Különleges nap

Aznap, mikor az anyukám annyi idős volt, mint én ma, kisbabája született. A helyzetet súlyosbítandó én voltam az a bizonyos kisbaba. Az ilyen dátumok szükségképpen elgondolkoztatnak kissé. Ha nagy hirtelenséggel holnap reggel arra ébrednék fel, hogy van egy egynapos újszülöttem, bármilyen nagyszerű emberpalánta volna is, meglehetősen kétségbe lennék esve.

És nemcsak az egész, meglehetősen félelmetes “tulajdonképpen mire való egy kisbaba” kérdéskörről van szó, hanem arról, hogy az egyedfejlődésemnek közel sem járok azon a pontján, hogy felelősséget mernék vállalni magamon kívül bármiért. Se egy párkapcsolatért, se háztartásért, és főleg nem egy ivadékért. Van egy macskám, nagyszerű darab, de bármikor gond nélkül elutazom pár napra, és itthon hagyom, még ha kicsit bűntudatom is van miatta.

Az anyukám, mikor annyi idős volt, mint én ma, idősebb volt annál, amilyen én ma vagyok. Férjnél volt, nevelt egy gyereket, és megszülte a sajátját. Ehhez én még kicsi vagyok. Amikor vettem ma egy üveg Unicumot, elkérték a személyimet, ennyire kicsi.

Az anyukám ma kétszer annyi idős mint én, ami azt jelenti, hogy nagyon fiatal. Én még alig éltem, ő pedig ennek a kétszeresét. A két alig se valami sok.

Hát, ettől különleges nap a mai. És nem, nincs egyikünknek sem születésnapja. Nem tudom, miért gondolja mindenki ezt, mikor elmondom neki.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Sonkaünnep

Különös dolog fényképezőgéppel megfigyelni olyan embereket, akiket sok éve ismerek, és hirtelen nagyon közelről látom a rezdüléseiket. Milyen grimaszt vág, mikor valaki más megszólal, mennyire leolvasható az arcáról az unalom vagy éppen az érdeklődés, mennyire árulkodó a testbeszéd, egy félrehúzódás, néhány poénnak is felfogható, de valójában nagyon is szúró és gúnyosnak szánt megjegyzés. Hogy a féltékenység miféle arcokat tud ölteni.

És döbbenetes, hogy ezt eddig mennyire nem vettem észre.

Talán kellett hozzá egy objektív.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Egyedül

Alsó tagozatos voltam még, mikor egyszer a tanító néni megkérdezte, hogy ki mit csinál, amikor egyedül van otthon. A mostani eszemmel azon gondolkozom, hogy vajon a helyes magatartást kívánta megtanítani nekünk, vagy egyszerűen kíváncsi volt. Akkor viszont nem érdekelt, miért kérdezi, csak egymás szavába vágva kiabáltunk.

Hogy becsukjuk az összes ablakot, bezárjuk az ajtót, felkapcsoljuk a villanyokat, és bekapcsoljuk a tévét. Meg ehhez hasonlókat.

Úgy emlékszem, megkérdezte, miért jobb, ha fel vannak kapcsolva a lámpák, de lehet, hogy ezt már csak a fantáziám tette hozzá. Nem tudom.

Egyedül vagyok itthon. Tulajdonképp egyáltalán nem kellemetlen. Kicsit olyan, mintha nyaralnék. Egy kezemen talán nem tudnám megszámolni, hány éjszakát töltöttem egyedül, üres lakásban, társaság nélkül. Soha nem találtam különösebben rémisztőnek, azt hiszem – igaz, az első alkalommal is javában gimnazista voltam.

Abban az időben, amikor a szüleim komolyan űzték ezt a hardcore utáljuk egymást, és elválunk műsort, az intenzív szakaszban egyszer megtörtént, hogy jól meg akarták büntetni egymást, és nem jött haza egyikük sem. Hajnalra mind a ketten kikötöttek egyszer – nem egyszerre, persze – az ágyam szélén, és mentegetőztek, szabadkoztak, magyarázkodtak. Talán sírtak is, de ebben sem vagyok már biztos. Mindezt meglehetősen furcsállottam. Annak az időszaknak mindenképpen a legjobb estéje volt. Megetettem az állatokat, ettem én is, neteztem kicsit, fürödtem, mit tudom én, aztán, mikor elálmosodtam, lefeküdtem aludni. Semmi stressz, csak a nagy szabadság, ami rámszakadt.

Hogy senki nem szól bele semmibe.

De persze attól kezdve, bűntudattól gyötörve mindig gondoskodtak róla, hogy legalább egyikük otthon legyen velem, nekem meg a diplomáciai készségem nem engedte, hogy eláruljam, milyen jó is volt ez nekem.

Volt még egy éjszaka Egerben – a meglehetősen rövid főiskolai pályafutásom alatt -, amikor egyedül utaztam, és volt a londoni Nagy Kaland, és volt a tavaly márciusi svédországi kiruccanás, és persze a most hétvégi Békéscsaba. Meg a mai nap. Slussz.

Most nem égnek a lámpák, mert nincs még nagyon sötét, bár persze a ronda szürke felhők meg a sárga ég sokat rontanak a fényviszonyokon. Az ablakok csakis a szakadó eső miatt vannak csukva. A tévé kikapcsolva. Igaz, nem is vagyok már alsó tagozatos. Délután kicsit heverésztem a hintámban, szagolgattam a levendulaültetvényt, néztem az eget, hallgattam a fát, amelyiken tücskök teremnek. És újra elöntött ez a nagy-nagy szabadságérzet, hogy a magam ura vagyok, és bár már bemenekültem a víz meg a jég elől, valahogy itt sem szállt még el.

Azt hiszem, szeretnék egyszer pár évig egyedül élni. Persze, majd kiderül, mit hoz a jövő, pillanatnyilag nem túl ígéretes, de ez most nem számít. Csak az számít, hogy egyedül ülök a konyhában, a kutya – még a kutyára is máshogy nézek, hogy ma az én kutyám – a lábam alatt fetreng, a macska a konyhaszekrény tetejéről figyeli a birodalmat, és hogy ez így nekem jó.

Még nem tudom, hogy élvezzem ki a pillanatot. Szerencsére elég sok van még belőle vissza.

Talán főzök majd magamnak egy kakaót.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!