A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Bakancslista közbeszól
Hónapok óta gondolkozom már, hogy akarok-e én erről írni egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, és megéri-e ez az egész, és hogy nem fog-e egyszer csak hirtelen visszacsinálódni, hogyha leírom, vagy hogy mi lesz, hogyha a sok leírástól egyszer csak elhiszem az egészet, és valósággá válik, és akkor aztán pánikba esem. Szóval gondolkoztam, halogattam (mindig voltak nagyon jó ürügyeim arra, hogy pontosan miért is – hogy például legjobb lenne megvárni, amíg az egész hivatalos lesz, vagy ilyesmi), és csak nem írtam meg.
Mostanáig.
Szóval az úgy volt, hogy amikor beiratkoztam az egyetemre, és tartottak nekünk nagyszabású eligazítást, akkor közölték, hogy pontosan tudják, hogy mindenkit csak az Erasmus érdekel, éppen ezért sajnálattal közlik, hogy az nálunk márpedig nincs, nincs a tanszéknek külföldi kapcsolata, szóval tegyünk le róla már azelőtt, hogy beleélnénk magunkat, és esetleg fájni kezdene. Kicsit későn szögezték ezt le, mert addigra már egy egészen picikét fájt, de beletörődtünk, és kész. Ez van. Illetve ez nincs. És egyébként is, szakmai gyakorlatra lehet menni, úgyhogy majd megtanulok németül és elmegyek Drezdába a tartományi könyvtárba Maja kódexet őrizni.
Mint ismeretes, a jó történetek rendszerint úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt”, és utána vázolnak valamit, ami teljességgel ellentmond a továbbiakban eljövendő eseményeknek, és a jó történet arról szól, hogy hogyan történhetett ez meg mégis. A következőképp:
Február utolsó napjaiban derült égből érkezett egy e-mail, hogy szakos Erasmus-tájékoztató lesz, minden érdeklődőt szeretettel várunk egy, az e-mail dátumától úgy emlékszem, hogy legfeljebb 48 órával későbbi időpontban. Tanakodtam, csodálkoztam, értetlenkedtem, és 48 órán belül nagyjából ötvenedmagammal megjelentem a színen, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen mégis van, illetve lesz nekünk is Erasmus, meg hogy tulajdonképpen mégis vannak, illetve lesznek a tanszéknek külföldi kapcsolatai, és minderre pályázhatunk is már az eljövendő tanévre, egészen március első napjainak valamelyikéig. Azaz akkor, hogyha képesek vagyunk nagyjából azonnal döntést hozni az ügyben.
Na már most aki olvas (rosszabb esetben ismer) már egy ideje, annak valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogyha beismerem, hogy nem vagyok az a könnyen-gyorsan-fájdalommentesen döntő alkat. Annak ellenére sem, hogy az évek során már megtanultam, hogy a döntések nem a hosszas kínlódás alatt születnek, hanem nagyjából tíz másodperc alatt, és azt is, hogy bármi történjék is, idővel az okos kis fejünk megmagyarázza nekünk, hogy miért is alakult minden jól pontosan úgy, ahogy, azaz hogy a döntéseknek nincs valódi súlya a jövőbeli boldogulás szempontjából.
