Badacsonylábdihegy – utolsó(előtti) nap

Kicsit törtem a fejem, hogy utolsó vagy utolsó előtti napként dokumentáljam a mait. Mert hiszen holnap már megyünk haza. Viszont ha úgy vesszük, holnap még itt ébredünk, itt reggelizünk, itt úszunk egy utolsót, és itt fogunk ülni a füvön, a bőröndjeinken, várva, hogy apa befusson értünk. Olyan vacakság, hogy csak akkor látom, amikor lehoz, meg amikor hazavisz minket a nyaralásból. Persze jó, hogy van otthon valaki az állatokkal, na de mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem az állatkert miatt nem nyaral velünk.

Tudom, hogy a házasságok ijesztően nagy része végződik válással, akár néhány hónap, akár húsz év után. És nem állítom azt sem – miért is állítanám? -, hogy ez most nem helyes döntés tőlük, mert az elmúlt talán hét, de talán még több évben a legkevésbé sem volt álomba illő az életünk. Egyikünk sem volt boldog. Semmi család melege, meg ilyesmi maszlag. Szóval váljanak csak el, ha ettől jobb lesz. Becsületszavamra nem bánom, és nem haragszom senkire, még a harmadikra sem. De azt igenis tisztességtelennek tartom, hogy csak azért, mert a szüleim már nem szeretik egymást, az apám csak úgy fogja magát, és kisétál az életemből. Azért, mert az elmúlt házasságából származom, a házasság befejeztével egyetemben én is átlényegültem múlttá? Tőlem is elválik? Átlényegül az én múltammá? Nem kösz. Ez a nagy feneség az egészben. Hogy se közös jelenünk nincs, se kilátásunk a közös jövőre, csak a közös múltra épülő kínos jópofáskodás – ami pontosan az, amiből nem kérek. Ahogyan nem kérek a rajtaütésszerű vizitekből a boltban sem. (Bár abból remélhetőleg tényleg nem lesz már több.)

Erről van szó, nem pedig a pénzről, a csekély mennyiségű vagyontárgyról, a rengeteg könyvről vagy a végeláthatatlan adósságokról. Ez fáj nekem, és innen származik a dühöm, bármennyire könnyű és kényelmes is másként hinni, mártírt játszani.

Igazából mind nem erről akartam írni ma este, csak kikívánkozott. Egész nap száguldoztak a fejemben a mondatok, képzeletben már százszor megírtam a búcsúmat a kempingtől (ami persze tudom, hogy szánalmas, de mivel nincs kivel megosztanom a gondolataimat, kénytelen vagyok a közönséghez fordulni velük), csak aztán megszólalt a telefon. A telefon, amire kicsit egész héten vártam, és ami most annyira, de annyira jól esett, hogy nem is tudom, hogy mondjam el. Pedig a telefonról sem akartam írni. Meg akartam őrizni a magam kis privát titkának, afféle magánügynek. De mégis papírra kívánkozott, ahogyan az iménti kitörésem is. Az ilyesfajta kitörések a napnak (éjszakának) ebben a szakában a legkevésbé sem meglepőek.

Nem csináltunk semmit egész nap. Anya szeretett volna bemenni Badacsonyba és hajózni egyet, ellenben én nem vagyok a hajózásnak nagy barátja, és ez a keszthelyi kirándulás évekre elegendő hajós élményt szolgáltatott. Így aztán a (nem annyira) titkos zsarnok a lelkem mélyén újfent életre kelt, kidugta az orrát a sötét kis barlangjából, kivicsorította a fogát, és mindkettőnket egész napos semmittevésre ítélt.

