Reptér, minden oké. Biztosítottak róla, hogy a telefonom teljességgel kizárt, hogy felrobbanjon, igaz, ezt magam is gyanítottam. Mondjuk egy szavam se lehet, elég gyanúsan festek, ugyanis a pulóverem frontján két kisebb és egy elég nagy vérfolt éktelenkedik. Valamikor abban a közel egy órában, amíg a Victorián kerestem a buszmegállómat, a bőröndöm valamelyik alkatrésze felhasította az ujjamat. Tök felszínes sérülés, de vérzett, mint a fene. És még csak észre sem vettem, amíg a kedves buszsofőr meg nem kérdezte, hogy “Madam, tud róla, hogy vérzik a keze?” Nos, kedves olvasóim, ezért van egy valamirevaló utazó táskájában minden körülmények között ragtapasz. Kár, hogy a gyanús foltokon nem segít.

Tegnap mentem ki utoljára a Könyvvásárra. Meghallgattam azt a szemináriumot, amit kinéztem magamnak, csak sajnos egyáltalán nem arról szólt, amiről gondoltam, hogy fog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy a “Children’s books in translation – so, what’s the problem?” elég tágan értelmezhető cím. Mint kiderült, Angliában a legnagyobb gondot az okozza, hogy nincs se kereslet, se kínálat fordításokból. Hogy bár a brit könyvpiac világelső a könyvek eladásában – nem példányszámban, tényleges könyvekben, hanem a jogok kereskedelmében -, ám gyakorlatilag nem vesznek meg külföldi könyveket a kiadók. Akadnak ugyan kivételek, de még olyankor is előfordul, hogy az eredeti francia kiadó megdicséri a briteket, hogy nahát, micsoda brit könyvet csináltak ebből.

Egyébként egyre inkább az a sejtésem, hogy nem lehet valami jó Angliában fordítónak lenni. A vásári lapokban olvastam például arról, hogy a fordításnak nem is volna szabad lennie, mert mindenki olvasson eredeti nyelven, nézzük meg az európai országokat, ahol mindenki beszél (és olvas) angolul. (Na persze.) Aztán az egész cikk a nyelvtudásról és annak hiányáról szólt, közben pedig az volt a címe, hogy a fordításról. De úgy tűnik, annak errefelé nincs igazán piaca. És ez bizony meglepett. A szemináriumon is elhangzott, hogy a kiadók nagyon óvatosak a nem-képes könyvekkel, azaz aminek a szövege is jelentős, hiszen azt többnyire nem tudják elolvasni, nem értik, hiszen minek is beszélnének idegen nyelveket, ha egyszer tudnak angolul, ahogy a világon mindenki? Így aztán szükségük van valakire, aki érti a forrásnyelvet (optimális esetben ez a fordító), de nagyon nehéznek találják kiengedni a kezükből a döntési lehetőségeket, és pláne nehezükre esik megbízni valakiben.

És arra kellett rádöbbennem, hogy míg az amerikai könyvkiadásról egészen sok dolgot tudtam korábban, leginkább azért, mert tele az Internet olyan oldalakkal, hogy mi a regényünk eladásának és kiadatásának helyes módja, és ezek csaknem kivétel nélkül az amerikai piacról szólnak, addig az angolokról nem sok szó esik. Most életemben először hallottam arról, hogy a brit könyvkiadás mennyire tekinti, és mennyire nem tekinti az amerikai könyvkiadást a saját részének. Valahogy ezen soha korábban nem jutott eszembe gondolkozni, pedig nagyon is érdekes kérdéskör.

És innen már csak egy apró lépés volt eljutni odáig, hogy felismerjem, amit eddig is gyanítottam: nem is olyan rossz dolog Magyarországon lenni könyvesnek. Vicces módon otthon csaknem fordítva alakul az irodalom és a gyerekkönyvek összetétele, a magyar szerzők vannak kisebbségben (ami persze egészen más problémákat vet fel, de ez nem az a hely és idő, amikor erre ki kellene térnem, arról nem is beszélve, hogy nincs valami sok tudásom a témában, legfeljebb véleményem, de véleménye meg mindenkinek van.)