Mindez természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy nekem pályázni kell valami olyasmire, ami ennyire nagy és félelmetes. Csakhogy itt van nekem ez a Bakancslistám, és a Bakancslistán félreérthetetlenül szerepel, hogy nekem el kéne nyerni egy Erasmus ösztöndíjat, gyakorlatot, vagy valami hasonló jóságot, és amennyiben ez a célom és tényleg ezt szeretném hosszú távon (márpedig csak így kerülhetett fel arra a listára), akkor nem volna helyes engednem, hogy a rövid távon beszari énem ezt keresztülhúzza. Úgyhogy önként vállalt kötelezettségemnek eleget téve beadtam egy pályázatot, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem.
No jó, az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eltöltöttem néhány estét a baráti egyetemek weblapjának tanulmányozásával különös tekintettel a megélhetés költségeire és a felkínált tanegységekre, de igazság szerint ez nem tartott olyan szörnyen sokáig, mert igen hamar szerelemre lobbantam a választott egyetemem iránt. A neheze a szakmai önéletrajz volt két nyelven, a motivációs levélről és egyéb mellékletekről nem is beszélve. De vért izzadva, küszködve és nyöszörögve sikerült időben leadni az egész paksamétát, és utána nem volt más dolgom, mint enyhe gyomorgörccsel várni, hogy elbírálják. (Azt gondolom, hogy nem helyes közölni a nyomorult hallgatóval, hogy “ma délután fogunk összeülni megbeszélni a pályázatokat”; jobb az ilyesmit nem tudni. Kicsit nehéz elképzelni egy olyan szituációt, hogy ülnek egyetemi főemberek az én életrajzom fölött, és azt mondják, hogy “ez igen, ennek az embernek adunk szemtelenül sok ösztöndíjat!”)
Szó szót követett, és úgy egy hónappal később, de lehet, hogy hat héttel, erre bizony már nem emlékszem, kiderült, hogy az egyetemi főemberek mégiscsak úgy határoztak minden józan ész ellenében, hogy ez igen, és hogy adnak nekem szemtelenül sok ösztöndíjat (ami természetesen csak innen nézvést tűnik szemtelenül soknak, és az önerő előteremtésének mikéntje még nem egészen világos előttem), úgyhogy a dolgok jelenlegi állása szerint januárban fogom a motyómat, és egy fél évre elköltözöm Svédországba.
Na persze még semmi sem biztos. Még a svédek is el fogják bírálni a pályázatomat, és esetleg azt mondják, hogy “hát meghülyültek a magyarok, ezt akarják ideküldeni, hát nincs ezeknek eszük?” De ha ez mégsem történne, akkor.
Nyekk. És vupp. És más mindenféle hangeffektek. Hogy mennyire vagyok megrettenve, azt inkább ne fejtegessük. Tekintsünk el annak a taglalásától is, hogy hogyan sikerül majd pontosan lemaradnom a budapesti rendezésű műkorcsolya Európa-bajnokságról, ami tulajdonképpen egy kicsit még vicces is. Javaslom, hogy pillanatnyilag mindezeket a témákat mellőzzük, idővel sor kerül majd mindegyikre.
Pont ebből a megfontolásból – mármint hogy mindenféle témákra, a szokásosnál talán kicsit konkrétabb és/vagy gyakorlatiasabb formában sor kerüljön – jelent már meg ott fönn a menüben ez a bizonyos “Rasmus” nevű fül. (Az Erasmus olyan hivatalos név. A Rasmus meg olyan kedves.) Azaz jelen bejegyzés, azon túl, hogy a szokásostól eltérően információt is közöl, tulajdonképpen rovatindítónak is tekinthető.
Hát így. Drukkoljatok nekem.
Drezdai képtár

