A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
152 nap után
Szóval szépen lassan eltelt az a bizonyos 152 nap. Hihetetlen módon felvettek, és még hihetetlenebb módon tegnap be is iratkoztam. Maholnap iskolás leszek.
Órákra fogok járni, meg ilyenek.
Elég hülye képzet. Meg elég ijesztő is, ezért is igyekszem nem gondolni rá túl sokat.
Valahogy tegnapig ez az egész “egyetemre fogok járni” dolog távoli volt és meseszerű, és mindenestül is olyan valószerűtlen. De tegnap, ahogy baktattam az épületek között, emeleteket másztam meg, nyomtatványokat töltöttem ki, emberek között ültem egy hatalmas előadóban, és aláírtam, hogy eladom a lelkemet, hirtelen nagyon is igazi lett.
Nagyon hamar el fog jönni a nap, hogy órarendem lesz, meg óráim, meg tanulni fogok, meg évfolyamtársaim lesznek, meg hogy minden nap emberek közé fogok menni. És a leghaloványabb elképzelésem sincs arról, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. Mit gondoltam vajon?
Még egy hét, aztán kezdődik. Nem mintha halálra volnék rémülve, vagy ilyesmi. Csak úgy megszámoltam a napokat.
Nyilvánvalóan
Ez az egész vizsgázás dolog egyértelműen valami nagyon klassz lehet. Különben fogalmam sincs, miért lennék fenn és indulásra készen ebben az órában, ebben az időjárásban.
Eger először (másodszor)
Mit mondjak?
Életemben másodszor is beírakoztam ugyanarra a főiskolára. Igaz, a tandíjat még nem fizettem be, úgyhogy még mindig van lehetőségem kihátrálni, de… nem fogok. Azt hiszem legalábbis, hogy nem fogok.
Hogy örülök-e, nem tudom. És kalandvágy van-e? Talán van. Akár lehet is. Az biztos, hogy ez két nagyon hosszú nap áll mögöttem; a tegnap hajnali három órás felkeléstől a mai este fél tíz utáni hazaérkezésig eltelt idő körülbelül egy hétnek tűnt.
Alapvetően pozitív benyomást tett rám minden, eltekintve az apróbb hibáktól és fennakadásoktól (például nincs főépület és nem élnek a telefonszámok, és nincsen minden megszervezve), no de a praxisomban sosem akadt még semmi, ami zökkenőmentesen alakult volna. (Vagy ha mégis, akkor azt úgyse hittem el.)
Kisebb csapásként éltem meg – most lehet hülyének nézni -, hogy a csoportnak nagyjából a kétharmada inkább informatikus, mint könyvtáros beállítottságú. Erre egyrészt nem számítottam, másrészt valami hanyag eleganciával átsiklottam az “informatikus” előtag fölött. Hiszen értem én, hogy a könyvtárhoz manapság már hozzátartozik az informatika is, ez rendben is van, na de… hát, valahogy nem merült fel bennem, hogy ezek mondjuk a tantárgyak számában mérve egyforma súllyal esnének latba. (Szerencsére alapesetben nem is, csak egyes szakirányokon.) Hiszen informatika van könyvtárszak nélkül, lehet azt máshogy is tanulni, könyvtárszak meg nincs informatika nélkül.
Nem arról van szó, hogy ne lenne az informatika is érdekes. Csak közel sem annyira, mint a könyvtár. Bár nem hinném, hogy megártana, hogyha kicsit mással is foglalkozom, már jó pár éve nagyon beszűkült az érdeklődésem. Csak szomorkodom kicsit, mert azt vártam, hogy most végre hasonszőrűek közé kerülök, talán egy olyan helyre, ahol nem lógok ki a sorból, talán úgy, mint a Könyvesiskolában volt.
Na mondjuk amennyit találkozni fogunk, voltaképp mindegy is.
Évente nagyjából két hét az egész. Félévente kétszer néhány nap. Nem jelentős. Gondolom, hogy valamiféle kapcsolattartás, információcsere meg ilyesmi kialakul, sokan sokat mondták, hogy egymásra leszünk utalva, de hogy pontosan mennyire, az majd kiderül út közben.
