És akkor…

És akkor nekivágtam a világnak, és a világ azt mondta, hogy “Szia, hogy vagy?” és én kis gondolkozás után azt feleltem, hogy “Köszönöm, megvagyok”, és akkor ő csóválta egy kicsit a fejét, és megkérdezte, hogy “Mit szólnál hozzá, ha azt a ‘megvagyok’-ot feljavítanánk egy ‘egész jól’-ra?” és én azt mondtam, hogy “Részemről mehet.”

És akkor ekképpen cselekedtünk.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Könyvheti évfordulók

Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:

A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.

A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.

És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.

És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:

A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.

A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.

A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.

A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.

A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.

És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Jó dolgok listája a mai napról

Azt hiszem, több nincs. Mind a három teljesen jó dolog. Önmagában bármelyik feldobná bármelyik napomat. Sőt.

Most tessék elképzelni ehhez azt a helyzetet, hogy a mai napomat még együttvéve sem tudták igazán feldobni.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Mostanság

Kevés dologtól érzem mostanában jól magam. Ez itt pont egy ilyen dolog, ásító néni ide vagy oda.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Tavalyi könyvek

Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.

A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.

Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).

Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).

Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.

Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.

Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.

A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.

Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).

Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).

Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.

A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.

A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.

A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.

Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:

A novellák

  • Dragomán György: Hevimetál
  • Heltai Jenő: Katonakönyvtár
  • Jónás Tamás: A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
  • Kiss Ottó: Csúszda a jövőbe
  • Kiss Ottó: A halhatatlan tizenegy
  • Szív Ernő: A berlini fekete füzet (PDF)
  • Thury Zoltán: A nagy baba
  • Vonnegut, Kurt: Tom Edison kutyája
  • Vonnegut, Kurt: A Barnhouse-effektus

A regények

  • Adams, Douglas: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
  • Block, Lawrence: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
  • Cabot, Meg: The Princess Diaries 10: Forever Princess
  • Cabot, Meg: Mediator: Heaven sent
  • Creech, Sharon: Bloomability
  • Czigány Zoltán: Csoda és Kósza körül a Föld
  • Gavalda, Anna: 35 kiló remény
  • Gleitzman, Morris: Two weeks with the Queen
  • Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
  • Kästner, Erich: Pötyi és Anti
  • Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
  • Kiss Ottó: Szövetek
  • Kiss Ottó: Az elmerült kert
  • Kiss Ottó: Javrik könyve
  • Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó
  • Kurland, Roger: Játszótér
  • Lelord, Francois: Hector a múló idő nyomában
  • L’Engle, Madeleine: Csillagvágta
  • Lockhart, E.: The treasure map of boys
  • Loe, Erlend: Naiv.Szuper
  • Mankell, Henning: A fiú, aki a hóban aludt
  • Mankell, Henning: Utazás a világ végére
  • Márton Klára: Tessék engem elrabolni
  • Nicholls, Sally: Ways to live forever…
  • Payne, C. D.: Lázongó ifjúság
  • Payne, C. D.: Leláncolt ifjúság
  • Payne, C. D.: Száműzött ifjúság
  • Pennypacker, Sara: Klementin
  • Pennypacker, Sara: Tehetséges Klementin
  • Picoult, Jodi: Szívtől szívig
  • Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse
  • Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak
  • Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás
  • Shackleton, Ernest: Dél – az Endurance hajótöröttjei 1914-1917
  • Vonnegut, Kurt: Galápagos
  • Vonnegut, Kurt: A Titán szirénjei
  • Wilson, Jacqueline: A tesóm nem semmi
Kategória: Könyvmoly, Mindennapok | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!

Békéscsaba retrospektív

Arról már futólag tettem említést – a füzetembe irkált sok bölcsességet is megosztottam a néppel -, hogy a múlt hétvégén, vagy talán két héttel ezelőtt, szóval valamikor a közelmúltban nekivágtam a világnak, de legalábbis a MÁV Zrt. hathatós segítségét igénybe véve utaztam egyet.

