-
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Azonos?
Az eredeti (kiemelés tőlem):
„The university clock in its high brick tower was just across the street from the house; at night, when I was supposed to be sleeping, I could hear it strike each our, the chimes coming clear and well defined as silhouettes from the ivied circle of the numbered face in the dark. That’s one of the things I miss most, living out here in the country, out here in the middle of nowhere. I like quiet. And it sure is quiet here. But there are times when I lie awake at night and all I can hear is Molly breathing in the bed next to mine; cars seldom go past on this road and no clocks strike, nothing measures the moments. There is just this quiet, and it seems lonely.”
A megjelent, hivatalos fordítás:
„Az egyetem magas, téglából épült óratornya épp a házunkkal szemben, az utca másik oldalán áll. Éjszaka, bár bizonyára aludtam, hallottam, amint elüt minden egyes egész órát. Ez egyike azon dolgoknak, amelyek a legjobban hiányoznak nekem itt kinn, a semmi közepén, pedig szeretem a csendet. És csend itt aztán van, azt meg kell adni. Ám olykor előfordul, hogy éjszaka ébren fekszem az ágyamban, és nem hallok egyebet, mint Molly légzését a mellettem levő ágy felől. Autók ritkán járnak errefelé, óraütést sem hallani, nincs hát semmi, ami mérhetné a pillanatok múlását. Ilyenkor mindig eszembe jut a mi jó öreg, repkény takarta toronyóránk.”
Még mindig ugyanaz a fejezet (itt még kiemelni sem érdemes):
„I couldn’t think of anything to say, which is not unusual for me. But Molly always thinks of things to say.”
A megjelent, hivatalos fordítás:
„Semmi értelmes nem jutott eszembe, amit hozzáfűzhettem volna ehhez a hirtelen fordulathoz. De Molly más. Ő praktikusan gondolkozik.”
Mélypont
Néha azt mondják emberek, hogy milyen jó, hogy legalább van önbizalmam.
Van?
Mi számít önbizalomnak? Az, hogyha egyes dolgokról teljes bizonyossággal tudom (akár tapasztalatból), hogy képes vagyok az elvégzésükre, és nem teszek úgy álszerénységből, mintha nem tudnám? Vagy csak az volna önbizalom, hogyha olyan dolgokról is biztosra venném, hogy el tudom végezni őket, amiket még soha nem próbáltam? Ha az első, akkor talán tényleg van. Ha a második, akkor valószínűleg nincs.
Tudom magamról, hogy meg tudok írni egy regényt egy hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy le tudok fordítani egy regény pár hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy… nincs sok teteje mindent felsorolni, amit tudok.
De azt például nem tudom megmondani, hogy ezt vagy azt a bizonyos ötletet meg tudom-e írni, vagy hogy ezt vagy azt a bizonyos regényt le tudom-e fordítani. Azt meg aztán végképp nem tudom megmondani, hogy képes vagyok-e ezeket a feladatokat jól teljesíteni.
Csak annyit tudok, hogy időnként élvezem. Időnként belépek a “zónába”, eltűnik a külvilág, a zajok, a szagok, a fény vagy sötét, nagyritkán még a konstans fejfájás is. És a zónában egyik szó gördül ki a kezem alól a másik után, bár nem nagyon tudom, hogy mit csinálok, és visszaolvasva nem is szoktam felismerni az eredményt. De a zónában lenni jó, ezért is szoktam szeretni mind az írást, mind a fordítást. Ám az élvezetnek semmi köze nincs a produktum minőségéhez.
Ráadásul van, hogy nem tudok belépni a zónába.
Máskor meg egyszerűen lusta vagyok.
És van olyan, amikor annyira szeretem az ötletemet, vagy annyira szeretem az eredeti regényt, hogy nagyon sajnálom, hogy be kell érniük velem. Mindennél jobban szeretném, hogyha valaki értő kezébe kerülnének, hogyha valaki olyan foglalkozna velük, aki nem akkora széltoló, mint én.
Sajnálom ezt az egészet. Vannak olyan szövegek, amik sokkal jobbat érdemelnének nálam.
Kaland az Írószövetségben
Valószínűleg mindenki pontosan tudja – nem titkoltam valami ügyesen -, hogy a nyáron már megint lefordítottam egy regényt. Sok szempontból más volt ez a munka, mind az eddigiek.
Nyilván azért is, mert most először nem másodállásban fordítottam, hanem semmi más dolgom nem volt a világon, csak a regény. Sokkal több időm volt rá, naptári viszonylatban sokkal rövidebb idő alatt. Komolyabban is vettem talán, többet szótáraztam, nem próbáltam meg “csak úgy” kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet. De ez még nem minden.
