Senbazuru még egyszer

Egyszer korábban született már egy bejegyzés a madaraimról, igaz,  csak képekben. Nemcsak azért volt így, mert szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy hihetetlenül jól néznek ki, no meg ismerjük a képek és szavak mondanivalójának arányszámait, hanem azért is, mert nem tudtam pontosan, mit mondhatnék el róluk. Itt lógnak a szobámban már néhány hónapja, lassan annyira megszokom már őket, hogy fel se tűnnek, és még mindig mindig nem egészen értem, mi történt.

Van ez a legenda, vagy hiedelem, vagy a jó ég tudja, miféle dolog Japánban. Tudvalevőleg a daru arrafelé szent állat (ahogy a sárkány és a teknős is, legalábbis a Wikipedia ezt állítja, és megmondom őszintén, hogy ennél bizony nem jártam alaposabban utána.) Azt már csak én gondolom, hogy ez lehet az oka annak, hogy a klasszikus daru az origami egyik legősibb és legtökéletesebb figurája.

(Kis kitérő a daruhajtogatásról: alapvetően kétféle darut hajtogatnak. Vannak még mindenféle más típusok is, fészkelő daru és sok más, ezek hol egyiknek, hol másiknak a  variációi. Az egyik a klasszikus daru, a másik a repülő daru, amelyik a farka húzogatására csapkod a szárnyaival. A klasszikus nem csapkod, viszont gömbölyű (is lehet) a háta és nagyon finom és elegáns a külseje, jó ránézni. Nagyon sokáig nem így gondoltam, és rossz időszakaimban tonnaszámra hajtogattam a repülő darvakat. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy Senbazuru egyáltalán létezik, de meglepő módon öntudatlanul is csaknem ugyanerre a célra használtam a daruhajtogatást.)

A legenda azt tartja, hogy aki meghajtogat ezer darvat (bemutatja ezt az áldozatot a totemnek) ahhoz ellátogat a Tsuru (a szent madár), és teljesíti egy kívánságát. Ez a kívánság többnyire hosszú élet vagy egészség/gyógyulás. Emellett nagyon erős talizmán is egy ilyen ezer (vagy ezeregy) daruból álló installáció, szerencsét és boldogságot hoz arra a házra, ahol kifüggesztik. Éppen ezért szokás friss házasoknak vagy újszülötteknek ajándékozni. Egyes japánok állítólag a templomok elé, a szabad ég alá akasztják ki a magukét, és ahogy az elemek lassanként elbontják a papírt, a kívánság fokozatosan valóra válik.

Egyáltalán nem akartam kívánni. Vagyis nem tudtam, hogy akarok-e. Egyszerűen jó ötletnek tűnt belevágni. Kíváncsi voltam, meddig jutok vele, van-e bennem elegendő kitartás hozzá. Kiderült, hogy van.

Akit a technikai részletek érdekelnek, annak azt is elárulom, hogy 48 nap telt el az első és az utolsó darab elkészülte között, és ebbe beleesett a londoni utazásom is, ahová nem vittem magammal papírt. Ezeregy darab 7×7 centis négyzetet hajtogattam el, ez a levágott hulladékokkal együtt, jó közelítéssel öt négyzetméter (javarészt karácsonyi) csomagolópapír. Az első napokon még körülbelül öt percre volt szükségem egy daru meghajtogatásához, a végén már nem egészen kettő perc alatt elkészült egy.

A nem technikai részletek már közel sem ennyire világosak.

Ezer darut elkészíteni nagyon sokáig tart, és elég unalmas is. A figura éppen annyira bonyolult, hogy lehessen automatikusan hajtogatni, de azért oda kelljen rá figyelni. Ha csak a füleddel tévézel, akkor még csak-csak sikerül, ha a szemeddel is, akkor már nem biztos. Ez azt eredményezi, hogy nagyon sok idődet töltöd azzal, hogy a kezed jár, de az agyadnak nincs feladata, következésképpen az is elkezd járni. És mi máson is járna, mint azon, hogy mit is kellene kívánni.

