A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
He dies! He dies!
::
3 perc alatt olvasható ::Öt évvel ezelőtt ilyenkor Londonban voltam. Hűvös este volt, fáztam is kicsit, de azért az utcán voltam, és saját magamat is meghazudtolva idegen emberekkel barátkoztam. Általában azokkal, akik előttem, és akik mögöttem álltak a sorban.
Sorban természetesen a Waterstones könyváruház előtt álltunk, mégpedig a Notting Hill környékén. Nagyjából este fél tizenegyig a Piccadillyn tanyáztam, ahol a nagy-nagy buli volt, és ahol több utcán át kanyargott a sor. Aztán felültem a metróra, és beálltam a nagyon rövid sorba a sokkal kisebb könyvesbolt mellett, ami közel volt a szállásomhoz.
A szállásomhoz, ahol egész éjszaka ingyen volt a forró tea és a kávé mindazoknak, akik elzarándokoltak érte a recepcióra. És ahol egész éjszaka ültek emberek, és ha valaki felszisszent vagy éppen felnevetett valamin, akkor tucatnyian kérdezték meg, hogy mi az, mi történt éppen, és hányadik oldalon.
Öt évvel ezelőtt – no jó, egy óra híján öt évvel ezelőtt – jelent meg a Harry Potter and the Deathly Hallows című könyv. Öt évvel ezelőtt – egy óra híján – zárult le egy korszak. Nem akarok – most még – arról értekezni, hogy mennyire fontos időszaka volt ez az életemnek, vagy hogy milyen volt a Harry Potter-generációban felnőni. Nem akarok – most még – arról sem értekezni, hogy milyen érzés ennyi év után újraolvasni a sorozatot, és rácsodálkozni dolgokra. Mindenre sor kerül a maga idejében.
Most csak azt szeretném elmesélni, hogy micsoda különleges pillanat volt ott állni néhány tucat ember között a hideg utcán Londonban egy öt évvel ezelőtti éjszakán, és ugyanarra várni. És hogy milyen felfoghatatlanul nagy dolog volt kinyitni fél egykor azt a könyvet az ágyam közepén kucorogva, és tudni, hogy most a világon sok-sok tízezer ember nyitotta ki ugyanezt a könyvet, és olvassa ugyanezeket a sorokat, mint én. Nem tudom, éreztem-e valaha is ennyire úgy, hogy része vagyok a világnak, része vagyok valami mérhetetlenül hatalmasnak. Valószínűleg nem. Emlékszem, hogy olyan izgatott voltam, hogy az első bekezdést, amikor Snape és Yaxley megjelennek a Malfoy Manor előtt, legalább hússzor el kellett olvasnom, mire elkezdtem felfogni, hogy mi is történik.
De a legélesebben arra emlékszem, hogyan árultak el az érzelmeim. Az első könyvet 1999 karácsonyán olvastam, és már akkor előálltam azzal az ötlettel, hogy Harry és Voldemort minden kötet végén egyszer szembeszállnak majd egymással, és az utolsó könyv végén sor kerül a nagy összecsapásra (eddig nem túl eredeti az elképzelés), és hogy a végén Harry meghal. Abban nem voltam biztos, hogy Voldemortnak vége lesz-e vagy sem, de gyanítottam, hogy igen. De úgy gondoltam, hogy Harry halála szükségszerű, elkerülhetetlen, és olyasmi, amit úgy igazán nem is bánok. Ezzel a gondolattal hitegettem magam egészen öt évvel ezelőttig.
Egy óra híján öt évvel ezelőtt, amikor kinyílt a könyvesbolt ajtaja, és az első emberek berohantak, aztán kirohantak a könyveikkel, megállt mellettünk az utcán egy taxi. A sofőr lehúzta az ablakot, és kikiabált, megkérdezte, hogy mi lett a vége. És nagy rémületemre az egyik fickó kinyitotta az utolsó oldalon, és Voldemorthoz méltó kacajt hallatott. Aztán olyan hangosan üvöltötte el magát, hogy még azok is hallották, akik előrelátón befogták a fülüket. Azt ordította: “He dies! He dies!”