A téma kissé komorabb, a narrátor-főhős kicsit nehezebben megfogható volt számomra. Ez a lány olyan hangon beszélt, amilyenen én még soha nem próbáltam írni. Gátlásosan, modorosan, feszengősen adja elő magát, és ezt nem volt könnyű eltalálni. De még ez sem minden.
Mindenféle kérdéseim támadtak ugyanis, főleg olyan etikai jellegűek, hogy szabad-e ezt vagy azt tenni, ezt a két mondatot három mondatban fordítani, ezt a mellékmondatot áttehetem-e máshova, a szöveg ébresztette kép vagy maga a szöveg élvez-e magasabb prioritást? Vannak itthon fordítástechnikai tankönyveim, de nem igazán találtam bennük válaszokat.
Ezzel párhuzamosan már tavaly is láttam, hogy indítanak a Magyar Írószövetség íróiskolájában angol-magyar prózafordítói szemináriumot, ami kezdő és/vagy fiatal műfordítóknak, vagy műfordítói ambíciókat dédelgetőknek szól. Tavaly szóba se jöhetett volna a munkahelyem mellett, de idén gondoltam egyet, és jelentkeztem. Hamarosan válaszoltak, levél levelet követett, és meghívtak a ma tartandó ünnepélyes évnyitóra az Írószövetség félemeletén.
Úgy alakult, hogy éppen fordítottam, nem figyeltem az időt, és bármennyire is rohantam összekapni magam, pici késéssel tudtam csak elindulni. Talán csak kettő perc késéssel estem be az épületbe. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szókészletemben a félemelet azt jelenti, hogy az ember felmegy az első lépcsőfordulóig, és ott megy be az ajtón, ahelyett, hogy egy egész emeletet felmenne. (Ezt lehet, hogy rosszul tudom.) Így aztán mikor az első lépcsősoron felmentem, és egy nyitott ajtóval szembesültem, ahol egy hölgy integetett, hogy tessék csak bejönni, bementem.
Az évnyitó programjában szerepelt, hogy bemutatkozik az Íróiskola folyóirata, így aztán nem gyanakodtam, mikor hosszasan az új rovatokról beszéltek. Azt kicsit furcsábbnak találtam, hogy közel ötven ember ült a közönségben, nagyrészt idős emberek. Aztán mikor már húsz perce beszéltek ugyanarról a folyóiratról, még hosszasabban, akkor kicsit már gondoltam, hogy nem jó helyen vagyok, és mikor fél órája ott álltam már a meleg és levegőtlen terem hátsó sarkában, egyszer csak meghallottam, hogy Irodalmi Jelen. Uccu nekem, felpattantam, mint akit bolha csípett, és rohantam el, azzal a biztos tudattal, hogy már mindenről lemaradtam.
A valódi évnyitó az emeleten volt, az ajtónálló hölgy útmutatása szerint “Klub” feliratú ajtó mögött, de mivel olyan ajtót nem találtam, ezért bementem az “Íróiskola” feliratún, és voilá! Megérkeztem az évnyitó utolsó három percére, amelyben aztán valóban bemutatták a Kárókatona folyóiratot, és felírhattam a nevemet, miszerint ott voltam. Ha nem lett volna olyan végtelenül kínos, jót röhögtem volna magamon. Aztán hamarosan feloszlott a társaság, és mindenki menni készült. A mellettem ülő emberhez fordultam.
“Hadd kérdezzem már meg, miről maradtam le azon kívül, hogy mindenről?” Ő ettől a kérdéstől zavarba jött, de egy másik ember nekiállt magyarázni, és nyomban rájöttem, hogy ő valamelyik másik kurzusra jelentkezett, és amit a fordítóiról mondtak, arra nem figyelt oda. Ellenben megmutatta, hogy melyik “a kurzusvezető hölgy”, és hogy menjek oda hozzá. Na az kéne még csak! Odamenni idegen emberekhez egy idegen épületben, ahol amúgy is fél órát töltöttem ott, ahol nem kellett volna, és még fel se tűnt, és megkérni, hogy ugyan, mondja már el ugyanazt újra, amit épp az előbb mondott el, amíg én egy emelettel lejjebb valami egészen máson unatkoztam? Nem tűnt vonzónak a kilátás.
Csakhogy a beszélgetőpartnerem nem adta fel, és mikor az eljövendő tanárom távozóban volt, felkiáltott, hogy “de hát nem kérdezed meg a hölgytől?” mire a hölgy megfordult, rám nézett, és azt firtatta, hogy egészen pontosan mit kellene megkérdeznem tőle. Au.
