Tudom, hogy hülyeség

Néha kicsit bánom, hogy egészen kicsi korom óta olvasok. Tényleg nem nagyon, de egy kicsit azért igen. Irigylem azokat a nagyszerű történeteket, amikor valakinek kamaszkorában került a kezébe egy olyan könyv, ami egy életre mindent megváltoztatott, amikor egy nem olvasó gyerekből olvasó felnőtt lett, és ez egyetlen konkrét esethez köthető.

És igen, tudom, hogy nekem meg ott van a millió és egy gyerekkori olvasmányélmény, ami nekik nincs, és őszintén, nem szívesen mondanék le ezekről visszamenőleg sem. És azt is tudom, hogy előfordulhat, hogy az a kamaszkori könyv soha nem köszönt be, vagy valami.

De egy kicsit azért irigykedem.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Könyvheti évfordulók

Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:

A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.

A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.

És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.

És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:

A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.

A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.

A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.

A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.

A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.

És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

London, Luton

Reptér, minden oké. Biztosítottak róla, hogy a telefonom teljességgel kizárt, hogy felrobbanjon, igaz, ezt magam is gyanítottam. Mondjuk egy szavam se lehet, elég gyanúsan festek, ugyanis a pulóverem frontján két kisebb és egy elég nagy vérfolt éktelenkedik. Valamikor abban a közel egy órában, amíg a Victorián kerestem a buszmegállómat, a bőröndöm valamelyik alkatrésze felhasította az ujjamat. Tök felszínes sérülés, de vérzett, mint a fene. És még csak észre sem vettem, amíg a kedves buszsofőr meg nem kérdezte, hogy “Madam, tud róla, hogy vérzik a keze?” Nos, kedves olvasóim, ezért van egy valamirevaló utazó táskájában minden körülmények között ragtapasz. Kár, hogy a gyanús foltokon nem segít.

Tegnap mentem ki utoljára a Könyvvásárra. Meghallgattam azt a szemináriumot, amit kinéztem magamnak, csak sajnos egyáltalán nem arról szólt, amiről gondoltam, hogy fog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy a “Children’s books in translation – so, what’s the problem?” elég tágan értelmezhető cím. Mint kiderült, Angliában a legnagyobb gondot az okozza, hogy nincs se kereslet, se kínálat fordításokból. Hogy bár a brit könyvpiac világelső a könyvek eladásában – nem példányszámban, tényleges könyvekben, hanem a jogok kereskedelmében -, ám gyakorlatilag nem vesznek meg külföldi könyveket a kiadók. Akadnak ugyan kivételek, de még olyankor is előfordul, hogy az eredeti francia kiadó megdicséri a briteket, hogy nahát, micsoda brit könyvet csináltak ebből.

Egyébként egyre inkább az a sejtésem, hogy nem lehet valami jó Angliában fordítónak lenni. A vásári lapokban olvastam például arról, hogy a fordításnak nem is volna szabad lennie, mert mindenki olvasson eredeti nyelven, nézzük meg az európai országokat, ahol mindenki beszél (és olvas) angolul. (Na persze.) Aztán az egész cikk a nyelvtudásról és annak hiányáról szólt, közben pedig az volt a címe, hogy a fordításról. De úgy tűnik, annak errefelé nincs igazán piaca. És ez bizony meglepett. A szemináriumon is elhangzott, hogy a kiadók nagyon óvatosak a nem-képes könyvekkel, azaz aminek a szövege is jelentős, hiszen azt többnyire nem tudják elolvasni, nem értik, hiszen minek is beszélnének idegen nyelveket, ha egyszer tudnak angolul, ahogy a világon mindenki? Így aztán szükségük van valakire, aki érti a forrásnyelvet (optimális esetben ez a fordító), de nagyon nehéznek találják kiengedni a kezükből a döntési lehetőségeket, és pláne nehezükre esik megbízni valakiben.

És arra kellett rádöbbennem, hogy míg az amerikai könyvkiadásról egészen sok dolgot tudtam korábban, leginkább azért, mert tele az Internet olyan oldalakkal, hogy mi a regényünk eladásának és kiadatásának helyes módja, és ezek csaknem kivétel nélkül az amerikai piacról szólnak, addig az angolokról nem sok szó esik. Most életemben először hallottam arról, hogy a brit könyvkiadás mennyire tekinti, és mennyire nem tekinti az amerikai könyvkiadást a saját részének. Valahogy ezen soha korábban nem jutott eszembe gondolkozni, pedig nagyon is érdekes kérdéskör.

És innen már csak egy apró lépés volt eljutni odáig, hogy felismerjem, amit eddig is gyanítottam: nem is olyan rossz dolog Magyarországon lenni könyvesnek. Vicces módon otthon csaknem fordítva alakul az irodalom és a gyerekkönyvek összetétele, a magyar szerzők vannak kisebbségben (ami persze egészen más problémákat vet fel, de ez nem az a hely és idő, amikor erre ki kellene térnem, arról nem is beszélve, hogy nincs valami sok tudásom a témában, legfeljebb véleményem, de véleménye meg mindenkinek van.)

