But it’s over now

Nagyon pocsék hónapokat tudhatok magam mögött. Nem csak azért, mert nem írtam, és nem csak azért nem írtam, mert pocsék volt. Ez az egész, így valahogy együtt volt pocsék. Egyszer, valamikor, az idén, valaki megkért rá, hogy arról, amit együtt csináltunk, ne írjak, mert az őt kellemetlen helyzetbe hozhatná. Már akkor sem írtam túl gyakran, de ez olyan mértékben összerontotta az amúgy sem túl ép morálomat, hogy az esetet követően se kezdtem el. Nem mintha ennek az illetőnek a nyakába akarnám varrni az egészet. Szó sincs róla. Egyszerűen csak vacakságok vannak. Így, egyszerűen.

Azt akartam írni, hogy borzalmasan nehezen találom a szavakat, de ez így, ebben a formában nem igaz. Azt is írhatnám, hogy eléggé nehezen találom, de ez sem megfelelő jelző, úgy igazán. Talán a meglehetősen nehezen alkalmas szókapcsolat volna, de többnyire mindenre azt mondom, hogy meglehetősen. Talán ez egy olyan sokoldalú szó, hogy mindenre alkalmazható, de az is lehet, hogy kicsi a szókincsem. De erre gondoltam, mikor ezt a mondatot le akartam írni.

Meg olyan dolgokra is gondoltam, mint például arra, hogy ezt a szókeresős bekezdést fejben ma már vagy harmincszor megfogalmaztam, hogy milyen sorrendbe kell tenni a gondolatokat ahhoz, hogy jól hasson, hogy érdekes és hatásvadász és érzékletes legyen. Hogy mire, a harminc átgondolás után leírom, az már réges-régen hazugság, mit se számít. Nem számít más, csak az olvasóra gyakorolt hatás. Végletek között ingadozom: vajon enyém-e a blogom, vagy azé-e, aki olvassa? Vajon másoknak írom, vagy magamnak? Ha magamnak – mert ezt szeretem hinni -, akkor miért számít, hogy mit gondolnak róla mások? Minek nekem az a számtalan álarc, amit hordok, miért igyekszem mást mutatni magamból, mint ami vagyok, mikor ez időről időre boldogtalanná tesz?

Nem vagyok formában, nemcsak érzelmileg, de írásilag sem. Elfelejtem a gondolataimat, mert elterelem a saját figyelmemet, és valami mással kezdek el foglalkozni. Néha elfelejtem egy mondatnak leírni a második felét. Vagy a végére már nem emlékszem, hogy milyen igeidőben és -módban volt az állítmányom, és mi volt az alany, és visszaolvasáskor még csak észre sem veszem, csak valamennyi idővel később, mikor éppen arról próbálom meggyőzni magam, hogy tulajdonképpen nekem jó, és visszaolvasom a saját blogjaimat. Az idén nem sikerült meggyőznöm magam erről, úgy mellesleg.

Az évek kicsit olyanok, mint tavaly télen költözéskor a dobozok. Az ember fogja a dobozt meg a ragasztószalagot, összeállítja, és nagy, üres kartondoboza van. Aztán elkezdi belepakolni a vacakokat, a holmikat, és egyre inkább tele van, egyre több a kihasználatlan, vagy a rosszul kihasznált tér, egy csomó olyan dolog is belekerül, ami valahova máshova sokkal jobban illene, és minél több dolog került már bele, annál nehezebb újakat belegyömöszölni. És akkor jön a Szilveszter, az ünnepi doboz-leragasztás és felcímkézés, és végre-valahára nyúlhatok az új, tiszta, üres, felirat nélküli dobozom után, amiből még bármi lehet.