És valahol út közben egyszer csak eljutottam arra a felismerésre, hogy nincsenek jó kívánságok. Vannak túlságosan is banális dolgok, amikre kár is volna elpazarolni ezt az óriási lehetőséget, és vannak túlságosan nagy dolgok is, amikről nem tudtam elhinni, hogy akár a szent daru képes lenne megvalósítani. (Egészen konkrétan a nagymamámra gondolok.) A hatszázadik daru után már megszilárdult az elhatározásom, miszerint nem használom fel a kívánságomat. Ha szerencsét és boldogságot hoz a házra, nekem az is pont jó lesz. És ha még azt sem, csak szépen szálldosnak a huzatban, még az is jó lesz.

Ennyiben maradtam. Miután elkészültek, közel egy hónapig pihentek a kis tarka madárkáim két hatalmas cipősdobozban. Várták a dolgok jobbra fordulását, vagy ha úgy tetszik, akkor azt, hogy kitaláljam, hova kerüljenek. Amikor aztán elhatároztam magam és bevásároltam a szükséges készségeket, felfűztem és felfüggesztettem őket a könyvespolcom elé.

82 nap telt el a kezdetektől, mire mindannyian szárnyra kaptak. Szép hosszú idő.

És ami ezután történt, azt kicsit félve írom le, mert magam sem tudom, hogy elhihetem-e. Talán emlékszel, mit összeaggódtam mielőtt elmentem volna Berlinbe Paul Simon-koncertre. Mi lesz, ha rossz lesz az idő? Mi lesz, ha elmarad? Azt hiszem, hogy ennyire kétségbeesetten nem sok dologra vágytam életemben.

És egy ideje azt gyanítom, hogy hiába nem kívántam szándékosan, azaz nem mondtam ki még magamban sem, hogy “Kedves kis darvacskáim, ezt és ezt szeretném”, ők mégis meghallották ezt a mindennél nagyobb akarást.

Tudjátok, mi történt aznap Berlinben?

Egész nap nagyon ronda idő volt: felhős, borús, fülledt, egyértelműen viharra álló. Félig önkívületben indultam el a Zitadella felé, és minden porcikámmal próbáltam felkészülni rá, hogy éppen úgy, mint három éve Kismartonban, most is át lesznek ragasztva a plakátok mindenféle vastag fekete betűkkel szedett német nyelvű szöveggel, aminek bár nem értem a szavait, mégis pontosan tudom, hogy mit jelent. Amikor kijöttem a metróaluljáróból, vastag, szürke felhők ültek az égen.

És ahogy elindultam, szél kerekedett, és a felhők szélsebesen megindultak. Ha nem a saját szememmel látom, azt mondom, hogy kicsit túlzásba vitték az animációt. De a felhők szépen félretorlódtak az útból, és tíz percen belül sütött a nap. Beragyogta azt a hatalmas Paul Simon plakátot, amire keresztben egy vastag fekete betűkkel szedett címkét ragasztottak.

Tudod-e mi állt rajta?

"Tonight!!!"

Aznap nem gondoltam a darvaimra, és még jó darabig utána sem. De egyszer csak felismertem, hogy ők voltak, olyan bizonyossággal, ami még a mindenféle spiritualitásban szkeptikus önmagamat is le tudta teperni. Azóta ahányszor rájuk nézek, mosolyognom kell. És egy kicsit sírnom is. De csak úgy, boldogságosan.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Vonaton #2

Onnan lehet megkülönböztetni a civilizált országok vonatait a nem civilizált országok vonataitól, hogy az előbbin rendelkezésre állnak remek konnektorok, amelyekről a kedves utasok üzemeltethetik laptopjukat.

Igaz, mint a kalauz volt szíves figyelmeztetni, erre csak azoknak a kedves utasoknak van lehetősége, akik igényüket a jegyvásárláskor jelezték. Azok, akikben fel se merült, hogy ilyesmi létezik, csak drukkolni tudnak, hogy bírja az akkumulátor, ha nem is Drezdáig, de valameddig.

Legalább addig, amíg összeszedem a gondolataimat. Nem állítanám, hogy könnyen megy.

Azt hiszem, Berlin kegyes volt hozzám. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb fennakadások, de maradandó kár nem esett. Ezek a bizonyosak is többnyire vagy abból adódtak, hogy nem beszélek németül (bár meglepően sokat értek), és még ha azt is akarom mondani hogy “Danke” a számon akkor is “thank you” jön ki, vagy pedig abból, hogy a berliniek természetüknél fogva barátságtalanok. Kellemesen üdítő élmény egyébként, hogy nem erőködnek kedvesnek lenni, ha nem akarnak maguktól.