a Frauenkirche és néhány manzárdablak

Hofkirche

Residenzschloss

Semperoper

Stille Wasser és Stürmische Wogen

Hofkirche és egy tüskés lámpa

a Frauenkirche amikor kisütött a nap

Sommerpalais

Lukaskirche

Zwinger

Semperoper estefelé

Hauptbahnhof
Vonaton #2
Onnan lehet megkülönböztetni a civilizált országok vonatait a nem civilizált országok vonataitól, hogy az előbbin rendelkezésre állnak remek konnektorok, amelyekről a kedves utasok üzemeltethetik laptopjukat.
Igaz, mint a kalauz volt szíves figyelmeztetni, erre csak azoknak a kedves utasoknak van lehetősége, akik igényüket a jegyvásárláskor jelezték. Azok, akikben fel se merült, hogy ilyesmi létezik, csak drukkolni tudnak, hogy bírja az akkumulátor, ha nem is Drezdáig, de valameddig.
Legalább addig, amíg összeszedem a gondolataimat. Nem állítanám, hogy könnyen megy.
Azt hiszem, Berlin kegyes volt hozzám. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb fennakadások, de maradandó kár nem esett. Ezek a bizonyosak is többnyire vagy abból adódtak, hogy nem beszélek németül (bár meglepően sokat értek), és még ha azt is akarom mondani hogy “Danke” a számon akkor is “thank you” jön ki, vagy pedig abból, hogy a berliniek természetüknél fogva barátságtalanok. Kellemesen üdítő élmény egyébként, hogy nem erőködnek kedvesnek lenni, ha nem akarnak maguktól.
Kellemesen üdítő, ami nem tévesztendő össze a kellemessel.
És ha esetleg sorba kell állni, a németek abszolúte nem angolok. Tolakszanak. És tehetségesek benne. Továbbra sem kívánok a koncertemről értekezni – az az enyém, és kész -, de azt azért elárulom, hogy a második sorban kezdtem, és a végére valamiképp a nyolcadikba torlódtam. (Bezzeg ha az elsőben állok, kapaszkodhattam volna a korlátba, akkor aztán német legyen a talpán, aki félrelök, de hogy ez miért nem így történt, az már egy másik történet, melynek elbeszélésre már alkalommal kerül majd sor, már ha kerül egyáltalán.)
És azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon Berlinnek tényleg nincs személyisége, vagy csak nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy megismerjem. Akárhogy is, a kedvemben igyekezett járni, ha ez a lakóiról nem is mondható el, mi kellhetne még?
Igazából mindez lényegtelen. Amiért jöttem, azt megkaptam. Minden más pedig már csak ráadás. Még az időjárás is kitett magáért (életemben nem idegeskedtem még ennyit esőn, de hát akit egyszer megmart a kígyó, ugye.)
Amiért jöttem, azt megkaptam.
Paul Simon @ Berlin
Ugye nem gondoltad komolyan, hogy el fogom mesélni? Akkor mi maradna belőle nekem?
Vonaton #1
Hálókocsival utazni három idegen emberrel, jobb szó hiányában kalandos. Készültem könyvekkel, hátha szükség lesz rá, hiszen mit csináljon az ember lánya hosszú órákon át idegenek között? Lehetne éppen aludni is, de hát annak az időpontja azoktól a bizonyos idegenektől is függ.
Ezek az idegenek elmondták, hogy ők is jobban szeretnek fent aludni, mint lent, és hogy a jegypénztáros néni volt a furcsa, amikor kiakadt, hogy fölső ágyat kértem.
És ha csak ez került volna szóba! De nem, az egyik fiatalember igen lelkes és méginkább beszédes volt, és igyekezett szóval tartani bennünket: rajta kívül ketten voltunk fiatal lányok, és Pozsonyban csatlakozott egy középkorú úr, de akkor már elég késő volt, és hamarosan elküldtek megkeresni a kalauzt, hogy nyissa le az ágyakat, tudniillik négyünk közül csak én beszéltem magyarul, ami az egyetlen nyelv, ahogy a nemzetközi vonatot kísérő személyzet beszél.
Nem hazudom, hogy életem legpihentetőbb éjszakáját töltöttem a Metropol EuroNight vonaton, de jobban aludtam, mint amire számítottam, és ez is valami. És persze jó korán felébredtem – valami marhaságot álmodtam éppen, úgyhogy nem volt nagy veszteség -, és így szerencsésen még pont elcsíptem a nem bolond utastársamat a folyosón. Egy kellemes fél órát beszélgettünk, javaslatokat tett, hogy mit nézzek meg mindenképp Drezdában, és elmesélte, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején ő is volt egyszer egy Paul Simon koncerten Hamburgban, és hogy az milyen nagyon jó volt, és hogy nyugodjak meg. Elmeséltem neki, hogy egyes források szerint csak akkor maradna el a koncert, ha kiárad a Spree és az egész város víz alá kerül, ő pedig rávágta, hogy akkor is megtartják.
Ezen felül? Nem sok. Igyekeztem felfogni a berlini közlekedést (nem nagyon látok különbséget az U-Bahn és az S-Bahn között, de majd nyitva tartom a szemem, hátha rájövök), és eljutottam a szállásomra (ami a másik oldalán van az utcának, mint ahol a Google Street View segedelmével megtaláltam), ahol ráadásul minden környező üzletben temetkezési vállalkozó van. Ez nem kevéssé bizarr, ugyanis hatalmas berendezett kirakatok vannak, ízlésesen elhelyezett koporsókkal.
Internet a szobában nincs – a második emeleten állítólag még van jel, de a harmadikon már nincs -, úgyhogy most lenn ülök a társalgóban, és hamarosan nekiindulok.
Valaminek.
Felfedezem ezt a várost, vagy ilyesmi.