Meggyőződésem, hogy minden nap átrendezték kicsit a vásárt, mert állandóan újabb és újabb olyan helyekbe botlottam, ahol nem jártam még korábban. Többek között találtam egy magyar standot (igaz, az ott-tartózkodók állították, hogy egész héten ott voltak, de ugyan, kit csapnak be). Mindenesetre szert tettem újabb névjegyekre, és hátha az is jó lesz valamire. Ha másra nem, akkor gyűjteni.

Azon gondolkoztam, mit nézzek még meg így, hogy egy napom van már csak, egy délutánom, és alig több, mint 20 font költőpénzem (a betörő megtanított rá, hogy nem viszünk haza valutát csak azért, hogy tartogassuk a fiókban), így aztán a legtöbb attrakció azonnal kiesett, merthogy ebből még édességeket kellett vásárolnom, amiket viszek haza.

Javaslatom az utazóknak, hogy amennyiben nagyon beteg – a szó legjobb értelmében, már ha van neki olyan – ajándéktárgyakat akar vásárolni, látogasson el a Közlekedési Múzeum ajándékboltjába. És ha már arra jár, a Covent Garden déli csarnokában isteni sonkás-salátás szendvicset lehet kapni. Szert tettem két pár botrányos zoknira. Már alig várom, hogy debütáljak velük.

Aztán kicsit gyalogoltam tovább, és végül – minő meglepetés – rájöttem, hogy igenis elmegyek újra a Tate Modernbe, és meglátogatom régi, jó, szuicid barátomat, Mark Rothkót. És ha már úgy alakult, körbejártam, és mindent megnéztem újra, csak az ajándékboltot nem, mert igyekeztem szem előtt tartani, hogy még kétszer ennem kell. Úgy tűnik, London egyik természeti törvényszerűsége, hogy amikor a Tate Modernben vagyok, elkezd szakadni az eső, de mire kimegyek, nagyjából eláll. Így jártam három éve, és így jártam tegnap is.

Visszafelé fényképeztem még kicsit, újra átsétáltam a hídon a Szent Pál székesegyházhoz, a templomkertben láttam egy mókust (most már elég biztosan merem állítani, hogy az volt az utolsó az utazás során), és még egy utolsó kalandra indultam.

Említettem már, hogy nagyjából bejártam minden zöldet Londonban, eltekintve a Kew Gardenstől, ami eléggé kinn van a városból, ráadásul oda a metrójegyem sem érvényes, és ezen felül még elég drága belépőt is szednek. De volt még egy park a listámon, a Holland Park, ami egészen közel van ahhoz, amerre laktam, és ugyan kicsit nehezen találtam oda, minden eltévedést megért.

Először is, nincs tele emberekkel. Nem egy Hyde Park, és végképp nem egy St. James’s Park. Néhányan sétálnak, de ennyi. (Igaz, mókusokat se láttam, de azért nemcsak róluk szól London… vagy mégis?) És olyan, mint egy erdő, mint egy kirándulóhely, hangulatos, sötétzöld, hűvös és gyönyörű. Örültem, hogy ezt választottam utolsó megnéznivalónak.

Ezek után már tényleg nem volt már hátra, mint édességeket vásárolni, összecsomagolni a bőröndömet (még jó, hogy mikor jöttem, voltak benne üres helyek, most épp négy kilóval mérték nehezebbnek, mint idefelé, és például B.-től kölcsönkapott discman most nem is abban van), és ezzel, azt gondolom, körbeértem, eljutottam odáig, hogy tegnap este és ma reggel írtam még lóhalálában.

Most pedig abbahagyom, mert hamarosan kiírják, melyik kapuhoz kell csoportosulnom, és mert fáj a fejem, és mert nagyon álmos vagyok. Jók legyetek. Jövök haza, és úgyis megtudom, ha nem voltatok azok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Turista

Mivel tudvalevőleg olyan mélységesen szenvedek a londoni utazásom alatt, már igazán járt nekem egy kis kikapcsolódás. Kikapcsolódás alatt pedig értem azt, amit minden normális ember csinál, ha Londonba visz az útja.

Szerez egy Philip Pullman könyvet és dedikáltatja, vásárol Paul Simon lemezeket, na meg egy rakás könyvet, belga csokis gofrit eszik ebédre és este kifulladásig mókusokat etet.

Így nagy vonalakban.

Hogy ez annyira nem tipikus? Jaj, dehogynem! Aki szerint nem tipikus, az mit sem tud Londonról, vagy éppen rólam. Londonban mindenki ezt csinálja, én pedig természetemnél fogva azt csinálom, amit mindenki más. Lételemem a csordaszellem.

Oké, abbahagytam. Mentségemre szolgáljon, hogy kicsit fel vagyok pörögve a fentebb felsorolt tételektől, és hogy ma állítólag esni fog és hűvös lesz, amivel semmi baj nincs, csak a légnyomás kissé ránehezedik a fejemre.

