyire hatalmas és jelentős dolog is Voldemort, és mennyire rossz lesz, amikor majd visszatér.

14. És vissza is tér. (És tényleg rossz lesz.) Érdekesnek találom, hogy egy pillanat alatt ugranak hozzá a követői. Nyilván mind észrevették, hogy egyre erősebb a jel (Miért erősebb? Azért, mert létrehozták azt a kis testecskét? De akkor nem fokozatosan kéne erősödnie, hanem egyszer csak feltűnne, és kész, nem? Vagy miféle mágia van itt, ami a történések függvényében rajzolja ki egyre jobban a tetkót?) Szóval észlelték, hogy erősödik, rendben van. De egyfolytában maguknál hordják azt a csinos kis maszkot meg a köpenyt, és bármikor, bárhonnan késlekedés nélkül tudnak ugrani az újjászületési partira?

15. És ha már újjászületési parti: Voldinak van humora! Ez határozottan váratlanul ért.

16. Esze viszont továbbra sincs sok. Mennyit pózol és produkálja magát és ad elő komplett jeleneteket, ahelyett, hogy egyszerűen kinyírná Harryt? Nyilván azt akarja, de a hiú természete és a színpadias játszadozása csak húzza az időt, és végül bele is bukik.

17. Mennyien vannak vajon valójában a Halálfalók? Nem tűnik olyan soknak, hiszen szinte mindenkit egyesével megnevez, plusz számolja a három halottat, a két igazoltan hiányzót (Azkabanban), és a három rejtélyesen megfogalmazott igazolatlant is (a gyáva, az, aki félő, hogy végleg elhagyta, és a leghűségesebb harmadik, aki már visszatért hozzá). Mennyi gonosz varázsló kell ahhoz, hogy rettegésben tartsanak egy egész országnyi varázslótársadalmat?

18. Miért hívja Voldemort Pettigrew-t a becenevén Wormtailnek? (És miért vágta le Wormtail az egész kezét? Ujjak levágásában mondjuk már rutinos a srác, de egy egész kéz? Vagy van valami szabály, hogy legalább mekkora testrészt kell feláldozni a hideglelős megtestesülési szertartáshoz? Jó, ezt igazából nem is akarom annyira tudni.)

19. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy amikor Harrynek szembe kell néznie Voldemorttal, elbújik, elszalad, kibúvót keres (és talál). Hogy másként fogalmazzak: még nem áll készen a halálra. (De már most is erősebb Voldinál!)

20. Priori Incantatem. Azt értem, hogy hogyan kötött ki a Fawkes tollával töltött pálca Harrynél. De az ég szerelmére, hogy kerülhetett a másik Voldemorthoz, aki már tizenegy évesen is romlottabb volt a sokévi átlagnál?

21. Ez az egész őrülten bonyolult terv a portkey-esített kupával, meg minden mással… nem lehetett volna egyszerűen elvarázsolni mondjuk Harry kispárnáját, vagy tudom is én, Moody behívja valamiért az irodájába, és a kezébe nyom valamit, és kész? Kicsit ez a terv nekem túlságosan is komplikált, és mintha egy csöppet túllőne a célon.

22. Ha már kupa: ki és miért állította be úgy, hogy oda-vissza működjön? Nem az volt a terv, hogy Harry ottmarad a temetőben? Terv szerint senkinek se kell visszamennie az iskolába vele… (Hacsak nem akarja Voldi egy füst alatt még aznap este megölni Dumbledore-t is, de azt gondolom, hogy neki ahhoz nincs szüksége teleportáló kupákra.)

23. Siriusról annyira sokan mondják, hogy felelőtlen, James-t látja Harryben és így tovább. Lehet, hogy ez mind igaz is (az ötödik könyvben talán tényleg). De az is biztos, hogy ebben a könyvben elejétől a végéig pontosan azt teszi, amire Harrynek szüksége van. Mellette áll, segíti, és megpróbálja megvédeni, ha csak annyira is, amennyire lehetséges. Piros pont Siriusnak.

