#822

Nagyon utálom, amikor rossz vége van az aznapi epizódomnak. Ennél csak azt utálom jobban, amikor vigasztalásul megnézem a következőt, és annak is rossz vége van.

Kategória: Két mondat | Címke: | Hozzászólás most!

Gyilkielmi még egyszer (már megint)

Így a harmadik évad első harmadában a következő dolgokat gondolom:

  • Hiányzik Gideon. És amikor Rossi levette a nevét az ajtóról, az nagyon rossz volt.
  • Viszont Elle közel sem hiányzik annyira, mint hittem.
  • Örülök, hogy egy-két jellegzetes részlet visszajött, amióta legutóbb hiányoltam őket.
  • Prentiss magyar hangja rettentően idegesítő.
  • Egyre rosszabbul viselem a poénokat módszeresen kiirtó fordítást.
  • Nagyon sokszor gondolom azt, hogy “ne nyisd ki az ajtót” és hogy “ne menj be”, és hogy “ne állj szóba vele”.
  • Ennél többször már csak azt szoktam gondolni, hogy “ó basszus!”
  • A valóságban is mindenhol sorozatgyilkosokat látok.
  • Hajlandó vagyok nagyon sajnálni a brutális bűnözőket mindazért, amit elkövettek ellenük, és amitől ilyenek lettek, de azért sokkal-sokkal jobban sajnálom az áldozataikat.
Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Gyilkielmi, avagy sorozatfüggő

Nem, sajnálom, az, hogy mi a bejegyzés címe, nem vita tárgya, és nem kommentálható. Még a rossz poén sem, a sorozat- előtag kettős jelentéséről. Semmi. Nálunk a sorozatokat így hívják, és kész. Volt a Szülifeli, mostanában meg van a Rexi és a Gyilkielmi. Kinek-kinek a magáé. Így hívják, tegyük túl magunkat rajta.

Mostanában nagyjából egész nap képes lennék sorozatot nézni – igen, a Gyilkielmit, de megígérem, hogy ezt nem mondom már túl sokszor, van róla sejtésem, hogy milyen borzalmasan hangzik -, és nem is tudom, miféle erkölcsinek tűnő érzék vagy józan ész tart csak tőle vissza. Talán valami utolsó morzsányi értelem mondja, hogy pont elég a heti öt (jövő héten csak négy, hétfőn nincs, hüpp) epizód, amit fölveszek a tévéből.

Tudom, valahogy mindig késve érnek el hozzám a dolgok. Már hat-nyolc éve mondják, hogy készülnek jobb, intelligensebb sorozatok, amik az újfajta társadalmakban élő újfajta embereknek szólnak, meg ilyenek. Valahogy akkor kimaradt az életemből. Most belekerült.

Mindegy. Nem számít az egész, ahogy az se számít, hogy pár hete majdhogynem konkrétan ekörül forog az életem. Beütemezem a napjaimba azt a negyven percnyi fénypontot, amikor leülök a tévé elé. Komolyan kínos.

És méginkább kínos, hogy annyira még csak nem is jó. Mármint jó, persze, sokkal jobb, mint amire számítottam, meg ilyenek. És akadnak jó epizódok, csak egyre ritkábban. És azok a megoldások, amik az elején nagyon tetszettek – az érdekes vágások, amikor a kezükben van egy fénykép a helyszínről, és ráközelít a kamera, és egyszer csak benne vagyunk a képben, és belesétálnak, vagy amikor felvázolják a profilt, és hirtelen eltűnik mögülük a háttér, és felvillan az, amiről beszélnek – is egyre ritkábbak. Eleinte még megvolt minden szereplőnek a maga megközelítése, a maga furcsaságai, a maga gondolkodásmódja, és ez már az első évad végére lekopott, annyi maradt belőle, hogy Morgan rúgja be az ajtókat és Gideon néz bánatosan a kamerába. Eltűnt a sakkozás, a szerepjáték, eltűntek a karakterek a szereplők mögül. A szövegek nem személyre szabottak, felcserélhető, hogy mit ki mond.