Mindenesetre eltökélt célom nem marni el magam mellől az embereket. Igyekszem nem lenni utálatos. Vagy antiszociális. Vagy tudálékos. Vagy agresszív. Vagy kioktató. Vagy fölényes. Vagy bármilyen egyéb módon ellenszenves. Szóval megkísérlek nem lenni olyan, amilyen vagyok.
A tantárgyak elég érdekesnek ígérkeznek, bár persze igyekszem semmit sem elkiabálni. A lényeg az, hogy jelen pillanatban nem tűnik se unalmasnak, se lehetetlennek. Gondoltam, ezt jobb, ha írásba fektetem, így mikor kételyeim támadnak, az orrom alá lehet majd dörgölni.
Ezen felül?
Azt a megfigyelést tettem, hogy a kollégiumi portás utálatos. De amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy valószínűleg egy középiskolai fiúkollégium (ott találtam szállást, na és?) portásának munkaköri kötelessége utálatosnak lenni. Szóval gond egy szál se. Azt már nem tudom, hogy miután ezt elfogadtam, tényleg kedvesebb lett-e, vagy csak képzeltem.
És a főiskolai büfében nagyon kedvesen felöntötték a porlevesemet forró vízzel. És nem is röhögtek ki. Ezért hatalmas piros pont dukál.
Ennyit tudtam most összeszedni picike kimerült agyacskámmal. Fáradt vagyok. Ha kipihentem magam, majd megpróbálok kidolgozni egy tervet arra vonatkozóan, hogy miként fogom besűríteni az életembe a főiskolát, a fordítóiskolát, a munkákat és a NaNoWriMót.
Izgi lesz. Lassacskán bekapcsolom a biztonsági övemet.
Hogyan lettem mégis…
Az én történeteim mindig úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt” és folytatódnak valami teljesen abszurd ellentmondással. Például, ha megkérdezik, hogyan kezdtem fordítani, a válaszom a következő: “Az úgy volt, hogy mikor hetedik osztályban újraosztották az angolcsoportokat az iskolában és az erősebbikbe kerültem ugyan, de nálam húzták meg a ponthatárt, én voltam a leggyengébb a társaságban.” Aztán persze folytatódik a mese, és lassacskán kiderül, hogyan bontakozott ki ebből a valószínűtlen helyzetből a nem kevésbé valószínűtlen jelen.
Hogy végül mégis kikötök (talán) a felsőoktatásban, hasonlóképpen zavarba ejtő történet, annyiban különbözik csak a fentitől, hogy még magam sem értem az összefüggéseket, talán csak évek múlva bontakoznak ki, vagy még akkor sem.
Az ugyanis úgy volt, hogy szilárdan elhatároztam, én márpedig nem megyek egyetemre, nem akarok diplomát. Ha úgyis mindenkinek van, nekem bizony nem kell. Egyébként is, nagyon jólesik megbotránkoztatni régi tanárokat, mikor megkérdezik, mit végeztem, és megmondom, hogy én aztán semmit. Öregnek is érzem már magam ahhoz, hogy iskolába járjak, órákat hallgassak, készüljek, okos, érdeklődő képet vágjak, vizsgázzak, adminisztráljak és ügyet intézzek. Játsszon ilyesmit az, aki akar.
Az meg már csak a hab a tortán, hogy január-februárban, amikor rendszerint jelentkezni kell, olyan pocsék hangulatom szokott lenni és annyira utálom a világot, hogy felőlem aztán nyugodtan megdögölhet mindenki, diplomás és nem diplomás egyaránt.
Aztán idén nyár végén valami másként történt. Nem februárban, hanem augusztusban: idén annak is lehetett pótfelvételizni, aki a rendes eljárásban nem jelentkezett sehová. Hoppá! És még a hangok is megszólaltak (tudod, ugyanazok a hangok, amik másfél évvel ezelőtt azt mondták, hogy nyugodtan hagyjam csak ott a munkahelyemet, majd találok valami sokkal jobbat; azok a hangok, amikre akkor is érdemes volt hallgatnom, hiszen majdnem igazuk lett), hogy most, vagy soha. És ebből a két változatból, mint rendszerint, ezúttal is kicsit jobbnak tűnt a most, mint a soha.
