Andra vecka

Oké, szóval két hete, hogy itt vagyok. Állítsunk mérleget!

Az elmúlt héten ezek történtek: megvolt az első órám, találkoztam az első tanárommal, átestem egy svéd szintfelmérőn, ami nem volt elviselhetetlen, ezen kívül beszéltem már pár mondatot svédekkel svédül (tényleg csak pár mondatot, mielőtt bárki belelkesedne), volt egy nagyobb hisztirohamom, összeszedtem egy svéd náthát, horgoltam Bélusnak egy új sapkát (a régit elveszítette a kis hanyag valahol az erdőben), átgondoltam egyes dolgokat, és tettem egyes lépéseket. (Amint az átgondolt dolgok és a megtett lépések elkezdenek formát ölteni, beszámolok majd róluk.)

Az elmúlt héten ezek nem történtek: nem oldódtak még meg a lakhatási nehézségeim, és nem sikerült még visszaszereznem a papírjaimat, továbbá egyes otthoni dolgok még némiképp problémásnak tűnnek, főként az egyetemmel.

Akinek véletlenül ez a zanzásított összefoglaló nem elegendő, az kis lapozgatással (hint: előző bejegyzésre mutató nyíl valamelyik természetes számú alkalommal történő megnyomása) olvashat részleteket.

Ezeken felül pedig újabb megfigyeléseket tettem, ezáltal egészítve ki és folytatva az egy héttel ezelőtti rendkívüli szellemességgel megírt bejegyzésemet. Ezúttal kevesebb tételt tudok csak felsorakoztatni, aminek vélhetőleg az az oka, hogy már egy csomó mindent megszámoltam egy héttel ezelőtt.

15. A menzán nincs minden héten köttbullar, ami hallatlan. De még csak minden második héten sincsen: eddig csak azon a héten volt, amikor érkeztünk, még az eligazítás előtti napon, és akkor még nem találtam ki, hogy hol is van az a híres menza. Azóta meg nem adtak. De ami késik! Ellenben ärtsoppa bezzeg van minden héten. Valamilyen népi megfontolásból a csütörtök levesnap (és senki se árulta el a svédeknek, hogy az ärtsoppa nem elég, hogy főzelék, de még csak nem is olyan nagyon finom, még akkor se, ha teleszórják sonkakockával).

16. Ha már menza: a konyhás nénik nagyon értik a lagom-ot. A lagom elvileg a svédség esszenciája, annyit tesz, hogy se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem úgy pont jó. És a svéd akkor boldog és elégedett, ha minden lagom – ennek fényében pedig a konyhás nénik valahogy mindig eltalálják azt a kajamennyiséget, amennyit meg bírok enni rosszullét nélkül, de nem is maradok éhes. És amilyen egocentrikus vagyok, nem nagyon izgat, hogyha esetleg másokat nem tudnak ilyen pontosan bemérni, tudniillik ezek az én megfigyeléseim.

17. Ez az egész “északon vagyunk és hosszúak az éjszakák” dolog elég trükkös. Először nem is tűnik fel, hogy mennyire agyonvágja az időérzékedet, de agyonvágja. Későn kel fel a nap és korán sötétedik, és az ember már délután kettőkor is úgy érzi, hogy mindjárt este lesz, és reggel nyolckor is olyan, mintha még javában kora hajnal lenne. Viszont hetente nagyjából huszonöt percet hosszabbodnak a napok, márciusban beüt a napéjegyenlőség, és utána ugyanilyen kusza lesz fordítva; állítólag nem lesz igazán sötét éjszaka sem. És önmagában természetesen nem az a meglepő, hogy így van, hanem az, hogy igenis megviseli az embert. Azt mondják, hogy a bennszülötteket is.

18. A hintákat nem szerelik le a játszóterekről csak azért, mert tél van, hideg és hó. És minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé értem, hogy otthon vajon miért szedik le.

19. Az autók rendszámtáblái gyanúsan olyanok, mint otthon: három betű és három szám. Csakhogy nincs közötte kötőjel, és ettől, noha csak egy aprócska kis izé hiányzik róla, bosszantóan szembetűnő. Feltűnik, hogy valami fura, de nehéz rájönni, hogy mi is az.

20. A svéd nők sokkal egyformábbak, mint a kínaiak. Mindegyik egyforma. Vagy ha nem, akkor mindegyikük ikertestvére az otthoni anyanyelvi lektorunknak, de figyelembe véve, hogy valószínűleg különböző korúak, meg túl sokan vannak ahhoz, hogy mindannyian egyszerre és egy anyától születhettek volna, gyanítom, hogy inkább csak gyárilag egyformák. (Lehet, hogy a svéd kislányok öntőformában készülnek.)