24. Dumbledore félelmetes, amikor akcióba lendül. Nem tudom, hogy bír Fudge annyira gyáván ostoba lenni, hogy szembemenjen vele. Úgy adja a bizarrabbnál bizarrabb utasításokat, hogy a szeme sem rebben. Voldi alig egy órája tért vissza, és ő már szervez, tervez, intéz és mozgásba lendül. Dumbledore-nak vannak hibái, naná, de nagyon bosszant, hogy olyan sokan leírják azért, amit Rita Skeeter (!) ír róla. Komolyan, emberek. Ritának hisztek, vagy a saját szemeteknek? Dumbledore fantasztikus. Dumbledore’s a badass.

25. És végül: Malfoy, a görény. Kell bármit is hozzáfűznöm?

Következő részt illetően időpontot nem mondok. Lesz, amikor lesz. Valószínűleg azután, hogy megnéztem a hozzá tartozó filmet. Amihez jelenleg nincs sok kedvem. Még az ehhez tartozót se hevertem ki. Majd. Egyszer. Előbb vagy utóbb. Kicsivel a reménytelen várakozás  közönnyé fordulása után, de még a végső lemondás előtt.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

Egy fiúról és egy lányról

Ez nem szerelmi történet, nem úgy szól egy fiúról és egy lányról, de nem ám! Egy fiúról szól, ami egy könyv, és egy lányról, aki meg én vagyok. Miután ezt tisztáztuk, és a bulvárra éhes olvasóim (mind az egy) csalódottan becsukták a böngészőt, lépjünk tovább.

Egyszer csak rájöttem, hogy nem is olvastam még Hornbyt eredetiben, már ha nem számítjuk azt a négy könyvét, amit mégis. Szóval módosítok: nem olvastam még regényét angolul, noha ennek nyelvi akadálya most már nincs, még ha ismeretségünk korai szakaszában (2000 körül) volt is.

Határozottan ideje volt már. Egyrészt azért, mert kicsit elfeledkeztem már róla, hogy mennyire is jó Hornby. (Még jó, hogy tudat alatt nem felejtettem el, és nem hagytam ki őt a most-már-nem-annyira-új weblap most-már-nem-annyira-új fejlécéből.) Másrészt meg azért, mert egészen más a hangvétele az eredeti angol szövegnek és a magyar fordításnak (már amennyire emlékszem.) Az angol valahogy közelibb, már ha ennek a szónak jelen kontextusban van bármi értelme is. Nem tisztem, és nem is fogom bírálni a fordítást, mert egyáltalán nem érzem rá feljogosítva magam csak azért, mert. A fordítás – ezt azért tudom – nem egyenértékű az eredetivel, hanem a fordító olvasatának a lenyomata, azaz mindenképpen kicsit másféle könyv, mint az eredeti. Vagy éppen nagyon.

About a Boy

Következzék egy kis időutazás: 2000 körül én voltam Marcus. Annyiféleképpen, ahányféleképpen csak lehetséges, már persze két jelentős különbségtől eltekintve: nem voltam fiú, és az én életemben nem volt Will, noha mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen. Annak ellenére vágytam rá, hogy mélységesen elkeserített akkor is, sőt, még most is, hogy Marcus a könyv végére megszűnik Marcus lenni.

És nagyjából ez az egyetlen, ami nem változott.

Tizennéhány évvel ezelőtt Will fejezetei untattak, alig vártam, hogy túlessek rajtuk, mert csak az izgatott, hogy mi lesz végre Marcussal. Mostanra ez valamiképp megfordult, és a Marcus-fejezeteket vészeltem át nehezen: egyszerűen nem érdekelt, hogy mi történik vele.

Én ugyanis nem szűntem meg én lenni, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Amikor annyi idős voltam, mint Marcus, én is szerettem volna olyan lenni, mint mindenki más, láthatatlanná válni a tömegben, elérni, hogy ne szúrjak szemet, hogy hagyjanak élni. Volt egy-két divattörekvésem (na nem sok), amiket a szüleim rendre letörtek, vagy csak egyszerűen megtiltottak. Nem tudom, vezetett volna-e bármi jóra is, hogyha engedik, könnyen lehet, hogy nem. Annyira kicsi volt az iskolánk és az osztályunk, hogy nem tudtam volna eltűnni benne. És talán nem is akartam volna, de erre már végképp nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ahelyett, hogy a furcsaságaimat (amik akkor, mellesleg, egyáltalán nem tűntek furcsának) ellepleztem volna, inkább csak azért is büszkén és nyakasan felvállaltam, és (ugyan csak jóval később) úgy döntöttem, hogy aki ezt nem hajlandó megérteni és elfogadni, az nyugodtan bekaphatja. És ettől ugyan nem lett könnyebb elviselni őket, meg az életet meg az egészet, de így történt.