És az analógia tovább is tart ennél. Amíg az ember csak könyveket pakol a dobozába, remekül megy a dolog. A könyvek hasonló alakú és hasonló méretű dolgok, nagyon szépen, nagyon hatékonyan és pontosan, kiegyensúlyozottan lehet velük telepakolni egy dobozt. Nincs kínlódás, egyszerűen tökig ki kell tölteni a dobozt, aztán lezárni. De amint valami mást is be kell tenni a könyvek mellé, felborul az egyensúly, megszűnik a pontos és precíz térkitöltés, és megzavarodnak a dolgok.

Az idei dobozom – már előkészítettem a filctollamat, hogy ráírjam, hogy 2009 – mindenféle vacakságokkal is tele van, és alig lehet majd lezárni úgy, hogy valami ki ne dudorodjék belőle, hogy nehogy valami nagyon ronda, nagyon éles, és nagyon hülye alakú dolog átbökje a kartont, és átmásszon a jövő évi, friss, tiszta és szép dobozomba. Nagyon magam mögött szeretném már tudni ezt az egészet.

Nagyon szeretném, ha jövőre ilyenkor jobban érezném magam, mint most. Nem tudom, erre milyen esélyeim vannak. Akármeddig olvasok is vissza, akár itt a lilában, akár még régebben a tarka spirálfüzeteimben, úgy tűnik, hogy tudatos életem túlnyomó részében boldogtalan és élhetetlen voltam. És néha arra gondolok, hogy talán nincs is kiút, hogy talán ez az emberi berendezkedésem, és ez mélységesen elkeserít.

Tudom, hogy nem lenne szabad ilyen következtetéseket levonnom, főleg nem volna szabad az évnek ebben a szakában, mikor jobban utálom az embereket, mint valaha, bármiféle fontos következtetésre jutnom… de hát mit csináljak, ha egyszer erre jutottam? Ha időről időre újra belefutok abba, hogy rossz nekem, ha én vagyok? És azzal is újra meg újra szembesülök, hogy ez a kutyát se érdekli? Nem azért, mert azt akarom, hogy valaki érdeklődjön, vagy hogy valakit zavarjon, vagy pláne, hogy valaki rosszul érezze magát miattam. Csak az bosszant, ami annak idején a különböző pszichológusoknál is zavart, mikor megzavarodott kamaszéveimben terápiára jártam: mikor azt mondtam, hogy jól vagyok, mindig elhitték nekem. Miért hitték el? Miért nem látták, hogy ez nem igaz? Miért hagytak hazudni? Nem az lett volna a dolguk, hogy észrevegyék, hogy ellentétes jelzéseket adok le? Hogy azt mondom, hogy “soha jobban”, de közben…

Már emlékszem, miért nem írtam. Mert gyűlölöm ilyenkor magam, és szégyenkezem, és elsőosztályú, társadalmi selejtnek érzem magam, mikor ülök este a számítógépem előtt, és végiggondolom azokat a gondolatokat, amiket egész idő alatt erőnek erejével távol akarok tartani magamtól, amik miatt állandóan olvasok, amik miatt állandóan csinálok valamit, és nem állok meg egy percre sem. Mert pontosan azt akarom elkerülni, ami most éppen van.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Várjuk a tavalyi évet

Ez valami Philip K. Dick cím, nem? Azt hiszem az, de a mai naptól kezdve már ketten osztozunk rajta. Dicső társaság, nem igaz? :) Jól elvagyunk mi ketten, az öreg Dicky meg én.

Pár random statisztika: A 2008-as évben 61 órányi filmet néztem, ez 35 cím 37-szeri megtekintése. (A duplázók a Mamma Mia! és a Juno). Összesen 2, azaz kettő filmet néztem végig tévében, 8 alkalommal voltam moziban, és a többi DVD. Mert ilyen behatárolt a filmnézési kultúrám. Angolul volt 23 film (kettő kétszer is), magyarul 9, amiből több ténylegesen magyar, vagy Olsen banda, vagy tévében ment. Három különleges lingvisztikai csemegém volt, egy német, egy szerb-szlovén és egy francia-arab nyelvű darab (illetve a Papírsárkányok, amit angolnak soroltam, de igazából dariul is van.)