21. Két hét után kezd minden véletlen felbukkanó W nagyon gyanús lenni. Nem szóltak neki, hogy ebben az országban ő nemkívánatos elem? Azt akarja, hogy kiutasítsák? (Mondanám, hogy a helyzet hasonló a Z-k és a Q-k esetében is, de ők elég elővigyázatosan meglapulnak, és nem szoktak sehol felbukkanni.)

22. Az IKEA párna óta tudjuk, hogy a svéd párnák másfajta alakúak és méretűek, mint az otthoniak. De én már azt is tudom, hogy a paplan is másmilyen, noha nem ilyen radikálisan – az egyszerűen hosszabb úgy húsz-huszonöt centivel, merthogy ezek a vikingek magasak. Vagy hosszúak, amikor lefeküdtek. Szóval minden Svédországba készülő erasmistának ajánlom figyelmébe, hogy amennyiben ágyneműt kell vásárolnia, és esetleg hozna magával paplanhuzatot otthonról, feltétlenül olyat hozzon, amelyik a végén nyílik, és egész hosszában.

Azt hiszem, mára ennyi. Használjátok egészséggel.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: , | 2 hozzászólás

Första vecka

Kicsit nehezemre esik elhinni, hogy máris egy hete, hogy itt vagyok. Egyrészt a város egyes utcái, csomópontjai, motívumai már teljesen maguktól értetődő, evidens díszletekké váltak, amikről tudom, hogy hol vannak és mi velük a teendő, másrészt viszont az egésznek még mindig nincs semmi értelme, alig csináltam valamit, nem oldódott meg még szinte semmi (főleg nem a szállás), egyedül a facebook ismerőseim száma gyarapodott jelentősen, noha ez, az ismerkedés módját figyelembe véve a legkevésbé sem tekinthető reprezentatív mérőszámnak.

Szóval egy hete jöttem, szerintem pontosan egy hete szóltam haza először, hogy megérkeztem, és hogy egészben vagyok no meg halálra rémülve. Lényegében ezek a dolgok nem is nagyon változtak azóta: még mindig meg vagyok érkezve, még mindig egészben vagyok, és még mindig meg vagyok rémülve, noha nem halálra. Azt azért gyanítom, hogy az embert nem olyan könnyű elpusztítani, és hogy ha valamit nagyon elrontok is, akkor sem történik tragédia. Akkor sem, hogyha nem sikerül a svéd szintfelmérőm (tulajdonképp még jó oldala is van, mert akkor több órám lesz), akkor sem, hogyha véletlen minden tárgyamból megbukom, és akkor sem, hogyha ez vagy az vagy amaz. Három térképem is van a városról, nem fogok elveszni, továbbá van egy hónapra érvényes buszbérletem is (pillanatnyilag szükséges volt megvenni, szerintem ha ez lejárt, akkor már tényleg csak gyalogolni fogok, esetleg váltok ilyen alkalmi, előre megváltott buszjegy-kártyát), még azt is tudom, hogy mikor kezdődnek az óráim (holnap). Előbb-utóbb elő fognak kerülni a papírjaim, előbb-utóbb el kell kezdenie érkezni az ösztöndíjaknak is (az Erasmus első felének hamarosan, a második felének egy hónap múlva, a tanulmányinak meg majd márciustól kezdve minden hónap elején). Február elejére még a lakásproblémáim is meg kell, hogy oldódjanak, már befizettem a lakbért.

És megfigyeltem egy csomó dolgot, amelyekről nem tudom megítélni, hogy univerzális, általános svéditások-e, vagy csupán helyi specialitások, de azért megosztom őket a nagyérdeművel: egyrészt azért, hogy valami hasznosat is közöljek, másrészt pedig azért, hogy vissza tudjam majd nézni, milyen éleselméjű és szemfüles voltam már az első napjaimon is.

1. Valami rejtélyes oknál fogva a lakóházak ablakába kislámpákat tesznek. Lehet, hogy csak az utcai ablakokba, lehet, hogy nem, ezt nem tudom, de rendszerint lámpaernyős kislámpák, és este, de sokszor már délután is mindegyiket felgyújtják. Jó fényképet nem sikerült még készítenem a jelenségről, de ami késik, nem múlik.

