Bakancslista közbeszól

Hónapok óta gondolkozom már, hogy akarok-e én erről írni egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, és megéri-e ez az egész, és hogy nem fog-e egyszer csak hirtelen visszacsinálódni, hogyha leírom, vagy hogy mi lesz, hogyha a sok leírástól egyszer csak elhiszem az egészet, és valósággá válik, és akkor aztán pánikba esem. Szóval gondolkoztam, halogattam (mindig voltak nagyon jó ürügyeim arra, hogy pontosan miért is – hogy például legjobb lenne megvárni, amíg az egész hivatalos lesz, vagy ilyesmi), és csak nem írtam meg.

Mostanáig.

Szóval az úgy volt, hogy amikor beiratkoztam az egyetemre, és tartottak nekünk nagyszabású eligazítást, akkor közölték, hogy pontosan tudják, hogy mindenkit csak az Erasmus érdekel, éppen ezért sajnálattal közlik, hogy az nálunk márpedig nincs, nincs a tanszéknek külföldi kapcsolata, szóval tegyünk le róla már azelőtt, hogy beleélnénk magunkat, és esetleg fájni kezdene. Kicsit későn szögezték ezt le, mert addigra már egy egészen picikét fájt, de beletörődtünk, és kész. Ez van. Illetve ez nincs. És egyébként is, szakmai gyakorlatra lehet menni, úgyhogy majd megtanulok németül és elmegyek Drezdába a tartományi könyvtárba Maja kódexet őrizni.

Mint ismeretes, a jó történetek rendszerint úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt”, és utána vázolnak valamit, ami teljességgel ellentmond a továbbiakban eljövendő eseményeknek, és a jó történet arról szól, hogy hogyan történhetett ez meg mégis. A következőképp:

Február utolsó napjaiban derült égből érkezett egy e-mail, hogy szakos Erasmus-tájékoztató lesz, minden érdeklődőt szeretettel várunk egy, az e-mail dátumától úgy emlékszem, hogy legfeljebb 48 órával későbbi időpontban. Tanakodtam, csodálkoztam, értetlenkedtem, és 48 órán belül nagyjából ötvenedmagammal megjelentem a színen, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen mégis van, illetve lesz nekünk is Erasmus, meg hogy tulajdonképpen mégis vannak, illetve lesznek a tanszéknek külföldi kapcsolatai, és minderre pályázhatunk is már az eljövendő tanévre, egészen március első napjainak valamelyikéig. Azaz akkor, hogyha képesek vagyunk nagyjából azonnal döntést hozni az ügyben.

Na már most aki olvas (rosszabb esetben ismer) már egy ideje, annak valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogyha beismerem, hogy nem vagyok az a könnyen-gyorsan-fájdalommentesen döntő alkat. Annak ellenére sem, hogy az évek során már megtanultam, hogy a döntések nem a hosszas kínlódás alatt születnek, hanem nagyjából tíz másodperc alatt, és azt is, hogy bármi történjék is, idővel az okos kis fejünk megmagyarázza nekünk, hogy miért is alakult minden jól pontosan úgy, ahogy, azaz hogy a döntéseknek nincs valódi súlya a jövőbeli boldogulás szempontjából.

Mindez természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy nekem pályázni kell valami olyasmire, ami ennyire nagy és félelmetes. Csakhogy itt van nekem ez a Bakancslistám, és a Bakancslistán félreérthetetlenül szerepel, hogy nekem el kéne nyerni egy Erasmus ösztöndíjat, gyakorlatot, vagy valami hasonló jóságot, és amennyiben ez a célom és tényleg ezt szeretném hosszú távon (márpedig csak így kerülhetett fel arra a listára), akkor nem volna helyes engednem, hogy a rövid távon beszari énem ezt keresztülhúzza. Úgyhogy önként vállalt kötelezettségemnek eleget téve beadtam egy pályázatot, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem.