A második legcikibb film az idén a Szerelmes Hangjegyek volt. A legcikibbet nem árulom el. A három legjobb film, amit nem láttam még korábban a Papírsárkányok, a Csillagpor és a Tejföl és lekvár.

Az “amit már a legtöbbször láttam, de az idén újra megnéztem” kategóriában komoly holtverseny alakult ki az Igazából szerelem, az Oroszlánkirály, a Patch Adams és a Jézus Krisztus Szupersztár között (amit az idén nyáron színpadon is láttam.)

A legrövidebb az Abszol-út című “dokumentumfilmecske” volt, 27 perc, a leghosszabb a 144 perces Caspian herceg, de nem sokkal marad el utána két órán és húsz percen át tartó Simon & Garfunkel: Old Friends tour című felvétel.

Sorozatokból 14 és fél órát láttam augusztus eleje előtt, mielőtt felhagytam volna a listavezetéssel.

Könyves statisztikák: Az idei teljesítményem 23691 oldal, ebből 2090 volt kötelező. 7 cím, 1441 oldal volt non-fiction, átlagosan 45 oldallal rövidebbek, mint a 89 irodalmi mű. (A 89-ből 18 angol, a 7-ből egy sem.) A magyar könyveim 8 és fél oldallal hosszabbak az angoloknál.

Egy olyan könyv volt az idén, amit kétszer is elolvastam (ráadásul nem egészen három hét eltéréssel), ez a Csodaidők – Kiszakadtak című rész volt. Három olyan volt, amit az idén láttam filmen is, és olvastam is, ez – ma már harmadszor – a Papírsárkányok, a Csillagpor és a Fantasztikus nagynéni. A Nemere az egyetlen, ahol a könyvet olvastam előbb. Az egyetlen, ami volt angolul és magyarul is az idén, a várakozásokkal ellentétben nem a Tales of Beedle the Bard, azt ugyanis nem olvastam (még?) el magyarul, hanem Meg Cabot és a Neveletlen Hercegnő 9. része. Meg a Jinx, de az nem számít.

A listában összesen 7 tétel szerepel magyar szerzőktől, ebből kettő nem jelent meg nyomtatásban. A maradék, nem angol vagy amerikai szerzők svéd, német, svájci, olasz, francia (kétszer), fülöp-szigeteki, dán, norvég, holland és finn-svéd (Tove Jansson hatszor) nemzetiségekre oszthatók.

Ezzel a teljesítménnyel egyébként az idei “kedvenc szerzőm” Tove Jansson és az ő Mumin-sorozata, igaz, hogy ebből ötöt áprilisban olvastam és egyet októberben, és nem sokra emlékszem belőlük, de a számok magukért beszélnek. Ez a hat könyv együttesen azonban csupán 939 oldal, nem sokkal több, mint az idei leghosszabb könyvem, a Harry Potter és a halál ereklyéi, amit mégis elolvastam magyarul (622). A szoros, második helyet öt könyvvel Jacqueline Wilson szerezte meg, a harmadik holtversenyben Kathleen Duey (kipróbáltam az egyik lovas sorozatát, átlagosan 117 oldal hosszúak és nem jók), és Meg Cabot, akihez meg nem kell kommentárt fűzni – Jacqueline Wilsonnal lassan törzsvendégnek számítanak az évértékelő blogjaimban. Három címet ért el L. Frank Baum (tudtátok, hogy az Óz ennyire hiper-poszt-modern pszichedelikus mese?) és Philip Pullman meg az ő Sötét Anyagok-trilógiája (1170 oldal), tavaly januárban. A 11 kétcímes és 50 szóló-szerzőt most nem sorolom fel.