Abban a pillanatban rájöttem, hogy egyáltalán nem bírnám elviselni, ha Harry odaveszne a végső összecsapás során. És arra is rájöttem, hogy ha így ér véget, akkor soha de soha nem fogok többet Harry Pottert olvasni. Olyan mélységes szomorúság telepedett meg a gyomromban, olyan csalódottság, és olyan mélységes becsapottság! Soha nem hittem volna, hogy ez bennem van.
Nem közvetlenül, de talán hárommal vagy néggyel előttem állt egy kislány, tíz-tizenkét év körüli, a mamája kezét szorongatta. Ő volt az egyik olyan, aki befogta a fülét. Amint rá tudta tenni a kezét egy könyvre, ő is kinyitotta a végénél, elömlött a mosoly az arcán, és izgatott, hangos suttogással újságolta az anyukájának, hogy “No! He lives! He lives!”
Az anyuka lepisszegte, de én csak nagyon boldog lettem és megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy a világon mégis minden rendben van, hogy minden pontosan úgy működik, ahogy kell, hogy a mítoszok beteljesednek, és hogy igenis elvárható, hogy egy mese jól végződjön.
He lives.
Csak ennyit akartam.
Oberstdorf 2009
::
2 perc alatt olvasható ::Két éve nagyjából ilyenkor indulhattunk el hazafelé Németországból. Nyilván nem emlékszem a pontos dátumra. Az biztos, hogy a Nebelhorn Trophy műkorcsolyaversenyen voltam, aminek az idei szériáját a múlt hétvégén rendezték. Talán ezért gondolkoztam el azon, hogy milyen jó is volt akkor ott Bajorországban. Akkoriban nem írtam róla; hogy miért, annak megvan az oka, emlékszem is rá, de nem árulom el. Maradjon az én titkom.
A gála jutott most eszembe. Hogy milyen meseszerű volt az egész. Többnyire nem is szeretem a korcsolyagálákat, vacak zenék, vacak programok, fekvés-meghalás a jégen, és így tovább. A legvégén szokott lenni finálé, amit a tévé rendszerint nem közvetít, és ez talán jobb is így, mert attól mindig bőghetnékem van, mert alaposan meghatódom.
A 2009-es Nebelhorn Trophy gálája viszont mégiscsak különleges volt és meseszerű is, mert elég volt csak elsóhajtanom magam, és elkezdtek csodák történni.
Nem emlékszem már a pontos sorrendre. Azt tudom, hogy Lambiel gálaszámát nagyon untam, és megjegyeztem a mellettem ülőnek (ott szerzett ismerős volt), hogy legalább a ráadás legyen a Tell Vilmos rövidprogramjának a lépéssora. Hogy az lett-e? Persze, hogy az lett.
És amikor Alissa Czisny következett, felszólítottam a környezetemet, hogy legyenek szívesek drukkolni, hogy ne legyen még új gálaszáma, és az előző évadbeli Bridge over troubled watert korizza. Hogy jól drukkoltunk-e? Naná, hogy jól drukkoltunk.
Ezek után, amikor a finálé előtt megjegyeztem, hogy “Ezeknek” – ezeknek alatt Lambielt és Czisnyt értve – “párosban kéne korcsolyázniuk. El tudod képzelni a szóló forgáskombinációjukat?” akkor már csak egyszerű legyintés fogadott. Hiszen nekem se jöhet be minden, és ez azért igazán nagy kívánság volt.
És mi történt? Csoda, természetesen. Éppen csak kiejtettem a varázsszavakat, és a műsorközlő néni azt mondta, hogy most egy nagyon szokatlan párost szólít a jégre. Tudjátok-e, ki volt az a szokatlan páros? És azt, hogy mit csináltak?
Nem tudom, miről jutott ez most eszembe. Lehet, hogy az évforduló miatt. Vagy talán arról, hogy hónapok óta alkaul a fejemben egy blogbejegyzés arról, hogy vannak-e csodák – ez nem az a bejegyzés -, (részint gondolom ugyanennek köszönhető a múltkori daru-értelmezős bejegyzés is) de talán valami egészen másról.
Akárhogy is, most eltöltött ennek az emléknek a kellemes árnyéka. És ettől nekem most jó.
Leletek
::
1 perc alatt olvasható ::Az úgy volt, hogy eredendően a középiskolás filozófiafüzetemet kerestem. Hogy mire kellett az nekem, az maradjon inkább az én titkom. Szükségem volt rá, és kész. Volt egy elég jó emlékképem, hogy hova tettem el. (A középiskolás jelző egyébként teljességgel fölösleges, mert soha sehol máshol nem tanultam filozófiát. Ott is csak egy évig.) Nem tartottam meg túl sok iskolai holmimat, mert meglehetősen ki nem állhattam az egészet, és akkor minek?