És egyre több és hosszabb a véres közeli kép. És egyre hülyébbek a bűntények. Néha meg se értem, mi történt. És baromi sok az ismétlődés. És bár a szinkron kivételesen egyáltalán nem pocsék – a szinkronszínészek nem akarják túljátszani a látható színészeket, hanem kellemesen és ügyesen egészítik ki őket, és ilyet ritkán tapasztalok -, a fordítás viszont sokszor igen. Nem értek a filmfordításhoz, valószínűleg nagyon pocsék is lennék benne, nem tudok szótagot számlálni, meg ilyenek, de tény és való, hogy sokszor a magyar szövegből nem derül ki számomra, hogy mi történt. Aztán megnézem a neten az adott epizód eredeti nyelvű idézeteit, és abból egyértelműen kiderül. Aztán vannak következetlenségek is, egyes szereplők egyes epizódokban tegeződnek, máskor magázódnak, aztán megint tegeződnek. Arról nem is beszélve, hogy a poénokat nagy hatékonysággal sikkasztják (vagy sikálják?) el, nyomuk se marad.

Ráadásul Greenaway már le is lépett, Gideonnak pedig – akit amúgy nagyon kedvelek – szintén meg vannak számlálva az epizódjai. És ez még akkor is bánt, hogyha állítólag Rossi is jó fej.

Tulajdonképp még ennek ellenére is élvezem kicsit. Szoktam örülni, amikor elkapják a gyilkost a végén, kicsit helyreállítják az egyensúlyt a világban. És azt is szeretem, hogy már sok évad lement, én meg az elején tartok, és előre el tudom olvasni, hogy milyen szörnyűségek fognak történni, és nem kell a sokkot is elszenvednem, elég csak úgy nézni, hogy már tudom, mi történik. Ez az egyik jó benne.

A másik jó meg Reid. És nem kell cikizni érte. Az van, hogy Reid szerethető. És ez a kulcsszó. Reidet pont azért szeretem, mert szerethető, és ez közel sem annyira banális, mint amilyennek hangzik.

via Muchacha10 @ deviantART

Dr. Spencer Reid via Muchacha10

Dr. Spencer Reid, aki tudja, hogyan kell helyesen zoknit hordani, aki kávéval issza a cukrot, akinek mindig mindenről eszébe jut valami, amit olvasott valahol, és teljesen bizarr megjegyzéseket tud tenni, azt a bizonyos fajtát, amitől társaságban amolyan kellemetlen csönd szokott támadni. Alapvetően egy társasági együttműködésre teljesen alkalmatlan valaki, aki baromi intelligens, nagyon hasznos, és ha igazi ember lenne, nagyon elviselhetetlen volna. De valahogy a figura szerethető. Mindezek ellenére szerethető. És a kollégái szeretik is. (A rajongókról nem is beszélve. A Reid-rajongó lányok félelmetesek. Tele van velük az internet. Brr.)

Még a Spencereknek is megvan valahol a helyük a világban, ahol jó helyen vannak. És ez nagyon klassz. Ez tetszik talán a legjobban az egészben. Meg persze az, hogy cuki. (Reid. Nem a sorozat.)

De még így se tudom, meddig fogok kitartani mellette. (A sorozat mellett. Nem Reid mellett. Azt tudom.) Igazából az bosszant, hogy tudnak jó epizódokat csinálni, időről időre van is egy, de többnyire mégsem ez a jellemző. Egyelőre (második évad eleje) tűröm. Aztán ha folytatódnak megkezdett egyszerűsödési és unalmasodási tendenciák, és még ennél is jobban leköszörülik a szereplőket, akkor lehet, hogy felhagyok vele.

És majd találok valami mást, ami szolgáltathat napi negyven perc örömet.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 2 hozzászólás

Most komolyan

Ha egy elhagyatott, kivilágítatlan úton hajt hazafelé késő éjszaka, és meglátsz egy elhagyatott terepjárót, mi a csodáért áll meg körülnézni?

Ha ott áll üresen az a pajta, csak a nyitott deszkaajtó lengedezik baljóslatúan, mi a csodáért érzi úgy, hogy be kell mennie?

Ha már a filmzenéből is hallani, hogy ő a gonosz, mi a csodáért áll szóba vele?

Miért megy oda? Miért nem kapcsolja föl a lámpát, amikor hazaér? Miért egyezik bele?

Komolyan, hát nincs ezekben semmi életösztön? Nem tudják, milyen sorozatban kaptak epizódszerepet? Nem olvasták a forgatókönyvet? Nem tudják, hogy meg fognak halni?

Kiakasztanak a bűnügyi sorozatok, az a helyzet. Nagyon.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!