Hogy ezt az utazást milyen megfontolásból ejtettem meg, nos, ezt egyelőre még fedje jótékony homály. Még kicsit lubickolok ugyanis az élményben. Ez az oka nagyrészt annak is, hogy eddig nem írtam róla. (A másik a lustaság.) Értek kisebb-nagyobb megrázkódtatások, történtek kalandok. Történt utólagos kompenzáció, és végeredményben nem elég, hogy alapvetően jól mulattam és meglehetősen jól éreztem magam, továbbá egy elefántnak elegendő boldogsághormon termelődött a szervezetemben, de még anyagilag se jöttem ki rosszul belőle (ugyanis a családi szeretet egy hirtelen fellángolásában valaki több pénzzel kívánt hozzájárulni a költségeimhez, mint amennyibe nekem az egész került.)

Szép, hosszas, barokkos körmondatot sikerült alkotnom. :)

Békéscsabáról az alábbi dolgot kell tudni: nagyon-nagyon erőlködött, hogy ne szeressem meg, hogy ne tegyen a kedvemre, de végül mégsem járt sikerrel. Pedig igazán igyekezett.

Békéscsaba az a fajta város, ahol az élet szombat délben megáll, és egészen hétfő reggelig nem indul újra. Nagyon nehéz nem szeretni egy olyan várost, amelyik így viselkedik. Nyilván sokkal jobban értékelném, ha ott laknék, mert nem volt kifejezetten turistabarát megoldás, de mindenképp értékeltem. Becsülendő.

Van a kihalt sétálóutcának némi bája. Továbbá vannak verebek is, amiket Pesten egyre ritkábban látni. A verebeket pedig egyszerűen imádom.

Isteni szobrokat is láttam, részint a sétálóutcában, részint a víz – nem merem megnevezni, mert fogalmam sincs, hogy Kőrös volt-e, és ha igen, akkor melyik, vagy valami holtág, vagy ki tudja, miféle víz folyik, vagy áll Békéscsabán – partján. A változatos állatvilágot a verebeken kívül még egy népes kacsakolónia és egy barátságos alaptermészetű kiscica képviselte.

Mégsem volt könnyű ezeknek a pozitív ingereknek örülni. Amint megfogalmaztam magamban valami szépet, mindig közbejött valami. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy fejben blogolok, még akkor is, hogyha az adott történést soha, de soha nem fogom leírni, de valószínűleg még elmesélni sem. Ahogy az olvasási szokásaimat kicsit megváltoztatta az, hogy listát vezetek az elolvasott könyvekről, illetve értékelem őket, és éppen emiatt sokszor már olvasás közben el kell döntenem, hogy tetszik-e nekem az adott könyv, vagy sem (és ha nem, akkor miért is olvasom végig); valahogy megváltoztatta a krónikálási kényszer és szokás azt is, ahogy az életemet élem. Mert fejben folyamatosan közvetítem a történteket. (És még el se meséltem, hogy micsoda perverz ötletem támadt a krónikákról… majd máskor.)

Szóval sétáltam, konzultáltam a térképemmel, ötszáz fok volt, ömlött a víz a hátamon, de én halált megvető bátorsággal trappoltam a kollégium felé, ahol szállást foglaltam. (A szállásról majd később). Már a vasútállomásnál kisebb konfrontáció ért, két veszekedő asszony termett előttem, és mintha azt kívánták volna, hogy tegyek közöttük igazságot, a két fülembe ordítoztak. Elmenekültem. Utána tettem azt a megfigyelést, hogy vannak verebek, és hogy minden bolt be van zárva, és hogy ezek a dolgok így együtt milyen kellemesek.

Aztán leszólított egy valamilyen jótékonysági csomagot, képeslapot, újságot, ki tudja mit áruló fiatalember, és mikor egy udvarias “köszönöm, nem”-mel elhárítottam a közeledését, válogatott gorombaságokat kiabált utánam.