Kivételt képez ezalól valamennyi jegyzetem a szakmai iskolából, továbbá az utolsó két év biológiafüzetei, az egy darab első gimis számtech-füzetem (benne programozás Turbo Pascal nyelven), egy egység idegenvezetés-jegyzet, és a filozófiafüzetem. Ja, és az irodalom dolgozataim, hogy el ne felejtsem, micsoda öntelt hólyag voltam. De ennyi az egész.
Nos, a filozófiafüzetemet nem találtam meg. De rábukkantam valami egészen másra. Nevezetesen mindenféle korai naplóimra. Még a blog előtti időkből, illetve azokból a korai időszakokból, amikor még a blog mellett is naplót vezettem. Nyolcadikos koromtól kezdődően egészen tizenegyedik osztály csaknem végéig. Hihetetlen, mennyi időm volt nekem akkor ilyesmire, igaz, a jelentős részét iskolában írtam, óra alatt, jegyzetelést színlelve. És mennyi kapacitásom volt nyöszörögni! Még több, mint most, pedig azért az se kutya.
Nem is bírtam végigolvasni egyébként. A nyolcadikost még igen (rettenetes kézírásom volt, a stílusomról nem is beszélve), mert az nem volt annyira elmélyülten… milyen is? Elmélyült. Azt hiszem. De amikor arra a masszív spirálfüzethalomra néztem, amit én magam kapartam tele viszonzatlan szerelmi bánatommal, iskolai igazságtalanságokkal és a szüleim felől érkező meg nem értéssel, megfutamodtam. Nemcsak arról van szó, hogy ne mernék szembenézni önmagammal (bár persze erről is), ami nem mellesleg amúgy az egyik oka annak, hogy egyelőre szünetel a régi blogbejegyzések áttöltése (a másik a lustaságom); hanem arról is, hogy hihetetlen unalmas az egész, nem is érdekel, és nem szeretnék órákat azzal tölteni, hogy a kamasz önmagam nyavalygását olvassam.
De azért vicces lelet volt. Gondosan vissza is zártam oda, ahol találtam. Ki tudja, jól jöhet még.
Kipusztulás fenyegeti
::
1 perc alatt olvasható ::Rohamosan eltűnőben van egy világ, amit egyszer régen ismertem. A körülmények nem olyan lényegesek, legyen elég annyi, hogy ismételten múltidézőset játszottam. Olyan díszletek közé látogattam el, ahol jártam ugyan néhány alkalommal azóta is, hogy nincs már ott semmi keresnivalóm, de hivatásszerűen utoljára megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt volt ott dolgom.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz év hosszú idő.
Tíz év alatt egy iskola kétszer is nevet válthat, és össze is vonhatják egy másikkal. Az épülete lepusztulhat, a belső beosztását átépítik, az idősebb dolgozókat nyugdíjazzák. Egyes tanárok elmennek, és akik megmaradnak, azok is megváltoznak.
Most még nyomokban fellelhető mindaz, amire emlékszem, egy-egy sarokban megállt az idő. De látom, hogy nagyon gyorsan csusszan ki ez a kevés is az ujjaim közül. Most épp azt hiszem, hogy már nem akarok utánakapni. Nagyszerű volt átélni, hogy ez egy olyan hely, ahová már nem tartozom. Hamarabb is rájöhettem volna, de csak most sikerült felismernem, hogy azok a dolgok sem örökkévalók, amik egyszer időtlennek tűntek.
Hogy került a tányér az erdőbe?
::
2 perc alatt olvasható ::Még igen régen, középiskolás éveimben történt az eset, és nem tudnám megmondani, miről jutott eszembe. Akárhogy is, volt egy osztálytársnőm, aki pszichológusnak készült (legjobb tudomásom szerint mostanában jó úton jár afelé, hogy az is legyen), és már sok évvel ezelőtt is komoly hajlandóságot mutatott többé-kevésbé komoly tesztek végzésére.
