A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Időutazó
Az időutazó felesége egy nagyon felkavaró könyv. Emlékszem, hogy az. Nem mostanában olvastam, de azért elég jól emlékszem rá, arra, hogy mennyire sajnáltam Henryt. És persze Claire-t is.
Csak erre azért nem voltam felkészülve.
Én nem úgy utaztam időt, mint Henry. Én valahogy szökdécseltem, hasonló módon, mint a korcsolyázók szoktak a leszúrt ugrásokban, csak éppen én fordulatok nélkül, előre, cipőben, és többnyire aszfalton. Ilyet tudok – illetőleg pár éve biztosan tudtam – a valóságban is, nem csak álmomban.
Ha sikerül jól dobbantani és ellökni magam a cipőm orrával, akkor egészen nagyot repülök, kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha repülnék. Mintha bármikor felkaphatna a szél és odébb hajíthatna, pedig hidd el, ha mondom, hogy nem vagyok olyan könnyű vagy légies. De érzésre olyan.
És most tényleg felkapott a szél és odébb is hajított, csak éppen időben. Néha előre, néha hátra, néha kicsit messzebbre, néha meg vissza, alapvetően pár hónap időtartamon belül, meg néha egészen extrém távolságokra is. Többnyire a jelenben és a környékén maradtam, és rémisztő módon a térbeli pozícióm nem változott meg közben. És azok a tárgyak, amik nálam voltak – nem úgy, mint szerencsétlen Henry esetében – nálam is maradtak.
És még így is szörnyű volt, ahogy fogalmam se volt róla, hogy most mi a helyzet, mikor vagyok, hová megyek, ki mindenkivel találkozhatom, aki azóta meghalt, most dolgozom-e éppen, és ha igen, akkor hol, és ahova elindultam egy idő-elcsúszással korábban, oda mehetek-e most tovább, vagy nem kellene, hol lakom éppen, és mi van, ha nincs is kulcsom ahhoz a lakáshoz, és egyébként is, annyi idő alatt, ameddig ide vagy oda ér velem a busz, tizenötször is máshová kerülhetek.
Juj.
És a legesleginkább az juj, hogy erre még emlékszem. Sokszor szoktam úgy felébredni, hogy “hú, de borzalmasat álmodtam, mi is volt az” de soha nem szokott késő estig, másnapig, vagy akár még tovább megmaradni.
Napok óta
Minden éjjel szörnyűségeket álmodok. Nem népirtás-világvége típusú szörnyűségeket, nem is vérontásos-darabolós horror típusú szörnyűségeket, hanem olyasmit, ami érzelmileg merít ki, de annyira, hogy mikor felébredek (hihetetlen erővel felpattan a szemem hol négy óra körül, hol csak egészen későn, fél hétkor, mint ma) még percekig fekszem az ágyban, remegek, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez még mindig az én életem, az a réges-régi élet, ami valamikor egymillió évvel korábban, mielőtt a sok kapcsolati és emocionális rettenet megtörtént volna, az enyém volt.
Ilyenkor földöntúli erőkkel ragaszkodom a magam kis szaros életéhez, ami, legyünk őszinték, nem valami nagy szám. De valaki más kis szaros életére azért le nem cserélném.
Részint nem nagy kár, hogy ezeket álmodom. Úgy tudom, egy-egy álom igazából nem tart 15 percnél tovább, bármilyen intenzívnek és hosszúnak tűnik is ébredés után. Nem volt az. Másrészt felszabadít történeteket, ötleteket, gondolatokat, olyasmiket, amiket valószínűleg nem mertem volna végiggondolni másképp.
Apám egyszer, még évekkel ezelőtt megtiltotta, hogy írjak róla, így nem írok. Annyira talán nem is volna fontos, de a napokban sokat gondolok rá, mert azt hiszem, ideje lenne vele is átalakítani, újradefiniálni és kicsit megtisztítani a kapcsolatomat. Olyasmi ez, amit mostanában nagyon sok dologgal és személlyel teszek. Tudom, hogy ezeknek az álmoknak köze van a fel nem oldott feszültségekhez és persze van ott, közvetlen mellettük nagyon-nagyon-nagyon sok düh is.