2. Vannak olyan szakaszok a járdán, ahol egyszerűen nem marad meg a hó, és semmi köze nincs se a szélirányhoz, se a napsütéshez, se semmihez. Felmerült az okos kis buksimban az eshetőség, hogy biztos padlófűtés van az utca alatt, micsoda sci-fi, de az derült ki (egy finn meg tudott erősíteni benne), hogy ez errefelé szokás. Padlófűtés. Az utcán.

3. Ahol viszont nincs padlófűtés, ott szórják az utcát. Nem nagyon láttam, hogy takarítanának, bár ez nem jelenti azt, hogy nem teszik (noha többször voltam már kinn korán az utcán, szeretem nézni, hogyan ébrednek a városok), de szórnak. Mégpedig nem sót és nem is homokot, noha a nagy tartályokra “sand” van írva, de valójában murva van bennük. Nagyjából annyira homok, mint mondjuk a macskaalom (amit szintén sandnak hívnak.) Az alaposan felszórt szakaszokon remekül lehet menni, csak csikorog az ember lába alatt, és beakad a kő a cipőtalpakba. A kevésbé alaposan felszórt utak meg a murva között csúsznak mint a megveszekedett.

4. Rövidebb távokon – néhány buszmegállón – érdemesebb gyalogolni. Időben is jobban kijön az ember. És külön remek, hogy a svédek tényleg szívesen gyalogolnak, és senki sem néz rád furán (a cserediákokat kivéve), hogyha a busz helyett a lábbuszt választod.

5. Mindenféle gyalogutak is vannak a városban. Például arra a részre, ahol a kollégiumok vannak, remekül át lehet vágni a behavazott erdőn. És az emberek tényleg mászkálnak arra. Át a behavazott erdőn. Sokan. Rendszeresen. Mindenféle napszakokban.

6. Vannak madarak, és noha hasonlók, kicsit mégis másfélék, mint odahaza. Vannak énekesmadárszerűségek, amik kisebbek, mint egy pesti galamb, de nem sokkal, vannak szarkák, amik sokkal nagyobbak, mint az otthoniak és elég gömbölyűek, és iszonyú szépek, és vannak valami varjúszerűségek is, amik viszont elég kicsik, elegánsak, és szintén nagyon kerek fejük és testük van. Ezen felül laknak kacsák a város közepén átfolyó vízen, ami állítólag folyó, de mivel ezt csak a közepesen jó angolsággal beszélő idegenvezető bácsi mondta, egyelőre vannak fenntartásaim.

7. Gondolnak a hozzám hasonló vakegerekre. Minden középület lépcsői, ideértve az áruházakat meg az egyetemet is, gondosan meg vannak festve; egészen konkrétan rikító színekkel jelölik az első és az utolsó lépcsőfokokat, hogy az ember lássa, mikor kell utoljára lépni, és nem bukik orra, hogy gyalogbéka módjára kiterüljön. Remek szokás. A másik remek szokás, hogy szinte minden zebránál van nyomógomb és kereplő is: ha a lámpa piros, azt mondja, hogy katt, katt, katt, katt, ha viszont zöld, akkor lelkesen kiabálja, hogy tikitaki-tikitaki-tikitaki. Még nézni se kell, elég hallgatni, ami igen praktikus nagy szélben vagy szakadó hóban.

8. Viszont az autósokkal nem árt az óvatosság, félelmetesen udvariasak. Akkor is, hogyha eszed ágában sincs átkelni az utcán, nem is vagy gyalogátkelőhely közelében se, csak éppen álmélkodsz valamin, és mégis minden autó megáll, és türelmesen várja, hogy megmozdulj. Aki olyan nyuszi, mint én, az inkább átkel mindenhol, minthogy megpróbálja megértetni az autósokkal, hogy ő csak bamba, nézelődő külföldi.

9. Gyakorlatilag semmihez sem kell készpénzt használni. Egyes dolgokhoz lehet, de nem nagyon muszáj. És a kártyát is csak a legritkább esetben kell kiadni a kezedből. A közértben amíg a pénztáros a termékeket blokkolja, az ember beteszi a kártyáját a terminálba, megadja a pin kódját, és mire vége a blokknak, nincs más dolga, mint az összeget is okézni. Gyors és hatékony. Tetszik.

10. Az egyetemen az utcaszintet a második emelet megjelöléssel nevezik, következésképpen a negyedik emelethez például csak két emeletet kell fölmenni. És nem, nincsen alagsor, csak a könyvtári épületben, és ott is csak egy. (És igen, tudom, hogy egyes országokban nem ismerik a földszint koncepcióját, de ez akkor is fura.)