Egy szép napon elmesélt néhányunknak egy történetet, amelynek egyes pontjain meg kellett válaszolnunk egy-egy kérdést. Ha jól emlékszem, még a szemünket is be kellett csuknunk, hogy kellőképp el tudjuk képzelni a környezetet. Nem emlékszem már részletekre, de azt tudom, hogy egy erdőben sétáltattak gondolatban, le kellett írnom az erdőt, az ösvényt, amin haladtam, aztán kellett találkoznom egy fallal, amit szintén el kellett mesélni, aztán valami víz is volt, el kellett dönteni, hogy miféle vízhez értem, forráshoz vagy tengerhez, tóhoz vagy patakhoz, tengerszemhez vagy folyóhoz.
Ha valaki most kérdezne, az erdőben nedves, de kellemesen langyos idő volna, átszűrődne a lombok között a fény, rendes, hagyományos honos tölgyfák volnának, az ösvény többé-kevésbé beláthatóan terjeszkedne előttem, valószínűleg lennének hegyek és völgyek is, bár talán csak azért, mert többnyire ilyen erdőkben jártam eddig. Eljátszanék a gondolattal, hogy letérek az ösvényről, és a magam útját járom, de igazából sosem tenném meg, mert tartanék tőle, hogy eltévedek és nem találok vissza (és mi értelme letérni az ösvényről, ha azért mindig szem előtt akarom tartani), vagy hogy a hajamba akadnának az ágak, és összetörném magam, mikor orra esek egy alattomos gyökérben. Ha akadályba ütköznék, az se fal volna, legfeljebb drótkerítés, az a fajta, amelyik a természetvédelmi területeket szokta elkeríteni, és létrán át lehet mászni fölöttük. A tisztáson napsütés volna, meg zöld fű, ahova simán leülök, de előbb körülnézek, hogy nincsenek-e hangyák a közelben. A víz, gondolom forrás volna (az való egy erdőbe) és így tovább. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni, nem tudom, nem emlékszem már rá.
(Nyilván elég evidens, az erdő a világ, az ösvény az életvezetés, a fal a nehézségekkel való megküzdés stratégiája, a víz a távlatok és a magabiztosság, stb. Mindegy is, nem szeretnék elemzésekbe bocsátkozni.)
A lényeg a következő: az osztálytársnőm egyszer csak, a tisztás után, de még a víz előtt közölte, hogy találok egy tányért az erdőben, írjam le, hogy miféle az a tányér.
Emlékszem a képre, mintha csak most látnám, hogy egy egyszerű, tiszta, fehér, kék-sárga virágos porcelántányér lebeg az út közepén. (Lehetett volna éppen egy cserép is a földön, vagy egy eldobott papírtányér, tudom is én, de az enyém, az bizony lebegett.) És nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy mégis, mi a csodát csinál egy tányér – egy lebegő, tökéletes tányér, ami egy középosztálybeli család konyhájába való – az erdőben, az én erdőmben. Mi keresnivalója van itt egy tányérnak? Hogy került egyáltalán ide?
Mint kiderült, a tányér a párkapcsolatokat szimbolizálja (azaz az ismeretlen befogadását a saját lényünkbe és környezetünkbe). Nekem akkoriban volt meglehetősen stabilnak mondható szerelmi kapcsolatom, már amennyire egy középiskolás szerelem stabilnak mondható. És muszáj volt elgondolkodnom ezen a tüneten. Ez a fiú nem az én életembe való? Vagy egyszerűen csak annyira nagyszerű, hogy magam se hiszem el, hogy itt van? Óvatosan kerülgetem csak, nehogy kárt tegyek ebben a tökéletességben?
Ma is az a meglátásom, hogy egy tányérnak semmi, de semmi keresnivalója nincs az erdőben. Lehet, hogy csak a teszt bugyuta, de az is lehet, hogy az én világról alkotott képembe nem fér bele. Nem tudom, mi a végkövetkeztetés. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy talán nem is kell addig tányérokkal törődnöm, amíg nem merek letérni az ösvényekről, és amíg a kerítésen csak akkor merek átmászni, ha valaki odakészített nekem egy létrát. Talán nem véletlen volt a sorrendiség, előbb az erdő, aztán az ösvény, aztán az akadály, aztán a tisztás, aztán a tányér, és a végén a víz. Talán csak akkor jött el a pillanat tisztázni a végső lépcsőket, ha az elsőkön már felmásztunk.