Tizennyolc

:: 10 perc alatt olvasható ::

Szinte minden évben gondolok rá, hogy kéne valamit összegezni, csak aztán nem minden évben sikerül. Volt, amikor listát írtam, volt, amikor statisztikát, volt, amikor olvasmányokat, és volt, amikor nagyon hosszú történeteket. Meg olyan is, amikor semmit, talán abból volt a legtöbb. Vagy azért, mert nem volt kedvem, vagy azért, mert nem volt erőm, vagy ki tudja, miért. Most az a helyzet állt elő, hogy szeretnék mindent végiggondolni – és a végiggondolásra kevés jobb eszköz van, mint hogy leírjam -, de nem nagyon tudok rájönni, mi is az a minden.

Aztán van egy másik gond is: amennyire látom, ilyen esetekben a diadalokat és sikereket szokás számolgatni, az én évem pedig sokkal kevésbé szólt ilyesmikről, és sokkal inkább elmélkedésekről, ráébredésekről, dolgok átstrukturálásáról, belátásról, néha beletörődésről. Az egyik legfontosabb ráébredésem pedig pont arról szólt, hogy kimondottan nem hasznos, és talán nem is okos dolog csak a jóra figyelni, csak arról beszélni, és úgy tenni, mintha a félresikerülések, kudarcok, nehézségek nem lettek volna. Az ugyanis egyfelől hazugság, másfelől pedig a tanulságok és következtetések útjának is elvágása.

És van persze egy harmadik gond is: nem nagyon tudom felidézni, mi történt. Egyáltalán nem jutnak eszembe kiugró pillanatok vagy jelentőségteljes események. Vagy cselekedetek. Nem vagyok benne biztos, hogy történt-e bármi igazán fontos az elmúlt évben – ahogy persze abban sem, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy igazán fontos. De persze azt sem tudom, hogy ha esetleg nem történtek igazán fontos dolgok, az baj-e. Aztán ki tudja, van-e különbség a fontos és a jelentős között: az-e említésre érdemes, amit be lehet írni az önéletrajzomba? Vagy az, amire majd mások úgy irigykednek, mint én szoktam néha – kár volna tagadni – mások diadalait olvasva? Vagy egyszerűen az lesz a fontos, amiről deklaráltam, hogy az? Amit felsorolok a következőkben, mint kiemelkedő pontokat, aminek ezzel súlyt és tekintélyt adok? Mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb esetben az utóbbi a döntő: mindösszesen azon múlik, mit nevezek meg, mihez rendelek szavakat, és az válik majd igazsággá.

A fentiekből talán az derül ki a leginkább, hogy az elmúlt év számomra is elég enigmatikus; lényegileg nem sokat tudok róla mondani. Kicsit úgy valahogy, mint amikor az ember becsülettel felkészült egy vizsgára, és tudja, hogy ott van a fejében minden, aminek kell, de mégis, mikor ott szobrozik a folyosón kezdés előtt, semmit sem bír felidézni belőle. Talán azért, mert rosszak a keresőszavak, amivel hozzá próbál férni, miközben így nincsen indexelve az adatbázis – vagy talán azért, mert mégsem készült fel olyan jól, mint hitte, és talán nem figyelt eléggé oda.

Azt hiszem, nem nagyon figyeltem oda 2018-ra. Legalábbis arra nem igazán, hogy ez egy év, aminek eleje és vége van, a két végpont között egy időtartammal. Nem strapáltam magam, hogy elkülönítsem a többiektől, hogy identitást adjak neki. Időnként teljességgel el is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Egyszerűen más dolgok annyival fontosabbnak bizonyultak, hogy nem volt kihasználatlan kapacitásom a dátum észben tartására. Vagy akár annak észben tartására, hogy egyáltalán van olyan, hogy dátum. Ez pedig számomra végső soron azt jelenti, hogy igenis tartalmas volt ez az elmúlt év; függetlenül attól, hogy az évségét észrevettem-e menet közben vagy sem.

Kicsit nehezen kapirgáltam tehát össze innen-onnan a dolgokat, olyan formátumokból, amik igazából nem naplózásra és feljegyzésekre vannak, de végeredményben hét tételre bukkantam. Találtam három olyat, ami meghatározó volt, vagy azzá vált; három olyat, ami látványosan hiányzott vagy háttérbe szorult; és egy olyat, amit igazából nem is tudok miként minősíteni: ami mostanában az életem.

Szóval.

1. A Bradbury-játékba 2016 decemberének elején vágtam bele, ez is az oka, hogy amikor legutóbb írtam évértékelést, még nem írtam bele, hiszen elég friss dolog volt. Aztán 2017-nek öt hónapja telt így, 2018-nak szintén. 2019-nek pedig, terv szerint tizenkettő fog, de ha véletlen mégsem, akkor is bízom benne, hogy ötnél több. Sőt, minél több. Majd kiderül, bírom-e szuflával, lelkesedéssel, türelemmel – jó lenne, ha bírnám. Mindez pedig azt jelenti, hogy már csak az az egy kérdés maradt nyitva, hogy mi is az a Bradbury-játék.

Nos, van az a történet (először azt hittem, urban legend, de létezik videó, ahol ő maga is megerősíti), hogy Ray Bradbury azzal magyarázta kreatív termelékenységét, hogy tizenkét éves korától kezdve minden nap elolvasott egy verset, egy novellát és egy esszét. Úgy tartotta, hogy sosem tudhatja az ember, mikor ütközik össze egy gondolat, amivel ma találkozik, valamivel, amit húsz évvel ezelőtt olvasott, és ezekből az ütközésekből születnek az ötletek. A játék tehát eredendően abból áll, hogy néhány lelkes futóbolond vállalkozó szellemű egyén három hónap erejéig azt játssza, hogy ő Bradbury, és minden nap elolvas – ki hinné – egy verset, egy novellát és egy esszét. A három kategóriát praktikussági szempontokból az évek során kitágítottuk, de azért a vers vers maradt, a novella mindenképp kispróza, és az esszé is valamiféle értekező írás, amely alkalmas a látókör szélesítésére. Ehhez társul az a javaslat, hogy minden hét végén összegezni kell a tanulságokat, esetleg reflektálni a bekövetkezett karambolokra, esetleg továbbvinni egyes gondolatokat, esetleg kérdéseket felvetni, és mindenek felett kiválasztani, mi volt a legjobb, legérdekesebb, leghasznosabb olvasmány az elmúlt héten, már csak azért, hogy ebből mások is okulhassanak. Szintén praktikussági megfontolásból Bradbury-fordulók nincsenek folyamatosan, hanem minden egyes három hónapos etapot hat hónap szünet követ, ami voltaképpen elég egészséges léptékű pihenő – noha maga Bradbury ilyet valószínűleg nem tartott.

A fenti leírásból két fontos tényező nem derül ki teljesen. Az egyik az, hogy ez bizony erőforrás-igényes és nehéz feladat, nálam napi körülbelül egy óra, másfél óra az olvasás (még több, hogyha azt is el kell döntenem, hogy mit olvassak), és hétvégén két-három óra az összefoglaló megírása. Heti nettó tíz óra tehát, ami már olyan befektetés, amivel számolni kell, nem fér bele lopott pillanatokba, tudatosan el kell neki különíteni időt, másként nem megy. A másik az, hogy működik, és hogy borzasztóan szórakoztató dolog. Például lehetőséget ad, hogy úgy olvassak tudományos szövegeket, mintha regényt olvasnék, csak arra figyeljek, ami nekem érdekes belőle, nem kell minden részletében felfogni és beszámolni róla. Megítélhetem akár olyan szempontok mentén, hogy meggyőzött-e az érvelése, vagy sem, hogy tetszik-e a felépítése vagy sem. Bár a szabályok kötöttek, de nem szigorúak: senki sem írja elő, hogy milyen legyen az a vers, az a novella és az az esszé, hogy miről szóljon. Én azt tapasztaltam, hogy minél változatosabb és ötletszerűbb, annál jobb.