Kellemesen üdítő, ami nem tévesztendő össze a kellemessel.

És ha esetleg sorba kell állni, a németek abszolúte nem angolok. Tolakszanak. És tehetségesek benne. Továbbra sem kívánok a koncertemről értekezni – az az enyém, és kész -, de azt azért elárulom, hogy a második sorban kezdtem, és a végére valamiképp a nyolcadikba torlódtam. (Bezzeg ha az elsőben állok, kapaszkodhattam volna a korlátba, akkor aztán német legyen a talpán, aki félrelök, de hogy ez miért nem így történt, az már egy másik történet, melynek elbeszélésre már alkalommal kerül majd sor, már ha kerül egyáltalán.)

És azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon Berlinnek tényleg nincs személyisége, vagy csak nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy megismerjem. Akárhogy is, a kedvemben igyekezett járni, ha ez a lakóiról nem is mondható el, mi kellhetne még?

Igazából mindez lényegtelen. Amiért jöttem, azt megkaptam. Minden más pedig már csak ráadás. Még az időjárás is kitett magáért (életemben nem idegeskedtem még ennyit esőn, de hát akit egyszer megmart a kígyó, ugye.)

Amiért jöttem, azt megkaptam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Paul Simon @ Berlin

Ugye nem gondoltad komolyan, hogy el fogom mesélni? Akkor mi maradna belőle nekem?

Kategória: Nézegetős | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Vonaton #1

Hálókocsival utazni három idegen emberrel, jobb szó hiányában kalandos. Készültem könyvekkel, hátha szükség lesz rá, hiszen mit csináljon az ember lánya hosszú órákon át idegenek között? Lehetne éppen aludni is, de hát annak az időpontja azoktól a bizonyos idegenektől is függ.

Ezek az idegenek elmondták, hogy ők is jobban szeretnek fent aludni, mint lent, és hogy a jegypénztáros néni volt a furcsa, amikor kiakadt, hogy fölső ágyat kértem.

És ha csak ez került volna szóba! De nem, az egyik fiatalember igen lelkes és méginkább beszédes volt, és igyekezett szóval tartani bennünket: rajta kívül ketten voltunk fiatal lányok, és Pozsonyban csatlakozott egy középkorú úr, de akkor már elég késő volt, és hamarosan elküldtek megkeresni a kalauzt, hogy nyissa le az ágyakat, tudniillik négyünk közül csak én beszéltem magyarul, ami az egyetlen nyelv, ahogy a nemzetközi vonatot kísérő személyzet beszél.

Nem hazudom, hogy életem legpihentetőbb éjszakáját töltöttem a Metropol EuroNight vonaton, de jobban aludtam, mint amire számítottam, és ez is valami. És persze jó korán felébredtem – valami marhaságot álmodtam éppen, úgyhogy nem volt nagy veszteség -, és így szerencsésen még pont elcsíptem a nem bolond utastársamat a folyosón. Egy kellemes fél órát beszélgettünk, javaslatokat tett, hogy mit nézzek meg mindenképp Drezdában, és elmesélte, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején ő is volt egyszer egy Paul Simon koncerten Hamburgban, és hogy az milyen nagyon jó volt, és hogy nyugodjak meg. Elmeséltem neki, hogy egyes források szerint csak akkor maradna el a koncert, ha kiárad a Spree és az egész város víz alá kerül, ő pedig rávágta, hogy akkor is megtartják.

Ezen felül? Nem sok. Igyekeztem felfogni a berlini közlekedést (nem nagyon látok különbséget az U-Bahn és az S-Bahn között, de majd nyitva tartom a szemem, hátha rájövök), és eljutottam a szállásomra (ami a másik oldalán van az utcának, mint ahol a Google Street View segedelmével megtaláltam), ahol ráadásul minden környező üzletben temetkezési vállalkozó van. Ez nem kevéssé bizarr, ugyanis hatalmas berendezett kirakatok vannak, ízlésesen elhelyezett koporsókkal.

Internet a szobában nincs – a második emeleten állítólag még van jel, de a harmadikon már nincs -, úgyhogy most lenn ülök a társalgóban, és hamarosan nekiindulok.

Valaminek.

Felfedezem ezt a várost, vagy ilyesmi.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!