Gayle Forman – kétszer, közelről

Fogalmam sincs, mit kíván az illem ilyen esetekben. Illik blogot írni olyan könyvről, ami sokkal közelebbről és mélyebben érint, mint az átlagos olvasót? Etikus dolog? Szokás egyáltalán? Nem lehet esetleg visszás vagy rögtön visszatetsző?

Sokat gondolkoztam ezeken, meg sok hasonló kérdésen. Úgy nagyjából másfél évet. Vagy inkább kettőt.

Már boltos koromban mindig aggódtam, hogy ajánlhatom-e a vásárlónak a saját könyveimet, vagy sem, ha olyasmit keres. És ha a kezébe adom, eláruljam-e, hogy azt én fordítottam, vagy sem? Akkor esetleg megkérdezi, hogy kapok-e érte jutalékot (amit tényleg kaptam, bruttó pár fillért, de eladói minőségemben), vagy azt hiszi, hogy csak önös érdekből mondom. És ha belekezdek egy hosszas magyarázkodásba, attól csak minden még rosszabb lesz. Általában meghagytam az ilyesmit a kollégáknak, nekik egyszerűbb volt dicsekedni velem, mint nekem magammal.

Ezért is szögezem le, hogy ez nem ajánló. Még csak nem is rendes, becsületes könyves blog. Nem olvasónapló. Nem ismertető. Csupán egy szubjektív, halványuló emlékekre támaszkodó beszámoló. Igen.

Először

először

Az If I Stay-t egyszer majdnem megvettem, csak éppen elfogyott az Amazonos ajándékutalványom. De az első fejezetét annak idején kissé kételkedve letöltöttem, és kedvemre valónak találtam. Ott pihent a listán, hogy ezt majd egyszer elolvasom, csak még pont nem most, hanem majd egyszer máskor, a nem túl pontosan behatárolt jövőben.

Aztán a nem túl pontosan behatárolt jövőből egészen közeli jövő lett, amikor felajánlotta nekem a Ciceró, hogy ha akarom, az enyém lehet. Elkértem, elolvastam, és akartam – először olyan nagyon nem, mert ennél kicsit jobbra számítottam, bár nem volt rossz, de mindent összevetve akartam -, és az enyém lett. Olvasgattam, akciótervet készítettem, szótáraztam, a Balettek könyvét bújtam, hogy minek is hívják a Diótörőben azt a részt, amit Mia játszik az első csellóvizsgáján, a nem létező könnyűzenei műveltségemet kompenzálandó hosszasan nyomoztam, hogy melyik zenei utalások valódiak és melyikek nem, és egy komplett egyhetes nyaralást szántam rá arra az egyetlen dalszövegre, ami után eldöntöttem, hogy én többet verset ugyan nem fordítok, még szabadverset se, egyáltalán, semmit, soha. Szóval, alaposan megrágtam és előkészítettem mindent a szövegből, amit csak előre lehetett.

Kis kitérő: amúgy sem voltam akkoriban az önbizalmam csúcsán. Előtte hosszú évekig nem fordítottam semmit, nem sokkal korábban hagytam ott a munkahelyemet, és fogalmam se volt róla, be tudom-e osztani az időmet vagy sem. Ráadásul Mia olyan idegen volt nekem, amennyire csak lehet valaki. Egyszerűen nem éreztem őt – és ez nem elütés, nem értésről van szó, hanem tényleg érzésről -, a hangját, a lényét, a jellemét. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel a lánnyal, akinek ha nem is tökéletes az élete (hiába írták sokan, hogy az, szerintem nincs igazuk), de ő tökéletesnek látja, és annyira kamasz-szerűtlen , annyira jelentéktelen, amilyet még nem láttam soha. Mia életében egyetlen említésre érdemes esemény történt: hogy elveszítette a családját. És pont erről szól ez a regény.