11. A Borås Tidning nagyon-nagyon rossz és nem vicces képregényeket közöl. Na jó, a Ferd’nand aranyos szokott lenni, de abban meg nincs szöveg, nem tesz valami sokat a svéd nyelvi kompetenciámért. Az még kérdés, hogy a svéd humor nem létezik-e, vagy van, csak nagyon rossz, vagy egyszerűen csak a helyi napilap képregénymelléklete nem tükrözi kellőképp a maga teljességében.

12. Elég egyértelmű, akár úgy is mondhatnánk, hogy funkcionális és fantáziátlan utcaneveket vonultatnak fel. Lilla Brogatan (Kis híd utca), Stora Brogatan (Nagy híd utca), Järnvägsgatan (Vasút utca), Stora Torget (Nagy tér) és Södra Torget (Déli tér). Ez utóbbi nem mellesleg az a pont, ahol néhány kivételtől eltekintve az összes városi buszjárat találkozik, így ismeretes Busstorget néven is, de ezt inkább le se fordítom.

13. A svédek gyanúsan édesszájúak. Legalábbis a kávéhoz fogyasztott kanelbulle (fahéjas csiga) iszonyúan édes, de döbbenetes módon mondjuk a hagymaszósz is, amivel a serpenyős marhahúst löttyintik le, de ugyanígy a majonéz is. Meg valamelyik nap, már nem is tudom, mit ettem a menzán, ami majdnem olyan volt, mint valami európai ennivaló, csak éppen nyakon volt öntve almaszósszal. Nem rossz egyébként, szerintem meg fogom tudni szokni gond nélkül, csak furcsa.

14. A buszmegállóban mindenki az utca felé áll, nem pedig oldalt, hogy minél előbb lássák a közeledő buszt. Mintha elhinnék, hogy észre fogják venni akkor is, amikor megérkezik, és hogy nem ér attól oda hamarabb, ha már a sarkon befordulni is látják.

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy meg fogom tudni szeretni ezt a várost. Viszont még nem nagyon érzem, hogy ez valódi lenne, és ez kicsit aggaszt. Oké, hogy még csak egy hete jöttem, és hogy az nagyon kevés idő, de ha másként nézem, mondjuk úgy, hogy mennyi időt szoktam eltölteni egy-egy idegen városban, mielőtt hazajövök (mondjuk Berlin másfél nap, Drezda két és fél nap), akkor ez azért rengeteg. És az a gyanúm, hogy részint az időjárás miatt (hideg van), részint meg azért, mert azt hiszem, hogy sok időm van még (holott alig pár hónap) nem kalandozok teljes erőbedobással, és engedményeket adok magamnak. Meg persze, vannak olyan kavarodások, hogy nincs még egészen rendben a szállás, nem kezdődött még el az egyetem, és vannak dolgok, amiket vásárolnom kéne. De akkor is, ez nincs így jól. Magamévá kell tennem ezt a várost: gyalog és fényképezőgéppel is. Szóval ezen az egészen hamarosan javítani kell. Bizony.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: , | 5 hozzászólás

Nagyon informatív, avagy bonyodalmak minden mennyiségben

Az eredeti tervem az volt (lásd a vonatkozó bejegyzést) hogy nagyon hasznos és nagyon informatív, minden jelenlegi és eljövendő erasmistának hasznos blogot fogok írni, mert az közhasznú, meg ilyesmi, és egyébként is, úgy örültem volna, hogyha indulás előtt találok egy ilyet. Aztán nem találtam, és megmondom őszintén, a kedvem is elment tőle egy kicsit. Részint azért, mert a félév során alig maradt időm bármire, részint pedig azért, mert valahogy nem alakult a dolog olyan jól, mint vártam, és mivel minden egyes nap az egyetemen az ismerősök újra meg újra kérdezték, hogy mi a helyzet, mik a fejlemények, most akkor megyek-e vagy mi van, és utána minden egyes nap megbeszéltem ugyanezeket a dolgokat otthon is, és még az egy-két érdeklődő barátnak és ismerősnek is, egyszerűen nem maradt már energiám, hogy leírjam újra ugyanezt, szóval inkább letettem róla.