Fúj a szél reggel óta egyfolytában, de ez a legkevésbé sem tartott vissza bennünket a strandolástól. Jó hideg volt a víz. Csak onnan sejtettük, hogy nem volt negatívban a vízhőfok, hogy nem fagyott be a Balaton, és nem mentek hová a kacsák. Azok a fránya hullámok viszont eszeveszetten fröcsköltek az arcomba, és ami még nagyobb baj, a szemüvegemre is, amit így kénytelen voltam kivinni a partra. Azt mondják, veszélyes dolog szemüveggel úszni, mert beleeshet a vízbe, és a balatoni iszapban soha nem találod meg. Ez igaz. De nekem mégis fontos, és nem csak a tavalyi rettenetes vízisikló-kaland miatt, és nem is csak azóta. Szeretném, ha néha a látók is átéreznék azt a bizonytalan rettegést, amikor semmit sem látsz, legfeljebb a könyököd távolságáig, és azt is csak többé-kevésbé élesen. Utálom a mindent beborító homályt, ami körülvesz, ami halvány színes foltokká változtat mindent, és nem tudom, hogy hínár vagy sikló úszik-e szembe velem, és nem tudom, melyik a bója, melyik a strandlabda és melyik emberfej ott két méterrel előttem, és főleg elképzelni sem tudom, hogy hol van az a lépcső, ahol kijutok a partra. Hiába mondom el nap, mint nap, hogy milyen hálás vagyok a szerencsémért, hogy legalább ennyit látok, mennyivel szerencsésebb vagyok a vakoknál, a csak sötétet és világost megkülönböztetni tudóknál, a nálam is sokkal rövidlátóbbaknál, vagy azoknál, akik abban a régmúltban éltek, amikor a rövidlátással semmit sem tudtak kezdeni. Minden egyes alkalommal örülök, hogy átélhetem a csodát, amikor egy apró mozdulattal – a szemüveg föltételével – körvonalakat csiholok a ködös masszából, ami körülvesz. Ilyent egy látó soha nem élhet át. Csak valahogy nem is nagyon hiszem, hogy kíváncsiak lennének rá. Viszont vannak extrém körülmények, mint mondjuk strand, uszoda, eső vagy napsütés, amikor hirtelen nagyon is komoly akadályt jelent egy szemüveg. Ha tűz a nap, akkor az emberek, amikor felérnek az aluljáróból, a homlokukról a szemükre tolják a napszemüveget. Én viszont óráknak tűnő másodpercekig, percekig kutatok a táskám mélyén a szemüvegtokomért, és nagy bénáskodás közepette próbálom kicserélni a dioptriás napszemüvegemre a látósat, és tudom, hogy már mindenki az esetlenkedésemet bámulja szánakozva. És amikor esik az eső, akkor választhatok, hogy vagy szemüveg nélkül nem látok semmit, vagy a vizes szemüvegben nem… és ilyenkor képtelen vagyok úrrá lenni az irigységemen. Fájdalmasan igazságtalannak találom, hogy másokat egész életükben megkímél a sors ettől a kínlódástól. Haragszom azokra, akiknek soha eszükbe sem jut, hogy hálásak legyenek a látásukért.

A víz egyébként különleges közeg. Imádom. Vonnegut írja valahol, hogy bár a mozgása a szárazföldön darabos, a vízben mit sem számít hatalmas termete, méretes végtagjai és idős kora, mindezek ellenére gyönyörű. Én ellenben pontosan tudom, hogy a szárazföldön mutatott esetlenségemet egy az egyben magammal viszem a vízbe. A különbséget csupán az jelenti, hogy a vízben harmonikusnak érzem a mozgásomat. Ott valahogy otthon vagyok. A vízben sokkal érezhetőbben működik még a fizika is, ha más nem, hát a felhajtóerő meg a közegellenállás. Igaz, ez utóbbi mostanában annyira nem jó barátom. Minden alkatrészem, ami egy kicsit is hajlamos a meghibásodásra, rakoncátlankodik. Nem bírják a terhelést, márpedig amennyit én mostanában úszom, az még egy nálam sokkal edzettebb versenyzőnek is a becsületére válna. (A rend kedvéért, a teljesség igénye nélkül: jobb könyök – 2003 kora tavasz: íj, bal csukló – 2003 nyár: munkahelyi baleset, jobb boka – időtlen idők óta…) Na de sebaj. A víz azért jó.

Hogy mi jó még? Jó volt még ma a “Bakonyi Bicskás Fatányéros” fantázianevű sertésszelet, amit ebédre pusztítottam. A közepébe szóróajándék gyanánt egy mindegy 5 centis, csaknem 3 centis pengével bíró, első ránézésre teljességgel hasznavehetetlen, de legalább kinyitható és újra becsukható játékbicskát szúrtak. Még szerencse, hogy nem bíztam az első megérzésemben, és nem dobtam ki azonnal, különben kénytelen lettem volna körömollóval kibontani a zacskós kakaót, és azért köztünk legyen szólva, az elég undorító lett volna. És legalább az is kiderült, hogy a kisbicska nem teljességgel használhatatlan. Elég alacsony hatásfokkal ugyan, de használható zacskós kakaó kibontására.

Búcsúzóul beleetettünk két száraz zsömlét a kacsákba (akik nem mentek hová). Elég buta és agresszív népség, ebben nagyban hasonlítanak a könyvesbolti vásárlók tömegére. Abban viszont különböznek az emberektől, hogy közel sem olyan egyformák, mint azt elsőre hittük volna, ellentétben az emberekkel, akik sokkal egyformábbak, mint elsőre hinnénk. Mindenesetre az etetés végére legalább négy egyedet teljes biztonsággal meg tudtam különböztetni. Egyébként a kiskacsák nagyon nagyot nőnek egy hét alatt. Náluk nagyobbat már csak a mamájuk többi kacsával szembeni agresszivitása nőtt. Pedig az már a hét elején se volt kicsi. Igaz, a kiskacsák se.