Nem titok, hogy én szeretem az ilyet: a nagy drámát, a halált, a gyászt. Ez érdekel, foglalkoztat, felszabadít. Jó téma, de nagyon nehéz dolgozni vele. Vért izzadtam azzal a baleseti helyszínelős jelenettel, olyan volt, mintha miután a szerző egyszer már megtette, nekem most újra ki kellene irtanom ezt a családot. Az a fejezet volt az egyetlen, amit nem néztem át többször, egyetlen egyszer leültem, egy szuszra lefordítottam, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, soha nem fogom folytatni, és amikor végre végeztem vele, kimentem az erkélyre, és kifújtam magam. Minden máson dolgoztam még utólag is sokat, ezen az egy részen nem.

Másodszor

másodszor

Valószínűleg amúgy is jó sokáig halogattam volna a munkát, ha nem érkezett volna váratlan helyről egy kis segítség. Megkaptam az akkor még meg sem jelent,  előkészületben lévő második könyv kéziratát (annyira nem volt már félkész, de például még nem voltak meg benne a dalszövegek, csak a kihagyott helyük), mondván, lássam azt is, hogy milyen lesz, hová megy a történet, tartogat-e olyan meglepetéseket, amikkel jó már az első könyv fordítása közben tisztában lennem, hogy ne szorítsam magam szükségtelenül lehetetlen helyzetbe. Nem nagyon akartam elolvasni, mert nem értettem, mit lehet ezen még folytatni, meg egyáltalán minek az egész.

Aztán csak elolvastam. Először éppen csak belenéztem, úgy kora este, hogy lássuk, miből élünk, aztán úgy maradtam egészen hajnalig, egészen addig a legutolsó jelenetig azon a zenei fesztiválon. És a Where She Went teljesen elvarázsolt. Azt mondta, hogy ott, ahol az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy jön a happy end, nem az jön, hanem valami egészen más következik. És azt is mondta, hogy az élet néha iszonyatosan igazságtalan, hogy néha az ember belerokkan valamibe, amiről pedig azt hitte, hogy fantasztikusan jó lesz, hogy néha semmi sem úgy alakul, ahogy vártuk, és hogy néha, amikor már semmit sem várunk, mégis történik valami.

Furcsa módon akkor jött meg igazán a munkakedvem az első részhez. El akartam készülni vele, hogy utána megcsinálhassam a másodikat is, mert tudtam, hogy az nagyon jó lesz. Mert ahhoz, hogy a képességeimhez mérten a lehető legjobban lefordítsak egy könyvet, sok minden kell a technikai képességeken kívül. Kapásból kell, hogy akarjam, hogy nagyon akarjam. És az is kell, hogy érezzem. Az is kell, hogy értsem. Az is kell, hogy ismerjem a szöveget, hogy felismerjem, hogyha ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a mondatokat veszi elő. (Forman ezt nagyon sokat használta, voltak olyan mondatok, amiket egy az egyben átemelt egyik könyvből a másikba, csak éppen áttette egyes szám elsőből harmadikba és viszont. Ezt nagyon szerettem, jó játék volt mindegyiket kinyomozni és helyretenni.) Ahhoz, hogy ez mind menjen, muszáj, hogy szeressem a történetet, szeressem az elbeszélés módját, és érdekeljen is annyira, hogy el tudjam olvasni hatszor, nyolcszor, tízszer, vagy akár még többször a néhány hónap alatt, amíg dolgozom vele.

Egy fordítás soha nem egyenértékű az eredetivel – a fordítás a fordító olvastának átültetése egy másik nyelvre. Így aztán hosszasan próbáltam megérteni Miát, és végül úgy találtam, hogy ő (az én olvasatomban) egy kicsit görcsös, kicsit modoros, kicsit körülményes lány, aki küszködik azzal, hogy megérdemli-e azt, amit kapott, és szabad-e élnie vele, például a zenei tehetségével vagy éppen Adam szerelmével. Szóval elképzeltem Miát a maga nem-tartozom-ide érzésével, aggályaival és az alapvetően boldog középosztálybeli életével, és megpróbáltam megtalálni az ő hangját. Nem állt igazán kézre, de idővel kialakult valami. Hogy ez a valami jó lett-e vagy sem, annak legyen más a bírája.