És úgy tűnik, így történt az is, hogy 2013-ra Will lettem. Mármint eltekintve attól, hogy nem vagyok férfi, jócskán nem vagyok még annyi idős, mint ő, és az én életemben nincs egy Marcus, aki legalább egy kicsit is érdekessé tenne. És oké, nem lépek be egyedülálló szülők önsegélyező egyletébe egy fiktív gyermekkel felszerelkezve, hogy egyedülálló anyákat szedjek föl bűntudatmentes alkalmi szexuális együttlét céljára. De ettől eltekintve.

Az amúgy hogy lehet, hogy nem tűnt fel eddig, akárhányszori olvasás, és a film legalább kétrendbeli megtekintése (kettőre emlékszem) alatt, hogy a Will Freeman beszélő név? (Valahogy az angolban sokkal több beszélő név van, és nem is tűnnek annyira kínosnak, mint a magyarban. Ez mitől lehet?)

Mindegy. A lényeg az, hogy itt volt egy jelentős váltás, ami nagyon meglepett. Az is megváltozott, hogy már nem féltem Ellie-től, de ez talán azért van, mert már relatíve ritkán félek tizenöt éves lányoktól. De pusztán ezért még nem álltam volna neki blogot írni, pláne nem egy héten át minden nap barkácsolni rajta egy kicsit, mert a szavak nem akarnak egymás mellé kerülni, csak azért sem fogják meg a mellettük álló kezét, hogy végre azt jelentsék együtt, amit szeretnék.

Nem. Azért álltam neki, mert valami érdekes történt, olyasmi, amit nem nagyon hittem lehetségesnek, és amivel ha néha-néha egy-egy újraolvasás során szembesülök, mindig csodálkozom, mert nagyon leegyszerűsíti az emberi működésemet. Az elmúlt néhány évben több “egyszer fontos volt” könyvet elolvastam újra, és rendre összehasonlítom a régi élményeimet a mostaniakkal. Csak nem tudom, miért vagyok rajta meglepve, hogy egy fél élettel ezelőtt, kezdő kamaszként másként láttam a dolgokat, mint ma. Ez elég természetes, nem? Sőt, örvendetes is, nyilván.

Akadtam ugyanis olyan bekezdésekre, sőt, egész oldalakra is, amiket, ha nem is írhattam volna (nem vagyok egy Hornby), de simán mondhattam volna én is, és ez kissé elgondolkodtatott. Mi történt itt?

Két dolog valamelyike. Vagy internalizáltam a könyvben talált gondolatokat, eszméket és felfogásokat, és mára magaménak hiszem őket, (B verzió, hogy valamikor később, valamelyik másik könyvéből tanultam el ezeket) vagy pedig pontosan azért tetszett már akkor is ez a könyv, mert ezeknek a gondolatoknak, eszméknek és felfogásoknak a magvai már megvoltak bennem, és olvasás közben vadul csírázni kezdtek. (Ide lehetne beilleszteni azt a vonneguti elméletet, miszerint az ember azért olvas, hogy szavakat kapjon azokhoz a gondolataihoz és érzéseihez, amiket nem tud megfogalmazni – és hogy könnyen lehet, hogy a közösségem Hornbyval egyszerűen a közös vonneguti tőről fakad.)