No jó, az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eltöltöttem néhány estét a baráti egyetemek weblapjának tanulmányozásával különös tekintettel a megélhetés költségeire és a felkínált tanegységekre, de igazság szerint ez nem tartott olyan szörnyen sokáig, mert igen hamar szerelemre lobbantam a választott egyetemem iránt. A neheze a szakmai önéletrajz volt két nyelven, a motivációs levélről és egyéb mellékletekről nem is beszélve. De vért izzadva, küszködve és nyöszörögve sikerült időben leadni az egész paksamétát, és utána nem volt más dolgom, mint enyhe gyomorgörccsel várni, hogy elbírálják. (Azt gondolom, hogy nem helyes közölni a nyomorult hallgatóval, hogy “ma délután fogunk összeülni megbeszélni a pályázatokat”; jobb az ilyesmit nem tudni. Kicsit nehéz elképzelni egy olyan szituációt, hogy ülnek egyetemi főemberek az én életrajzom fölött, és azt mondják, hogy “ez igen, ennek az embernek adunk szemtelenül sok ösztöndíjat!”)

Szó szót követett, és úgy egy hónappal később, de lehet, hogy hat héttel, erre bizony már nem emlékszem, kiderült, hogy az egyetemi főemberek mégiscsak úgy határoztak minden józan ész ellenében, hogy ez igen, és hogy adnak nekem szemtelenül sok ösztöndíjat (ami természetesen csak innen nézvést tűnik szemtelenül soknak, és az önerő előteremtésének mikéntje még nem egészen világos előttem), úgyhogy a dolgok jelenlegi állása szerint januárban fogom a motyómat, és egy fél évre elköltözöm Svédországba.

Sverige

Na persze még semmi sem biztos. Még a svédek is el fogják bírálni a pályázatomat, és esetleg azt mondják, hogy “hát meghülyültek a magyarok, ezt akarják ideküldeni, hát nincs ezeknek eszük?” De ha ez mégsem történne, akkor.

Nyekk. És vupp. És más mindenféle hangeffektek. Hogy mennyire vagyok megrettenve, azt inkább ne fejtegessük. Tekintsünk el annak a taglalásától is, hogy hogyan sikerül majd pontosan lemaradnom a budapesti rendezésű műkorcsolya Európa-bajnokságról, ami tulajdonképpen egy kicsit még vicces is. Javaslom, hogy pillanatnyilag mindezeket a témákat mellőzzük, idővel sor kerül majd mindegyikre.

Pont ebből a megfontolásból – mármint hogy mindenféle témákra, a szokásosnál talán kicsit konkrétabb és/vagy gyakorlatiasabb formában sor kerüljön – jelent már meg ott fönn a menüben ez a bizonyos “Rasmus” nevű fül. (Az Erasmus olyan hivatalos név. A Rasmus meg olyan kedves.) Azaz jelen bejegyzés, azon túl, hogy a szokásostól eltérően információt is közöl, tulajdonképpen rovatindítónak is tekinthető.

Hát így. Drukkoljatok nekem.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: , , | 2 hozzászólás

Drezdai képtár

a Frauenkirche és néhány manzárdablak

Hofkirche

Residenzschloss

Semperoper

Stille Wasser és Stürmische Wogen

Hofkirche és egy tüskés lámpa

a Frauenkirche amikor kisütött a nap

Sommerpalais

Lukaskirche

Zwinger

Semperoper estefelé

Hauptbahnhof

Kategória: Nézegetős | Címke: , | Hozzászólás most!

Vonaton #2

Onnan lehet megkülönböztetni a civilizált országok vonatait a nem civilizált országok vonataitól, hogy az előbbin rendelkezésre állnak remek konnektorok, amelyekről a kedves utasok üzemeltethetik laptopjukat.

Igaz, mint a kalauz volt szíves figyelmeztetni, erre csak azoknak a kedves utasoknak van lehetősége, akik igényüket a jegyvásárláskor jelezték. Azok, akikben fel se merült, hogy ilyesmi létezik, csak drukkolni tudnak, hogy bírja az akkumulátor, ha nem is Drezdáig, de valameddig.