(Azt gyanítom, hogy egy helyen valamit eltoltam, mert többen panaszkodtak rá. Egészen konkrétan arról van szó, hogy sokan hiteltelennek találják, hogy Mia önmagával van elfoglalva a regény túlnyomó részében, és nem gyászol, nem esik kétségbe, mintha nem is fájna neki a családja elvesztése. Ezt én nem így láttam. Én úgy láttam, hogy egyrészt letaglózta őt a sokk, nem is nagyon hitte el az egészet, ami ilyen esetekben eléggé normális, másrészt egy tizenhét éves kamaszlány, aki gyárilag is saját magával van elfoglalva. De ez a kettő nincs ott a szövegben, ezt csak én gondolom. A harmadik viszont ott van, valahol egészen a végén. Mia egész nap, amíg nem volt önmaga, nem érzett semmit. Nemcsak a fizikai fájdalmat, hanem a lelkit sem – nem voltak érzelmei, csak gondolatai. Ha az emberi lény hármas tagolását vesszük alapul, a teste és a lelke nem volt jelen, csak a szelleme. És itt valamit biztos, hogy elrontottam, mert különben olvasói szemmel is feltűnőnek kellett volna lennie. Ezért ezúton is, nagy nyilvánosság előtt kérek bocsánatot.)

A második könyvnél sokkal kevesebbet kellett küszködnöm azzal, hogy megtaláljam Adam hangját. Nem azért volt ez így, mert Adam jobb szereplő, vagy jobb ember, nem is akarok ilyen megállapításokat tenni. Egyszerűen csak Adam ismerősebb volt számomra, őt értettem, őt meg tudtam fogni. Adam az, akiről azt hiszi a világ, hogy mindene megvan, miközben ő pontosan tudja, hogy nincs semmije. Fél, boldogtalan, reménytelen, és fogalma sincs, merrefelé halad az élete, és hogy ha nem arra menne tovább, akkor mit tehetne. Egy összetört, keserű, cinikus, tüskés ember. Szabadszájúbb is, mint Mia, bár úgy emlékszem, túl sokat nem káromkodtam az ő szájával sem, de nála lehetett olyan szlengesebb fordulatokat használni, amik Miánál szóba sem jöhettek volna.

Nem szerettem Adam bőrébe bújni, mert nagyon fájt ott lenni, nagyon kellemetlen volt átélni azt a sok félelmet és bánatot, amiből ő van összegyúrva. Jó nem volt, de testhezálló igen. Ráadásul még a dalszövegeket is át tudtam passzolni Istvánnak (aki jó barát és költő, tessék őt figyelni, mert még sokra fogja vinni), még azokkal se kellett küszködnöm, csak néha volt szükség kupaktanácsra, azoknál a versszakoknál-verssoroknál, amikre szükség volt a szövegtestben is.

Olyasmiről nem fogok mesélni, hogy mik voltak kedvenc részeim, és mik idegesítettek halálosan. Annyit elárulok, hogy volt ilyen is, meg olyan is, de határozottan kijelentem, hogy ez mind az én titkom. Ezt már egészen biztosan nem volna etikus elárulni. :)

Akárhogy is, most úgy állok, hogy kinn van a nagyvilágban két új könyvem – az egyik új, a másik újra -, és magamat is megleptem vele, hogy mennyire várom a visszajelzéseket. És borzasztóan lassan jönnek! Izgulok miatta, mert féltem, mert annyira fontos volt nekem ez a két könyv – főleg a második, de igazából tényleg mindkettő -, és annyira szeretném, hogyha jól betalálnának, hogyha másoknak is jelenthetnének sokat… és csak nem jönnek a vélemények! Lassan a csempét kaparászom már kínomban, mert tudni akarom.

Egy-két értékelésbe már belefutottam. Eddig mindenkinek tetszett, úgyhogy várom, hogy mikor jön majd be az első negatív vélemény – mert nyilvánvalóan lesz, és nyilván nagyon fog is fájni, és érthető módon szeretnék már túl lenni rajta.