Szintén búcsúzóul indultunk neki az utolsó esti sétánknak a faluban, megnéztük még egyszer utoljára a kerti törpékkel telezsúfolt kertet, a középen kiállított, sárga bilin kínlódó szorulásos törpével a díszhelyen… és én a magam részéről megpróbálok abba is beletörődni, hogy meg kell válnom az ajtó, az ablak, a négy darab fal és a fejemnél magasabban elhelyezkedő plafon nyújtotta lehetőségektől. Persze olyan nagyon már nem is bánom. Szeretnék végre a macskámmal aludni, bármilyen nehéz természetű jószág is, szeretném visszakapni a sok kalandot átélt és világot látott kisegeremet, és bár még nem szívesen gondolok rá, de már nem is bánom a felgyülemlett rengeteg email-t, amiből persze 90% szemét lesz, és a maradék 10%-ban is legfeljebb szívességeket kérnek majd tőlem, és végül, de messze nem utolsó sorban alig várom, hogy beülhessek a kádba, és kiáztassam iszapszagú tagjaimat. Hétfőn reggel pedig majd vissza kell térnem a valóságba. De talán még ez sem lesz olyan nagyon szörnyű. Miért is kéne annak lennie?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Badacsonylábujjhegy – hetedik nap

A vízimádó semmittevés jegyében töltöttük a mai napot is. Már azelőtt is mindenki elmondta, hogy szerdától jön a lehűlés, hogy elindultunk volna. Ez az, aminek egészen ma estig semmi jelét nem tapasztaltuk. A vihar ugyan első délután óta ígérgeti, hogy jön, de eddig nem volt túl szavahihető. Ami persze nem baj, csak éppen egy olyan igazi balatoni vihar nem utolsó látványosság, és ebbe a hosszú nyaralásba igazán belefért volna. Persze holnap még jöhet. Végül is miért ne?

Van strand itt a kempingen, de épp olyan, mint minden más, ami kemping; kempingasztal, kempingszék, kempingpohár és kempingbicikli – kicsi, kompakt, összecsukható, képes ellátni a funkcióját, csak éppen az hiányzik belőle, amitől valódi a valódi, és alkalmatlan folyamatos és állandó használatra. Ezért döntöttünk – jó, ezért döntöttem, mert kár is volna szépíteni, az én zsarnoki természetemmel természetszerűleg én vagyok a nyaralás önkényúrnője – úgy, hogy átruccanunk Badacsonytúlsófaluba, annak is a három strandja közül a középsőre, és ott fogunk vízi döglést és parti lustálkodást játszani.

Na az már aztán strand volt a javából! Lángos meg hot dog meg hekk és velős pirítós és vattacukor meg édes és sós pattogatott kukorica és strandtermékek és frissen sült forró csokiöntetes gofri… és sok-sok emberek meg pockok a homokozóban és iszap- meg napolajszag, bokáig vízben álló, nem zárható öltöző meg zuhanyzó, meg minden, ami kell. Ráadásul még műsor is volt, amikor a vöröskeresztes csónakban kievezett a vízmentő, és a megafonjába kiabálva tudatta velünk, hogy mindenkinek takarodó ki a partra, másodfokú viharjelzés van életben. Kénytelenek voltunk elhinni neki, mert sehol sem volt látótávolságon belül viharjelző, de legalábbis mi nem láttunk.

Ami viszont tényleg gondot okozott, az a vonatok közlekedése volt. Megtehettük volna, hogy a 71-esen hazakutyagolunk, de ezt naptól és víztől fáradtan, kocsikeréknyi lángossal a hasunkban nem láttuk túl vonzó kilátásnak. A következő vonat viszont csak két órával később indult, úgyhogy a vasútállomáson aggódtuk végig a szükséges időt, hogy vajon nem csapja-e be és töri ki a viharos szél a gondosan nyitva felejtett ablakot.

Az ablak egyébként megúszta, és a vihar nedves része is mind ez idáig elmaradt. A szeles bezzeg nem, elég nagy intenzitással dobálta a kavicsokat az arcunkba. Még akkor is, amikor este, előszedve a zsarnoki akarnok természetemet, valami olyasmi hagyta el fogam kerítését, hogy “márpedig én most elmegyek sétálni, csinálj amit akarsz”. Talán a szavak nem voltak ennyire durvák, már nem emlékszem rá pontosan, de az üzenetük ez volt, minden nyersességével együtt. Így mentünk el sétálni. És dobálta a szél a kavicsokat az arcunkba.

