A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
#822
Nagyon utálom, amikor rossz vége van az aznapi epizódomnak. Ennél csak azt utálom jobban, amikor vigasztalásul megnézem a következőt, és annak is rossz vége van.
Gyilkielmi, avagy sorozatfüggő
Nem, sajnálom, az, hogy mi a bejegyzés címe, nem vita tárgya, és nem kommentálható. Még a rossz poén sem, a sorozat- előtag kettős jelentéséről. Semmi. Nálunk a sorozatokat így hívják, és kész. Volt a Szülifeli, mostanában meg van a Rexi és a Gyilkielmi. Kinek-kinek a magáé. Így hívják, tegyük túl magunkat rajta.
Mostanában nagyjából egész nap képes lennék sorozatot nézni – igen, a Gyilkielmit, de megígérem, hogy ezt nem mondom már túl sokszor, van róla sejtésem, hogy milyen borzalmasan hangzik -, és nem is tudom, miféle erkölcsinek tűnő érzék vagy józan ész tart csak tőle vissza. Talán valami utolsó morzsányi értelem mondja, hogy pont elég a heti öt (jövő héten csak négy, hétfőn nincs, hüpp) epizód, amit fölveszek a tévéből.
Tudom, valahogy mindig késve érnek el hozzám a dolgok. Már hat-nyolc éve mondják, hogy készülnek jobb, intelligensebb sorozatok, amik az újfajta társadalmakban élő újfajta embereknek szólnak, meg ilyenek. Valahogy akkor kimaradt az életemből. Most belekerült.
Mindegy. Nem számít az egész, ahogy az se számít, hogy pár hete majdhogynem konkrétan ekörül forog az életem. Beütemezem a napjaimba azt a negyven percnyi fénypontot, amikor leülök a tévé elé. Komolyan kínos.
És méginkább kínos, hogy annyira még csak nem is jó. Mármint jó, persze, sokkal jobb, mint amire számítottam, meg ilyenek. És akadnak jó epizódok, csak egyre ritkábban. És azok a megoldások, amik az elején nagyon tetszettek – az érdekes vágások, amikor a kezükben van egy fénykép a helyszínről, és ráközelít a kamera, és egyszer csak benne vagyunk a képben, és belesétálnak, vagy amikor felvázolják a profilt, és hirtelen eltűnik mögülük a háttér, és felvillan az, amiről beszélnek – is egyre ritkábbak. Eleinte még megvolt minden szereplőnek a maga megközelítése, a maga furcsaságai, a maga gondolkodásmódja, és ez már az első évad végére lekopott, annyi maradt belőle, hogy Morgan rúgja be az ajtókat és Gideon néz bánatosan a kamerába. Eltűnt a sakkozás, a szerepjáték, eltűntek a karakterek a szereplők mögül. A szövegek nem személyre szabottak, felcserélhető, hogy mit ki mond.
És egyre több és hosszabb a véres közeli kép. És egyre hülyébbek a bűntények. Néha meg se értem, mi történt. És baromi sok az ismétlődés. És bár a szinkron kivételesen egyáltalán nem pocsék – a szinkronszínészek nem akarják túljátszani a látható színészeket, hanem kellemesen és ügyesen egészítik ki őket, és ilyet ritkán tapasztalok -, a fordítás viszont sokszor igen. Nem értek a filmfordításhoz, valószínűleg nagyon pocsék is lennék benne, nem tudok szótagot számlálni, meg ilyenek, de tény és való, hogy sokszor a magyar szövegből nem derül ki számomra, hogy mi történt. Aztán megnézem a neten az adott epizód eredeti nyelvű idézeteit, és abból egyértelműen kiderül. Aztán vannak következetlenségek is, egyes szereplők egyes epizódokban tegeződnek, máskor magázódnak, aztán megint tegeződnek. Arról nem is beszélve, hogy a poénokat nagy hatékonysággal sikkasztják (vagy sikálják?) el, nyomuk se marad.
Ráadásul Greenaway már le is lépett, Gideonnak pedig – akit amúgy nagyon kedvelek – szintén meg vannak számlálva az epizódjai. És ez még akkor is bánt, hogyha állítólag Rossi is jó fej.
Tulajdonképp még ennek ellenére is élvezem kicsit. Szoktam örülni, amikor elkapják a gyilkost a végén, kicsit helyreállítják az egyensúlyt a világban. És azt is szeretem, hogy már sok évad lement, én meg az elején tartok, és előre el tudom olvasni, hogy milyen szörnyűségek fognak történni, és nem kell a sokkot is elszenvednem, elég csak úgy nézni, hogy már tudom, mi történik. Ez az egyik jó benne.
A másik jó meg Reid. És nem kell cikizni érte. Az van, hogy Reid szerethető. És ez a kulcsszó. Reidet pont azért szeretem, mert szerethető, és ez közel sem annyira banális, mint amilyennek hangzik.

Dr. Spencer Reid via Muchacha10
Dr. Spencer Reid, aki tudja, hogyan kell helyesen zoknit hordani, aki kávéval issza a cukrot, akinek mindig mindenről eszébe jut valami, amit olvasott valahol, és teljesen bizarr megjegyzéseket tud tenni, azt a bizonyos fajtát, amitől társaságban amolyan kellemetlen csönd szokott támadni. Alapvetően egy társasági együttműködésre teljesen alkalmatlan valaki, aki baromi intelligens, nagyon hasznos, és ha igazi ember lenne, nagyon elviselhetetlen volna. De valahogy a figura szerethető. Mindezek ellenére szerethető. És a kollégái szeretik is. (A rajongókról nem is beszélve. A Reid-rajongó lányok félelmetesek. Tele van velük az internet. Brr.)
Még a Spencereknek is megvan valahol a helyük a világban, ahol jó helyen vannak. És ez nagyon klassz. Ez tetszik talán a legjobban az egészben. Meg persze az, hogy cuki. (Reid. Nem a sorozat.)
De még így se tudom, meddig fogok kitartani mellette. (A sorozat mellett. Nem Reid mellett. Azt tudom.) Igazából az bosszant, hogy tudnak jó epizódokat csinálni, időről időre van is egy, de többnyire mégsem ez a jellemző. Egyelőre (második évad eleje) tűröm. Aztán ha folytatódnak megkezdett egyszerűsödési és unalmasodási tendenciák, és még ennél is jobban leköszörülik a szereplőket, akkor lehet, hogy felhagyok vele.
És majd találok valami mást, ami szolgáltathat napi negyven perc örömet.
Most komolyan
Ha egy elhagyatott, kivilágítatlan úton hajt hazafelé késő éjszaka, és meglátsz egy elhagyatott terepjárót, mi a csodáért áll meg körülnézni?
Ha ott áll üresen az a pajta, csak a nyitott deszkaajtó lengedezik baljóslatúan, mi a csodáért érzi úgy, hogy be kell mennie?
Ha már a filmzenéből is hallani, hogy ő a gonosz, mi a csodáért áll szóba vele?
Miért megy oda? Miért nem kapcsolja föl a lámpát, amikor hazaér? Miért egyezik bele?
Komolyan, hát nincs ezekben semmi életösztön? Nem tudják, milyen sorozatban kaptak epizódszerepet? Nem olvasták a forgatókönyvet? Nem tudják, hogy meg fognak halni?
Kiakasztanak a bűnügyi sorozatok, az a helyzet. Nagyon.