Az egészben a legeslegjobb a heti összefoglaló megírása: nincs olyan hét, amikor ne adódna valahol kapcsolat, ne akadna egymásba két gondolat, ne vezetne valamelyik szöveg valamerre tovább. Én pedig élvezem, hogy felizzanak a neuronpályák, amíg próbálom megérteni és az engem olvasóknak elmagyarázni, hogy miről is van szó. Írtam már hosszabbakat és rövidebbeket (jó, inkább hosszabbakat), jobbakat és gyengébbeket, összeszedetteket és összeszedetleneket, lendületeseket és nyögvenyelőseket, meg körülbelül mindent az ezek közötti skálán. És profitáltam belőle bőven: kinőtt belőle többek között pár tanulmány, valamint a két legutóbbi szakdolgozat-témám, ezekből az egyiket már megvédtem, a másikat még meg kell írnom az eljövendő hónapokban. Emellett pedig lett egy nagy kupac kérdésem és ötletem, amikre keresem a válaszokat, és amiket próbálok kibogozni. Lett ezen felül egy teljesen megtévesztő és felszínes, de legalább elég széles tájékozottságom nagyon furcsa és váratlan témákban; abban a pillanatban, hogy nem kell elmélyedni benne, éppen csak belekóstolni a felszínébe hat-nyolc-tíz oldal erejéig, simán bele lehet pancsolni a legbizarrabb tudományterületekbe is. Ez pedig rendkívüli módon szórakoztat, és mivel hasznos is meg élvezetes is, adta magát a terv, hogy végig-Bradburyzem az idei évet. Tavaly ugyanebbe már február végén, március elején belebuktam, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg újra. Ha jól megy, akkor várható, hogy a blogot az eljövendő hónapokban – a következő hivatalos forduló tavasszal esedékes – ilyesmi fogja elárasztani.

2. Elmentem életem utolsó Paul Simon koncertjére a nyáron. Nem azért, mert hirtelen kiszerettem volna belőle, és nem érdekel már. Azért, mert az év elején bejelentette, hogy nyugdíjba megy és nem turnézik többet. Az volt ebben számomra a meglepő, hogy még csak nem is voltam csalódott, vagy igazán szomorú. (Talán egyszer tényleg megírom már a fangirlök manifesztóját, ami sok-sok éve fogalmazódik már a fejemben, az valószínűleg megmagyarázná ezt a jelenséget.) Megéreztem persze a dolog véglegességét, de meg is értettem: hetvenhét éves, és ebből hatvanat fellépésekkel töltött. Elhiszem, hogy belefáradt. Elhiszem, hogy nehéz már utazni, nehéz egymás utáni estéken elszórakoztatni egy stadionra való embert, sőt, nemcsak elhiszem, hanem pont elég csak elképzelnem, és szívem szerint már bújnék is be a paplan alá. Pontosan tudom, mi mindent kaptam én ettől a drága embertől, és azt is, hogy mindezt neki sosem volt feladata vagy kötelessége nekem adni – és nagy mohóság lenne elvárni, hogy adjon nekem még és még és még önmagából.

Ami persze nem azt jelenti, hogy nem szorult össze a gyomrom, amikor elolvastam a hírlevelet, vagy ne lett volna nagyon, nagyon furcsa úgy bemenni Amszterdamban az arénába, hogy tudtam, ez az utolsó – vagy hogy ne taglózott volna le teljesen, amikor kijött a zenekar a színpadra és rájöttem, hogy ezt a bandát se fogom már soha többet így együtt látni. A végleges dolgok már csak ilyenek: pofán vágják az embert. De jó koncert volt, és bár tartottam tőle, hogy nyomasztó lesz és szomorú, nem volt az: beragyogta annak a drága kis embernek a személyisége, a megjegyzései, és egyáltalán, a jelenléte. Ennél, azt hiszem, nincs nagyon följebb.

Nem akarok érzelgősködni, részletekbe menni, megmagyarázni ezt az egészet. Úgyis megtettem már számtalanszor, aki akarja, megtalálja, akár ugyanitt a lilában is, és valószínűleg meg fogom még írni néhányszor. De ez az egész búcsúturné, utolsó koncert, bármilyen felkavaró és nehéz is, működött nekem, és sokkal inkább mosolygós volt, mint sírós. Ami azt hiszem, elég nagy fegyvertény.

3. Van egy dolog, amit nem nevezünk nevén. Nem azért, mert tabu, nem is azért, mert titkolnám. Szoktam róla beszélni embereknek – de ide nem fogom leírni. Most biztosan nem, és lehet, hogy később sem, ahogy az is lehet, hogy egyszer majd igen. Nem bosszantásból körülményeskedek: egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket jobban szeretek irányítani, mint elengedni. És mivel ez egy blog, nyilvános és hozzáférhető, és nem különösebben nehéz a civil identitásommal összekapcsolni, ezért – legalább ma, ha már tizenhat évesen még jóval kevésbé is – mérlegelem, hogy mit írok le, és mit nem. Vannak olyan történetek, olyan ön-narratívák, amiket azt gondolom, hogy jogomban áll meghatározni, és eldönteni, hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal mondom el, valamint hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal nem.

Azért került bele mégis ebbe az összegzésbe, mert bár nem 2018-as fejlemény, hanem az azt megelőző néhány évé, mégis az elmúlt évben kezdett el hasznos lenni számomra. Bizonyos szempontból eléggé ehhez az egy középponthoz köthető mindaz, amire fentebb is utaltam, hogy sok mindent átgondoltam, sok minden a helyére került, egyes megmagyarázhatatlan jelenségeket megértettem, más dolgokról meg rájöttem, hogy soha nem is fogom felfogni őket, és hogy ideje volna elbúcsúzni tőlük és az erőltetésüktől. Talán úgy fogalmazhatnám meg a legkevésbé kriptikusan, hogy rátaláltam egy olyan keretre, amiben sokkal hatékonyabban tudom kezelni és rendszerezni a világot, függetlenül attól, hogy az érzelmi viszonyulásom ehhez a modellhez nem ellentmondásmentes vagy éppen különösebben kiegyensúlyozott.

Ez a viszony volt tehát az elmúlt év egyik sarokpontja. Ennek volt része, mikor az emberi kommunikáció nonszensz működéseire jöttem rá, de igazából ide linkelhetném szinte bármelyiket az elmúlt év bejegyzései közül. Ide tartozik az azóta sokat finomított és többször átdolgozott, de így két év után egyre inkább működőképes faliújság-rendszer, és annak a menedzselése. Meg valószínűleg nagyon sok minden más is. Elkezdtem például eljátszani a gondolattal, hogy esetleg lehetnek határaim és korlátaim, de ezt azért még ne tekintsük lefutott meccsnek :)

4-6. Ez sem annyira az elmúlt év, mint inkább az elmúlt évek fejleménye, de mégis, érezhetően, látványosan háttérbe szorult néhány dolog, ami pedig előzőleg nagyon fontos volt, és aminek időnként érzem is a hiányát. Persze magyarázhatók ezek mindenféleképpen – röviden meg is fogom tenni -, de azt hiszem, javarészt arról szól mégiscsak, hogy a rendelkezésre álló idő és energia véges, nem tud mindenre jutni: az ember priorizál, és ha tetszik, ha nem, lesz, ami alulmarad.

Az elmúlt években tehát, és főként tavaly kimaradt az életemből a műkorcsolya, tulajdonképpen a 2014-es olimpia óta jóval kevesebbet foglalkozom vele, kevésbé követem. Nem a konkrét verseny miatt hagytam abba, nem volt azzal semmi baj, nem is a sportból szerettem ki még ha egyes szabálymódosításoknak nem is örülök nagyon. Egyszerűen inkább azért, mert nincs se türelmem, se erőm követni a versenyidényt, az őszi félév rohanásában nincs időm a világkupákra, túl sok az új versenyző, és nincs energiám megtanulni őket, odafigyelni rájuk. Nem tudom, vissza fogok-e még találni hozzá – szívből remélem, hogy igen. Szeretek képben lenni, szeretek versenyeket nézni, csak tudom, hogy relatíve sok kognitív kapacitást igényel, hogy mindent fejben tartsak, és mostanában nincs ennek hely.

Az elmúlt években újrakezdtem, de tavaly abbahagytam (ismét) a fényképezést is, bár ennek valamivel praktikusabb okai vannak. Egyrészt nem nagyon mentem sehová, és ugyan készülnek képeim arról, hogy milyen cukin alszanak az állatok, ez alapvetően nem különösebben érdekes: akkor tudok fotózni, hogyha olyasmit látok, amit addig nem, hogyha új helyeken keresem a képkivágásokat. Másrészt pedig javíthatatlanul tönkrement a rendes objektívem (és a tele is zörög, de erre igyekszem nem gondolni), és ez nagyban visszavetette a fényképezőgépem praktikus bevethetőségét és hordozhatóságát. Ez pedig azzal is jár, hogy nem nagyon volt kedvem elővenni, pláne nem elvinni magammal ide-oda. Abban bízom, hogy ha ez a két tényező változást mutat, tehát megyek is valahová, meg szert teszek egy új objektívre, akkor ez majd változik. Egyébként is, a fényképezést már többször hagytam abba és kezdtem újra, úgyhogy ennek azért vannak esélyei.