Szerencsére kedves volt. Nem mondott el semmi olyat, amit ne olvastam volna el a weboldalon a jelentkezést megelőzően, de ezt nem bántam. Meg is köszöntem neki, mondván a szorongási szintem most három fokozatot visszaesett. “Ne szorongjon!” parancsolt rám, és ezzel távozott.
Azóta igyekszem egyfolytában nem szorongani, és lelkiekben felkészülni a jövő heti első órámra. Meg arra, hogy mit fogok mondani, ha be kell mutatkoznom. Meg ilyesmikre. Az ilyen dolgokat jó előre tudni, sőt, ha úgy adódik, hamar túl is lenni rajta, mert ha már kevésbé vagyok ideges, sokkal jobban oda tudok figyelni mindenki másra. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is szoronghatok kedvemre.
Most
Eljutottam ahhoz a bizonyos kásahegyhez, amiről mikor kicsi voltam, az apukám mindig magyarázott. Az a kásahegy, amelyik halálosan unalmas, nem látni a végét, és mégis át kell rágnod magad rajta, mert bármit is csinálsz, megkerülni nem tudod.
Ugyanaz az időszak ez, mint a NaNoWriMo második hete. Amikor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, de a végét még nem látni. Ez az a pont, amikor újra meg kell harcolni magammal, és győzni is kell. Különben ugyanis itt maradok egy egyharmadáig lefordított regénnyel, amiért senki sem fog se megdicsérni, se fizetni. Rossz üzlet.
Az talán a legbosszantóbb az egészben, hogy nincs semmi más, amit inkább csinálnék. Nincs mihez kezdenem, ettem már, ittam már, fürödtem, agyonüthetnék még néhány órát a Facebookon vagy a Molyon, de minek? Az tényleg csak az idő agyonütése, márpedig nem azért hagytam ott a munkahelyemet, és nem arra tettem fel az idei nyarat, hogy megpróbáljak túl lenni rajta. Elvileg az a cél, hogy tanuljak, hasznos legyek, és újjászületve és felfrissülve vághassak neki egy új, kicsit más, kicsit jobb életnek az ősszel.
Ezt sem értem egyébként. Egyszerűen nem érzem, nem hiszem, és nem tudom, hogy munkanélküli vagyok. Egyszerűen érthetetlen az egész. Nem nehezedik rám gyilkos súllyal, nem terhel, nem aggaszt. Igaz, a pénzem fogytán van, és meglehetős bűntudattal költök. Ez igaz, de ez eddig se volt másként. Allergiás vagyok a pénzköltésre. Mégis, egyszerűen nem vagyok képes felmérni a valódi helyzetemet, illetve annak a súlyosságát. Talán mert könnyelmű vagyok, vagy talán mert van egy feladatom, ami nem hagyja, hogy becsavarodjak. Mit tudhatom én?
Persze, meg kellene tudnom. Meg kellene értenem. Át kellene vészelnem. És, ha nem tévedek nagyot, a “kellene” szót nem volna szabad soha használni. Meg nem mondom, melyik könyvben olvastam, de mégis. Bár, azt hiszem, ott arról szól a dolog, hogy nem szabad abban a tudatban élni, hogy mások mit várnak tőlünk, és hogy mik a helyes döntések egyes szituációkban. És ennek egy részével remekül megbirkózom. El tudom fogadni a magam gyengeségeit, és felismerem, hogyha valamit csak azért csinálok, mert egyszerűen jól esik. De nagyon nehezen tudom fegyelmezni magam, és irányítani. Erre való a “kellene” szó. Amikor tudom, hogy mit szükséges végrehajtani, és erre emlékeztetem magam. Azért feltételes módban, mert éppen nem azzal foglalkozom.
Talán elmegyek egy doboz narancslét venni, aztán nekivágok a munkának. Vagy szobabiciklizem egy húsz percet, és utána nekivágok. De az is lehet, hogy csak veszek egy mély levegőt, és nekivágok most, nyomban.
Eseménytelen, de mégis
Kezdek kicsit jobban elmélyedni a fordításban, aminek, azt hiszem, éppen itt is volt már az ideje. Nagyon sokat tanulok út közben, és ez jó. Egyrészt specifikus, műveltségi dolgokat, zsidó szokásrendszerről, textilanyagokról, orvosi szakkifejezésekkel találkozom és zeneiekkel is. Csomó konkrét dolognak utána kell néznem, és ezek sokszor még érdekesek is, és elmélyedek a tanulmányozásukban.