További statisztikákat ki bírnék ugyan találni, de nem tudom, mennyi értelme volna. Szerintem ezt is éppen elég volt végigolvasni :)

Kategória: Könyvmoly, Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Szilveszter éjjelén

Bár már csaknem hajnali egy van, ami nem jelent mást, minthogy már réges-réges-réges régen nincs már Szilveszter, nekem még egyszer nagyon fontos volt, hogy leírhassam a 2008-at. Még tartoztam a tavalyi évnek ennyivel.

Nem mondom, hogy nem vagyok iszonyúan fáradt (pedig délután aludtam egy kicsit, hogy kibírjam valahogy), és a tévékabaré egyes részeit is elég jól átbóbiskoltam, de annyi baj legyen.

Pakolászás közben megtaláltam egy félkész hímzésemet. Évekkel ezelőtt dolgoztam rajta legutóbb, B.-nek akartam adni ajándékba, ami egyébként meglehetősen buta ötlet volt, hiszen normális férfiak nem tesznek ki sehova hímzéseket a lakásukban. Egyszer sikerült csak olyan ajándékot adnom neki, aminek mintha tényleg örült volna, az egy pár hónapig még szem előtt is volt.

A hídon pecázó kiskölyköket már nem fogja megkapni, de azért befejezem. Főleg, hogy nem hiányzik már belőle sok. És azért, mert a tegnapi napon – a tavalyi évben – nagyságrendekkel többet haladtam vele, mint az azt megelőző két és fél évben összesen. :)

Újrakezdtem a PostCrossingot is, végre van állandó postaládám. Még bélyegekből be kell majd vásárolnom, de az se sürgős. Előbb úgyis ki kell tapasztalnom az újévi postai árszabást. Leveleket is kell írnom a gyermekeknek. Szóval a napokban fogok még postával foglalkozni.

Még egy elefántot fel kell hoznom a szobámba, ma éjjel még nem költözött fel a polc tetejére egy sem. Aztán azt hiszem, ideje lesz majd aludni.

Jó éjt, kedveseim. És Boldog Új Évet Nektek.

Holnap újra jelentkezem a statisztikáimmal. Hihi.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A tavalyi évben – tételes jegyzék

  • Írtam egy regényt. És be is fejezem. Az benne az utolsó szó, hogy “vége”.
  • Megjelent két fordításom, még ha az egyik csak harmadrészt is az enyém.
  • Voltam Londonban. Egyedül. És imádtam.
  • És közben voltam Harry Potter-bulin, és azt is imádtam.
  • A londoni kalandon felbátorodva szerveztem magamnak másik utazásokat is.
  • Voltam Zágrábban, láttam korcsolyaversenyt. Imádtam.
  • Néztem sok-sok-sok korcsolyát. Azt hiszem, kicsit már jobban értek hozzá.
  • Egész végig dolgoztam, ugyanazon a munkahelyen, ugyanazon a helyen.
  • Megtanultam magabiztosan kezelni a pénztárgépet. És erre még akkor is büszke vagyok, hogyha hamarosan úgyis lecserélik az egész rendszert. Állítólag.
  • Vásároltam interneten. Kártyával. Többször is. Izgi volt, és eddig minden megérkezett.
  • n darab másik dolog, ami most nem jut eszembe, vagy nem találom említésre érdemesnek.
Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

2007 egy hatalmas dió héjában

Január elseje hajnal, az év első órája. Minden évben ez a kedvenc órám. Na jó, nem csak egy óra, az nagyon sötét színben tüntetné fel a dolgokat. A kedvenc időszakom. A mérlegállítás, a statisztikakészítés és egyéb jóságok ideje.

Ami azt illeti, 2007 nem volt különösebben jó év, de azért nem mondhatnánk rossznak sem, sőt. Nagyon-nagyon-nagyon sok jó tulajdonságát tudom felsorolni. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. De először lássuk az évnek azokat a vonatkozásait, amik tőlem függetlenek, a világot illetik.

