Harmadik típusú találkozás

Találkoztam két ufóval, ráadásul fényes nappal, és még csak nem is kerestem őket. Na jó, talán nem is voltak ufók, talán csak középiskolás lányok voltak, de a fényes nappal és a nem kerestem őket azért igaz. Na jó, talán már inkább késő délután volt, mint fényes nappal. De akkor sem kerestem őket.

A Tescóból jöttem hazafelé gyalog, mert elment az orrom előtt a busz, és nem volt kedvem várni egy következőt, mert meglehetős ritkasággal járnak. Mintegy 5-6 kilónyi cuccot cipeltem hegynek fel nagyjából 15 percen át hegynek fel. Nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, nem elviselhetetlen fizikai megterhelés, vagy ilyesmi, csak próbáltam bemutatni a körülményeket.

És mikor már majdnem itthon voltam, csurgott rólam a víz, és vigyorogtam magamban valamin a töküres utcán, szembejöttek velem az ufók. Rám néztek, aztán összenéztek, aztán röhögtek egy jót, majd tökéletes időzítéssel énekelni kezdtek:

Miért mondjátok nekem,
nem vagyok én ilyen

Általános kurrens könnyűzenei műveltségemnél már csak általános kurrens magyar könnyűzenei műveltségem gyatrább, így itt még nem tudtam, hova tart a vicc, csak azt tudtam, hogy rajtam fog csattanni. És tényleg, két ütemnyi szünet után, mikor pont elmentek mellettem, két oldalról énekelték a fülembe a következő sort:

“Túl szexi lány.”

Akár még rosszul is érezhettem volna magam tőle. Pár évvel ezelőtt minimum bőgtem volna rajta. Most csak elszomorodtam, és még csak nem is magam miatt, hanem miattuk. Ugyanis képtelen vagyok megérteni, hogy mikor valaki ilyesmit csinál egy idegen emberrel (de ha ismerőssel, azt se). Mert mi is motiválja? Az a célja, hogy a másik rosszul érezze magát? Nyilván. De miért? Attól érzi magát erősebbnek, okosabbnak, szebbnek? Ha igen, hát ez bizony szomorú.

És aztán, mikor már hazaértem, és megszabadultam a dögnehéz hátizsákomtól, bepakoltam mindent a hűtőbe, konyhaszekrénybe, polcra, és egyéb helyekre, ahová valók, tovább gondolkodtam.

Azon például, hogy mégis, ki akar szexi lenni, amikor egy tonna cuccot cipel haza a bevásárlásból?

Meg azon is, hogy miből gondolja két csitri, hogy én mondjuk pont nekik akarok tetszeni?

Aztán azon is, hogy ki dönti el, hogy kicsoda és micsoda szexi? És ez vajon univerzálisan leírható jelző?

Létezik egy “szexi kódex” a világban, aminek mindenkinek kutya kötelessége megfelelni, akár jól érzi magát abban a szerepben, akár nem? Egy olyan szabványgyűjtemény szerepekből, ruhákból, sminkből, frizurából és ki tudja még mi mindenből, amihez ezek a lányok, akik úgy érezték, van jogalapjuk engem kigúnyolni, sokkal jobban értenek nálam?

Nem hiszem. Lehet, hogy van egy általános “szexi kódex”, ha nem is univerzális, de többségi. De miért kéne nekem megfelelni ennek a többé-kevésbé homályos és bizonytalan vonalakkal meghatározott képnek? Miért ne lehetnék olyan, amilyen vagyok, és amilyen lenni szeretek?

Az a sejtésem, hogy senkinek sem lenne szabad azon erőlködni, hogy olyan legyen, amilyen nem tud lenni. Ha én igyekeznék olyan szexi lenni, amilyennek ezek a lányok gondolják… talán képes lennék rá, de nagyon ostobán érezném magam közben. De a helyzet a következő: ha valakinek – bárkinek – tetszeni akarok, akkor azt szeretném, ha azért tetszenék neki, amilyen valójában vagyok, nem pedig azért, amilyen szerepet megpróbálok eljátszani a kedvéért, amilyennek hazudom magam.

Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék olyan hapsival összeállni, akinek a kedvéért másnak kellene lennem, mint ami belőlem fakad. Variáció ez ugyanarra a témára, hogy hol ismerkedjenek ma a fiatalok, ha nem akarnak Interneten, mert azt kockázatosnak találják, és nem szeretnek szórakozóhelyekre járni, mert nincs kedvük olyasvalakibe beleszeretni, aki viszont szeret. Hiszek viszont az őszinteségben.

Úgyhogy őszintén megvallom, hogy nem, nem vagyok szexi lány. És nem is akarok az lenni, mert ha nem is vagyok egészen elégedett azzal, aki vagyok, nem ez az aspektus az, amin változtatni szeretnék.

És ha ez annyira különleges és szokatlan, és irreális, és abnormális és aberrált, abban az esetben valóban harmadik típusú találkozásról volt szó ma délután. Csak úgy tűnik, hogy én voltam a földönkívüli.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

2006.07.30.

Az ilyesmi vagy csak velem történik, vagy mindenki más letagadja. Történetesen utazom haza békésen a metrón, keresztbe tett lábakkal, ölemben a hátizsákom, olvasok. Egyszer csak valaki belerúg a talpamba. De úgy erőből, rendesen. Nem baj, gondoltam, hogy véletlen. Aztán a harmadik-negyedik rúgásnál kezdtem gyanakodni. Szemben velem, természetesen, négy ifjú hím terpeszkedett, és őket szórakoztatta fölöttébb az én rugdosásom. Megkértem őket, tőlem telhetően udvariasan, és ténylegesen higgadtan, hogy ezt talán esetleg fejezzék be MOST. Mondták, hogy jó, és hogy bocs. Aztán tíz másodperc múlva kezdték elölről. És nem értem, miért. Nem értem, hogy miért engem. És nem értem, hogy miért is nem kapják be, és miért is nem akad a torkukon, és miért is nem fulladnak meg egytől egyig.

Annyira azt hittem, hogy ha egyszer végre kiöregszem az iskolából, akkor az ilyen balfaszságok megszűnnek! És nem szűnnek meg. Az ilyenek sosem szűnnek meg. De én nem értem, honnan veszik a bátorságot, hogy vadidegeneket rugdossanak a metrón, hogy miféle erkölcsi tartás van ezekben, és hogy mégis, mi a franc alapján szúrnak ki pont engem. Egyedül azért nem vágtam őket pofon, mert nem tudok nagyot ütni.

És vajon mégis, miért kell átjönni utánam a másik metrókocsiba, és miért kell ott leszállni a metróról, mint nekem, és miért kell a mozgólépcsőn is mögöttem állni, ott is rugdosódni, mint Zsoltika az óvodában, és hazáig követni? És miért engem? És miért ilyen baromságok? Most mit csinálhatnék, jelentsem fel őket zaklatásért? Miért?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!