Legalább addig, amíg összeszedem a gondolataimat. Nem állítanám, hogy könnyen megy.

Azt hiszem, Berlin kegyes volt hozzám. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb fennakadások, de maradandó kár nem esett. Ezek a bizonyosak is többnyire vagy abból adódtak, hogy nem beszélek németül (bár meglepően sokat értek), és még ha azt is akarom mondani hogy “Danke” a számon akkor is “thank you” jön ki, vagy pedig abból, hogy a berliniek természetüknél fogva barátságtalanok. Kellemesen üdítő élmény egyébként, hogy nem erőködnek kedvesnek lenni, ha nem akarnak maguktól.

Kellemesen üdítő, ami nem tévesztendő össze a kellemessel.

És ha esetleg sorba kell állni, a németek abszolúte nem angolok. Tolakszanak. És tehetségesek benne. Továbbra sem kívánok a koncertemről értekezni – az az enyém, és kész -, de azt azért elárulom, hogy a második sorban kezdtem, és a végére valamiképp a nyolcadikba torlódtam. (Bezzeg ha az elsőben állok, kapaszkodhattam volna a korlátba, akkor aztán német legyen a talpán, aki félrelök, de hogy ez miért nem így történt, az már egy másik történet, melynek elbeszélésre már alkalommal kerül majd sor, már ha kerül egyáltalán.)

És azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon Berlinnek tényleg nincs személyisége, vagy csak nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy megismerjem. Akárhogy is, a kedvemben igyekezett járni, ha ez a lakóiról nem is mondható el, mi kellhetne még?

Igazából mindez lényegtelen. Amiért jöttem, azt megkaptam. Minden más pedig már csak ráadás. Még az időjárás is kitett magáért (életemben nem idegeskedtem még ennyit esőn, de hát akit egyszer megmart a kígyó, ugye.)

Amiért jöttem, azt megkaptam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Paul Simon @ Berlin

Ugye nem gondoltad komolyan, hogy el fogom mesélni? Akkor mi maradna belőle nekem?

Kategória: Nézegetős | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Vonaton #1

Hálókocsival utazni három idegen emberrel, jobb szó hiányában kalandos. Készültem könyvekkel, hátha szükség lesz rá, hiszen mit csináljon az ember lánya hosszú órákon át idegenek között? Lehetne éppen aludni is, de hát annak az időpontja azoktól a bizonyos idegenektől is függ.

Ezek az idegenek elmondták, hogy ők is jobban szeretnek fent aludni, mint lent, és hogy a jegypénztáros néni volt a furcsa, amikor kiakadt, hogy fölső ágyat kértem.

És ha csak ez került volna szóba! De nem, az egyik fiatalember igen lelkes és méginkább beszédes volt, és igyekezett szóval tartani bennünket: rajta kívül ketten voltunk fiatal lányok, és Pozsonyban csatlakozott egy középkorú úr, de akkor már elég késő volt, és hamarosan elküldtek megkeresni a kalauzt, hogy nyissa le az ágyakat, tudniillik négyünk közül csak én beszéltem magyarul, ami az egyetlen nyelv, ahogy a nemzetközi vonatot kísérő személyzet beszél.

Nem hazudom, hogy életem legpihentetőbb éjszakáját töltöttem a Metropol EuroNight vonaton, de jobban aludtam, mint amire számítottam, és ez is valami. És persze jó korán felébredtem – valami marhaságot álmodtam éppen, úgyhogy nem volt nagy veszteség -, és így szerencsésen még pont elcsíptem a nem bolond utastársamat a folyosón. Egy kellemes fél órát beszélgettünk, javaslatokat tett, hogy mit nézzek meg mindenképp Drezdában, és elmesélte, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején ő is volt egyszer egy Paul Simon koncerten Hamburgban, és hogy az milyen nagyon jó volt, és hogy nyugodjak meg. Elmeséltem neki, hogy egyes források szerint csak akkor maradna el a koncert, ha kiárad a Spree és az egész város víz alá kerül, ő pedig rávágta, hogy akkor is megtartják.