Közrejátszott az is, hogy létezik a távoktatás. Nem kell iskolába járni. Tanulni persze kell, de azt lehet itthonról, nyugiban, magamban. Nem kell emberek közé menni. Ez mindenképp jelentős előny. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ez a verzió létezik könyvtárszakon is. Igen, úgy tűnik, hogy ha nagy leszek, könyvtáros (végzettségű) leszek.
Tegye fel a kezét mindenki, aki nincs meglepve. És tegye fel a kezét az is, aki az előző bekezdés olvastán valami olyasmit gondolt, hogy “Bizony, mindig is tudtam én, hogy a poggi előbb vagy utóbb könyvtárosnak fog állni, lévén ez az egyetlen logikus út a számára”. Köszönöm. Most pedig mindazok, akiknek fenn van a keze, legyenek szívesek beszámolni róla, hogyha ők ennyire okosak, akkor az elmúlt években miért is nem szóltak nekem is a jövőmet érintő tudásukról.
Persze még semmi sem biztos. Semmi sem dőlt el, legfeljebb annyi, hogy holnap hajnalban elutazom Egerbe, és meghallgatom, mit tudnak mondani nekem. Jócskán vannak fenntartásaim. Kicsit drága zsákbamacska ez így: kiadok félévente látatlanban egy kisebb vagyont valamire, és igazából senki sem tudja megmondani, hogy mire. Úgyhogy ha nagyon nem tetszik az egész, nem iratkozom be. Az aggályaim nem hagynák.
De – mert itt jön a de – nem ez a valószínű. Ugyanis feléledt bennem a makacs kisördög, aki csakazértis megmutatja. Ő az, aki sikítani tud, mikor az egyetemista ismerősök siránkoznak az iskolai feladatok mennyiségén és határidején, és akik másról se bírnak beszélni, csak a tanulmányaikról és arról, hogy milyen lehetetlen dolog is ez, és miért nekik a legrosszabb a világon. Ő az, aki meg akarja mutatni, hogyan kell nem siránkozni. (Ő, és nem én.)
Ő mondja azt is, hogy nálam sokkal kevésbé okos embereknek is van diplomájuk, és akkor ugyan nekem miért ne lehetne? Ő tartja észben azt is, hogy ha nem is nyitja meg előttem új világok kapuját egy esetleges diploma, legalább nem csapja az orromra azokat az ajtókat, amiket viszont néha szoktak. És az is ő, aki azt kérdezi, hogy “Ugyan már, mennyire lehet nehéz?” Ő vette meg a vonatjegyeket és ő foglalta le a szállást is.
Én a magam részéről leginkább lapítanék. Egyes-egyedül azért engedem a működni a kisördögöt, mert így kaphatok három év haladékot. Három évet, amíg nem kell agyalnom, hogy ki vagyok én, mihez kezdjek, mire vagyok jó. Három év, amíg fel vagyok mentve a pályaválasztási pánik alól. Három olyan év, ami az életem során jobb időpontban helyezkedik el, mintha érettségi utánra ütemeztem volna: most egy kicsit több az eszem, mint akkor volt.
És hogy végül mi lesz belőle? Ördög tudja. Majd referálok.
Kipusztulás fenyegeti
Rohamosan eltűnőben van egy világ, amit egyszer régen ismertem. A körülmények nem olyan lényegesek, legyen elég annyi, hogy ismételten múltidézőset játszottam. Olyan díszletek közé látogattam el, ahol jártam ugyan néhány alkalommal azóta is, hogy nincs már ott semmi keresnivalóm, de hivatásszerűen utoljára megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt volt ott dolgom.
Azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz év hosszú idő.
Tíz év alatt egy iskola kétszer is nevet válthat, és össze is vonhatják egy másikkal. Az épülete lepusztulhat, a belső beosztását átépítik, az idősebb dolgozókat nyugdíjazzák. Egyes tanárok elmennek, és akik megmaradnak, azok is megváltoznak.
Most még nyomokban fellelhető mindaz, amire emlékszem, egy-egy sarokban megállt az idő. De látom, hogy nagyon gyorsan csusszan ki ez a kevés is az ujjaim közül. Most épp azt hiszem, hogy már nem akarok utánakapni. Nagyszerű volt átélni, hogy ez egy olyan hely, ahová már nem tartozom. Hamarabb is rájöhettem volna, de csak most sikerült felismernem, hogy azok a dolgok sem örökkévalók, amik egyszer időtlennek tűntek.