“Jól van, te Békéscsaba” mondtam magamban. “Nem könnyíted meg a dolgom, de én juszt is szeretni foglak, mert ez egy jó kaland.”

Ezzel a meggyőződéssel utaztam ugyanis el, hogy ez egy Határozottan Jó Kaland lesz. És Jó Kis Fennforgás is, úgy mellesleg. Ám, sajnálatos módon mindezen dolgoknak a beigazolódása kicsit még váratott magára. Egészen annyit, ameddig minden cuccommal megterhelve végiggyalogoltam a városon, elhaladva Múzeum, Emlékház, Kórház, Csecsemőmentő Inkubátor, Benzinkút és mindenféle közigazgatási intézmények mellett, egészen addig a helynek, ahol a szállásomnak kellett (volna) lennie.

Igazából már a legelején gyanakodnom kellett volna. Meglehetősen sokféle helyre utaztam már pályafutásom során, többnyire hűséges Nyúlkutyám társaságában, és általában a szállást kiválasztani és lefoglalni minimális energiabefektetésbe került. De nem most! Többszöri telefonhívásomra sem reagált senki: mindösszesen egyszer sikerült élő, eleven embert telefonvégre kapnom, aki viszont azt mondta, hogy ő nem tud szállásügyben semmit sem mondani, de kapcsol valakit, aki igen – a kapcsolt mellék viszont foglalt volt. A további próbálkozásaim, csak úgy, mint az előbbiek azzal a kellemetlen esettel zárultak, hogy a kedves géphang biztosított róla, hogy senki, de senki nincs, aki ezt a telefont felvenné, ha akarom, billentyűzzem be a hívni kívánt mellék számát (de nem ajánlottak opciókat, így mindenféle kombinációkkal próbálkoztam), de legjobb lenne, ha inkább megpukkadnék, és békén hagynám őket.

Megpukkadás helyett írtam egy e-mailt, amire egy napon belül – igaz, több részletben – érkezett válasz, hogy a foglalásomat rögzítették, várnak szeretettel, ennyi pénzt kell majd fizetnem, és hogy jobban oda fognak figyelni a telefonra. Egy szóval nem említették a kerítést szögesdróttal a tetején, rajta a táblával, hogy “az iskolacentrum területére belépés csak engedéllyel”, se azt, hogy az ég világon senkit sem fogok ott találni, se azt, hogy van valami titkos jelszó, vagy egy titkos személy, vagy egy meghatározott napszak, amikor oda kellene érkeznem, hogy ne a kísértetvárost találjam ott.

Ilyet még egyikünk se pipált, se a Nyúlkutya, se én. Ugyanis ott bolyongtunk a világ végén, lesétáltunk a térképről is, és sehol senki. Néma csönd és hullaszag. Nem volt portás, úgyhogy egy darabig beóvakodtam az elkerített területre, de egyik épület se nézett ki úgy, mint amiben bárki tartózkodik. A recepció nem vette fel a telefont.

Úgyhogy, miután vagy fél órát ott töltöttem, a telefonomról csordogált el a pénz és az akkufeszültség, megelégeltem a dolgot, és visszatrappoltam a belvárosba, el a benzinkút, a közigazgatási intézmények, az inkubátor, a kórház, az emlékház és a múzeum mellett, el az összes templomok között, és néztem, hogy vajon van-e olyan hely, ahol elalhatok, vagy kénytelenség lesz a vasútállomáson csövezni.

Végül szállodában kaptam szobát, patkánylyuk éppen nem volt üres, de egyágyas szoba igen, volt zuhanyozó és ágy (sőt, másnap reggeli is), és akkor délután, megviselt idegállapotban, és átázott ruházatban pontosan erre a kettőre vágytam mindennél jobban. Még ha ezért a többszörösét is kellett fizetni annak, amennyit terveztem.