Az a fajta hűvös és szeles este volt, ami tökéletesen alkalmas kézen fogva sétálásra, de a hidegre hivatkozva akár még összebújva sétára is. Vicces módon az én romantikára és szerelemre éhes lelkemnek mégis visszafelé jutott már csak eszébe ez az alternatíva. Odafele másmilyen magányos gondolatok kínoztak. Alapvetően máshol, de talán úgy is mondhatnám, hogy másnál jártak a gondolataim.

Szeretem azt hinni, hogy amikor magányos estéken valaki olyanra kalandozik újra meg újra az elménk, aki már nem él, az azért van, mert az ő lelke, szelleme, szívünkbe záródott lenyomata kicsit megelevenedett újra. Velünk van, megsimogatja a lelkünket, különös tekintettel azokra a sebhelyekre, amit a gyász és a fájdalom okozott, és a soha nem múló hiányérzetet egy kis időre feloldja az afölött érzett öröm, hogy legalább ismerhettük. Nem csak hiszem, de tudom, hogy előbb vagy utóbb be kell fejeznem a ‘Magányos fákat’. Egyelőre még csak szánalmas regénycsonk, és nagyon sokára lesz kész, de meg kell lennie. Helyre kell állítanom azt az egyensúlyt, ami akkor, sok évvel ezelőtt felborult. Nem mondom, hogy ugyanolyannak kell lennie, mint előtte, de az egyensúly kell. Ezt pedig máshogy nem tudom megtenni, minthogy valaki másnak adom a magam gyászát, fájdalmát, szégyenkezését és minden egyebet, ami hozzá tartozott, és így talán szembe tudok majd nézni vele. És akkor talán nem fog már többet ennyire fájni, hogy azt a nevet mások is viselik, sokkal méltatlanabbak, és fogok tudni könnyek nélkül is mosolyogni, amikor eszembe jut, hogy hányszor mondta, hogy milyen “rémes” is vagyok. Úgy tudta mondani, hogy az ő szájából majdhogynem dicséretnek, de legalábbis bóknak hatott. Annak is szánta volt talán. Annyira szerettem, és különös, számomra máig felfoghatatlan módon ő is szeretett engem, sokkal jobban, mint amennyire méltó lettem volna, minden rémes tulajdonságommal, és talán még a mainál is elviselhetetlenebb természetemmel és önérzetemmel egyetemben.

Nem mondom, hogy nem jó szerelmesnek lenni, mert nagyon jó, fél méterrel a föld fölött járni csodálatos, az éjszakai holdfényes andalgások romantikájának semmi sem tud a nyomába érni, de bármilyen gondolatébresztő este is volt ez, bármilyen szerelmesnek vagy épp magányosnak érezhettem volna magam, az első gondolatom mégis az volt, hogy mennyit ér a jó barát, hogy mennyivel többet ér bármilyen lángoló szenvedélyes szerelemnél a tiszta, vágytól mentes és örökké tartó szeretet.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Badacsonyizéhegy – hatodik nap

Kitűzött célunk nem volt más, mint eljutni Szigligetre. Mert csak. A házi- és kempinges néni azt mondta, hogy jár arra busz, de csak nagyon ritkán, és egyáltalán nincs messze gyalog sem. Úgyhogy fél dél körül nekiindultunk. És öt után nem sokkal már itthon is voltunk. Szóval olyan nagyon tényleg nem volt messze. De aki szerint a tűző déli napsütésben, aszfalton (az a turistaút, ki gondolta volna?) gyalogolni a fent említett időszakban mindegy 15 km-t nem kifejezetten megterhelő a városlakó BKV-ista szárazföldi patkányoknak, az kipróbálhatja maga is. Egy csöppet oda is kozmáltunk, dacára a nagy fehér ingeknek, amit magunkra húztunk, pedig szent elhatározásom volt, hogy idén nyáron civilben semmi fehéret nem veszek fel, hiszen elég fehéret hordok szolgálatban.

Szép hosszú kirándulás volt, és az aszfalt kikezdte a lábunkat. A várrom meggyőző, nagy kiterjedésű, elég látványos, azaz pontosan olyan, mint az összes többi középkori várrom, bárhol az országban, de talán a világon is. Kästner bácsi szavaival szólva, aki egyet ismer, valamennyit ismeri.

