-
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
He dies! He dies!
Öt évvel ezelőtt ilyenkor Londonban voltam. Hűvös este volt, fáztam is kicsit, de azért az utcán voltam, és saját magamat is meghazudtolva idegen emberekkel barátkoztam. Általában azokkal, akik előttem, és akik mögöttem álltak a sorban.
Sorban természetesen a Waterstones könyváruház előtt álltunk, mégpedig a Notting Hill környékén. Nagyjából este fél tizenegyig a Piccadillyn tanyáztam, ahol a nagy-nagy buli volt, és ahol több utcán át kanyargott a sor. Aztán felültem a metróra, és beálltam a nagyon rövid sorba a sokkal kisebb könyvesbolt mellett, ami közel volt a szállásomhoz.
A szállásomhoz, ahol egész éjszaka ingyen volt a forró tea és a kávé mindazoknak, akik elzarándokoltak érte a recepcióra. És ahol egész éjszaka ültek emberek, és ha valaki felszisszent vagy éppen felnevetett valamin, akkor tucatnyian kérdezték meg, hogy mi az, mi történt éppen, és hányadik oldalon.
Öt évvel ezelőtt – no jó, egy óra híján öt évvel ezelőtt – jelent meg a Harry Potter and the Deathly Hallows című könyv. Öt évvel ezelőtt – egy óra híján – zárult le egy korszak. Nem akarok – most még – arról értekezni, hogy mennyire fontos időszaka volt ez az életemnek, vagy hogy milyen volt a Harry Potter-generációban felnőni. Nem akarok – most még – arról sem értekezni, hogy milyen érzés ennyi év után újraolvasni a sorozatot, és rácsodálkozni dolgokra. Mindenre sor kerül a maga idejében.
Most csak azt szeretném elmesélni, hogy micsoda különleges pillanat volt ott állni néhány tucat ember között a hideg utcán Londonban egy öt évvel ezelőtti éjszakán, és ugyanarra várni. És hogy milyen felfoghatatlanul nagy dolog volt kinyitni fél egykor azt a könyvet az ágyam közepén kucorogva, és tudni, hogy most a világon sok-sok tízezer ember nyitotta ki ugyanezt a könyvet, és olvassa ugyanezeket a sorokat, mint én. Nem tudom, éreztem-e valaha is ennyire úgy, hogy része vagyok a világnak, része vagyok valami mérhetetlenül hatalmasnak. Valószínűleg nem. Emlékszem, hogy olyan izgatott voltam, hogy az első bekezdést, amikor Snape és Yaxley megjelennek a Malfoy Manor előtt, legalább hússzor el kellett olvasnom, mire elkezdtem felfogni, hogy mi is történik.
De a legélesebben arra emlékszem, hogyan árultak el az érzelmeim. Az első könyvet 1999 karácsonyán olvastam, és már akkor előálltam azzal az ötlettel, hogy Harry és Voldemort minden kötet végén egyszer szembeszállnak majd egymással, és az utolsó könyv végén sor kerül a nagy összecsapásra (eddig nem túl eredeti az elképzelés), és hogy a végén Harry meghal. Abban nem voltam biztos, hogy Voldemortnak vége lesz-e vagy sem, de gyanítottam, hogy igen. De úgy gondoltam, hogy Harry halála szükségszerű, elkerülhetetlen, és olyasmi, amit úgy igazán nem is bánok. Ezzel a gondolattal hitegettem magam egészen öt évvel ezelőttig.
Egy óra híján öt évvel ezelőtt, amikor kinyílt a könyvesbolt ajtaja, és az első emberek berohantak, aztán kirohantak a könyveikkel, megállt mellettünk az utcán egy taxi. A sofőr lehúzta az ablakot, és kikiabált, megkérdezte, hogy mi lett a vége. És nagy rémületemre az egyik fickó kinyitotta az utolsó oldalon, és Voldemorthoz méltó kacajt hallatott. Aztán olyan hangosan üvöltötte el magát, hogy még azok is hallották, akik előrelátón befogták a fülüket. Azt ordította: “He dies! He dies!”