Viszont – Békéscsaba javára legyen mondva – ezzel a kalanddal a megpróbáltatásaimnak a végére értem. Innentől indultak a nagyon jó dolgok. Az első nagyon jó dolog az volt, hogy lefürödtem és aludtam egy órát, de az sincs kizárva, hogy kettőt. Aztán az este során még válogatott kiváló dolgok is történtek, de ezekről majd később*, mert, mint már korábban említettem volt, kicsit még lubickolok az élményekben.

És egyébként se volna tisztességes a kollégium balfogását a város számlájára írni. Kicsit bánt, hogy talán ők is tényleg vártak engem, de ha így is volt, nem egészen tették ezt világossá. Mindenesetre azt egy életre megjegyeztem, hogy szállást ennél okosabban és elővigyázatosabban kell foglalni. Például meg kell kérdezni, hogy mi a helyes eljárás, amennyiben szögesdrótba és belépést tiltó táblákba ütközöm.

Másnapra szerencsére elmúlt az éjjel tomboló vihar. A Nyúlkutya meg én úgy láttuk jónak, hogy elfogyasztjuk a szálloda kínálta reggelit – rajtam kívül még egyvalaki volt a nagyjából ötven emberre méretezett étkezőben, de únos-untalan összeütköztünk kínos nevetgélések közepette -, és aztán lelépünk. Reggel fél kilenc se volt még, és az első vonat, ami alkalmas volt a hazatérésre egy óra környékén indult. Gondoltam, pár órát csak eltapsolok különösebb nehézségek nélkül.

Tévedtem. Mindenféle helyeket találtam, ahol teljesen jól leülhettem volna elmélkedni, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lett volna minden csurom víz. Így kötöttem ki előbb egy cukrászdában, később pedig a Csaba Center nevű plázában, ami az egyik legnagyobb élményem volt egyébként. Nem azért, mert plázacica volnék, hanem azért, mert a Csaba Center pontosan olyan, amilyennek egy bevásárlóközpontnak lennie kell. A legtöbb bolt vasárnap vagy ki se nyitott, vagy bezárt délben, a fölső szinten Galéria üzemel, és civilizált vécék álltak rendelkezésre. Teljesen korrekt.

Esett az eső, úgyhogy odabenn üldögéltem, eszegettem az utolsó szendvicsemet, a csokoládémat, a meggyet, és egyszer csak elmúlt az idő. És akkor aztán fogtam magam, és hazajöttem.

Úgyhogy tessék figyelni, az idén már voltam nyaralni. És az új esőkabátomat csak itthon, a hazatérés másnapján tudtam csak felavatni.

*a szerkesztő jegyzete: úgy tűnik, ezt se mesélem el már soha. De attól azért nem félek, hogy elfelejteném.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Gyűjtőmunka

Élménygyűjtő korszakomat élem. Elkezdtem szervezni-tervezni egy utazást a jövő hétvégére, a pontos okokat és indokokat egyelőre jobb, ha jótékony homály fedi (majd elárulom, ha összejött).

Mindenesetre felfokozott izgalmi állapotomban álmodtam egyet éjjel. A rendszeres Paul Simon-álmaim után ma éjjel először Kiss Ottót álmodtam. Csak amíg a Paul bácsi-álmok eddig, emlékeim szerint mindig nagyszerűek voltak, nos… ez meglehetősen kellemetlen Ottó-álom volt. Annyira kellemetlen volt, hogy még álmomban elkezdtem egy magyarázkodó-bocsánatkérő levelet fogalmazni. Aztán, mikor végre felébredtem, és rájöttem, hogy mégse kell megmagyarázni semmit, meglehetősen megkönnyebbültem.

Most aztán nem tudom, akarok-e még álmodni vele. Lehet, hogy előbb meg kéne próbálni valamelyik korcsolyázót, vagy esetleg Vonnegut-mestert.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!