Az út mellett viszont találtunk egy nagyon hangulatos vendéglőt. Első jó tulajdonsága az volt, hogy nem Muskátlinak hívták. A második kiváló tulajdonságával csak akkor találkoztunk, amikor hozta az étlapot. Kár is volna szépíteni a dolgot, nagyon-nagyon jóképű és fiatal pincérfiú volt. Kár, hogy kiderült róla, hogy hiába kedves és hiába néz ki olyan jól, ahogy, nem túl okos. Mondhatni egy kőbalta értelmi színvonalán… ej, nagy kár érte. Pedig már majdnem (eléggé majdnem, de akkor is majdnem) meghívtam a ma esti zenés-táncos buliba. Jól tettem, hogy mégsem hívtam, ugyanis, még ha a tánctudása és a kedvessége elég is lett volna ma estére, a “zenés-táncos eszméletvesztés” néven reklámozott rendezvény kínosan zavarba ejtően szánalmas. Egy hatvanas lepukkant csóka veri a szintetizátort és énekel, és a kutya se táncol, viszont néhányan gyilkos pillantásokkal méregetik.

Na mondjuk egyébként sem vagyok túl nagy véleménnyel az idei nyár balatoni pasifelhozataláról. Az igazán jóképűek (a szigligeti pincérfiú kivételével) mind 15 alattiak, és az idősebbek is buták, utálatosak, rosszindulatúak, vagy nővel vannak vagy a haverjaikkal, ha az utóbbi, akkor fennhangon gusztálják az összes elhaladó nőstényt, ezzel valósítva meg a hozzájuk hasonló hímegyedek párzást megelőző aktusát. De a végső csapást mégis azzal mérték rám, hogy a nem feltűnően udvariatlan, ápolatlan és goromba, megfelelő korú és nem nagyon ronda fickók mind németek. És nem beszélnek angolul se. Amilyen az én formám.*

Csoda hát hogy szokás szerint egyfolytában Álmaim Magas Jóképű Lovagjáról álmodozom? Kellemes tevékenység, főként hogy az ábrándjaimban szereplő lenyomata a valódinak teljességgel az enyém, és nem gyötörnek azok a kétségek, amik a valódi kapcsán mindig előbukkannak. Hozzá még az is lehet, hogy tényleg nincs semmi közöm. Az ebédjeimen kívül legalábbis.

Azt hiszem, ma már nem megyek ki sétálni. A két nagy úszás, a tizennéhány km-es séta, és a leégés önmagában még nem tántorítana el. Az annál inkább, hogy jóanyám már alszik, nem szeretném felkelteni, ő pedig biztos, hogy nem szeretne felkeltődni. Egyedül indulni viszont esti sétára a kísértetfaluban késő este csak nem tűnik jó ötletnek, bármilyen illatok szállonganak is az ablak alatt.

*a szerkesztő jegyzete: Megmondom őszintén, nem emlékszem, hogy ennyire kétségbeesetten pasizni akartam volna, de nincs kizárva, hogy igen. Ahogy az sincs kizárva, hogy valamiért azt gondoltam, hogy pasizni kell akarnom, és ezért igyekeztem akarni. Ki érti ezt?

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Badacsony… – ötödik nap

Megint késő éjszakára jár az idő. Úgy tűnik, mégis ez a természetes életrendem, az éjszakai ébrenlét és a délelőtti alvás, függetlenül a számítógéptől vagy a civilizáció és elektronika mindenféle termékeitől. Igazoltnak látszik tehát az elméletem, miszerint az emberi faj (vagy bármilyen faj, aminek én egyede vagyok, mert néha vannak kétségeim az emberi mivoltomat illetően) az energiatakarékosság feltalálásakor tért át a nappali ébrenlétre és az éjszakai alvásra, a sötét és világosság váltakozása miatt. Azaz azért vagyunk ébren nappal, amikor aludni kéne, hogy ne kelljen éjszaka világítani. Tehát én csak a természet ősi rendjét követem, amikor nem fekszem le reggelig – és semmi köze a dolognak ahhoz, hogy a számítógép előtt ülök-e. Ma éjjel is Amundsen és Scott urak tartottak ébren. Nem szokásom dokumentumregényt olvasni, ritkán szánom rá magam, lassan haladok vele és nehezen is fogadom be, de azért kifejezetten jól tud esni. Például most is jólesik. De azért nem mesélek róla. Legyen elég annyi, hogy nagy megelégedésemre kikerült a norvég lobogó a Sarkra, és egy hónappal később a Union Jack is.