Másrészt meg arra jöttem rá, hogy nem való nekem az objektív hírközlés, a fontos információkra szorítkozás, meg ilyesmi. Úgyhogy, ha nem is ígérem, de gyanítom, hogy ha lesznek is egyszer-egyszer olyan bejegyzések, amelyek talán megfelelnek ennek a kritériumnak, nem ez lesz a jellemző. Aki kalandokat, fényképeket, szorongásokat meg ilyesmit akar, az sokkal jobb eséllyel keresgélhet nálam. Aki viszont információt keres, annak azt javaslom, hogy szorítkozzon a “hasznos” nevű címkére, amit itt és most, ebben a bejegyzésben vezettem be, de ami valójában nem jelent mást, mint annyit, hogy “esetleg hasznos lehet”.

Most sem akarom bepótolni a komplett adminisztráció körüli kavarodás történetét a maga teljességében, csak egyszerűen nagy vonalakban. A részleteset úgyis megteszik sokan mások, és egyébként is, az eljárás és a szabályok egyetemről egyetemre másfélék, és minden másként alakul a fogadó országtól és egyetemtől függően szintén. Az egyetlen, amit mondani tudok így elöljáróban az, amit nekem is nagyon sokan mondtak, és készséggel el is hittem nekik: ez általában nem szokott ilyen bonyolult lenni. (No de persze általában nem is én vagyok a dolgok kellős közepén, és valljuk be, hogy körülöttem a dolgok mindig bonyolultak. Ez részint annak tudható be, hogy rendkívül fejlett a bolhából elefánt generátorom, és ha valami véletlenül nem lenne bonyolult magától, akkor teszek róla, hogy mégis az legyen. Most ellenben nem ez volt a helyzet.)

Hogy pályázatot adtam be, és hogy ezt a gesztust végeredményben a bakancslistám számlájára írom, már elmeséltem korábban, lásd a föntebb hivatkozott bejegyzést. Ez nagyjából tavasszal történt. Nyáron meg semmi sem történt, eddig nagyon békés és vidám a helyzet. Ősszel pedig az történt, hogy el kellett volna kezdeni intézkedni, jelentkezni – a jelentkezésnek ebben a konkrét esetben, a Högskolan i Borås esetében számos lépcsője van: először az otthoni küldőegyetem jelzi, hogy ők kit szeretnének küldeni, ezt a svédek elbírálják, ha kapacitásuk szerint fogadni tudják a hallgatót, akkor adnak a számára hozzáférést a tárgyfelvételi és jelentkezési felületükhöz, ahol már ő maga adja meg az adatait és bizonyítványait. Ha ez is megtörtént, akkor elbírálják, hogy jöhet-e az illető, és hogy melyik tárgyakat hallgathatja, és küldenek neki végtelen sok emailt, tele vegyesen angol és svéd nyelvű mellékletekkel. Ennek az ütemezése normális esetben október közepétől november közepéig esedékes.

Az én esetem sok szempontból nem volt normális. Hiába kezdtem el már szeptemberben az otthoni koordinátorom nyakára járni, valahogy nem történt semmi. Nem tudom, ő mit csinált a színfalak mögött, könnyen lehet, hogy ügyködött valamit, ahogy az is lehet, hogy nem: egy biztos – aznap, amikor az első fázis határideje lejárt, ő még nem fért hozzá ahhoz a felülethez, ahol engem fel kellett volna kínálnia. Teltek-múltak a napok, a hetek, végre kaptunk egy loginnév és jelszó párost, ám az sajnos nem a miénk volt, hanem a Bukaresti Egyetemé, azaz megtörtént az eset, amiről azt hittem, hogy csak a népmesében történik: tényleg össze tudják téveszteni Bukarestet Budapesttel. További levelezések és akadozások jöttek, két-három héttel jártunk a határidő után, amikor kiderült, hogy a két tanszék között voltaképpen nincs is aláírt szerződés. Aztán lett.

Mire bekerültem a rendszerükbe, már a külföldi hallgatók jelentkezésének az elbírálása is lezárult, én meg még be se tudtam lépni a programba, hogy tárgyakat vehessek fel, erre csak december közepén, valamikor a szorgalmi időszak végefelé került csak sor. (December közepén értem el a szorongásnak azt a fokát, amikor éppen 47 kreditnyi tárgyat próbáltam két és fél hét alatt teljesíteni, és közben a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy egy hónapon belül melyik országban leszek.)

Olyasmiről, mint szállásfoglalás, repülőjegy, és hasonlók nem is álmodhattam akkor még: ezek költséges tételek, és például a kollégiumi (na jó, diákok számára közvetített bérelhető szobában történő) elhelyezésnek előfeltéte lett volna a fogadónyilatkozat az egyetemtől. A repülőjegy meg mégiscsak nagyobb összeg, az ember ilyesmit nem vásárol úgy, hogy nem tudja, utazik-e vagy sem.