Abban a pillanatban rájöttem, hogy egyáltalán nem bírnám elviselni, ha Harry odaveszne a végső összecsapás során. És arra is rájöttem, hogy ha így ér véget, akkor soha de soha nem fogok többet Harry Pottert olvasni. Olyan mélységes szomorúság telepedett meg a gyomromban, olyan csalódottság, és olyan mélységes becsapottság! Soha nem hittem volna, hogy ez bennem van.
Nem közvetlenül, de talán hárommal vagy néggyel előttem állt egy kislány, tíz-tizenkét év körüli, a mamája kezét szorongatta. Ő volt az egyik olyan, aki befogta a fülét. Amint rá tudta tenni a kezét egy könyvre, ő is kinyitotta a végénél, elömlött a mosoly az arcán, és izgatott, hangos suttogással újságolta az anyukájának, hogy “No! He lives! He lives!”
Az anyuka lepisszegte, de én csak nagyon boldog lettem és megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy a világon mégis minden rendben van, hogy minden pontosan úgy működik, ahogy kell, hogy a mítoszok beteljesednek, és hogy igenis elvárható, hogy egy mese jól végződjön.
He lives.
Csak ennyit akartam.
Oberstdorf 2009
Két éve nagyjából ilyenkor indulhattunk el hazafelé Németországból. Nyilván nem emlékszem a pontos dátumra. Az biztos, hogy a Nebelhorn Trophy műkorcsolyaversenyen voltam, aminek az idei szériáját a múlt hétvégén rendezték. Talán ezért gondolkoztam el azon, hogy milyen jó is volt akkor ott Bajorországban. Akkoriban nem írtam róla; hogy miért, annak megvan az oka, emlékszem is rá, de nem árulom el. Maradjon az én titkom.
A gála jutott most eszembe. Hogy milyen meseszerű volt az egész. Többnyire nem is szeretem a korcsolyagálákat, vacak zenék, vacak programok, fekvés-meghalás a jégen, és így tovább. A legvégén szokott lenni finálé, amit a tévé rendszerint nem közvetít, és ez talán jobb is így, mert attól mindig bőghetnékem van, mert alaposan meghatódom.
A 2009-es Nebelhorn Trophy gálája viszont mégiscsak különleges volt és meseszerű is, mert elég volt csak elsóhajtanom magam, és elkezdtek csodák történni.
Nem emlékszem már a pontos sorrendre. Azt tudom, hogy Lambiel gálaszámát nagyon untam, és megjegyeztem a mellettem ülőnek (ott szerzett ismerős volt), hogy legalább a ráadás legyen a Tell Vilmos rövidprogramjának a lépéssora. Hogy az lett-e? Persze, hogy az lett.
És amikor Alissa Czisny következett, felszólítottam a környezetemet, hogy legyenek szívesek drukkolni, hogy ne legyen még új gálaszáma, és az előző évadbeli Bridge over troubled watert korizza. Hogy jól drukkoltunk-e? Naná, hogy jól drukkoltunk.
Ezek után, amikor a finálé előtt megjegyeztem, hogy “Ezeknek” – ezeknek alatt Lambielt és Czisnyt értve – “párosban kéne korcsolyázniuk. El tudod képzelni a szóló forgáskombinációjukat?” akkor már csak egyszerű legyintés fogadott. Hiszen nekem se jöhet be minden, és ez azért igazán nagy kívánság volt.
És mi történt? Csoda, természetesen. Éppen csak kiejtettem a varázsszavakat, és a műsorközlő néni azt mondta, hogy most egy nagyon szokatlan párost szólít a jégre. Tudjátok-e, ki volt az a szokatlan páros? És azt, hogy mit csináltak?
Nem tudom, miről jutott ez most eszembe. Lehet, hogy az évforduló miatt. Vagy talán arról, hogy hónapok óta alkaul a fejemben egy blogbejegyzés arról, hogy vannak-e csodák – ez nem az a bejegyzés -, (részint gondolom ugyanennek köszönhető a múltkori daru-értelmezős bejegyzés is) de talán valami egészen másról.
Akárhogy is, most eltöltött ennek az emléknek a kellemes árnyéka. És ettől nekem most jó.
Leletek
Az úgy volt, hogy eredendően a középiskolás filozófiafüzetemet kerestem. Hogy mire kellett az nekem, az maradjon inkább az én titkom. Szükségem volt rá, és kész. Volt egy elég jó emlékképem, hogy hova tettem el. (A középiskolás jelző egyébként teljességgel fölösleges, mert soha sehol máshol nem tanultam filozófiát. Ott is csak egy évig.) Nem tartottam meg túl sok iskolai holmimat, mert meglehetősen ki nem állhattam az egészet, és akkor minek?