Kicsit már megacélozódtam a borítófikázást illetően, bár egyébként az is szokott fájni. Egyrészt szerintem az első, a hírhedt nyilas sem volt rossz, bár első ránézésre nekem sem tetszett, de ötödik ránézésre határozottan megszerettem, másrészt szerintem az új generáció tökéletes. Az a drámaian összetört cselló, és az a gitár, ami be volt fagyva, de most elkezdett felolvadni teljesen telibe találta azt, amilyennek én ezt a két könyvet látom. Ha valakinek nem tetszik, hát nem tetszik, van ez így. (Bár a polcra feltéve úgysem fogja látni.) De azt elég nagy pofonnak szoktam megélni, amikor valaki határozottan elzárkózik a könyv elolvasásától, esélyt se ad se a szerzőnek, se nekem, se a történetnek, hogy elvarázsoljuk, egyszerűen azért, mert nem tetszik neki a borító. Ezt méltánytalannak találom, és lázadozik ellene az érzékeny lelkivilágom.

Viszont amikor maga a könyv nem tetszik valakinek… hát, azt nem tudom egyetlen legyintéssel lerendezni. Akárhány legyintéssel sem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De hiszem, hogy sokakat meg fog találni Adam és Mia, Mia és Adam. Hiszem, hogy másnak is fog katarzist hozni a történetük. Hiszem, hogy… magam sem tudom, hogy mit hiszek.

Hiszem, hogy ez két jó könyv. Talán nem világrengető, talán nem is egyszeri és megismételhetetlen és egyedi, és olyan, amilyen még soha nem volt és soha nem is lesz. De jó könyv. Érzelemgazdag, hiteles, szerethető, emberi. És talán még a szövegét sem sikerült teljesen elrontanom.

Olvassatok és meséljetek nekem róla. Mert izgulok, és mert szeretném tudni.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | 7 hozzászólás

Azonos?

Az eredeti (kiemelés tőlem):

„The university clock in its high brick tower was just across the street from the house; at night, when I was supposed to be sleeping, I could hear it strike each our, the chimes coming clear and well defined as silhouettes from the ivied circle of the numbered face in the dark. That’s one of the things I miss most, living out here in the country, out here in the middle of nowhere. I like quiet. And it sure is quiet here. But there are times when I lie awake at night and all I can hear is Molly breathing in the bed next to mine; cars seldom go past on this road and no clocks strike, nothing measures the moments. There is just this quiet, and it seems lonely.

A megjelent, hivatalos fordítás:

„Az egyetem magas, téglából épült óratornya épp a házunkkal szemben, az utca másik oldalán áll. Éjszaka, bár bizonyára aludtam, hallottam, amint elüt minden egyes egész órát. Ez egyike azon dolgoknak, amelyek a legjobban hiányoznak nekem itt kinn, a semmi közepén, pedig szeretem a csendet. És csend itt aztán van, azt meg kell adni. Ám olykor előfordul, hogy éjszaka ébren fekszem az ágyamban, és nem hallok egyebet, mint Molly légzését a mellettem levő ágy felől. Autók ritkán járnak errefelé, óraütést sem hallani, nincs hát semmi, ami mérhetné a pillanatok múlását. Ilyenkor mindig eszembe jut a mi jó öreg, repkény takarta toronyóránk.

Még mindig ugyanaz a fejezet (itt még kiemelni sem érdemes):

„I couldn’t think of anything to say, which is not unusual for me. But Molly always thinks of things to say.”

A megjelent, hivatalos fordítás:

„Semmi értelmes nem jutott eszembe, amit hozzáfűzhettem volna ehhez a hirtelen fordulathoz. De Molly más. Ő praktikusan gondolkozik.”

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Mélypont

Néha azt mondják emberek, hogy milyen jó, hogy legalább van önbizalmam.

Van?