Ellenben a jelenben, az északi szélesség 46° 47,5′ és keleti hosszúság 17° 28,5′-en, az Antarktiszi tél kellős közepén semmi hasonlóan érdekes nem történik. Sehol egy norvég zászló. Vagy éppen egy angol. A mai nap a legnagyobb jóindulattal sem hasonlítható máshoz, mint egy elfuserált észak-nyugat balatoni körutazáshoz. Elfuserált azért volt, mert a különböző járműnemek összeegyeztethetetlen menetrendjéből kifolyólag minden helyen pont a nem megfelelő idejű megállók eredményeződtek. (Biztos, hogy ezt a mondatot meg lehetne magyarul is fogalmazni, de nekem egyszerűen nem sikerült. Bocs.)

Reggel után vonattal mentünk Badacsonyba. Ez a Badacsony-középsőfalu, aminek nincs utótagja, csak szimplán Badacsonynak hívják, amit még én is meg tudok jegyezni. Ott szűk egy óránk volt, amit bazárnézegetéssel és postalátogatással töltöttünk, aztán kihajóztunk a Keszthely nevű gőzössel -nahát!- Keszthely felé. Fenéket gőzössel, vitorlással. Nem vitorlással, motoros hajóval. (Nem volt éppenséggel egy Fram, de még csak egy Terra Nova vagy Discovery vagy Gjøa sem, de ekkora távra, jégtáblátlan édesvízre megteszi.) A fedélzeten viszont szerencsére sütött a nap, aminek vörös tanújelét a “szandál-lyuk-foltjaimon” lehet megtekinteni, annál éksebben talán már csak az égett bokám beszélhetne, ha tudna. Más alkatrészeim viszont szerencsére nem égtek szénné. A fogyatékos gyerekek is partra szálltak Szigligetnél, úgyhogy túl sok esemény kikötésig nem történt. Mondjuk, azt hiszem, egy hajón jobb is így.

Keszthelyen mintegy két óránk volt. Ezt lángosozásra (nyamm!) és előre nem tervezett, de bizonyos körülmények miatt szükségessé vált fagylaltozásra és banklátogatásra fordítottuk. Erőmön felül próbálkoztam, és ennek ellenére elszomorítóan csekély mértékben sikerült elkerülnöm azokat a helyeket, ahol tavaly jártam. Ha a lelkiállapotom nem lett volna amúgy is a béka ülepe alatti mélységekben, gondolom, ettől úgyis oda vándorolt volna. Persze egyrészt már úgyis mindegy, másrészt pedig tényleg nem Keszthely tehet róla… semmiről. Szóval kár is volna rá haragudni. Csak kínos volt, hogy a viharos ég, a dörgés és a kifejezetten hideg szél is ugyanott ért utol, mint tavaly nyáron.

Szerencsés módon gond nélkül elértük a vonatot Tapolca felé (főként azért, mert emberes késése volt). Így történhetett az is, hogy Tapolcán, ahol elég hosszasan várhattunk volna a csatlakozásra, alig maradt egy óránk – közel sem elegendő a tervezett tavas barlangi csónakázásra, viszont sétálni kicsit túl sok is. Láttunk egy darab parkot, egy darab temetőt és “búfelejtő” és “lesz-vigasz” nevű kocsmákat mellette, meg egy darab közműépítést. Aztán visszamentünk a vasútállomásra rejtvényt fejteni. Nem túl izgi városnézés. Ezek után elég nagy kérdés, hogy mihez kezdjünk a holnappal. Tapolcára mentünk volna tavas barlangozni, legalábbis máig ez volt a terv. De ma ez a vizit olyannyira lehangoló volt, hogy én a magam részéről nem vágyom vissza. Na, majd meglátjuk.

Amint hazaértünk, nem is nagyon volt más vágyunk, mint lezuhanyozni és dögleni. Kicsit szomorú, hogy egész nap utaztunk, de a nap nagy részében konkrétan úton voltunk, és az égvilágon semmit sem láttunk. (Oké, gyakorlatilag semmit. Sokkal jobb.) Az időjárás is ki tudja, miféle irányt vesz, hajnalhoz képest is elég hideg van, pedig csukott zsalukkal ülök idebenn, igaz, az ablak alatt. A nap egyetlen pozitívuma, hogy elég hatékony a szappanos szúnyogcsípés-semlegesítési technikám. A hetedikes kémiakönyvemben olvastam, azt hiszem, akkoriban vettem utoljára komolyan a kémiatanulást.

Ja, és a Déli-sarkot is meghódították. Ketten is. Vagyis két turnusban összesen tízen. Mindegy, a lényeg, hogy elérték és kitűzték a zászlóikat.