De nagyon sokat tanulok közben a szövegekről is. Felépítésről, működésről, mechanikáról. Megtanulom és gyakorlom annak a “csöndes” állapotnak az elérését, amikor elhallgat a belső kritikai hangom, csak értelmezem, de nem véleményezem a mondatokat. Minden egyes nap jobban megy, hamarabb érek el ide, és nehezebben zökkenek ki belőle.
Csak az kár, hogy ilyenkor kicsit kizökkenek az irányítás nélküli szövegalkotásból.
De gondolom, idővel ahhoz is vissza tudok majd találni. Addig meg be kell érnem az elszórt, ötletszerű blogbejegyzésekkel.
Tévedés
Ha azt hiszed, hogy ha szöveggel dolgozol és nem emberrel, az nem tud kiborítani, hát nagyon tévedsz. Ó igen, testetlen, az már igaz. De hogy nem személytelen, az biztos.
A fordító csak riporter, aki a lehető legpontosabban igyekszik beszámolni a helyszínen történtekről, de az ég világon semmi ráhatása nincs a történésekre. És a próza (mit próza, az irodalom, mint olyan) nagyon intenzív és erős jelensége a világnak. Érzelmileg mindenképp.
Olyan viharok dúlnak itt nálam az íróasztalon minden áldott nap!
Hasonlat
Letesznek eléd egy várat. Mondjuk építőkockából. Mondjuk egy összeillő készlet építőkockából, amiket eredendően ehhez az egyféle várhoz gyártottak, minden porcikája formára van csiszolva, és gyönyörűen mutat együtt. Majdhogynem sorsszerűen.
Minden darabkáját megnézheted, megfogdoshatod, megforgathatod, meg is kóstolhatod, ha nincs jobb dolgod, szétszedheted darabjaira, ha úgy tetszik. Hozott anyag.
Aztán kapsz egy doboz legót, és azt az utasítást, hogy építsd meg belőle ugyanezt. De hasonlítson ám, megszólalásig!
Ne lássék rajta, hogy ez műanyag, amaz meg kő, hogy ezek össze-vissza színűek, azok harmonikusak, ezek kis kerek dudorokkal illeszkednek egymáshoz, míg azokat a teremtés is egymásnak rendelte. Ha sikerül találnod öt legót, ami egymás mellett nagyon hasonlít arra, amilyen két szomszédos építőkocka, még örülnöd is szabad három másodpercet, de ajánlom, hogy ne szálljon a fejedbe!
Na, hát ezt csinálja a műfordító minden nap, hivatásszerűen.
Jót tett
Még mindig fáradt és nyomorult vagyok, és elég betegnek érzem magam. De azt hiszem, mégis jót tett, hogy tegnap leírtam és/vagy végiggondoltam bizonyos dolgokat. És jót tett az is, hogy fordítottam tegnap is, tegnapelőtt is, és ma is. Ma ugyan kis híján feladtam nyolc sor után, de erőt vettem magamon, és még túl is teljesítettem a mai tervemet egy fél oldallal, az eheti tervemet pedig (bár abban most nem szerepelnek a kinullázott napok) három oldallal.
És ezek ugyan apróságok, de olyan jó dolog felülemelkedni a saját lustaságomon. Ilyenkor erősnek érzem magam, ami persze butaság és illúzió, hiszen csak attól lehetek erős, hogy az eredendő gyengeségeimet küzdöm le.
Ami, ha jól végiggondolom, marhaság.
Mindenesetre annyira messze nem vagyok elbizakodott, hogy azt higgyem, a javulás útjára léptem. De az biztos, hogy ma nem voltam nagyon rosszul, és ez igenis, hogy jó jel.
Úgyhogy ezt most abba is hagyom, és elmegyek aludni. Tessék nézegetni a két új menüpontot. Én nagy örömmel nézegetem. Amiatt meg ne tessék morogni, hogy visszakerült a görgetősáv a menüre, a laptopon például már szükség van rá, ugyanis ilyen kis perverz, szélesvásznú felbontása van, hogy 1024×600. És nehogy már pont én magam ne tudjam kényelmesen kezelni a saját oldalamat. Na.*
Jó éjt, kedveseim.
*a szerkesztő jegyzete: Az időpontból ítélve az egyik új menüpont a PostCrossing lehetett, a másikról tippem sincs nagyon. Akárhogy is, mindegy, hiszen a régi oldalra vonatkozott, csak úgy, mint a görgetősáv.
