Időutazó

Az időutazó felesége egy nagyon felkavaró könyv. Emlékszem, hogy az. Nem mostanában olvastam, de azért elég jól emlékszem rá, arra, hogy mennyire sajnáltam Henryt. És persze Claire-t is.

Csak erre azért nem voltam felkészülve.

Én nem úgy utaztam időt, mint Henry. Én valahogy szökdécseltem, hasonló módon, mint a korcsolyázók szoktak a leszúrt ugrásokban, csak éppen én fordulatok nélkül, előre, cipőben, és többnyire aszfalton. Ilyet tudok – illetőleg pár éve biztosan tudtam – a valóságban is, nem csak álmomban.

Ha sikerül jól dobbantani és ellökni magam a cipőm orrával, akkor egészen nagyot repülök, kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha repülnék. Mintha bármikor felkaphatna a szél és odébb hajíthatna, pedig hidd el, ha mondom, hogy nem vagyok olyan könnyű vagy légies. De érzésre olyan.

És most tényleg felkapott a szél és odébb is hajított, csak éppen időben. Néha előre, néha hátra, néha kicsit messzebbre, néha meg vissza, alapvetően pár hónap időtartamon belül, meg néha egészen extrém távolságokra is. Többnyire a jelenben és a környékén maradtam, és rémisztő módon a térbeli pozícióm nem változott meg közben. És azok a tárgyak, amik nálam voltak – nem úgy, mint szerencsétlen Henry esetében – nálam is maradtak.

És még így is szörnyű volt, ahogy fogalmam se volt róla, hogy most mi a helyzet, mikor vagyok, hová megyek, ki mindenkivel találkozhatom, aki azóta meghalt, most dolgozom-e éppen, és ha igen, akkor hol, és ahova elindultam egy idő-elcsúszással korábban, oda mehetek-e most tovább, vagy nem kellene, hol lakom éppen, és mi van, ha nincs is kulcsom ahhoz a lakáshoz, és egyébként is, annyi idő alatt, ameddig ide vagy oda ér velem a busz, tizenötször is máshová kerülhetek.

Juj.

És a legesleginkább az juj, hogy erre még emlékszem. Sokszor szoktam úgy felébredni, hogy “hú, de borzalmasat álmodtam, mi is volt az” de soha nem szokott késő estig, másnapig, vagy akár még tovább megmaradni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Napok óta

Minden éjjel szörnyűségeket álmodok. Nem népirtás-világvége típusú szörnyűségeket, nem is vérontásos-darabolós horror típusú szörnyűségeket, hanem olyasmit, ami érzelmileg merít ki, de annyira, hogy mikor felébredek (hihetetlen erővel felpattan a szemem hol négy óra körül, hol csak egészen későn, fél hétkor, mint ma) még percekig fekszem az ágyban, remegek, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez még mindig az én életem, az a réges-régi élet, ami valamikor egymillió évvel korábban, mielőtt a sok kapcsolati és emocionális rettenet megtörtént volna, az enyém volt.

Ilyenkor földöntúli erőkkel ragaszkodom a magam kis szaros életéhez, ami, legyünk őszinték, nem valami nagy szám. De valaki más kis szaros életére azért le nem cserélném.

Részint nem nagy kár, hogy ezeket álmodom. Úgy tudom, egy-egy álom igazából nem tart 15 percnél tovább, bármilyen intenzívnek és hosszúnak tűnik is ébredés után. Nem volt az. Másrészt felszabadít történeteket, ötleteket, gondolatokat, olyasmiket, amiket valószínűleg nem mertem volna végiggondolni másképp.

Apám egyszer, még évekkel ezelőtt megtiltotta, hogy írjak róla, így nem írok. Annyira talán nem is volna fontos, de a napokban sokat gondolok rá, mert azt hiszem, ideje lenne vele is átalakítani, újradefiniálni és kicsit megtisztítani a kapcsolatomat. Olyasmi ez, amit mostanában nagyon sok dologgal és személlyel teszek. Tudom, hogy ezeknek az álmoknak köze van a fel nem oldott feszültségekhez és persze van ott, közvetlen mellettük nagyon-nagyon-nagyon sok düh is.