Igen, kifejezetten rosszkedvű vagyok, és ez érezhető a semmitmondó beszámolómon is. És azt is tudom, hogy egyáltalán nem kellene, hiszen nincs rá különösebb okom. Csak éppen fáradt vagyok, nyúzott, a vízbe vágyom, vagy ki, sétálni egyet az éjszaka-szagú lápra, ami már az érkezésünk óta vonz. Kicsit lemerített nem csak fizikailag, de érzelmileg is ez a nap. Oké, nem a nap, hanem Keszthely.

Ráadásul még Amundsen is halott. És Scott is. És az sincs kizárva, hogy Elvis is. Én pedig a kutyának se hiányzom, tehát gyakorlatilag akár én is az lehetnék. És akkor így hajnali kettő körül még boldogtalan és morcos se legyek? Szerintem ez már pont belefér. Mert pont mindegy.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Badacsonytudomisén – negyedik nap

Expedíciónk mai napján, miután a Scott-felfedezőkkel szemben mintegy 400 km előnyre tettünk szert… nem, tudom, hogy ez egy másik történet, ami csaknem 100 évvel később játszódik, kevésbé életveszélyes, sokkal szegényebb dokumentációval bír és nagyságrendekkel kevésbé jelentékeny történelmi szempontból. Tehát nem előztem meg 400 km-re a Scott-expedíciót, és nem fedeztem fel a Déli-sarkot sem, sőt, tulajdonképp a civilizációt sem hagytam el igazán. Ezért van az, hogy vagy Amundsenről regélek, vagy sokkal kevésbé kalandos eseményekről kell beszámolnom.

A mai nap volt az, főleg a délután egy bizonyos kritikus része, amikor megcsömörlöttem a nyaralástól. Végletesen, hacsak nem véglegesen tört rám az undor, a túltelítettség meg minden egyéb kellemetlenség, ami mind azt sugallta, hogy nekem ebből a nyaralásból pont elegem van. Nem mintha haza akarnék menni, mert az aztán semmivel sem lenne jobb, kivéve talán az alvási és higiéniai feltételeket. Egyszerűen csak pont elég volt. Utoljára a másodikos osztálykirándulásomon, Szerencsen éreztem ilyent. Üldögéltem az emeleten az ablakban, jól akartam érezni magam, de valami odabenn tiltakozott, valami odabenn sírni, dühöngeni, csapkodni akart, valakit jól megütni, és elmenni valahova máshova. Talán nem véletlen, hogy nincsenek igazán emlékeim arról az osztálykirándulásról. Talán ugyanígy lesz négy év múlva az idei, badacsonyi nyaralással is. De ugyanígy elvész és a feledés homályába merül az összes olyan üdülés is, ahol jól éreztem magam. Mit számít akkor a csömör, a nyaralásundor és a magány? De azért sajnáltam magam rendesen. Aztán elmúlt.

Reggel nagy túrának indultunk, megmásztuk a Badacsonyt. Az utat meredeknek, a déli napsütést izzasztónak, a szúnyogpopulációt túl nagynak találtuk. A turistautat lekopott és viharvert jelzések, parlagfű és ál-csalán szegélyezték. Az ál-csalánt onnan lehet megkülönböztetni az igazi csalántól, hogy nem csíp, és nem csipkések a levelei, de amúgy pont ugyanúgy néz ki. Az út egyébként olyan furmányosan kanyarog, hogy aki nem eléggé szemfüles – például mi -, az teljességgel elkerüli a bazaltorgonákat, amiért tulajdonképpen felmászott az ötven fokban a hegy tetejére. Mi ugyanis elmentünk közvetlenül fölöttük, és így nem láttunk belőlük semmit. Néha az ösvényen szembejöttek mindenféle ellen-turisták, őket az alábbi kategóriákba tudom besorolni:

  •  a) közelebbről meg nem határozott mértékű szexuális kapcsolat létesítésére alkalmas helyszínt kereső fiatal párok
  • b) túlbuzgó nagyszülő(k) nem-akarok-kirándulni-menni-otthon-akarok-tévézni unoká(k) társaságában
  • c) eltévedt és a megfelelő utat kereső kirándulók

és végül, de nem utolsó sorban a városban is megfigyelhető, gyakori és ellenséges típus:

  • d) belepusztulok, ha köszönnek nekem.