Ezen felül? Nem sok. Igyekeztem felfogni a berlini közlekedést (nem nagyon látok különbséget az U-Bahn és az S-Bahn között, de majd nyitva tartom a szemem, hátha rájövök), és eljutottam a szállásomra (ami a másik oldalán van az utcának, mint ahol a Google Street View segedelmével megtaláltam), ahol ráadásul minden környező üzletben temetkezési vállalkozó van. Ez nem kevéssé bizarr, ugyanis hatalmas berendezett kirakatok vannak, ízlésesen elhelyezett koporsókkal.

Internet a szobában nincs – a második emeleten állítólag még van jel, de a harmadikon már nincs -, úgyhogy most lenn ülök a társalgóban, és hamarosan nekiindulok.

Valaminek.

Felfedezem ezt a várost, vagy ilyesmi.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Az utazás előtti idegbaj

1. fokozat: Igazából nem is akarok elmenni, tudom, hogy milyen sok pénzt költöttem rá, és még ruhákat is vásároltam, de azokat persze itthon is lehet hordani, és hogy akár jól is érezhetném magam, de a legjobb mégiscsak maradni volna. Minek menjek el idegen helyre idegen emberek közé, amikor itthon mégiscsak sokkal jobb? Egyébként is, olyan bonyolult az egész, külföldiül beszélnek, bonyolult a közlekedésük, és még az időjárás is szar lesz.

2. fokozat: Amúgy is vannak nagyon jó lemezeim. És koncertek is DVD-n. És kit érdekel, hogy három éve Eisenstadt elmaradt? Vagy hogy nem jutottam el Rómába hét éve a hülye érettségi időzítése miatt? Vagy hogy Münchenből nem emlékszem semmire, annyira túlfeszített voltam? Vagy hogy mikor Budapesten volt, nem értem rá koncertre menni, mert elmélyülten túrtam a homokot az óvodában? Vagy hogy maholnap hetvenéves, és ki tudja, mikor vonul nyugdíjba? Vagy hogy ez állítólag egy baromi jó turné, és hogy nagyon jól érzi magát rajta? Vagy hogy évek óta erre vágyom? Inkább nyerek a lottón, és akkor meghívom magamhoz.

3. fokozat: Jó, talán elmegyek. Csomagolni kéne. De mit és mibe? Vigyem a hátizsákomat? Vigyek bőröndöt? Ha hideg lesz, sok ruha kell, bőröndöt kéne vinni, de utálok bőröndöt vinni. Dehogy megyek, hülyeség az egész.

4. fokozat: Oké, hátizsák becsomagolva, kaja becsomagolva, útlevél, vonatjegyek, koncertjegy, szállásfoglalás, útikönyvek, térképek, gukker, fényképezőgép a kistáskában. Mit felejtettem ki? Valamit tutibiztos, hogy kifelejtettem, valami nagyon-nagyon-nagyon fontosat.

5. fokozat: Vigyek laptopot? Jó, persze, hogy viszek laptopot. Különben hogy izgulnám magam halálra, hogy ellopják a vonaton, a szálláson, a csomagmegőrzőben? Persze, hogy viszem. Mi a francért is viszem? Dehogy viszem. Na jó, most a kistáskába vagy a nagytáskába tegyem?

6. fokozat: És mit vigyek olvasni?

7. fokozat: Mi lesz a macskámmal, ha elmegyek? Nem megyek. Vissza az egész.

8. fokozat: És ha jó lesz?

9. fokozat: Intenzív hányinger és frász az időjárástól, utastársaktól, időjárástól, kalauztól, időjárástól, kajától, időjárástól, Berlintől, időjárástól, metrótól, időjárástól, elmaradástól, időjárástól, vonattól, időjárástól, Drezdától, na meg az időjárástól.