Az elmúlt években, beleértve a tavalyi évet is, nem nagyon olvasok a saját örömömre. De erről tudom, hogy ez az egyetemi létezés mellékhatása, annyi mindenre kell figyelni egyszerre és annyi mindent kötelező olvasni, hogy ha véletlenül kedvtelésből olvasok, azonnal beüt a bűntudat, és nem okoz igazán örömet. Részben ezt ellensúlyozza egyébként a Bradbury, aminek mégiscsak van egy küldetéses jellege, muszáj elolvasni a napi három egységet, de az nem olyan sok, nem vesztegetek el vele egy egész napot – és közben meg mégiscsak szórakozásból olvasok, még ha le is kell jegyzetelni róla egy-két dolgot, hogy ne felejtsem el teljesen, és hogy tudjak róla írni  a hét végén. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna, mert néha, amikor sikerül rátennem a kezem egy jó könyvre, és sikerül belefeledkeznem, amikor egy barátságos kora nyári napot eltöltök a hintaágyban egy jó könyvvel, akkor eszembe jut, hogy mennyire klassz is ez, és hogy mennyire szeretem ezt csinálni, olyankor én vagyok az élet császára.

Berozsdásodtam, ezt érzem, nehezen hangolódok rá új történetekre, nehezebben lépek be új világokba, jobban idegesít, hogyha valamit nem értek, hogyha menet közben elfelejtem, hogy hogy is volt az elején… de azt gondolom, hogy majd amikor úgy alakul, akkor ez is vissza fog jönni. És az majd jó lesz. Mert nagyon szeretek hasznosan olvasni, nagyon szeretek kutatni, nagyon élvezem ezt az egészet, de néha megfordul a fejemben, hogy túl nagy ár ezért, hogy elveszítsem azt, amiért eredendően a könyvet szeretem. Hát, majd csak kialakul ez is.

Arról meg, hogy a blogommal mi történt, nem az elmúlt évben, hanem az elmúlt akárhány évben… hát, ezt már megszámolni sem érdemes. Se az éveket, se a listás sorszámát.

7. És valószínűleg senki sem lepődik meg, amikor azt mondom, hogy amikor már azt hittem, nem tudok jobban belebolondulni az egyetemi létezésbe, akkor hirtelen mégiscsak belebolondultam. És ez javarészt tényleg 2018 fejleménye, mert ugyan előző ősszel vágtam bele életem eddigi legnehezebb félévébe, de az annyira zsúfolt volt és annyira kaotikus, hogy kellett hozzá kis idő, mire leülepedett és kezdtem rájönni. Volt tehát egy iszonyatosan munkás és kemény (kétszakos) őszi félévem, aztán egy fantasztikusan csodálatos, noha szintén energiákat lenullázó (már csak egyszakos) tavaszi, és most, legutóbb egy igencsak keserves és másként nehéz, de elég tanulságos őszi. Mindegyiknek megvannak az okai, mindegyikről tudnék is sokat írni, de nem fogok. Most legalábbis biztos nem.

Nyáron szereztem még egy diplomát, úgyhogy most már van kettő (és mert tanultam a legutóbbiból, erre a diplomaosztóra nem mentem el). Tavasszal tartottam egy nagyobb előadást, most nem konferencián; nagyzolva úgy is mondhatnám, hogy szólóest volt – és egy csomó olyan ember eljött, akiket ismerek, meg egy csomó olyan, akiket nem ismerek. Nem tudnám megmondani, melyik volt meglepőbb vagy váratlanabb, és hogy melyik csoport jelenlétét volt nehezebb kezelni, de összességében meg fantasztikus lehetőség és elég jó tapasztalat volt ez. Akadtak nagyobb összeomlások és látványos diadalok, voltak ostoba konfliktusok és besétáltak remek emberek. Voltak és vannak is mindenféle többé-kevésbé komplex kételyeim, bizonytalanságaim, azt meg ugye tudjuk, hogy a célokkal hadilábon állok, tervem pedig abszolút nincs.

De annak ellenére, hogy talán erről lehetne a legtöbbet írni, és talán ez is volt számomra a legfontosabb az elmúlt – legyen másfél – évben, mégsem írok róla. Részben persze azért, mert már úgyis túl hosszú ez a bejegyzés. (Lehet, hogy érdemes lett volna ehelyett négy-öt rövidebbet írni, nem egy hosszút ugyanezen négy-öt nap alatt?) De még inkább azért, mert annyira bizonytalan még, annyira formátlan az egész, egy csomó tanulságot nem vontam még le, egy csomó mindennel nem jutottam még nyugvópontra. És, mint erre fentebb utaltam már, kezdem azt gondolni, hogy az dönti el, mit is jelent valami, mitől fontos és mitől nem fontos, mi jó és mi nem jó, hogy hogyan mesélem magamnak a történetet. Márpedig egyelőre még nem szeretném ezt a történetet elmesélni, pillanatnyilag még magamnak sem, nemhogy a világnak.

Talán, majd egyszer. Előbb, vagy utóbb. Azt gondolom, hogy vannak fontos meglátásaim arról, hogy mi az egyetem – legalábbis arról, hogy mi az egyetem nekem, és hogy hogyan élem meg és át. Azt is gondolom, hogy talán tudnának ezek a meglátások hasznosak lenni másoknak is. Ahogy persze az is lehet, hogy nem. De ennek még kell idő, és ez is csak azt mutatja, hogy csak azért, mert másik évszámot írunk, nem jutnak szükségképpen értékelhető nyugvópontra az élet eseményei. Úgyhogy most megálltam és értékeltem egyet, és csak úgy, mint legutóbb, ismételten nem akarok határvonalat húzni, és nem engedni át az új, még érintetlen évbe az előzőkből hozott poggyászt. Most azt mondom, hadd jöjjenek. Nem akarom újrakezdeni, nulláról. Ez pedig végeredményben azt jelenti, hogy bármilyen nehezek is egyes helyzetek, bármilyen keservesek is egyes időszakok, és bármilyen kínos gondjaim adódnak is egyes emberekkel, jó az irány. Ha folytatni akarom, és nem lecsapni a sorompót, lelakatolni a ketrecet és eldobni a kulcsot, ha vállalom a kontinuitást, akkor jó az irány.

Konklúzió ennek megfelelően nincs sok. Legfeljebb annyi, hogy az a bizonyos két évvel ezelőtt lefektetett okéság még mindig tart. És az oké, hát… az oké már egy elég jó dolog. Annál jobb nekem igazából nem kell.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Tizenhat

:: 8 perc alatt olvasható ::

Eltelt egy néhány nap az új évből, és végre-valahára alábbhagyott az őrület: a népszerű vélekedés, amely szerint az elmúlt év volt a valaha volt legborzalmasabb év a világon. Egyik végeláthatatlan listát és érv-sorozatot követte a másik, olyan gyakorisággal, hogy a végére már kezdtem kifejezetten szégyellni magam – merthogy nekem 2016 egyáltalán nem volt rossz év. Sőt.

Alapvetően persze berzenkedem hevesen az évértékeléstől. Egyrészt azért, mert teljesen egyértelmű, hogy a keltezésbe bevezetett új szám semmit sem jelent, nem töri meg az élet kontinuitását, nem teszi érvénytelenné a korábbi történéseket, nem jelent újrakezdést. Másrészt azért, mert a sznob, aki vagyok, erősen tiltakozik az ellen, hogy olyasmit csináljon, amit mindenki más. Harmadrészt pedig a kartondobozok természete miatt.