Kivételt képez ezalól valamennyi jegyzetem a szakmai iskolából, továbbá az utolsó két év biológiafüzetei, az egy darab első gimis számtech-füzetem (benne programozás Turbo Pascal nyelven), egy egység idegenvezetés-jegyzet, és a filozófiafüzetem. Ja, és az irodalom dolgozataim, hogy el ne felejtsem, micsoda öntelt hólyag voltam. De ennyi az egész.
Nos, a filozófiafüzetemet nem találtam meg. De rábukkantam valami egészen másra. Nevezetesen mindenféle korai naplóimra. Még a blog előtti időkből, illetve azokból a korai időszakokból, amikor még a blog mellett is naplót vezettem. Nyolcadikos koromtól kezdődően egészen tizenegyedik osztály csaknem végéig. Hihetetlen, mennyi időm volt nekem akkor ilyesmire, igaz, a jelentős részét iskolában írtam, óra alatt, jegyzetelést színlelve. És mennyi kapacitásom volt nyöszörögni! Még több, mint most, pedig azért az se kutya.
Nem is bírtam végigolvasni egyébként. A nyolcadikost még igen (rettenetes kézírásom volt, a stílusomról nem is beszélve), mert az nem volt annyira elmélyülten… milyen is? Elmélyült. Azt hiszem. De amikor arra a masszív spirálfüzethalomra néztem, amit én magam kapartam tele viszonzatlan szerelmi bánatommal, iskolai igazságtalanságokkal és a szüleim felől érkező meg nem értéssel, megfutamodtam. Nemcsak arról van szó, hogy ne mernék szembenézni önmagammal (bár persze erről is), ami nem mellesleg amúgy az egyik oka annak, hogy egyelőre szünetel a régi blogbejegyzések áttöltése (a másik a lustaságom); hanem arról is, hogy hihetetlen unalmas az egész, nem is érdekel, és nem szeretnék órákat azzal tölteni, hogy a kamasz önmagam nyavalygását olvassam.
De azért vicces lelet volt. Gondosan vissza is zártam oda, ahol találtam. Ki tudja, jól jöhet még.
Kipusztulás fenyegeti
Rohamosan eltűnőben van egy világ, amit egyszer régen ismertem. A körülmények nem olyan lényegesek, legyen elég annyi, hogy ismételten múltidézőset játszottam. Olyan díszletek közé látogattam el, ahol jártam ugyan néhány alkalommal azóta is, hogy nincs már ott semmi keresnivalóm, de hivatásszerűen utoljára megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt volt ott dolgom.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz év hosszú idő.
Tíz év alatt egy iskola kétszer is nevet válthat, és össze is vonhatják egy másikkal. Az épülete lepusztulhat, a belső beosztását átépítik, az idősebb dolgozókat nyugdíjazzák. Egyes tanárok elmennek, és akik megmaradnak, azok is megváltoznak.
Most még nyomokban fellelhető mindaz, amire emlékszem, egy-egy sarokban megállt az idő. De látom, hogy nagyon gyorsan csusszan ki ez a kevés is az ujjaim közül. Most épp azt hiszem, hogy már nem akarok utánakapni. Nagyszerű volt átélni, hogy ez egy olyan hely, ahová már nem tartozom. Hamarabb is rájöhettem volna, de csak most sikerült felismernem, hogy azok a dolgok sem örökkévalók, amik egyszer időtlennek tűntek.
Hogy került a tányér az erdőbe?
Még igen régen, középiskolás éveimben történt az eset, és nem tudnám megmondani, miről jutott eszembe. Akárhogy is, volt egy osztálytársnőm, aki pszichológusnak készült (legjobb tudomásom szerint mostanában jó úton jár afelé, hogy az is legyen), és már sok évvel ezelőtt is komoly hajlandóságot mutatott többé-kevésbé komoly tesztek végzésére.