Oké, azt hiszem, ennyi. Nem így akartam, és nem ezt akartam, de ez sikerült. És nem hiszem, hogy akármennyi tologatással ez még lenne ennél jobb. Mindenesetre most épp azt gondolom, hogy talán volna Hornby kapcsán is valami, amit fel kellene vennem arra a bizonyos listára.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Azkaban foglya

Obligát mentegetőzés következik: se időm, se kedvem nem volt megnézni a filmet egészen a mai napig. Többször megfordult a fejemben, hogy nem kell nekem látni a filmet, anélkül is tudok írni a könyvről (feltéve, hogy még emlékszem belőle bármire is), de végül mégsem akartam, mégpedig azért, mert határozottan úgy rémlett, hogy a harmadik film még nézhető, és hogy a negyedik-ötödiket úgyis kizárt, hogy megnézzem még egyszer, főleg a közeli jövőben, és akkor legalább ezt még… szóval magyarázhatom, bonyolíthatom, de meg akartam várni a filmet. Meg az időpontot. Meg ilyenek.

Kis kitérő következik. A Harry Potter filmek újranézését érdekes mellékletként ékíti, hogyha túl sokszor hallgattuk meg Paint “Harry Potter in 99 seconds” című videóját. Ebben az esetben ugyanis a legváratlanabb pillanatokban, a film dramaturgiájának legkevésbé sem megfelelő pillanatokban jut eszünkbe, hogy “Dragons and mermaids, oh no, Edward Cullen gets slayed, he’s back!” Elég vicces.

Egy a lényeg: nem hagytam fel se az újraolvasással, se a gondolkodással, se az újraolvasásról blogot írással. Csak kicsit lassú vagyok. Hiszen még mindig nem jutottam el odáig se, hogy az új Rowling könyvet elolvassam, de most már komolyan tervezem, szerintem jövő hét végén, vagy esetleg karácsony körül fogok rászánni egy-két napot, amennyi kell rá.

A figyelmeztetések pedig a szokásosak: nem elemzés, nem ismertető, csak olvasónapló, vagy furcsa kérdések, az egész tele spoilerekkel az adott kötetre és a többi hatra vonatkozóan, véletlenszerűen használt angol és magyar terminológiákkal. Csak annyi változott, hogy most már azt gondolom, hogy nem hagyom abba. Három kötetet letudván elmegyek most már hétig. Bizony.

Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Ami most nincs: nem elemzem, hogy milyen viszonyban voltam ezzel a kötettel, leginkább azért, mert nem nagyon emlékszem. Azt gondolom, hogy meglehetősen kedveltem, és a kedvenceim közé tartozott (kedvenceim: első, harmadik, hatodik). De azt se tudom, hogy angolul vagy magyarul olvastam-e előbb. Lehet, hogy ezt magyarul, mert elbátortalanodtam a második után? Nincs kizárva. Úgy rémlik, hogy ez sokáig állt a polcomon angolul, és csak jócskán a harmadik magyar, és könnyen lehet, hogy a negyedik angol után szántam rá magam. Szóval nem emlékszem.

Csak arra emlékszem, hogy nem értettem, mi ez a nagy felhajtás Sirius körül, miért van tőle mindenki úgy oda – mármint az olvasók. Lupin szerintem sokkal jobb fej, ha már itt tartunk. És akkor jöjjön a szokásos lista:

1. Mi történt Marge nénivel? Az most varázslat volt, vagy sem? Olyan varázslat volt, mint a gyerekkori furcsaságok a visszanövesztett hajjal meg az összemenesztett pulóverrel meg a tetőre ugrással? Mert akkor, hogyha Harry nem tudta volna megállni, nem tehetett róla, akkor mi a csodáért is kellett volna kicsapni érte? (Ha meg szándékos volt, akkor az egészet nem értem.)

2. Tulajdonképpen kik és mik őrzik Azkabant? Oké, hogy dementorok. De mennyi van belőlük, hogy mindenhová jut, őrjáratozni az iskolában és a faluban és őrizni a többi foglyokat is? Hiszen szaporodni csak az ötödik és a hatodik könyv közötti nyáron kezdenek el, amikor mindent belep a köd (pfuj). Arról nem is beszélve, hogy az Azkaban őrei beszámoltak Fudge-nak arról, hogy Sirius mit beszélt álmában… a dementorok tudnak beszélni? Értik az emberi szót? Vagy vannak olyan emberek, akiknek lehet annyit fizetni, hogy ott dolgozzanak emberi börtönőrként ezek között? És ha már itt tartunk, vajon mivel veszik rá a dementorokat, hogy ott maradjanak őrködni?