Egy év olyan, mint egy nagy kartondoboz. Az ember dobálja bele a dolgokat minden nap: könyveket, eseményeket, tárgyakat. Aztán az év végén, amikor értékel, akkor megpróbál belenyúlni, és kutakodni a rendetlenségben, elszántan keres valamit, amit kiemelhet, amit megnézegethet minden oldalról, és amiről megállapíthatja, hogy na, ezért megérte. Aztán szépen rendet lehet tenni, hogy minden jól legyen, és vidáman megyünk tovább. De az én dobozaimmal túl gyakran fordul elő, hogy mikor beletúrok, valami szúrósba, valami élesbe, valami veszélyesbe kapok, és akkor aztán hamar feladom, hogy bármi jót is találjak ebben a káoszban. Fogom tehát a kozmikus ragasztószalagot, jó alaposan leragasztom, aztán felteszem a dobozt mindenestül a polcra a padláson az összes többi mellé, és nagyon bízom benne, hogy semmi sem fog orvul kimászni belőle, és hogy ezzel az egésszel egyszer és mindenkorra végeztem, és minden korábbi tapasztalatom ellenére remélem, hogy talán majd jövőre, talán most majd sikerül jobban, okosabban, ügyesebben, céltudatosabban.

Ez egyszer azonban kicsit másként van. Nem volt ez az év fantasztikus. Se borzalmas. Se hibátlan. Se tragikus. Se diadalmas. Se kétségbeejtő. Csak egyszerűen, bármilyen ostobán és banálisan hangozzék is… oké. Nem egyszerűen az év volt oké, hanem nekem is oké, hogy ez az év ilyen volt.

Értelemszerűen adja magát a kérdés, hogy mi a csoda az az oké. Mit jelent a gyakorlatban, mit jelent valójában. A kérdésre magam sem ismerem a választ, de megpróbálok a nyomába eredni. Összeszedem mindazt, amit tudok – nem őrülten részletesen, nem mintha olyan sok mindent tudnék amúgy – és meglátjuk, rájövök-e valamire. Velem lehet tartani.

Egyrészt harmincéves lettem. Ami részint ijesztő, főleg, hogyha eszembe is jut, mert amúgy, úgy rendszerint, nem szokott. Csak ha valaki megkérdezi. Ami nem történik olyan nagyon gyakran. Arra számítottam, hogy majd nyomasztani fog, hogy majd soknak érzem, de nem. Mivel az időm legnagyobb részét iskolában töltöm, ahhoz is hozzászoktam már, hogy a legtöbben érezhetően fiatalabbak nálam, ebben viszont nem sokat számít, hogy pont mennyivel. Az meg, hogy időnként fáj a térdem, félek, hogy nem pont éltes koromnak tudható be. Másfelől az igaz, hogy egy kicsit bosszant, amikor állandóan letegeznek a boltban, sőt, amikor én magázok, akkor is visszategeznek, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak öregszem. Ahogy persze az is lehet, hogy valóban tahóság letegezni egy felnőttet, aki magáz.

Alapvetően nem tulajdonítok nagy jelentőséget a számoknak, az ilyen számoknak épp úgy nem, mint az évszámnak. De mégis, tele az internet olyan bölcsességekkel, hogy így és így változik meg az életed, mikor harminc leszel (meg persze olyanokkal is, hogy harminc fölött az embernek eszébe se jusson tornacipőt, csíkos zoknit vagy mintás pólót felvenni, meg ilyenek.) És természetesen ezek jelentős része (a zárójeleseknek meg az egésze) baromság. De abban meg, úgy találom, hogy mégis van valami, hogy egyes dolgok megváltoznak addigra (és nem hirtelen, varázsütésre, pont akkor) mire az ember harminc lesz. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyenkorra már tényleg elmúlik a kamaszkor. És javarészt az a késztetés is, hogy meg akarjak felelni idegen emberek elvárásainak. Vagy hogy olyanokkal akarjak barátkozni, akik nem akarnak velem barátkozni, vagy olyanokkal töltsek időt, akikkel igazából nem szeretnék időt tölteni. Vagy hogy olyasmit csináljak, amit valójában nem akarok csinálni, csak olyan jó lenne, ha akarnám. És ez, meg kell, hogy mondjam, jelentősen könnyebbé teszi az életet, noha a ciklikus magányosságon nem enyhít sokat.

És ha már magány: az év elején támadt bennem egy macska alakú űr. Egy olyan űr, aminek ugyan elkezdett már behegedni a szegélye, de még közel sincs olyan állapotban, hogy lehessen fogni csak úgy egy macska alakú holmit, és befoltozni vele. Az életnek ellenben van az a szokása, hogy relatíve ritkán veszi figyelembe, hogy az ember mire áll készen és mire nem. Így utólag sem tudom megmondani, mi mást tehettem volna: amikor felbukkant a két kiscica az iskolában, pont ahogy mindenki más, én is egyszerűen örültem, hogy de jó, cuki cicák. Aztán pár nap múlva már világos volt, hogy ezeknek nincs anyjuk, és éhesek, aztán további néhány nap után már csak egy volt a kettő helyett, és akkor, pont ellenkezőleg, mint mindenki más, úgy döntöttem, hogy az ügyben valamit tenni kell. Az internátusban állatot tartani  nagyon szigorúan tilos (nem mintha meg tudtam volna fogni), és egyébként sem az ösztöndíjas kelet-európai cserediák lesz az, aki ilyesmit megenged magának.  Ilyenkor mégis, mit lehet csinálni?

Nem olyan fontosak a részletek, talán majd egyszer máskor megírom, külön bejegyzésben, ahogy az is lehet, hogy nem. A lényeg egyszerűen annyi, hogy nem álltam készen arra, hogy még egy macska – ráadásul ezúttal egy kicsi, fiatal, magatehetetlen macska – az orrom előtt pusztuljon el. Úgyhogy hosszas kérdezősködés következett, macskamentők, levelezés, telefonálgatás, három hónap amíg mindannyiszor úgy vettem macskaeledelt, hogy biztosan éreztem, hogy ez már az utolsó doboz lesz. És természetesen, mivel svédekről van szó, akikre nem jellemző, hogy bármit is elkapkodnának, vagy éppen hogy döntéseket hoznának, december közepén még mindig nem volt megoldás, pedig a kis fenevad már átvészelt két hét havazást is a szabad ég alatt. Amikor úgy tűnt, nagyon reménytelenre fordulnak a dolgok, elkezdtem utánajárni, hogyan lehet egy macskát Svédországból Magyarországra költöztetni (nem egyszerű), és erősen reménykedtem, hogy erre nem kell végül, hogy sor kerüljön.

És végül – tényleg végül, három nappal hazaköltözés előtt – sikerült befogni és átmeneti macskaotthonba szállítani. Ez az ő esetében azt is jelenti, hogy ott maradhat, amíg örökbe nem fogadják, tehát meg van oldva a kis élete. Nem volt zökkenőmentes a folyamat, se logisztikailag, se érzelmileg, de ahogy a macskaotthonos néni elmagyarázta, ezzel az akcióval hozzávetőleg 10-15 évet sikerült vásárolni ennek a kis dögnek. A kis dögnek, akit egyszer nem simogattam meg, akivel a kommunikációnk kimerült abban, hogy ugyan várta tőlem a kaját, de ha túl közel mentem hozzá (a kajával) akkor fújt és elszaladt, de néha, nagyon néha halandó volt rám nézni. A kis dögnek, akit mindenki nemes egyszerűséggel úgy emlegetett, mint “din katt”, dacára annak, hogy nem. Nem egészen. Nem pontosan. Noha egy kicsit persze meg mégis. Annyira, amennyire el bírtam viselni, hogy most éppen legyen macskám. És azt hiszem, Parker kedvéért örültem a leginkább, hogy sikerült megmenteni egy ostoba kis cicaéletet. Elérni valami valóságosat.

Mert a valósággal bizony elveszettem kicsit a kapcsolatomat az elmúlt időszakban. Itt volt ez az egész egyetemi dolog, hogy állítólag van egy diplomám, és ez, pont mint a korom, olyasmi, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. Amikor csak valamiért felmerül, hogy legmagasabb iskolai végzettsége, akkor rutinból ikszelném be,  aztán hirtelen észbe kapok, és rájövök, hogy ja nem is. Tényleg. Hogy valahol a szobámban kallódik egy diploma, bár most pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol, mert a fiókba a többi bizonyítvány közé nem fért be, de az biztos, hogy létezik. És az enyém. És igazi.

Nehéz az ilyesmit elhinni is, megszokni is. Négy éven át az volt a normális, hogy egyetemre járok, a félév során érdekes diskurzusokba kerülök órákon és órákon kívül, aztán a félév végén a vizsgaidőszakban irreleváns baromságokat préselek be a rövidtávú memóriámba egészen a számonkérés napjáig, hajszálpontosan addig, amíg kifelé jövet be nem csukom a hátam mögött az ajtót. Igazából nem volt ez különösebben kellemetlen életmód, meg voltam vele békélve – és most ennek a végére kaptam egy papírt, ami elvileg mindebből a másodikkal foglalkozik, az elsőt meg még csak meg sem említi, és azt mondja a külvilág, hogy ennek van értéke. Ami vicces. Meg jól reprezentálja, hogy szokás szerint – épp, mint az elmúlt év tragikusan borzalmasnak minősítése kapcsán – a világ meg én, mint általában, nem vagyunk éppen azonos hullámhosszon.