Nem tudom, ilyenkor mit lehet tenni. Nem a megbocsátásra gondolok, mert az egy dolog, az egy “egyszerű” döntés arról, hogy nem haragszom többet, és nem is emlegetem. (Igen, tudom, hogy ennél talán kicsit több, de a lényege az, hogy elengedem a mérgem, és hagyom, hogy átvegye a helyét valami más, szeretet, vagy ilyesmi.) De mitől “múlik el”, mitől oldódik fel, vagy oldódik meg az ilyesmi? Az eddigi, meglehetősen rövid praxisomban nem segített még más, mint a leülünk-és-tisztázzuk modellje. De ha valakivel azt kell közölnöd, hogy “igen, még ennyi év után is irtózatosan dühös vagyok rád azért, mert” és utána felsorolod, hogy mi az, ami tönkretett téged, az egyrészt nagyon nehéz számodra, másrészt bántó és támadásos jellegű a másikra nézvést, harmadrészt, mint nem olyan rég sikerült rájönnöm (jobb később, mint soha), hogy vannak a világon “nem agyalós” típusú emberek is, akiknek nem létszükségletük a dolgok tisztázása, a helyzetek feloldása, és a mindenség megértése. És akinek ez nem fontos, aki nem ebben él, annak nincsenek is stratégiái egy ilyen helyzetre. Azzal nem lehet tisztázni dolgokat, mert védekező és megmagyarázó módba állnak, és rövidesen viszonttámadásba kezdenek.

És nem, ez már mind nem apámról szól. Ez arról szól, hogy nem tudom, fel lehet-e egy kétoldalú konfliktust oldani egyedül, és ha igen, akkor hogyan. És hogy miért gondolom azt, hogy nem.

Mert ezek az álmok, bármennyire is nem szeretném kimondani, arról szólnak, hogy hiába hagytam ott a könyvesboltot, hiába élek szabad és felelőtlen életet, hiába nem zavar (még) különösebben, hogy nincs munkám, vagy hogy nem tudom még, hogyan fogok keresni, hiába vagyok a felszínen elégedett, mert a mélységben komoly forrongások vannak, és kitörni vágynak. Olyanok, amikben megvan a lehetőség arra, hogy darabokra törjek alattuk, de talán arra is, hogy tényleg megtisztulva és új emberként, kvázi tiszta lappal kezdhessem ősszel az új életemet.

Mert, most már tudom, ezt szeretném. Félretenni és lezárni a kisgyerekkori, az általános iskolás, középiskolás és az azt követő évek démonait. Nem bezárni őket egy szekrénybe, egyrészt azért, mert kevés a szekrény, másrészt meg azért, mert a csontvázak hajlamosak kiborulni onnét, és nagyobb riadalmat keltenek, mint egyébként indokolt volna. Sok-sok évig azzal az ürüggyel, hogy felelősséget vállalok mindenért, kéjes örömmel dagonyáztam az önsajnálatban (és öngúnyban) a csontváz-pajtásokkal, és eljött az ideje, hogy ezzel felhagyjak.

Annak idején terápián azt tanultam, hogy nem szabad a múltunk egyetlen pillanatát sem bánni, sem megtagadni, sem azt kívánni, hogy bárcsak ne történt volna, vagy ne így történt volna, mert minden egyes múltbéli döntés tett azzá, aki most vagy. Az összes parányi lépés beépült a személyiségedbe. És ha a múltad tagadod meg, magad tagadod meg. Ez nagyon szépen hangzik, és azt is tudom, hogy igaz. De – és itt jön a becsapás – mi van akkor, ha nem szeretsz az lenni, aki vagy? Ha éjszakánként, lámpaoltás után az a kérdés gyötör, hogy mire vagy jó, azon kívül, hogy semmire?

Ha nem szeretek az lenni, aki vagyok, és emellett a múltam vagyok, akkor nem szeretem a múltamat, nem szeretem azt, amivé váltam a múltam által. (Tiszta sor.) A múltat megváltoztatni nem tudom. De megpróbálhatom megszeretni, vagy, ha azt nem is, olyan perspektívába tenni, ahonnét nézve elviselhető, és olyan pozícióba juttatnom magam, ahonnan már nyitva áll az út, hogy olyanná váljak, ahogy talán szerethetném magam.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Gyűjtőmunka

Élménygyűjtő korszakomat élem. Elkezdtem szervezni-tervezni egy utazást a jövő hétvégére, a pontos okokat és indokokat egyelőre jobb, ha jótékony homály fedi (majd elárulom, ha összejött).