Nem tudom, ilyenkor mit lehet tenni. Nem a megbocsátásra gondolok, mert az egy dolog, az egy “egyszerű” döntés arról, hogy nem haragszom többet, és nem is emlegetem. (Igen, tudom, hogy ennél talán kicsit több, de a lényege az, hogy elengedem a mérgem, és hagyom, hogy átvegye a helyét valami más, szeretet, vagy ilyesmi.) De mitől “múlik el”, mitől oldódik fel, vagy oldódik meg az ilyesmi? Az eddigi, meglehetősen rövid praxisomban nem segített még más, mint a leülünk-és-tisztázzuk modellje. De ha valakivel azt kell közölnöd, hogy “igen, még ennyi év után is irtózatosan dühös vagyok rád azért, mert” és utána felsorolod, hogy mi az, ami tönkretett téged, az egyrészt nagyon nehéz számodra, másrészt bántó és támadásos jellegű a másikra nézvést, harmadrészt, mint nem olyan rég sikerült rájönnöm (jobb később, mint soha), hogy vannak a világon “nem agyalós” típusú emberek is, akiknek nem létszükségletük a dolgok tisztázása, a helyzetek feloldása, és a mindenség megértése. És akinek ez nem fontos, aki nem ebben él, annak nincsenek is stratégiái egy ilyen helyzetre. Azzal nem lehet tisztázni dolgokat, mert védekező és megmagyarázó módba állnak, és rövidesen viszonttámadásba kezdenek.
És nem, ez már mind nem apámról szól. Ez arról szól, hogy nem tudom, fel lehet-e egy kétoldalú konfliktust oldani egyedül, és ha igen, akkor hogyan. És hogy miért gondolom azt, hogy nem.
Mert ezek az álmok, bármennyire is nem szeretném kimondani, arról szólnak, hogy hiába hagytam ott a könyvesboltot, hiába élek szabad és felelőtlen életet, hiába nem zavar (még) különösebben, hogy nincs munkám, vagy hogy nem tudom még, hogyan fogok keresni, hiába vagyok a felszínen elégedett, mert a mélységben komoly forrongások vannak, és kitörni vágynak. Olyanok, amikben megvan a lehetőség arra, hogy darabokra törjek alattuk, de talán arra is, hogy tényleg megtisztulva és új emberként, kvázi tiszta lappal kezdhessem ősszel az új életemet.
Mert, most már tudom, ezt szeretném. Félretenni és lezárni a kisgyerekkori, az általános iskolás, középiskolás és az azt követő évek démonait. Nem bezárni őket egy szekrénybe, egyrészt azért, mert kevés a szekrény, másrészt meg azért, mert a csontvázak hajlamosak kiborulni onnét, és nagyobb riadalmat keltenek, mint egyébként indokolt volna. Sok-sok évig azzal az ürüggyel, hogy felelősséget vállalok mindenért, kéjes örömmel dagonyáztam az önsajnálatban (és öngúnyban) a csontváz-pajtásokkal, és eljött az ideje, hogy ezzel felhagyjak.
Annak idején terápián azt tanultam, hogy nem szabad a múltunk egyetlen pillanatát sem bánni, sem megtagadni, sem azt kívánni, hogy bárcsak ne történt volna, vagy ne így történt volna, mert minden egyes múltbéli döntés tett azzá, aki most vagy. Az összes parányi lépés beépült a személyiségedbe. És ha a múltad tagadod meg, magad tagadod meg. Ez nagyon szépen hangzik, és azt is tudom, hogy igaz. De – és itt jön a becsapás – mi van akkor, ha nem szeretsz az lenni, aki vagy? Ha éjszakánként, lámpaoltás után az a kérdés gyötör, hogy mire vagy jó, azon kívül, hogy semmire?
Ha nem szeretek az lenni, aki vagyok, és emellett a múltam vagyok, akkor nem szeretem a múltamat, nem szeretem azt, amivé váltam a múltam által. (Tiszta sor.) A múltat megváltoztatni nem tudom. De megpróbálhatom megszeretni, vagy, ha azt nem is, olyan perspektívába tenni, ahonnét nézve elviselhető, és olyan pozícióba juttatnom magam, ahonnan már nyitva áll az út, hogy olyanná váljak, ahogy talán szerethetném magam.