Meggyőződésem, hogy minden nap átrendezték kicsit a vásárt, mert állandóan újabb és újabb olyan helyekbe botlottam, ahol nem jártam még korábban. Többek között találtam egy magyar standot (igaz, az ott-tartózkodók állították, hogy egész héten ott voltak, de ugyan, kit csapnak be). Mindenesetre szert tettem újabb névjegyekre, és hátha az is jó lesz valamire. Ha másra nem, akkor gyűjteni.

Azon gondolkoztam, mit nézzek még meg így, hogy egy napom van már csak, egy délutánom, és alig több, mint 20 font költőpénzem (a betörő megtanított rá, hogy nem viszünk haza valutát csak azért, hogy tartogassuk a fiókban), így aztán a legtöbb attrakció azonnal kiesett, merthogy ebből még édességeket kellett vásárolnom, amiket viszek haza.

Javaslatom az utazóknak, hogy amennyiben nagyon beteg – a szó legjobb értelmében, már ha van neki olyan – ajándéktárgyakat akar vásárolni, látogasson el a Közlekedési Múzeum ajándékboltjába. És ha már arra jár, a Covent Garden déli csarnokában isteni sonkás-salátás szendvicset lehet kapni. Szert tettem két pár botrányos zoknira. Már alig várom, hogy debütáljak velük.

Aztán kicsit gyalogoltam tovább, és végül – minő meglepetés – rájöttem, hogy igenis elmegyek újra a Tate Modernbe, és meglátogatom régi, jó, szuicid barátomat, Mark Rothkót. És ha már úgy alakult, körbejártam, és mindent megnéztem újra, csak az ajándékboltot nem, mert igyekeztem szem előtt tartani, hogy még kétszer ennem kell. Úgy tűnik, London egyik természeti törvényszerűsége, hogy amikor a Tate Modernben vagyok, elkezd szakadni az eső, de mire kimegyek, nagyjából eláll. Így jártam három éve, és így jártam tegnap is.

Visszafelé fényképeztem még kicsit, újra átsétáltam a hídon a Szent Pál székesegyházhoz, a templomkertben láttam egy mókust (most már elég biztosan merem állítani, hogy az volt az utolsó az utazás során), és még egy utolsó kalandra indultam.

Említettem már, hogy nagyjából bejártam minden zöldet Londonban, eltekintve a Kew Gardenstől, ami eléggé kinn van a városból, ráadásul oda a metrójegyem sem érvényes, és ezen felül még elég drága belépőt is szednek. De volt még egy park a listámon, a Holland Park, ami egészen közel van ahhoz, amerre laktam, és ugyan kicsit nehezen találtam oda, minden eltévedést megért.

Először is, nincs tele emberekkel. Nem egy Hyde Park, és végképp nem egy St. James’s Park. Néhányan sétálnak, de ennyi. (Igaz, mókusokat se láttam, de azért nemcsak róluk szól London… vagy mégis?) És olyan, mint egy erdő, mint egy kirándulóhely, hangulatos, sötétzöld, hűvös és gyönyörű. Örültem, hogy ezt választottam utolsó megnéznivalónak.

Ezek után már tényleg nem volt már hátra, mint édességeket vásárolni, összecsomagolni a bőröndömet (még jó, hogy mikor jöttem, voltak benne üres helyek, most épp négy kilóval mérték nehezebbnek, mint idefelé, és például B.-től kölcsönkapott discman most nem is abban van), és ezzel, azt gondolom, körbeértem, eljutottam odáig, hogy tegnap este és ma reggel írtam még lóhalálában.

Most pedig abbahagyom, mert hamarosan kiírják, melyik kapuhoz kell csoportosulnom, és mert fáj a fejem, és mert nagyon álmos vagyok. Jók legyetek. Jövök haza, és úgyis megtudom, ha nem voltatok azok.