Mi számít önbizalomnak? Az, hogyha egyes dolgokról teljes bizonyossággal tudom (akár tapasztalatból), hogy képes vagyok az elvégzésükre, és nem teszek úgy álszerénységből, mintha nem tudnám? Vagy csak az volna önbizalom, hogyha olyan dolgokról is biztosra venném, hogy el tudom végezni őket, amiket még soha nem próbáltam? Ha az első, akkor talán tényleg van. Ha a második, akkor valószínűleg nincs.

Tudom magamról, hogy meg tudok írni egy regényt egy hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy le tudok fordítani egy regény pár hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy… nincs sok teteje mindent felsorolni, amit tudok.

De azt például nem tudom megmondani, hogy ezt vagy azt a bizonyos ötletet meg tudom-e írni, vagy hogy ezt vagy azt a bizonyos regényt le tudom-e fordítani. Azt meg aztán végképp nem tudom megmondani, hogy képes vagyok-e ezeket a feladatokat jól teljesíteni.

Csak annyit tudok, hogy időnként élvezem. Időnként belépek a “zónába”, eltűnik a külvilág, a zajok, a szagok, a fény vagy sötét, nagyritkán még a konstans fejfájás is. És a zónában egyik szó gördül ki a kezem alól a másik után, bár nem nagyon tudom, hogy mit csinálok, és visszaolvasva nem is szoktam felismerni az eredményt. De a zónában lenni jó, ezért is szoktam szeretni mind az írást, mind a fordítást. Ám az élvezetnek semmi köze nincs a produktum minőségéhez.

Ráadásul van, hogy nem tudok belépni a zónába.

Máskor meg egyszerűen lusta vagyok.

És van olyan, amikor annyira szeretem az ötletemet, vagy annyira szeretem az eredeti regényt, hogy nagyon sajnálom, hogy be kell érniük velem. Mindennél jobban szeretném, hogyha valaki értő kezébe kerülnének, hogyha valaki olyan foglalkozna velük, aki nem akkora széltoló, mint én.

Sajnálom ezt az egészet. Vannak olyan szövegek, amik sokkal jobbat érdemelnének nálam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Kaland az Írószövetségben

Valószínűleg mindenki pontosan tudja – nem titkoltam valami ügyesen -, hogy a nyáron már megint lefordítottam egy regényt. Sok szempontból más volt ez a munka, mind az eddigiek.

Nyilván azért is, mert most először nem másodállásban fordítottam, hanem semmi más dolgom nem volt a világon, csak a regény. Sokkal több időm volt rá, naptári viszonylatban sokkal rövidebb idő alatt. Komolyabban is vettem talán, többet szótáraztam, nem próbáltam meg “csak úgy” kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet. De ez még nem minden.

A téma kissé komorabb, a narrátor-főhős kicsit nehezebben megfogható volt számomra. Ez a lány olyan hangon beszélt, amilyenen én még soha nem próbáltam írni. Gátlásosan, modorosan, feszengősen adja elő magát, és ezt nem volt könnyű eltalálni. De még ez sem minden.

Mindenféle kérdéseim támadtak ugyanis, főleg olyan etikai jellegűek, hogy szabad-e ezt vagy azt tenni, ezt a két mondatot három mondatban fordítani, ezt a mellékmondatot áttehetem-e máshova, a szöveg ébresztette kép vagy maga a szöveg élvez-e magasabb prioritást? Vannak itthon fordítástechnikai tankönyveim, de nem igazán találtam bennük válaszokat.

Ezzel párhuzamosan már tavaly is láttam, hogy indítanak a Magyar Írószövetség íróiskolájában angol-magyar prózafordítói szemináriumot, ami kezdő és/vagy fiatal műfordítóknak, vagy műfordítói ambíciókat dédelgetőknek szól. Tavaly szóba se jöhetett volna a munkahelyem mellett, de idén gondoltam egyet, és jelentkeztem. Hamarosan válaszoltak, levél levelet követett, és meghívtak a ma tartandó ünnepélyes évnyitóra az Írószövetség félemeletén.