3. Mr. Weasley az egyetlen, aki szerint Harrynek joga van tudni a dolgokról, amik őt érintik. Senki más. Nemhogy Mrs. Weasley vagy McGonagall vagy akár a nyamvadék Fudge, akitől nem is várnék mást, de még Lupin se. Dumbledore meg a legkevésbé, de ő persze más tészta.

4. Újabb elrejtett apróság, a Sneakoscope amit Ron hozott Harrynek ajándékba. Természetesen tökéletesen jól működik, csak a szereplőknek majdnem sikerül elhitetni velünk, hogy gagyi és meghibásodott. Azért csak majdnem, mert lévén rutinos Harry Potter-olvasó, már tudjuk, hogy nem minden az, aminek látszik, sőt, alapvetően egészen a hatodik kötetig semmi sem az, aminek látszik, és ha valaki gyanús, akkor nem vele van a gond.

5. Hogy a csodába zajlik ez a Kviddics-bajnokság? Nincsenek tartalékosok a csapatokban? Amikor Harry  a csapatkapitány a hatodik évben, akkor vannak. És az ötödikben is be tud Angelina állítani embereket Harry és az ikrek helyére… mekkora marhaság már az, hogy Malfoy sérült(et játszik), és ezért másik ház csapata ellen játszanak? És a Hufflepuff csapatával szemben mennyire korrekt, hogyha alig néhány nappal előre szólnak nekik, hogy ők játszanak a hétvégén? Ó, és mennyire lehet fontos Malfoynak az a hülye sport, hogyha két meccset is kihagy a háromból, amit játszanak?

6. Nem teljesen világos a Fidelius bűbáj működése. Oké, valakinek a lelkében elrejtik egy bizonyos hely elérhetőségét, és csak ő tudja elárulni vagy nem elárulni, hogy hogy lehet eljutni oda. Eddig értem. Azt is értem, hogy Dumbledore maga végezte a varázslatot (bár elvileg Flitwick a bűbáj-specialista, de Dumbledore meg az évszázad legnagyobb géniusza, úgyhogy ám legyen.) De ha így történt, akkor Dumbledore nem kellene, hogy tudja, hogy ki volt a titok őrzője? Hogy nem Sirius volt, hanem Pettigrew?

7. És amikor Sirius és Lupin a kis patkány orra alá dörgölik, hogy inkább meg kellett volna halnia, minthogy elárulja Tudjukkinek hol rejtőznek Potterék… az segített volna? Ha jól emlékszem, valami fura történik a Grimmauld téri házzal is, aminek ugye Dumbledore volt az őrzője. (És azt a varázslatot akkor vajon ki végezte? És kinek a megbízásából? Az furcsamód egy olyan varázslatnak tűnik, amikor Dumbledore a saját megbízásából a saját lelkében rejtette el saját maga a titkát. Érdekes.) És egyébként is, pontosan mi történik a varázslatokkal, hogyha meghal a varázsló? Hiszen amikor Dumbledore hal meg, akkor az a varázslat, amivel Harryt bénította meg, feloldódik. Akkor Dumbledore elpusztításával Potterék ugyanúgy védtelenné váltak volna, nem? Oké, őt annyira nem lett volna egyszerű megölni. De akkor is. Hogy van ez?

8. Ha Hermionénak ott a nyakában az időnyerő, akkor hogy a csodába maradhatott le arról az egy darab bűbájtan óráról, amikor véletlenül elaludt? Elvileg ő korának legokosabb boszorkánya, akkor hogy nem jutott eszébe ébredés után visszatekerni az időt? És egyébként is, hogyha korlátlan idő áll a rendelkezésére, akkor miért nincs elég ideje aludni és mindent megtanulni? És mindez két óra miatt? Hiszen a végén leadja a Jóslástant meg a Mugliismereteket, és hirtelenjében már kezelhető lesz az órarendje. Két tantárgy miatt szereztek neki ilyen szupertitkos és nagyon veszélyes csodakütyüt? Kicsit kivételezünk a Gryffindorosokkal, nemdebár? Továbbá, ha egy kicsit utánaszámolunk, akkor Hermione, aki amúgy is majdnem egy évvel idősebb volt a két fiúnál (ő szeptemberi születésű, Ron márciusi, Harry júliusi), most meg még legalább egy-két hónapot rátett. Naná, hogy ennyivel érettebb és több esze van náluk! :)

9. Nem fér a fejembe, hogy vajon nem lett volna-e arra mód, hogy a kis patkányt elkapják valamikor. Miért nem zárták kalitkába patkány formájában, vagy valami? Akkor nem tud átváltozni, és nincs gond.

