Nem tudom, mihez kezdjek magammal. Nem konkrétan most, ebben a szent pillanatban, hanem úgy általában.

Jobb és rosszabb napjaim váltakoznak, ami nem nagy meglepetés, hiszen mindig is így volt, de belépett egy ismeretlen az egyenletbe. Fogalmam sincs róla, hogy mikor mitől van rossz kedvem (a jó annyira nem zavar), és nem is tudok felülemelkedni rajta. Semmi ráhatásom nincs. Mintha nem is belőlem származna, mintha nem az én gondolataimat gondolnám ilyenkor.

Idegen vagyok magamnak, és túlságosan gyakoriak kezdenek lenni a rossz napok. Nem szeretek arra gondolni, hogy talán ez már “az”, hogy is lehetne, mikor már harmadik napja nem fuldoklom?

Ha allergiás lennék, és azzal szembesülnék, hogy vannak jobb és rosszabb napjaim, van, amikor nagyon szenvedek, és van, amikor kevésbé, akkor azt tanácsolnám magamnak, hogy menjek orvoshoz, és egyeztessek vele valami megoldást a rosszabb napokra.

Csakhogy semmi kedvem újra nekimenni a terápiának, antidepresszánsoknak, hangulatjavítóknak. Úgyhogy inkább  kivárom, amíg alacsonyabb lesz a pollenkoncentráció.

Odakinn hideg van és esik az eső. Idebenn fülledt meleg van, és penetráns bűz terjeng, aminek még nem sikerült megtalálnunk a forrását az elmúlt napokban. Szívem szerint szellőztetnék, de egész nap nyitva volt minden ablak, és az sem segített.

Nem tudom, van-e köze a macskám vadászszenvedélyéhez. Hozott már haza hiányos állatokat. Tegnap egy fejetlen madarat hozott nekem, és kedvesen leejtette a lábam elé, és hiába ordítoztam vele, hogy azonnal vigye el innen. Végül egy nejlonzacskóval szabadultam meg a megcsonkított tetemtől, a macskám szemrehányó tekintetétől kísérve. Most igyekszem elhitetni magammal, hogy az epizód meg sem történt, és a büdösség biztos nem dögszag.

De mindez eltörpül a vihar mellett, ami a fejemben tombol. Mást se teszek, mint próbálom a gondolataimat elhallgattatni, kerül amibe kerül. Ma újabb sütésbe (azt megelőzően vásárlásba, azt megelőzően cipő-szárazsági ellenőrzésbe) fojtottam belső hangjaimat. Emellett néztem Disney csatornát, hallgattam és énekeltem Paul Simont olyan hangosan, ahogy csak bírtam, és végeláthatatlanul kattogtattam az egeremet.

Nem segített.

Egy idő után mindig előbukkan a mélységből (már amennyiben mélységnek nevezhetem azt a felszínt, amelyiket megpróbálom elfojtani azzal, hogy nehéz paplanokat dobálok rá) a félsz. Az utolsó napjaimat járom, és ehhez minden bátorságomra szükségem van, mert nagyon nem szeretem a végleges helyzeteket, és a változásokat. Jó tudni, hogy van bennem egy másik én, aki kritikus helyzetekben előmerészkedik. Ő volt az, aki egy hónappal ezelőtt felmondott, és ő az, aki hisz benne, hogy amint akarok munkát találni, fogok is. Ő veszi át az irányítást mindannyiszor, amikor én inkább bebújnék az asztal alá.

Ott ugyanis olyan kicsi a hely, és olyan sötét van, és annyi a porcica, hogy senki se akar utánam jönni.

Csak a gondolatok.