Végül minden nehézség ellenére, különösebb eltévedés nélkül (hála kiváló navigációs készségeimnek, hihi), közepesen súlyos égési sérüléseket és háromjegyű darabszámú szúnyogcsípést elszenvedve visszajutottunk a kempingbe. Ahol azóta is az olvasó-döglő üzemmódban múlatjuk az időnket. Ezt az elfoglaltságot szakította meg hosszabb-rövidebb időre egy negatív tartományba vándorolt életkedvű mélypont, egy ebéd, egy balatoni szárnyas-etetés és egy rövid, estiszél-illatú séta, amelyen az első (és egyetlen) postaládáig néhány képeslap is részt vett. A szárnyasok meg a séta jók voltak.

Minden este teszünk egy hosszabb-rövidebb sétát. Az én lelkiállapotomnak kétségtelen, hogy jót tesznek, de ennél többet nem tudok róluk. Az is biztos, hogy amikor Badacsonynegyedikfaluból a 71-es főút szélén baktattunk haza, azt már csak én találtam szórakoztatónak. De hát nekem igazából mindegy, hol megyünk, csak menjünk, és érezzem a szagokat. Szeretem a nyár szagait, főleg a napsütötte rétét meg az esti szél illatát. Olyan illanó dolgok ezek, amiket nem lehet megfogni. A naplemente még a rózsaszín cukormázas felhőivel is gyönyörű, de fényképen vagy festményen giccs válik belőle. Az esti szél langyos, fűszeres illatát, vagy a napsütötte rét forró, vadvirágok aromájától terhes földszagát is lehetetlen megragadni, a pot pourri épp olyan távol áll tőle, mintha parfümnek akarnák palackozni. Abból is éppen olyan giccs lenne, mint a naplementés balatoni képeslapokból. (Na nem mintha értenék hozzá, de ezt egyszerűen tudom.) De amikor az esti szél szaga beleissza magát a hajamba, és lámpaoltás után a párnán elterülő hajamból is érzem a természetet, a valóságot, akkor egy kicsit azért elhiszem, hogy jó élni.

Holnap talán nagyobb kalandra indulunk, Keszthely vagy éppen Tapolca felé. Keszthelytől félek kicsit, talán nem is ok nélkül, ez majd kiderül. Persze arra a kérdésre, hogy van-e kifogásom Keszthely ellen, nem mondhattam, és ezért nem is mondtam mást, minthogy természetesen nincs. Miért is lenne? Csak azért, mert tavaly nyáron ott töltöttem néhány napot? Majd igyekszem elvonatkoztatni. Végső soron nem Keszthely tehet róla, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. Majd arra koncentrálok, hogy legyen mit fényképeznem, legyen miről írnom holnap ilyenkor. A regényvázlataimat úgyis hiába hoztam el, mert a fele otthon maradt. A jegyzeteim fontosabb fele nélkül úgysem tudnék hasznos haladást elérni. Úgyhogy inkább csak olvasok és nyaralok. Aktívan. És igyekszem annyira keveset gondolkozni, amennyit csak lehet. Ennyi olvasás és úszás mellett úgysem jut igazán idő másra.

Kezdek kicsit belefáradni a kemping éttermébe is. A reggeli unalmas, és éppen úgy nélkülözi a zöldségeket, mint az ebéd. Az utóbbihoz ugyan tartozik salátabár is, de az egyrészt nagyon drága, másrészt az összeállításában az az eléggé el nem ítélhető elv a fő irányadó, hogy bármelyik növényre ha elegendő ecetet locsolunk, és megfelelően hosszú ideig hagyjuk benne, saláta lesz belőle. Szerintem nem lesz. Szerintem pont ecetbe áztatott növények lesznek. A reggelihez pedig lassan ölni tudnék egy paradicsomért, egy uborkáért. Arról pedig kár is említést tennem, hogy esténként mennyire hiányzik egy bögre jó kis meleg kakaó.

Így aztán abban próbálok meg bízni, hogy ha holnap átvészeltük a reggelit, bármerre menjünk is tovább, ebédelni valahol a civilizációban fogunk. Legalábbis nagyon remélem. Mert valaminek csak kell tartania bennem a lelket.

A mai napot legjobb, ha egyszerűen elkönyveljük fiaskónak. Talán a sok szúnyogcsípés miatt túl sok mérgező anyag került a vérkeringésembe, és a káros savak felborították az idegrendszerem normális működését. Talán ezért alacsonyabb ilyen sokkal a tűréshatárom és magasabbak hasonlóan sokkal az igényeim a szokásosnál. Talán majd holnap minden más lesz.

Jut eszembe, nem tudja valaki, ki vagy mi az a Ranolder? Errefelé utcát és keresztet is neveztek el róla. Eddig két tippünk van, vagy egy ember, vagy egy szőlőfajta. Szerintem ember. Majd kiderül. Ha egyszer innen élve hazajutok, majd elolvasom az internetben.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!