10. Egy olyan rutinos és tapasztalt vén róka, akarom mondani vén vérfarkas, mint Lupin mégis, hogy feledkezhet el a bájitaláról? Komolyan. Melyik cukros felejti el az inzulinját? Egyébként meg végképp nem értem, hogy mire föl a nagy felhajtás a vérfarkasok körül. Olyan állapotról van szó, ami havonta egyetlen egy éjszaka érinti őket, nem? Oké, esetleg utána is egy-két napig, hogyha gyengélkednek, mint Lupin akkor, amikor nem tud tanítani, és Snape helyettesíti. (De nappal miért nem tud tanítani? Oké, éjszaka farkasolt egyet békésen összekucorodva az ágyában. És? Hacsak nem olyan kora reggeli óra volt, amikor még nem ment le a hold. De akkor meg miért nincs ilyen gyakrabban? Vagy máskor mindig hétvégére esik a telihold?)

11. Tegyünk említést a könyv legviccesebb jelenetéről! Amikor Snape elkobozza a térképet Harrytől, és a térkép elkezdi sértegetni. És hogy ez miért olyan vicces? Mert Snape pontosan tudja, hogy ki az a Moony, Wormtail, Padfoot és Prongs! Hiszen ezek voltak olyan arrogánsak, hogy hangosan is így szólították egymást, hallottuk abban a bizonyos emlékben, két kötettel később! Azaz amikor Snape odarángatja Lupint, hogy nézze meg ezt a Rettenetesen Nagyon Gonosz Fekete Mágiával Átitatott Pergament, akkor Snape tudja, és Lupin is tudja, hogy Snape tudja, és Snape tudja, hogy Lupin tudja, hogy ő tudja, és így tovább. Mindenki tud mindent, csak Harry nem ért az egészből semmit, poggi pedig hanyatt vágja magát az ágyán, és visongva röhög.

12. Snape, a nyomorult. Levágja azt a kis helyes hisztirohamot a könyv végén, és igaza van és mégis mindenki lekezeli. Pontosan tudja, hogy Potter keze benne van Sirius szökésében, és nem tudja bebizonyítani. Ezt a jelenetet azért nagyon megnéztem volna, hogyha benne van a filmben is, de hát az ember ne akarjon túl sokat. (Csak elképzelni tudom, miféle beszédet tartott neki Dumbledore zárt ajtók mögött…) Igen boldogtalan élete van annak a fickónak is, mindent összevetve.

13. Dumbledore elejtett vicce, hogy “ki hitte volna, Trelawney professzor igazi jóslatai száma kettőre emelkedett”. Ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni.

A filmről meg csak annyit, hogy bár kibírtam volna, hogyha pár perccel kevesebbet röpköd Harry Buckbeak hátán, és hogyha a film végén nem repül bele a kamerába a vadi új nagyszerű Fireboltján, alapvetően a hármas azért egy jól sikerült film. Nagyon szépek a képei is, jól van összevágva, kellemes nézni. Nagyon szórakoztató az is, ahogy a madarak sose tanulnak a verekedős fát illetően.

Szóval azt gondolom, hogy a filmnézést itt fogom abbahagyni, mert a negyedik filmet egyszerűen rühellem. Vagy ki tudja, talán megnézem úgy, ahogy a legutóbbi alkalommal, azaz hogy áttekerem a három próbát meg a temetős jelenet unalmas akciós részét, és akkor fennmaradó 15 percnyi film nézhető. Majd még kitalálom

Kategória: Könyvmoly | Címke: | 2 hozzászólás