Úgy döntöttem tehát, hogy a diplomát nem az elmúlt négy év fizikai manifesztációjaként fogom fel, hanem a záróvizsgákénak. Rendkívül hasznos papír, valószínűleg lesz is még alkalom, hogy jól fog jönni életemben, de nem része az identitásomnak. Ezt annál is inkább megtehetem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senkit sem érdekel minősítés szempontjából, hogy mennyit dolgozott, mennyit tanult és mit teljesített az ember éveken át, csakis és kizárólag az számít, hogy két véletlenszerűen kijelölt napon az egésznek a legeslegvégén mit mutatott. Ami olyan mértékben abszurd, hogy nem is csoda, ha nem tudom ésszel felfogni.

Persze felfoghatatlanból is jutott bőven az elmúlt évben. A kategória bajnoka pedig vitathatatlanul az utolsó négy és fél hónap volt, az időszak, amit Svédországban töltöttem. Nem azért, mert külföldre költözni vagy bőkezű ösztöndíjat kapni, minden klasszsága mellett irreálisan valószerűtlen lenne. Ezek még simán beleférnek a valóság-képzetembe. A felfoghatatlan ott kezdődik, hogy valahogy végigcsináltam ezt az időszakot úgy, hogy körülöttem egy olyan nyelvet beszéltek (annak is egy bizarr dialektusát), és én is egy olyan nyelven beszéltem velük, amit előzőleg szűk három évig tanultam. És működött. Komolyan működött. Az elején természetesen jóval nagyobb hibaszázalékkal, mint a végén, de már az elején is működött. És ez az, ami a képzelet mindenféle határain kívülre esik.

Olyan mértékben mutat túl a felfogóképességemen, hogy mikor visszagondolok rá, akkor sem hiszem el. Hogy igazából hiába történt meg a valóságban, képtelen vagyok elképzelni. Hiába tudom, hogy szóltak hozzám és válaszoltam; hogy beszélgettünk, nemcsak felszínes hülyeségekről, hanem komoly dolgokról, fontos dolgokról is; hogy volt olyan, amikor egy-egy pillanatra feloldódtak a korlátok, és úgy gondoltam, ki tudom fejezni pontosan azt, amit szeretnék, és még különösebb megerőltetésbe sem került; hogy teljes értékű részese voltam a közösségnek; hogy képes voltam ugyanazokat a feladatokat megoldani, mint a bennszülöttek. Hogy képes vagyok túlélni svédül. Hiába tudom, hiába emlékszem, mert nem hiszem el magamnak: egyszerűen nem megy. Nem érződik valódinak, nem érződik ténylegesnek. Csak egy történet, semmi több.

Ebben persze vastagon benne van az is, hogy az egész kaland olyan volt, nemcsak a nagy vonalaiban, de egészen a legapróbb mindennapi epizódokig, hogy biztosan tudtam menet közben is, hogy ez nem az én életem. Az én életem, köszönöm szépen, otthon van, letakarva régi lepedővel, mint a bútorok a nyaralóban, hogy ne porosodjon, és ott várja, hogy visszatérjek hozzá. Ez valaki más élete. Azt hiszem, ezzel a trükkel próbálta az agyam megvédeni magát a rövidzárlattól: túl sok volt az ellentmondás aközött, amit tudok a világról, és amit napi szinten tapasztalok.

Akárhogy is, egy félévet ösztöndíjas nyelvtanuló voltam, az őszi szünetben végigutaztam Svédországot hosszában (és mint bármelyik svéd ember vagy csak svédül tanuló egyetemista bármikor megmondja: Svédország bizony hosszú ország), voltam a sarkkörön túl, beszéltem svédül mindenféle dialektusokat beszélő emberekkel,  és – bár ez elég hálátlanul hangzik, de mégis leírom – pont azáltal, hogy egy időre eltávolodtam a valóságomtól, kicsit kipihentem magam. Volt bennem egy olyan mérhetetlen fáradtság a mindentől, a világtól, az élettől, amit már észre se vettem, csak most, hogy hirtelen nincs. Nem tudom, tartós lesz-e a megkönnyebbülés, és ha esetleg igen, akkor mennyi idő múltán merülnek le újra az akkumulátoraim. De mostanában, az elmúlt napokban olyan dolgokhoz érzek magamban energiát és kedvet, amikhez évek óta nem, és gyanítom, hogy itt van összefüggés.

Hogy mik ezek a dolgok? Mindenféle. Van köztük, amit nem szeretnék megnevezni, mert bizalmas. Van, amit nem tudnék, mert nem öltött még teljesen formát. De ha a maradéktalan felsorolástól eltekintünk, meg tudok említeni például egyet: olyasmit, ami az évek során is fontos volt, és mindig jelentős részét képzete annak, aki vagyok. A szövegeket. Hogy olvassak. Hogy írjak. Hogy fordítsak.

Évek óta alig olvastam már, és hogyha ebből a kevésből azt is leszámítjuk, amit az egyetem miatt volt kötelező, akkor pláne gyászosabb a helyzet. És időm még éppenséggel lett is volna, ha nagyon összekapom magam, de erőm már nem volt hozzá, tökmindegy, mennyit kapkodok utána. Most megtehetem, és meg is teszem, hogy egész nap ágyban maradok egy könyvvel. És már el is felejtettem, hogy milyen jó is az. (Ahogy azt is majdnem elfelejtettem már, hogy milyen könnyű magyarul olvasni. Nem azért, mert svédül olyan nehéz lenne, most már az sem igazán nehéz. Csak magyarul… nagyon könnyű.)

Fontos persze a blog, de mikor írtam utoljára rendszeresen? Tavaly se írtam nagyon sokat, igaz, amit írtam, azzal javarészt elégedett vagyok. Ott volt a macskás bejegyzés, az időjárásos, a diplomaosztós, meg persze az, amelyik elmagyarázza a svéd dolgot (aminek, valljuk be, ideje volt már.) De ezek majdnem mind nagyon alapos, átgondolt, hosszú ideig érlelt és írt szövegek voltak. Hogy mikor írtam csak úgy, a magam örömére, nem blogot és nem dolgozatot, nem terv és vázlat szerint, egy bizonyos célt észben tartva, azt végképp ne firtassuk. De most van hozzá kedvem. Nem tudom, meddig tart, de most van. Szeretek leveleket írni, és néhány éve még leveleztem emberekkel. Aztán már ahhoz sem volt bennem erő, hogy végiggondoljam, mit írjak, hogy rendesen elmeséljek valamit. Hiányzik ez is. Hiányzik, ahogy hiányzik egyébként az is, hogy olyan blogbejegyzéseket is írjak, amiken nem kell egy hetet dolgozni, ami jó úgy, ahogy van, félkészen is, ahogy sikerült. Ami nem váltja meg a világot, nem magyaráz meg mindent. Nem tudom, tudok-e még ilyet. De van kedvem kipróbálni.

Azt akartam mondani még, hogy évek óta először fordítottam is, de ez nem pontosan igaz. De évek óta először fordítottam úgy, hogy relatíve normális késéssel elkészültem (most komolyan, két hét, nem másfél év vagy ilyesmi), és tudtam lelkesedni a szöveg iránt, tudtam élvezni, hogy mit csinálok. Most megint úgy érzem, hogy fordítani nem kényszerpálya, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom, mert ez az egyetlen, amihez értek: most úgy érzem, hogy ez egy klassz dolog, egy jó munka, és olyasmi, amivel szeretek foglalkozni. Most megint úgy érzem, hogy fordítani is szeretek, nemcsak fordító lenni. Hogy szeretném kipróbálni magam svédesként is, hogy szeretnék megint könyveket csinálni. És erre bizony jó rádöbbenni akkor, amikor már egy ideje attól tartottam, hogy kiábrándultam belőle, hogy vége, hogy elmúlt.