10. fokozat: Indulni kéne. Megyek.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 1 hozzászólás

London, Luton

Reptér, minden oké. Biztosítottak róla, hogy a telefonom teljességgel kizárt, hogy felrobbanjon, igaz, ezt magam is gyanítottam. Mondjuk egy szavam se lehet, elég gyanúsan festek, ugyanis a pulóverem frontján két kisebb és egy elég nagy vérfolt éktelenkedik. Valamikor abban a közel egy órában, amíg a Victorián kerestem a buszmegállómat, a bőröndöm valamelyik alkatrésze felhasította az ujjamat. Tök felszínes sérülés, de vérzett, mint a fene. És még csak észre sem vettem, amíg a kedves buszsofőr meg nem kérdezte, hogy “Madam, tud róla, hogy vérzik a keze?” Nos, kedves olvasóim, ezért van egy valamirevaló utazó táskájában minden körülmények között ragtapasz. Kár, hogy a gyanús foltokon nem segít.

Tegnap mentem ki utoljára a Könyvvásárra. Meghallgattam azt a szemináriumot, amit kinéztem magamnak, csak sajnos egyáltalán nem arról szólt, amiről gondoltam, hogy fog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy a “Children’s books in translation – so, what’s the problem?” elég tágan értelmezhető cím. Mint kiderült, Angliában a legnagyobb gondot az okozza, hogy nincs se kereslet, se kínálat fordításokból. Hogy bár a brit könyvpiac világelső a könyvek eladásában – nem példányszámban, tényleges könyvekben, hanem a jogok kereskedelmében -, ám gyakorlatilag nem vesznek meg külföldi könyveket a kiadók. Akadnak ugyan kivételek, de még olyankor is előfordul, hogy az eredeti francia kiadó megdicséri a briteket, hogy nahát, micsoda brit könyvet csináltak ebből.

Egyébként egyre inkább az a sejtésem, hogy nem lehet valami jó Angliában fordítónak lenni. A vásári lapokban olvastam például arról, hogy a fordításnak nem is volna szabad lennie, mert mindenki olvasson eredeti nyelven, nézzük meg az európai országokat, ahol mindenki beszél (és olvas) angolul. (Na persze.) Aztán az egész cikk a nyelvtudásról és annak hiányáról szólt, közben pedig az volt a címe, hogy a fordításról. De úgy tűnik, annak errefelé nincs igazán piaca. És ez bizony meglepett. A szemináriumon is elhangzott, hogy a kiadók nagyon óvatosak a nem-képes könyvekkel, azaz aminek a szövege is jelentős, hiszen azt többnyire nem tudják elolvasni, nem értik, hiszen minek is beszélnének idegen nyelveket, ha egyszer tudnak angolul, ahogy a világon mindenki? Így aztán szükségük van valakire, aki érti a forrásnyelvet (optimális esetben ez a fordító), de nagyon nehéznek találják kiengedni a kezükből a döntési lehetőségeket, és pláne nehezükre esik megbízni valakiben.

És arra kellett rádöbbennem, hogy míg az amerikai könyvkiadásról egészen sok dolgot tudtam korábban, leginkább azért, mert tele az Internet olyan oldalakkal, hogy mi a regényünk eladásának és kiadatásának helyes módja, és ezek csaknem kivétel nélkül az amerikai piacról szólnak, addig az angolokról nem sok szó esik. Most életemben először hallottam arról, hogy a brit könyvkiadás mennyire tekinti, és mennyire nem tekinti az amerikai könyvkiadást a saját részének. Valahogy ezen soha korábban nem jutott eszembe gondolkozni, pedig nagyon is érdekes kérdéskör.

És innen már csak egy apró lépés volt eljutni odáig, hogy felismerjem, amit eddig is gyanítottam: nem is olyan rossz dolog Magyarországon lenni könyvesnek. Vicces módon otthon csaknem fordítva alakul az irodalom és a gyerekkönyvek összetétele, a magyar szerzők vannak kisebbségben (ami persze egészen más problémákat vet fel, de ez nem az a hely és idő, amikor erre ki kellene térnem, arról nem is beszélve, hogy nincs valami sok tudásom a témában, legfeljebb véleményem, de véleménye meg mindenkinek van.)