Úgy alakult, hogy éppen fordítottam, nem figyeltem az időt, és bármennyire is rohantam összekapni magam, pici késéssel tudtam csak elindulni. Talán csak kettő perc késéssel estem be az épületbe. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szókészletemben a félemelet azt jelenti, hogy az ember felmegy az első lépcsőfordulóig, és ott megy be az ajtón, ahelyett, hogy egy egész emeletet felmenne. (Ezt lehet, hogy rosszul tudom.) Így aztán mikor az első lépcsősoron felmentem, és egy nyitott ajtóval szembesültem, ahol egy hölgy integetett, hogy tessék csak bejönni, bementem.

Az évnyitó programjában szerepelt, hogy bemutatkozik az Íróiskola folyóirata, így aztán nem gyanakodtam, mikor hosszasan az új rovatokról beszéltek. Azt kicsit furcsábbnak találtam, hogy közel ötven ember ült a közönségben, nagyrészt idős emberek. Aztán mikor már húsz perce beszéltek ugyanarról a folyóiratról, még hosszasabban, akkor kicsit már gondoltam, hogy nem jó helyen vagyok, és mikor fél órája ott álltam már a meleg és levegőtlen terem hátsó sarkában, egyszer csak meghallottam, hogy Irodalmi Jelen. Uccu nekem, felpattantam, mint akit bolha csípett, és rohantam el, azzal a biztos tudattal, hogy már mindenről lemaradtam.

A valódi évnyitó az emeleten volt, az ajtónálló hölgy útmutatása szerint “Klub” feliratú ajtó mögött, de mivel olyan ajtót nem találtam, ezért bementem az “Íróiskola” feliratún, és voilá! Megérkeztem az évnyitó utolsó három percére, amelyben aztán valóban bemutatták a Kárókatona folyóiratot, és felírhattam a nevemet, miszerint ott voltam. Ha nem lett volna olyan végtelenül kínos, jót röhögtem volna magamon. Aztán hamarosan feloszlott a társaság, és mindenki menni készült. A mellettem ülő emberhez fordultam.

“Hadd kérdezzem már meg, miről maradtam le azon kívül, hogy mindenről?” Ő ettől a kérdéstől zavarba jött, de egy másik ember nekiállt magyarázni, és nyomban rájöttem, hogy ő valamelyik másik kurzusra jelentkezett, és amit a fordítóiról mondtak, arra nem figyelt oda. Ellenben megmutatta, hogy melyik “a kurzusvezető hölgy”, és hogy menjek oda hozzá. Na az kéne még csak! Odamenni idegen emberekhez egy idegen épületben, ahol amúgy is fél órát töltöttem ott, ahol nem kellett volna, és még fel se tűnt, és megkérni, hogy ugyan, mondja már el ugyanazt újra, amit épp az előbb mondott el, amíg én egy emelettel lejjebb valami egészen máson unatkoztam? Nem tűnt vonzónak a kilátás.

Csakhogy a beszélgetőpartnerem nem adta fel, és mikor az eljövendő tanárom távozóban volt, felkiáltott, hogy “de hát nem kérdezed meg a hölgytől?” mire a hölgy megfordult, rám nézett, és azt firtatta, hogy egészen pontosan mit kellene megkérdeznem tőle. Au.

Szerencsére kedves volt. Nem mondott el semmi olyat, amit ne olvastam volna el a weboldalon a jelentkezést megelőzően, de ezt nem bántam. Meg is köszöntem neki, mondván a szorongási szintem most három fokozatot visszaesett. “Ne szorongjon!” parancsolt rám, és ezzel távozott.

Azóta igyekszem egyfolytában nem szorongani, és lelkiekben felkészülni a jövő heti első órámra. Meg arra, hogy mit fogok mondani, ha be kell mutatkoznom. Meg ilyesmikre. Az ilyen dolgokat jó előre tudni, sőt, ha úgy adódik, hamar túl is lenni rajta, mert ha már kevésbé vagyok ideges, sokkal jobban oda tudok figyelni mindenki másra. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is szoronghatok kedvemre.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Grrr

!!!

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!