Ezek a dolgok vannak. Kirámoltam a dobozomat, mindent kézbe vettem, mindent megnéztem, és mindent visszatettem, szépen, elrendezve. Vannak éles és hegyes dolgok az idén is, de vannak puha és strapabíró dolgok, amikbe bele lehet bugyolálni őket, hogy ne okozzanak sérülést a gyanútlanul matató kéznek. Itt van kéznél a kozmikus ragasztószalag, le lehet zárni ezt az egészet, és továbblépni, megindulni és menetelni a most már jócskán megkezdődött újévbe. A folyamat pont olyan, mint bármikor máskor, de a motiváció más mögötte: eddig azért ragasztottam le a dobozokat, azért próbáltam mindent végérvényesen eltenni a múltba, hogy nehogy utánam jöjjenek. Most azért ragasztom le a 2016 feliratú dobozomat, hogy nehogy kiessen belőle valami, ami jó lenne, ha megmaradna. Mert ez az év ilyen volt. Kezelhető. Felfoghatatlansága ellenére is befogadható. És most hirtelen nem szeretném már azt gondolni, hogy megszakadt a kontinuum, hogy az újév új kezdetet jelent, hogy most megpróbálhatom okosabban, ügyesebben határozottabban, fegyelmezettebben és jobban.

Ez az év egyszerűen oké volt. Tök oké. És az oké, az a nagy harci helyzet, hogy nekem most pontosan megteszi.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Meghasonult

:: 8 perc alatt olvasható ::

Megmondom az őszintét, erősen viaskodom magammal. Ennek legjellemzőbb oka az, hogy egyszerre két dolgot is szeretnék, amelyek voltaképpen ellentmondanak egymásnak, ráadásul több ilyen ellentétpárt is fel tudok sorolni, ha kell. Például szeretnék már lefeküdni és aludni, de szeretnék még ébren maradni és csinálni dolgokat is, mondjuk megírni ezt a blogbejegyzést. Aztán szeretnék múlt évet értékelni, mérlegelni és összeszámolni, de közben legszívesebben nem is gondolnék az egész tavalyi évre, szívem szerint úgy tennék, mintha egyáltalán nem is létezett volna, és mindent összevetve igencsak elégedett vagyok, hogy szegény 2013 mostanra a bolygó teljes területén kiszenvedett.

Hogy miért van ez így? Hazudhatnám, hogy nem tudom, de egyrészt hazudni csúnya dolog, és úgy tudom, hogy nem illendő, másrészt nem is nagyon szeretek, noha időnként szoktam, harmadrészt pedig, miután kijelentettem, hogy hazugság volna, nem lenne túl sok teteje megpróbálni. Szóval tudom. És nagyon rosszul esnek mindazon dolgok, amiket tudok a tavalyi évről, magamról, és a kettőnk nem csekély mértékben zűrzavaros viszonyáról.

(Kettőnk zűrzavaros viszonya egyébként túlnyomórészt azt jelenti, hogy olyasmiket csináltam, amiket józan ésszel nézve butaságnak tartok, magamat pedig elkövetésük okán akaratgyengének; illetőleg azt is, hogy egyes dolgokat egyáltalán nem csináltam, amiket amúgy hasznos lett volna. De a nevezett tünetegyüttes az elmúlt évek mindegyikéről elmondható volna, úgyhogy talán ideje lenne azt is megfontolni, hogy miért ragaszkodom egy olyan viselkedésmintázathoz, amelyikkel sem elégedett nem vagyok, sem boldoggá nem tesz, ráadásul még hasznosnak sem tekinthető. Talán amikor legközelebb nyitnám a számat, hogy azt mondjam: “no de a bőrömből kibújni azért csak nem tudok”, megállnom és mérlegelnem, hogy miért is ne tudnék kibújni, és miért is ne próbálhatnám meg legalább. Nem azért, hogy olyan másik ember legyek, amelyik jobban megfelel bármiféle kimondatlan társadalmi elvárásoknak, hanem pusztán azért, hogy megpróbáljam, nem érezném-e jobban magam esetleg akkor, hogyha kicsit másként élnék, gondolkoznék, észlelnék és viselkednék.)

Mi mindenről nem szeretnék megemlékezni? (Mondanám, hogy mi mindenről szeretnék azonnal megfeledkezni, amint leírtam ide, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a felejtés a legjobb gyógymód.) Mi az, ami nagyon nem tetszett, és mi az, amiért mégsem tudok békében elbúcsúzni ettől az elmúlt évtől, és nem tudok fejest ugrani 2014-be? Úgy mondják, mindig az váltja ki a leghevesebb gyászreakciót az emberből, amikor olyasmit veszít el, amivel ambivalens viszonyban állt. Meglehet. Ahogy az is könnyen meglehet, hogy az egész dráma valójában közel sem akkora dráma, nincs itt semmiféle veszteség, hiszen az évek fordulónapja egy teljességgel önkényes dolog, logikus ésszel nem jelent semmit, de valamiért mégis az emberiség jelentős része érzi, hogy a puszta megállapodásos évszámváltás miatt egy kicsit tiszta lappal indulhat, én pedig feltétlenül igényt tartok a saját akár csak kicsit tiszta lapomra. Tessék, történelmi pillanat: nem különbözni akarok mindenki mástól bármi áron, hanem pont, hogy azt csinálni, amit mások.

Szóval mi is történt 2013-ban?

Az első dolog az volt, eluralkodott az életemen az egyetem, olyan mértékben, amilyenben nem is számítottam volna rá. Amikor rászántam magam, hogy igába hajtom a fejemet, és csak azért is egyetemre megyek és diplomát szerzek (mert engem aztán több munkaadó ne hajtson el azzal, hogy bárcsak lenne diplomám, és mert nálam sokkal butább embereknek is van, akkor pont nekem ne lenne) fogadkoztam hevesen, hogy majd én megmutatom, hogy az egyetem nem olyan komoly dolog, nem olyan, mint dolgozni, nem olyan, mint rendesen életet vezetni, az csak iskola. És egyébként is, frusztráltak az egyetemista és az egyetemet végzett ismerőseim is, akik  állandóan panaszkodtak rá, hogy mennyi a dolguk, nem érnek semminek a végére, lehetetlenek a követelmények, és így tovább, ráadásul úgy viselkedtek, mintha minden diplomás tagja volna egy titkos társaságnak, amelyiknek ismerik a szabályait, átestek a rítusain, és van köztük valamiféle közösség, amelyből a diplomátlanok kiszorulnak.

A panaszkodás bűnébe beleestem, nem is kicsit, noha az igaz, hogy egy percre sem feledkeztem el arról, hogy ez csupán azért nagy dráma, mert komolyan veszem, és bármikor tudtam értékelni, hogy azért ez – mindenféle ez – sokkal jobb, mint mondjuk decemberben könyvesboltban dolgozni. És sose gondoltam, hogy lehetetlenek volnának a követelmények, csak azt, hogy többet kellene annál nyújtani, mint amennyit erőfeszítés nélkül tudok, és hogy nincs kedvem erőlködni. Mindazonáltal igencsak szégyenkezem a sok hisztiért, nyűglődésért és panaszkodásért, és mentségemre csupán az alábbiakat tudom felhozni:

Egyrészt a furcsa időzítés következtében egy éven belül három vizsgaidőszakot/félévet teljesítettem (januárban, júniusban és decemberben), és ez nem naptárfacsarás, hanem tényleg így jött ki valójában is. Másrészt úgy adódott, hogy egész évben alig tartottam szünetet: januárban majdnem egy hét, júliusban három nap és szeptemberben egy hét pihenőm volt összesen, illetve valamennyi kis szusszanás most itt, az év végén, amikor próbáltam kialudni magam – minden mást szigorúan beosztott az egyetem és a munka. Harmadrészt pedig azt gondolom, hogy tényleg az elmebajt, de legalábbis az önsanyargatás magas fokát közelíti az, amit a múlt félévben teljesítettem, de már az is kihívás volt, amit az ezt megelőzőben. Ezen felül pedig, negyedikként, csak annyit mondhatok, hogy a munkamódszeremhez, úgy tűnik, hozzátartozik a folyamatos siránkozás, panaszkodás, és ellenkezés. Nem kell feltétlenül komolyan venni, bár a megértésért hálás vagyok. Enélkül a folyamat nélkül ugyanis nincs meg az a diadalérzetem, hogy valami komoly és nehéz dolgot teljesítettem, a jelentőségtudat pedig kulcsfontosságú. Ha még én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Ha én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor nem fogom csinálni.