Meggyőződésem, hogy minden nap átrendezték kicsit a vásárt, mert állandóan újabb és újabb olyan helyekbe botlottam, ahol nem jártam még korábban. Többek között találtam egy magyar standot (igaz, az ott-tartózkodók állították, hogy egész héten ott voltak, de ugyan, kit csapnak be). Mindenesetre szert tettem újabb névjegyekre, és hátha az is jó lesz valamire. Ha másra nem, akkor gyűjteni.

Azon gondolkoztam, mit nézzek még meg így, hogy egy napom van már csak, egy délutánom, és alig több, mint 20 font költőpénzem (a betörő megtanított rá, hogy nem viszünk haza valutát csak azért, hogy tartogassuk a fiókban), így aztán a legtöbb attrakció azonnal kiesett, merthogy ebből még édességeket kellett vásárolnom, amiket viszek haza.

Javaslatom az utazóknak, hogy amennyiben nagyon beteg – a szó legjobb értelmében, már ha van neki olyan – ajándéktárgyakat akar vásárolni, látogasson el a Közlekedési Múzeum ajándékboltjába. És ha már arra jár, a Covent Garden déli csarnokában isteni sonkás-salátás szendvicset lehet kapni. Szert tettem két pár botrányos zoknira. Már alig várom, hogy debütáljak velük.

Aztán kicsit gyalogoltam tovább, és végül – minő meglepetés – rájöttem, hogy igenis elmegyek újra a Tate Modernbe, és meglátogatom régi, jó, szuicid barátomat, Mark Rothkót. És ha már úgy alakult, körbejártam, és mindent megnéztem újra, csak az ajándékboltot nem, mert igyekeztem szem előtt tartani, hogy még kétszer ennem kell. Úgy tűnik, London egyik természeti törvényszerűsége, hogy amikor a Tate Modernben vagyok, elkezd szakadni az eső, de mire kimegyek, nagyjából eláll. Így jártam három éve, és így jártam tegnap is.

Visszafelé fényképeztem még kicsit, újra átsétáltam a hídon a Szent Pál székesegyházhoz, a templomkertben láttam egy mókust (most már elég biztosan merem állítani, hogy az volt az utolsó az utazás során), és még egy utolsó kalandra indultam.

Említettem már, hogy nagyjából bejártam minden zöldet Londonban, eltekintve a Kew Gardenstől, ami eléggé kinn van a városból, ráadásul oda a metrójegyem sem érvényes, és ezen felül még elég drága belépőt is szednek. De volt még egy park a listámon, a Holland Park, ami egészen közel van ahhoz, amerre laktam, és ugyan kicsit nehezen találtam oda, minden eltévedést megért.

Először is, nincs tele emberekkel. Nem egy Hyde Park, és végképp nem egy St. James’s Park. Néhányan sétálnak, de ennyi. (Igaz, mókusokat se láttam, de azért nemcsak róluk szól London… vagy mégis?) És olyan, mint egy erdő, mint egy kirándulóhely, hangulatos, sötétzöld, hűvös és gyönyörű. Örültem, hogy ezt választottam utolsó megnéznivalónak.

Ezek után már tényleg nem volt már hátra, mint édességeket vásárolni, összecsomagolni a bőröndömet (még jó, hogy mikor jöttem, voltak benne üres helyek, most épp négy kilóval mérték nehezebbnek, mint idefelé, és például B.-től kölcsönkapott discman most nem is abban van), és ezzel, azt gondolom, körbeértem, eljutottam odáig, hogy tegnap este és ma reggel írtam még lóhalálában.

Most pedig abbahagyom, mert hamarosan kiírják, melyik kapuhoz kell csoportosulnom, és mert fáj a fejem, és mert nagyon álmos vagyok. Jók legyetek. Jövök haza, és úgyis megtudom, ha nem voltatok azok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!