Mindenesetre felfokozott izgalmi állapotomban álmodtam egyet éjjel. A rendszeres Paul Simon-álmaim után ma éjjel először Kiss Ottót álmodtam. Csak amíg a Paul bácsi-álmok eddig, emlékeim szerint mindig nagyszerűek voltak, nos… ez meglehetősen kellemetlen Ottó-álom volt. Annyira kellemetlen volt, hogy még álmomban elkezdtem egy magyarázkodó-bocsánatkérő levelet fogalmazni. Aztán, mikor végre felébredtem, és rájöttem, hogy mégse kell megmagyarázni semmit, meglehetősen megkönnyebbültem.

Most aztán nem tudom, akarok-e még álmodni vele. Lehet, hogy előbb meg kéne próbálni valamelyik korcsolyázót, vagy esetleg Vonnegut-mestert.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Álmában hazudik kicsit

Akarjátok tudni, miféle ember vagyok igazából? Én mondjuk hellyel-közzel tudom, de még engem sem érintett jól a felfedezés.

Oké, mindenki hazudik időnként. De, igen, te is. (Na jó, te talán nem, de egyébként kábé mindenki.) Én is. Kínos helyzeteket elkerülendő, magamat jobb színben feltüntetendő. Nem nagy, eget rengető hazugságokról van itt szó, csupán apró ferdítésekről, önigazolásokról.

Ó igen, ennyire gyáva és gerinctelen vagyok. Tessék, kimondtam.

De hogy még álmomban is ez történt…

De elmesélem. Most keltem fel nemrég, mert egy drámai pillanatban megcsörrent a telefon (jelen esetben vekker minőségében), és nem mertem két percnél tovább feküdni még, mert semmi pénzért nem kívántam visszazuhanni ugyanabba az álomba.

De mielőtt felébredtem volna, álmodtam. A szüleimmel leginkább, de nem itt voltunk, hanem az anyai nagyanyám lakásán. És először anyámmal beszéltünk, illetőleg ő magyarázta, hogy ha már úgyis fenn vagyok hajnali kettő körül, akkor várjam meg apámat aki mindjárt jön, mert ha már eddig nem aludtam, ezen a két további órán semmi sem múlik. És álmomban sem mertem hangosan kimondani, hogy de hát reggel dolgozom. Tudtam, hogy ott is elég csak gondolni, mert anyám így is tudott reagálni rá, és elismételte, hogy ha dolgozom, akkor már most se kellene fenn lennem. (Arra már csak ébren jöttem rá, hogy ő régen tényleg ilyen volt, ha nem is szó szerint ilyen, de érzésre ilyen, és hogy vajon mi történhetett vele…?)

Aztán a következő képben már ott volt apám, és már nem kellett reggel dolgozni mennem (pedig igazából kell), és valószínűleg nem volt már kora hajnal, mert világos volt. És azt mondtam apámnak, hogy menjünk sárkányt eregetni. (Álmomban volt egy papírsárkányom. És igazából életemben egyszer eregettem csak, és az se a sajátom volt. És tényleg akarok. De ez nem tudom, hogy jött ide.) Aztán apám azt mondta, hogy hát, ugye tudom, hogy ma van a mama születésnapja, és rávágtam, hogy tudom, holott fogalmam sem volt – igaz, mikor kimondtam, már a fejemben igazoltam, hogy ja, ma az a dátum van -, és aztán azt is mondta, hogy nem baj, azért mehetünk sárkányozni, mert ő ezt meg azt akart adni a mamának, és összevesztek rajta, és hogy nem kell odamennünk. És erre képes voltam rávágni, hogy “ja, velem is veszekedett”, holott egy pillanattal korábban még a születésnapról se tudtam. (Egyébként igazából májusban van, csak a rend kedvéért.)

Mindenesetre alaposan megrázott a gondolat, hogy ilyeneket még álmomban is elkövetek. Ez gondolom azt jelenti, hogy olyan mélyen beivódott a személyiségembe, hogy gyakorlatilag részét képzi. Francba.

Francos, francos, francos francba!

Na, csinálok magamnak reggelit, és remélem, estére ezt mind elfelejtem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!