Mert nagyon sokan meghaltak az idén. Egész egyszerűen tömegek, méghozzá a híres emberek közül is. Kaszás Attila, Polcz Alaine, Norman Mailer, Szepes Mária, tudomisén. De voltak közöttük olyanok is, akik viszont fontosak. Nekem. Hárman, ahogy így számolom.

Kurt Vonnegut Jr. amerikai regényíró, filozófus, humanista, zseni, különleges humorral és különleges életfelfogással megáldott lény. Jelenlegi világlátásom túlnyomó részét neki köszönhetem (eltekintve az elenyésző apró százalékoktól, amiket a Zabhegyezőből szedtem össze). Akkor áprilisban, amikor a hírt hallottam, nem hittem a fülemnek, nem hittem a szememnek, nem voltam képes tudomásul venni, hogy ilyesmi megtörténhetett. És ki hitte volna valaha is, hogy nem a cigaretta fogja elvinni? Öreg, bölcs, csodálatos Kurt bácsi! Hiányzol.

Szabó Magda, a magyar irodalmi élet egyik, ha nem a legkiválóbb alakja. Soha nem tudtam igazán eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem. De azt tudom, hogy szerettem, amikor beszélgettek vele a rádióban, szeretem az Abigélt, a Sziget-kéket, a Zsófikát, az Álarcosbált. Ki nem állhattam az Ajtót. Furcsa figurái vannak, de amit a legjobban szerettem, szeretek benne, az a végtelen megbocsátása, amivel a szereplői – az emberek – iránt viseltet. Mindegyiküket megajándékozza csúf és gonosz tulajdonságokkal, rossz személyiségjegyekkel, mégsem ítéli el egyiküket sem. Lenne tőle mit tanulnunk még.

A harmadik név talán nem mond annyi mindenkinek sokat. őt úgy hívták, hogy Jim Cronin. ő, és a felesége Alison dél-Angliában majom-menhelyet alapítottak. Dokumentumfilm-sorozat követte az életüket és a menhely sorsát. A sorozat címe Monkey Business, úgy is mondhatjuk, ahogyan az Animal Planet hívja: Majomügyek. Valamiért rabul ejtett a műsoruk, az az elhivatottság, amivel a világ minden részéről próbálták megmenteni a bajba jutott csimpánzokat, majd valamilyen módon a pszichésen és többnyire fizikálisan is sérült majmokat megpróbálták beilleszteni újra a majomtársadalomba, egyik népes majomcsoportjuk valamelyikébe. Imádtam nézni őket. A weblap szerint a sorozat folytatódni fog. Nem tudom, szeretném-e látni továbbra is. Pedig a lényeg az, hogy működnie kell tovább, hiszen ha emberéletektől teszik függővé, akkor mi értelme az egész kezdeményezésnek? Mégis teljesen megrökönyödtem, és lesújtott, mikor arról olvastam, hogy Jim meghalt. 56 éves volt, és nem sokkal a diagnosztizálása után (rák, mi más) vége is lett. És iszonyúan sajnálom az özvegyen maradt Alisont, és aggódom, hogy mi lesz a majmokkal.

És ők hárman csupán egy majdhogynem véletlenszerű minta abból a rengetegből, akikkel az idén kevesebb lett a világ. Nem tudom, ki tudunk-e ennyi új nagy koponyát, jelentős személyt és világjobbító alakot teremelni évente. Pfuj, ez nagyon menedzserkönyvesen hangzott, de a lényege mégis az, hogy. Na jó, ebbe azt hiszem, belezavarodtam.