Egy szép napon elmesélt néhányunknak egy történetet, amelynek egyes pontjain meg kellett válaszolnunk egy-egy kérdést. Ha jól emlékszem, még a szemünket is be kellett csuknunk, hogy kellőképp el tudjuk képzelni a környezetet. Nem emlékszem már részletekre, de azt tudom, hogy egy erdőben sétáltattak gondolatban, le kellett írnom az erdőt, az ösvényt, amin haladtam, aztán kellett találkoznom egy fallal, amit szintén el kellett mesélni, aztán valami víz is volt, el kellett dönteni, hogy miféle vízhez értem, forráshoz vagy tengerhez, tóhoz vagy patakhoz, tengerszemhez vagy folyóhoz.
Ha valaki most kérdezne, az erdőben nedves, de kellemesen langyos idő volna, átszűrődne a lombok között a fény, rendes, hagyományos honos tölgyfák volnának, az ösvény többé-kevésbé beláthatóan terjeszkedne előttem, valószínűleg lennének hegyek és völgyek is, bár talán csak azért, mert többnyire ilyen erdőkben jártam eddig. Eljátszanék a gondolattal, hogy letérek az ösvényről, és a magam útját járom, de igazából sosem tenném meg, mert tartanék tőle, hogy eltévedek és nem találok vissza (és mi értelme letérni az ösvényről, ha azért mindig szem előtt akarom tartani), vagy hogy a hajamba akadnának az ágak, és összetörném magam, mikor orra esek egy alattomos gyökérben. Ha akadályba ütköznék, az se fal volna, legfeljebb drótkerítés, az a fajta, amelyik a természetvédelmi területeket szokta elkeríteni, és létrán át lehet mászni fölöttük. A tisztáson napsütés volna, meg zöld fű, ahova simán leülök, de előbb körülnézek, hogy nincsenek-e hangyák a közelben. A víz, gondolom forrás volna (az való egy erdőbe) és így tovább. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni, nem tudom, nem emlékszem már rá.
(Nyilván elég evidens, az erdő a világ, az ösvény az életvezetés, a fal a nehézségekkel való megküzdés stratégiája, a víz a távlatok és a magabiztosság, stb. Mindegy is, nem szeretnék elemzésekbe bocsátkozni.)
A lényeg a következő: az osztálytársnőm egyszer csak, a tisztás után, de még a víz előtt közölte, hogy találok egy tányért az erdőben, írjam le, hogy miféle az a tányér.
Emlékszem a képre, mintha csak most látnám, hogy egy egyszerű, tiszta, fehér, kék-sárga virágos porcelántányér lebeg az út közepén. (Lehetett volna éppen egy cserép is a földön, vagy egy eldobott papírtányér, tudom is én, de az enyém, az bizony lebegett.) És nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy mégis, mi a csodát csinál egy tányér – egy lebegő, tökéletes tányér, ami egy középosztálybeli család konyhájába való – az erdőben, az én erdőmben. Mi keresnivalója van itt egy tányérnak? Hogy került egyáltalán ide?
Mint kiderült, a tányér a párkapcsolatokat szimbolizálja (azaz az ismeretlen befogadását a saját lényünkbe és környezetünkbe). Nekem akkoriban volt meglehetősen stabilnak mondható szerelmi kapcsolatom, már amennyire egy középiskolás szerelem stabilnak mondható. És muszáj volt elgondolkodnom ezen a tüneten. Ez a fiú nem az én életembe való? Vagy egyszerűen csak annyira nagyszerű, hogy magam se hiszem el, hogy itt van? Óvatosan kerülgetem csak, nehogy kárt tegyek ebben a tökéletességben?
Ma is az a meglátásom, hogy egy tányérnak semmi, de semmi keresnivalója nincs az erdőben. Lehet, hogy csak a teszt bugyuta, de az is lehet, hogy az én világról alkotott képembe nem fér bele. Nem tudom, mi a végkövetkeztetés. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy talán nem is kell addig tányérokkal törődnöm, amíg nem merek letérni az ösvényekről, és amíg a kerítésen csak akkor merek átmászni, ha valaki odakészített nekem egy létrát. Talán nem véletlen volt a sorrendiség, előbb az erdő, aztán az ösvény, aztán az akadály, aztán a tisztás, aztán a tányér, és a végén a víz. Talán csak akkor jött el a pillanat tisztázni a végső lépcsőket, ha az elsőkön már felmásztunk.