A titkos társaságról amúgy, sajnálatos módon, az derült ki, hogy igazi, tényleg létezik: tudom, mert egy kicsit már most is odatartozom. Másik világ ez, mint az, ami ott kinn a valóságban van, és ami néha egy picit hiányzik is. De még emlékszem, hogy milyen érzés kirekesztettnek érezni magam, és igyekszem, hogy ne éreztessek ilyesmit senkivel, ha megtehetem.

A második dolog ez az egész svéd-história lett. Zűrzavaros történet ez is, csak úgy, mint az elmúlt évben jó néhány eset, és nemcsak az Erasmushoz köthető részei, a még mindig tisztázatlan részletek, az adminisztráció, bürokrácia, félreértések, nem kellőképp konkrét megegyezések, nyelvi akadályok és ki tudja még mi minden más furcsaság, hanem a nyelvtanulás és minden rettenetes kavarodás, ami akörül történt. A kérdésre, hogy jelenleg tudok-e olyan nyelvül, tiszta lelkiismerettel válaszolhatom, hogy nem, a legkevésbé sem. Hogy pontosan mennyire tudok vagy nem tudok, az már sokkal izgalmasabb felvetés: valószínűleg kicsit jobban, mint amennyire hiszem, és valószínűleg valamivel kevésbé, mint amennyire jó volna, és sokkal kevésbé, mint amennyire kellene ahhoz, hogy legalább egy egészen kicsit jobban érezzem magam. Azt hiszem, ennek mind a kudarcokhoz és korlátokhoz van köze, meg ahhoz, hogy mi az, amit elég akarni, mi az, amihez már nem elégséges az akarás, mert azon felül dolgozni is kell érte, és hogy mi történik akkor, hogyha az akarat és a kemény munka együtt sem elegendő.

Tudom, hogy ez nagyon rejtélyesen hangzik (vagy ki tudja, talán nem is rejtélyes, talán csak semmitmondónak érzem, de valójában teljesen egyértelmű), de azért ilyen, mert ez az ügylet nem zárult még le a fejemben. Nem tudtam még pontot tenni a végére, és annyira közel van még, hogy valódi rálátásom sincs rá. És ha lenne, akkor se biztos, hogy el szeretném mesélni. Egy része bizalmas, egy része kellemetlen, egy része kifejezetten kínos, és… szóval nem.

Viszont a kudarcokhoz, akarathoz és munkához szorosan kötődik egy másik fájó pont is, amiről beszélni kell. (Kell ám a fenét, de akarok.)

A harmadik dolog, ami történt, az tulajdonképp pontosan az, ami nem történt. Elképzeltem, hogy szuperhős vagyok, és bármire képes (és egy kicsit még mindig azt hiszem, hogy a szuperhősség csírája ott lapul bennem, csak kicsit jobban kellett volna gondozni, és valamivel több erőfeszítést tenni a felnevelésére) és olyan rengeteg munkát vállaltam el erre az évre, hogy az valószínűleg kettőre is elég lett volna. Aztán pánikba estem, elment az életkedvem, minden félresikerült, és végül az a nagyon szomorú egyenleg alakult ki, hogy egyikkel sem készültem el. A kudarcok, visszalépések, nevezzük, ahogy akarjuk, a kissé kínostól a viharosan látványosig terjedő skálán mozogtak, és azt gondolom, ezt is emésztenem kell még egy kicsit. És ha majd higgadt leszek, nyugodt és felelősségteljes (azaz várhatóan nem az eljövendő harminc évben), akkor talán el kell gondolkoznom rajta, hogy mit is rontottam el, hol volt a hiba, és hogy egy fenékkel pontosan hány lovat is tud megülni valaki, aki esetleg mégsem szuperhős.

Igazából itt az a baj, hogy nem nagyon hiszem el még mindig azt, hogy mindaz, amit mind el akartam végezni, emberileg lehetetlen lett volna. Egyértelműen érzem a felelősségemet, és úgy gondolom a lelkem mélyén, hogy ha egy kicsit is jobb vagyok, erősebb, ügyesebb, fegyelmezettebb, professzionálisabb, lelkesebb, teherbíróbb, szóval mindent összevetve alkalmasabb, akkor meg tudtam volna csinálni kompromisszumok nélkül mindent. Mert voltak üresjáratok, voltak hasztalanul eltöltött órák ebben az évben, amiket töltettem volna hasznosan is. És részint kereshetek (és találhatok is) bőven mentségeket, magyarázatokat, nem tudom eldönteni, hogy ezek reálisak-e vagy sem, és a bűntudatomon és önutálatomon nem segítenek se így, se úgy. Haragszom. Magamra. Nem a világra, pedig az talán egyszerűbb lenne, de akkor sem.

És ez az egész ügylet egyébként oda is elvezet, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, amire elvileg az életemet tettem, vagy akarom tenni: mennyire gondolom komolyan, hogy könyveket akarok csinálni? Mennyire veszem saját magamat komolyan, mint fordítót, mint szerkesztőt, akár, a valóságtól egészen elrugaszkodott képzetben, mint írót, de legalábbis mint szöveggyárost? Mert ez is ugyanoda vezet, mint az egyetem: nekem kell komolyan venni, mert azon múlik minden. Ha én sem veszem komolyan, akkor ki fogja?

És csak úgy, mint az egyetem kapcsán is, illetve egyes órák, tárgyak, szakok kapcsán is új, eddig ismeretlen értékválság alakult ki körülöttem: nem látom jól, hogy mi mennyit ér, mivel érdemes és mivel nem érdemes foglalkozni, és hogy nem szörnyen nevetséges dolog-e, hogyha az ember valami komolytalant vesz rendkívül komolyan pusztán abból a meggyőződésből, hogy amíg így tesz, nem rémül meg nagyon. Amíg van mit komolyan venni, addig nincs tanácstalan űr, addig van, ami kitölti.

Néha azt gondolom, a józanság ritka pillanataiban, hogy igazából tényleg nem tehettem mást. Hogy igen, valóban hoztam ugyan kompromisszumot, mert felállítottam egy prioritási sort, amin az egyetemet helyeztem előre, és a fontos dolgok között szerepelt az is, hogy valahogy átvészeljem egészségesen ezt az időszakot, amibe, akárhogy szépítem is, beletartozik például az evés, az alvás, vagy akár a gyaloglás is, az, hogy időnként befekszem a kádba néhány órára, és még az is, hogy leülök a tévé elé sorozatot nézni (azaz mindaz, amit néhány bekezdéssel ezelőtt üresjáratnak tituláltam, és kineveztem eredendő gonosznak). A túlélés érdekében folytatott agymosást előbbre helyeztem a fizető munkáknál. Ez részint szégyenletes, szakszerűtlen dolog, és rosszul is érzem magam miatta, mert kicsit azt gondolom, hogy ezen felülkerekedhettem volna akkor, hogyha nem én vagyok, hanem az az én, aki lenni szeretnék, csak nem vagyok (és amely differencia folyamatosan frusztrál). Részint meg érthető, pont azért, mert sajnos én én vagyok.

(De ez azért szörnyen drámainak hangzik, és nem is tudom, hogy teljesen helytálló-e. Mármint hogy tényleg olyan nagy szükség van-e erre, és hogy tényleg annyira szörnyű-e a helyzet, hogy erőnek erejével kellett dolgoznom azért, hogy ne csavarodjak be – ami talán nem is sikerült kifogástalanul -, vagy egyszerűen csak lusta vagyok.)

Részint meg azt is gondolom, hogy alig olvastam megint az idén, pedig azügyben aztán igenis lelkes és elkötelezett vagyok, és mégsem maradt arra sem időm. (És tudom, hogy a hetvenvalahány könyv egy év alatt sokaknál nem az “alig” kategóriájába esik, de amikor én olvasok, akkor nem így olvasok.) Szóval talán tényleg volt itt egy kis időprobléma. De az is lehet, hogy nem.

Szóval itt ez a bizonyos negyedik dolog: valami kis micimuci, amit nem tudok tisztázni magamban, és ezt, úgy tűnik, kénytelen leszek továbbvinni az újévre, nem hagyhatom őrizetlenül elrejtve egy láda mélyén, hátha elfelejtődik, és eltűnik. (A micimuci közeli rokona az izének, csak azzal ellentétben nem kedves. A micimuci amolyan diszkrepanciát jelent, problémát, zavart az erőben, bosszantó apróságot, homokszemet a fogaskerekek között.) Ugyanis a dolgok nem tűnnek el. Még azok a dolgok sem, amikről már biztosra vettem volna, hogy eltűntek az életemből, már sok-sok évvel ezelőtt. Talán azt hittem, hogy elég erősen megfegyelmeztem már magam, professzionális vagyok, ura a helyzetnek, olyasvalaki, aki boldogul segítség nélkül, aki soha nem magányos, aki felülkerekedik az irracionális érzelmein, aki tud bánni a szavakkal, ha úgy hozza a helyzet, aki praktikusan és logikusan gondolkodik és világosan érvel. Értek egyes kellemetlen felismerések. Például arról, hogy milyen körülmények között és mennyire látványosan tudok összeomlani.