Gyűjtőmunka
Élménygyűjtő korszakomat élem. Elkezdtem szervezni-tervezni egy utazást a jövő hétvégére, a pontos okokat és indokokat egyelőre jobb, ha jótékony homály fedi (majd elárulom, ha összejött).
Mindenesetre felfokozott izgalmi állapotomban álmodtam egyet éjjel. A rendszeres Paul Simon-álmaim után ma éjjel először Kiss Ottót álmodtam. Csak amíg a Paul bácsi-álmok eddig, emlékeim szerint mindig nagyszerűek voltak, nos… ez meglehetősen kellemetlen Ottó-álom volt. Annyira kellemetlen volt, hogy még álmomban elkezdtem egy magyarázkodó-bocsánatkérő levelet fogalmazni. Aztán, mikor végre felébredtem, és rájöttem, hogy mégse kell megmagyarázni semmit, meglehetősen megkönnyebbültem.
Most aztán nem tudom, akarok-e még álmodni vele. Lehet, hogy előbb meg kéne próbálni valamelyik korcsolyázót, vagy esetleg Vonnegut-mestert.
Álmában hazudik kicsit
Akarjátok tudni, miféle ember vagyok igazából? Én mondjuk hellyel-közzel tudom, de még engem sem érintett jól a felfedezés.
Oké, mindenki hazudik időnként. De, igen, te is. (Na jó, te talán nem, de egyébként kábé mindenki.) Én is. Kínos helyzeteket elkerülendő, magamat jobb színben feltüntetendő. Nem nagy, eget rengető hazugságokról van itt szó, csupán apró ferdítésekről, önigazolásokról.
Ó igen, ennyire gyáva és gerinctelen vagyok. Tessék, kimondtam.
De hogy még álmomban is ez történt…
De elmesélem. Most keltem fel nemrég, mert egy drámai pillanatban megcsörrent a telefon (jelen esetben vekker minőségében), és nem mertem két percnél tovább feküdni még, mert semmi pénzért nem kívántam visszazuhanni ugyanabba az álomba.
De mielőtt felébredtem volna, álmodtam. A szüleimmel leginkább, de nem itt voltunk, hanem az anyai nagyanyám lakásán. És először anyámmal beszéltünk, illetőleg ő magyarázta, hogy ha már úgyis fenn vagyok hajnali kettő körül, akkor várjam meg apámat aki mindjárt jön, mert ha már eddig nem aludtam, ezen a két további órán semmi sem múlik. És álmomban sem mertem hangosan kimondani, hogy de hát reggel dolgozom. Tudtam, hogy ott is elég csak gondolni, mert anyám így is tudott reagálni rá, és elismételte, hogy ha dolgozom, akkor már most se kellene fenn lennem. (Arra már csak ébren jöttem rá, hogy ő régen tényleg ilyen volt, ha nem is szó szerint ilyen, de érzésre ilyen, és hogy vajon mi történhetett vele…?)
Aztán a következő képben már ott volt apám, és már nem kellett reggel dolgozni mennem (pedig igazából kell), és valószínűleg nem volt már kora hajnal, mert világos volt. És azt mondtam apámnak, hogy menjünk sárkányt eregetni. (Álmomban volt egy papírsárkányom. És igazából életemben egyszer eregettem csak, és az se a sajátom volt. És tényleg akarok. De ez nem tudom, hogy jött ide.) Aztán apám azt mondta, hogy hát, ugye tudom, hogy ma van a mama születésnapja, és rávágtam, hogy tudom, holott fogalmam sem volt – igaz, mikor kimondtam, már a fejemben igazoltam, hogy ja, ma az a dátum van -, és aztán azt is mondta, hogy nem baj, azért mehetünk sárkányozni, mert ő ezt meg azt akart adni a mamának, és összevesztek rajta, és hogy nem kell odamennünk. És erre képes voltam rávágni, hogy “ja, velem is veszekedett”, holott egy pillanattal korábban még a születésnapról se tudtam. (Egyébként igazából májusban van, csak a rend kedvéért.)
Mindenesetre alaposan megrázott a gondolat, hogy ilyeneket még álmomban is elkövetek. Ez gondolom azt jelenti, hogy olyan mélyen beivódott a személyiségembe, hogy gyakorlatilag részét képzi. Francba.
Francos, francos, francos francba!
Na, csinálok magamnak reggelit, és remélem, estére ezt mind elfelejtem.