Szóval ami rajtam múlt, az december közepén megtörtént. Utána nem volt más, amit tehettem, mint hogy vártam, és néhány naponta írtam az itteni koordinátoromnak, aki nem válaszolt, és megint nem válaszolt, és megint nem válaszolt. A levelezéssel töltött hónapok során azt tanultam meg, hogy néha az embernek gorombának kell lennie, és az esetleg segít, úgyhogy múlt hét elején megelégeltem a dolgot és goromba voltam – és a gorombaság használt. Múlt hét szerdán, azaz nem egészen egy héttel indulás előtt megkaptam azt a kupacnyi emailt, amit kellett, és el tudtam kezdeni szállást foglalni, repülőjegyet venni, na meg vásároltam egy nagy bőröndöt, írtam egy listát azokról a dolgokról, amiket el kellene hozni, és a papírjaimmal rohangásztam be az egyetemre aláírásokat gyűjteni, hogy esetleg kapjak ösztöndíjat is. Ez az utóbbi volt egyébként az egyetlen egyszerű és zökkenőmentes része az egész ügyletnek: bementem az irodába, odaadtam a papírjaimat, mondták, hogy rendben van, és fog érkezni az ösztöndíj, én meg ott maradtam leesett állal, fel sem fogva igazán, hogy ezt így is lehet.

Most olyan finomságok vannak, hogy szállásom csak februártól lesz (és még nincs kifizetve, de azt hamarosan megoldom, amint rájövök, hogy ez a számla, amit kaptam, pontosan hogy is egyenlíthető ki), addig meg meg kell húznom magam valahol. Ez a valahol jelen esetben egy hostel, ahol egyszerre két-három napot fizetek ki, és bízom benne, hogy valami adódik, merthogy igen költséges dolog (fél hónapot itt tölteni másfélszer annyi pénzbe kerül, mint egy hónapot a rendes szobámban) noha úgy tűnik, hogy errefelé minden igencsak költséges amúgy is. Meg még nem egészen biztos, hogy most hány tárgyam és hány kreditem is lesz, de ezek elvileg, ha az eligazításon ma még nem is derültek ki, holnap majd ki fognak, amikor összefutok az itteni koordinátorommal, akivel többet leveleztem tavaly, mint mindenki mással együttvéve.

Mondanám, hogy legyetek ügyesebbek és okosabbak mint én, ha ilyen helyzetbe kerültök, de igazából nem tudom, hogy mit rontottam el, és mitől lett ez ilyen rendezetlen és bizonytalan, amilyen – vagy hogy egyáltalán elrontottam-e valamit. Azt gondolom, hogy talán nem ártott volna, ha kicsit határozottabb és céltudatosabb vagyok, mint amilyen, és ha kell, akkor hamarabb kezdek gorombáskodni, követelem, hogy intézzék el a dolgaimat, és ha úgy alakul, akkor akár telefonálok is. Vagy ha ezeket nem, akkor legalább bedobom néha az “antidemokratikus eljárás” varázsigét, amivel állítólag csodákat lehet tenni. De nem így alakult, és tulajdonképp mégis itt vagyok mindezek ellenére.

És a lényeg mégiscsak ennyi; bármennyire is nem úgy nézett ki a múlt félév során számos alkalommal, a végére minden a helyére került. Igen, nincs lakhelyem, és igen, a repülőjegyem jelentősen drágább volt, mint szerettem volna, és igen, mindent az utolsó utáni pillanatban kellett elintézni. És igen, ez igencsak stresszes volt. Viszont ha onnan nézem a dolgot, hogy tényleg csak a vége előtt pár nappal lett biztos, akkor legalább azt is látom, hogy nem nagyon maradt időm pánikba esni. (Gyanítom, hogy a pánik azért nem marad el: eddig mindig volt mit csinálni, szervezni, vásárolni, csomagolni, mindenkitől elköszönni, utazni, egyik helyről a másikra eljutni, repülőről buszra szállni, másik buszra szállni, városban eligazodni, hazaszólni mindenkinek, hogy élek és megvagyok… de gyanítom, hogy amint lesz egy kis üresjárat, be fog majd ütni rendesen.)

Szóval jelenleg ennyi. Aztán majd lesz nyilván több is ennél, gondolom.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!