Ami a (rémületes) statisztikáimat illeti: az idén 47 filmet láttam, és csak egyet kétszer (ez meglepetésre a Harry Potter volt), ami összesen körülbelül 80 órát töltött ki a 2007-es évemből. 11 alkalommal voltam moziban, kilenc filmet néztem meg a tévében (de ebből négy a Jane Eyre négy része volt), és a többi huszonnyolc DVD. Idén rengeteg DVD-t vettem, de azt nem tudom, hogy mennyit, mert arról nem vezettem felgejyzéseket. Majd az idén talán azt is felírom, hogy mennyi DVD-t és mennyi könyvet veszek – de lehet, hogy nem, mert az már pénzügyi számításokra is vezet, és attól tartok. Már az idén (!) egy vagyont elszórtam az amazonon, de pszt, mert ez titok! Nyolc sorozat 64 részét néztem meg, de ebből a nyolcból négy olyan volt, amikből egy, egy, kettő és öt részt láttam mindösszesen. A többi négy, az érdeklődők kedvéért az Office, a Csengetett, Mylord?, a Halló, halló! és a Hetedik mennyország volt. Ez a 64 epizód az évből kb. 40 órát töltött ki, és ebből a 2380 percből mindösszesen 100 perc beszélt magyarul. A filmek tekintetében a nyelvi statisztika kicsit színesebb, 48 indulóból egy cseh, két szerb, tizenhat magyar és huszonkilenc angol nyelvű. Igen, imádok eredeti nyelven nézni filmeket, ha csak tehetem. Kár, hogy ebben az évben egy darab francia filmet se láttam.

Könyves statisztikák, hurrá! :) Könyvek terén némiképp szintén alatta vagyok a tavalyi eredményemnek (köszönhetően egy fordításnak, egy NaNoWriMo-nak és némi depressziónak), az idén elfogyasztott könyvek száma 72 – amik összesítve 19579 oldalt tesznek ki. Kicsit reméltem, hogy elérem a húszezret, nem is volt olyan nagyon messze a cél, de hát annyi baj legyen. A legrövidebb közülük 69 oldalas volt, a leghosszabb 956, az átlagot kiszámolhatja bárki, aki akarja. 55 (12936 oldal) könyvet olvastam magyarul, 17-et (6646 oldal) angolul (és más nyelven nem, mert az 55 és a 17 összege kiadja a 72-t.), ami azt is jelenthetné, hogy átlagosan sokkal hosszabb könyveket olvastam angolul, mint magyarul, de igazából a Harry Potterek torzítanak csak a statisztikán. Ami az írókat jelenti, volt, akitől igen sokat olvastam. J. K. Rowling és Arthur Ransome 7, Jacqueline Wilson, Meg Cabot és Virginia Andrews 5, E. Lockhart 4, Erich Kästner 3 és Lawrence Block 2 címet szolgáltatott nekem az idén. A hetvenkettőből 8 volt nonfiction, ami hozzám képest elég magas eredmény, 11%.

Ami pedig minden mást illet (idáig gondolom úgysem olvas már el senki, mert alapesetben normális ember nem megszállottja ennyire a statisztikáknak, százalékoknak és hasonlóknak, csak az én teljesítménykényszeres maximalizmusom ilyen sekélyes, és nem is veszem észre, hogy ugyanazt a hibát követem el, mint amikor a céges körleveleket telenyomják grafikonokkal a különböző eredményeket mutatva, és ezeket a grafikokonat bár nagy gonddal és büszkeséggel készítették a központban (gondolom én), mindenki utálja őket, és senki sem nézi meg. Szóval lehet, hogy a listát – a mi történt 2007-ben litát – külön bejegyzésben küldöm majd el. Majd reggel. Mikor felébredtem. Mert most, azt hiszem, aludnom kell. Végtére is egész decemberben irogattam időről időre, de sose jutottam odáig, hogy a kész eredményt fel is töltsem, vagy azért, mert halálosan kimerült voltam, vagy azért, mert nem votlam elégedett a végeredménnyel. De ezt most feltöltöm, ágyba bújok, olvasok kicsit, és aztán az idén először alszom egy jót. Bizony. Jó éjt, és BUÉK mindenkibe.

(Oké, sikerült első nekifutásra 2007-et írnom a dátum mezőbe. Még jó, hogy figyelek.)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!