Itt is azzal küszködöm, mint a svéd kapcsán is, meg még valószínűleg igen sok más kapcsán szintúgy, hogy mennyire kell erőltetni a dolgokat, és mennyire lehet hagyni, hogy pusztán azáltal, hogy a látóteremben vannak, és időről időre valamelyest foglalkozom is velük, lassacskán a helyére kerüljön minden részlet. Nem tudom, békén hagyhatom-e magam, vagy vegyem elő a drákói szigoromat és legyen-e inkább vasfegyelem. Eddig azt hittem, hogy tudom, de már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudom, hol van a teljesítőképességem határa.

Talán inkább a jó dolgokat kellett volna összeszámolnom. Egyrészt az valamelyest rövidebb lett volna. Másrészt talán valamivel érdekesebb is. Ráadásul akadt is belőlük, ha nem is bőségesen. De azt gondolom, hogy erre volt nagyobb szükségem, mert a jó dolgok olyanok, hogy általában megértem őket, különösebb nehézség nélkül is. Igaz, legtöbbször nehezemre esik elhinni, hogy megérdemlem őket, vagy hogy tényleg nekem szánták őket, és ezért megpróbálom valamilyen módon visszautasítani őket, de ennek ellenére is eljutnak néha hozzám.

Úgyhogy ötödikként – végül ugyan, de a túlélésem szempontjából legfontosabbként – meg kell emlékeznem mindazokról, akik nem hagyják, hogy visszautasítsam az Igazán Jó Dolgokat, amik időnként mégis történnek velem. Voltak itt elszórtan kisebb-nagyobb diadalok, mosolyok, könnyes mosolyok, pillanatok, mondatok, szavak, emberek, történetek, kalandok, de még ölelések is. Tényleg voltak.

És valójában ezek az Igazán Jó Dolgok olyasmik, amiket érdemes lenne számon tartani. Ha kívánhatok valamit ettől az évtől, akkor a leginkább azt szeretném, hogyha egy év múlva ilyenkor nem zavarodottságot és bizonytalanságot, hanem Igazán Jó Dolgokat számolhatnék – és bármilyen elcsépelten is hangzik, de ugyanezt kívánom Neked is. És ha elolvastál idáig, ha itt voltál velem, és fogtad a kezem, amíg ezt mind elsírtam, akkor nyugodtan elhiheted, hogy komolyan is gondolom, és hogy meg is érdemled.

Ne aggódj! Az Igazán Jó Dolgokat könnyű felismerni. Hogy is lehetne nehéz? Még nekem is sikerülni szokott.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 1 hozzászólás

Számvetés – számaratás

:: 1 perc alatt olvasható ::

Csak röviden, tömören, lényegre törőn, tényszerűen. Úgy, ahogy általában nem szoktam.

Könyvek:
elolvasott könyvek száma: 89 db
ezek összes terjedelme: 20919 oldal
angol és magyar nyelvű olvasmányok aránya: 17:72
magyar és külföldi szerzők aránya: 25:64
női és férfi írók aránya: 38:50 (+1 antológia)
non-fiction és fiction aránya: 21:68
újraolvasások száma: 18
legtöbbet olvasott szerző: Erich Kästner (7)
várólista-rövidítés eredménye: 67%

Munka:
főállás: 3 hónap
fejvadász telefonok száma: 1
fordítás: 1 regény
megjelenés: 1 regény
hónapok, amelyekkel nem tudok elszámolni: 7 db

Tanulmányok:
használható végzettséget nem adó tanfolyamok: 1 db
fordítóiskola: 23 óra
azon órák száma, amelyekre ebből fel is készültem: körülbelül 10
felsőoktatási felvételi pontszám: 428
főiskolai beiratkozások száma: 1
felvett kurzusok száma: 12
eddig sikerrel teljesített tantárgyak száma: 4
otthagyott főiskolák száma: 1

Élet és halál:
temetések: 2
volt kolléganők kisbabái: 3
szakítások: 1
új párkapcsolatok: 0
új macskák: 1 db
új szobanövények: 2 db
elpusztított szobanövények: 1 db

Kalandok:
Paul Simon koncertek: 1
londoni nyereményutak: 1
dedikált Philip Pullman könyvek: 1
dedikált Kiss Ottó könyvek: 2
meglátogatott könyves rendezvények: 3
műkorcsolyaversenyek: 2
nem a saját ágyamban töltött éjszakák: 14

Mindenféle másik számok:
NaNoWriMo 2011 végegyenleg: 92039 szó
meghajtogatott darvak: hozzávetőleg 1300
újságnak adott interjú: 1 db
felgöngyölített gyilkosságok: 2 db
felszerelt karácsonyi izzósorok: 8 db
blogbejegyzések: 72 db

Fényképek:
készített fényképek száma: legalább 2400 (április óta)
fényképezett híres emberek: 3
London: 212 db
Berlin: 206 db
ebből Paul Simon: 99 db
Drezda: 365 db
Pozsony (videókkal együtt): 176 db
macskák: jó közelítéssel az összes többi

Kaja-pia:
legtöbbet fogyasztott élelmiszer: virsli
a második helyezett: krumplikrokett
legtöbbet fogyasztott innivaló: zöld tea
a második helyezett: barackturmix
az év kedvenc süteménye: körtés muffin
a második helyezett: mézes puszedli
az év legnagyobb felfedezése: alexanderkörte

A 2011-es év előjele összességében:
fogalmam sincs

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Tavalyi könyvek

:: 5 perc alatt olvasható ::

Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.

A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.

Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).

Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).

Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.

Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.

Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.

A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.

Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).

Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).

Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.

A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.

A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.

A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.

Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:

A novellák

  • Dragomán György: Hevimetál
  • Heltai Jenő: Katonakönyvtár
  • Jónás Tamás: A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
  • Kiss Ottó: Csúszda a jövőbe
  • Kiss Ottó: A halhatatlan tizenegy
  • Szív Ernő: A berlini fekete füzet (PDF)
  • Thury Zoltán: A nagy baba
  • Vonnegut, Kurt: Tom Edison kutyája
  • Vonnegut, Kurt: A Barnhouse-effektus

A regények

  • Adams, Douglas: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
  • Block, Lawrence: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
  • Cabot, Meg: The Princess Diaries 10: Forever Princess
  • Cabot, Meg: Mediator: Heaven sent
  • Creech, Sharon: Bloomability
  • Czigány Zoltán: Csoda és Kósza körül a Föld
  • Gavalda, Anna: 35 kiló remény
  • Gleitzman, Morris: Two weeks with the Queen
  • Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
  • Kästner, Erich: Pötyi és Anti
  • Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
  • Kiss Ottó: Szövetek
  • Kiss Ottó: Az elmerült kert
  • Kiss Ottó: Javrik könyve
  • Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó
  • Kurland, Roger: Játszótér
  • Lelord, Francois: Hector a múló idő nyomában
  • L’Engle, Madeleine: Csillagvágta
  • Lockhart, E.: The treasure map of boys
  • Loe, Erlend: Naiv.Szuper
  • Mankell, Henning: A fiú, aki a hóban aludt
  • Mankell, Henning: Utazás a világ végére
  • Márton Klára: Tessék engem elrabolni
  • Nicholls, Sally: Ways to live forever…
  • Payne, C. D.: Lázongó ifjúság
  • Payne, C. D.: Leláncolt ifjúság
  • Payne, C. D.: Száműzött ifjúság
  • Pennypacker, Sara: Klementin
  • Pennypacker, Sara: Tehetséges Klementin
  • Picoult, Jodi: Szívtől szívig
  • Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse
  • Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak
  • Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás
  • Shackleton, Ernest: Dél – az Endurance hajótöröttjei 1914-1917
  • Vonnegut, Kurt: Galápagos
  • Vonnegut, Kurt: A Titán szirénjei
  • Wilson, Jacqueline: A tesóm nem semmi
Kategória: Könyvmoly, Mindennapok | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!