Tegnap reggel valahogy úgy volt, hogy ott voltam kilenc után kicsivel a vásárcsarnoknál (kilenckor nyit ugyanis), és sokkal kisebb sor volt, mint előző nap, de gyanítom, hogy csak azért, mert a többiek már bementek, bent ugyanis semmivel sem volt kisebb a tömeg. Nézelődtem fel-alá, és az a nagy meglepetés ért, hogy teljesen új helyeket látok, dacára annak, hogy hétfőn mindent körbetrappoltam, de tényleg mindent. Nos, ezek szerint mégsem mindent… bár nem mernék rá megesküdni, mert olyan dolgok is határozottan másként festettek, amikről biztosan tudom, hogy láttam őket. Talán csak azért, mert ideges voltam. Mármint hétfőn. De még a világítás is másmilyennek tűnt.

Tízkor kezdődött a beszélgetés – IBBY a gyerekkönyvírók díjainak fontosságáról – amit mindenképp meg akartam hallgatni, egyrészt az érdekes téma miatt, másrészt a határozottan érdekes beszélők miatt. Igaz, az előadás kezdete előtt csak egyikükről tudtam, hogy érdekes, de a végére mind a négyükről kiderült.

Ketten Dél-Afrikából származnak, ők Piet Grobler, aki illusztrátor, és Beverley Naidoo, aki pedig írónő. Julia Eccleshare tősgyökeres brit, és mindenféle díjak zsűrijében tevékenykedik sok-sok éve. A negyedik nem szorul bemutatásra, de mégis, milyen gyakran fordul elő, hogy bemutathatom Philip Pullmant? Ez a mondat egyébként nem tőlem származik, hanem a kedves indiai fiatalembertől, aki a beszélgetést moderálta. Nem mondom, hogy sok világmegváltó okosság hangzott el, de mindegyiküknek elég jó humora van, és nem röstelltek olyasmiről sem beszélni, mint az irodalmi díjak anyagi vonzatai.

Egyébként többnyire ez a megfigyelésem, hogy se a vásár napilapjában, se a szemináriumokon nem hangzik el sok okosság, ami kissé meglepett. Elég sokat cikkeznek például az e-bookokról, de valahogy nem találkoztam még új információval, többnyire egyesek kardoskodnak mellette vagy ellene, és elhangzik, hogy Kindle és hogy iPad, aztán ennyi. Ez az előadás azzal kezdődött, hogy a közönségben ülők közül ki hallott már az IBBY-ről, és mint kiderült, nagyon kevesen. Amíg sorban álltam, kihallgattam két velemkorú lányt, akik a magánkiadásról tartott szemináriumról érkeztek, és nem voltak megelégedve: az hangzott el, hogy a magánkiadásnak az a lényege, hogy nem ül a nyakadra egy szerkesztő meg egy tucatnyi igazgató, akinek víziója van, és addig piszkálja a regényedet, amíg már nem is hasonlít a sajátodra. Erre ők lesajnálóan azt mondták, hogy cserébe viszont olyan minőséget és kivitelt kap a szóban forgó regény, amiről magánkiadásban nem is álmodhatna. Érdekes volt.

Majd ma kiderül, mit tudnak mondani az ifjúsági irodalom fordíthatóságáról. Félek, hogy ott bőven tudnak újdonságokkal szolgálni a számomra.

Nos, pár perccel azelőtt, hogy befejeződött volna a díjakról szóló előadás, egyszer csak egy kupac könyvre mutattak, hogy aki kapja marja, a World Book Night alkalmából készült negyvenezer példány “Northern Lights” közül itt van huszonöt, amelyekre bátran le lehet csapni. És ez a kupac nagyon közel volt hozzám, ugyanis nem akartam már fél tízkor beülni a terembe, gondoltam, ennyire ne legyek már feltűnően lelkes, és tíz előtt tíz perccel már nem volt ülőhely, úgyhogy nemes egyszerűséggel leültem az első sor elé a földre. És mivel Angliáról van szó, senkinek eszébe sem jutott rosszízű megjegyzéseket tenni rám, hanem egy csomóan a később érkezők közül is leültek mellém.

Így esett, hogy rájöttem, hogy nekem kell egy ilyen könyv, mégpedig dedikálva. Mivel már lelőttem a poént, hogy sikerült, nem részletezem, hogy mennyi könyöklésbe került, a lényeg, hogy van. És Mr. Pullman csodálatosan kedves fickó, megmondtam neki, hogy egyszer nagyon szeretném őt is fordítani, és hogy mennyire megszerettem ezt a könyvet már azzal, hogy egy üveg Tokajival kezdődik, ő pedig emlékezett rá, hogy milyen ordas ronda borítóval jelent meg először magyarul (bár ő azt hiszem, az abszurd szót használta), a kislánnyal, az arcán csorgó könnycseppel meg a boszorkánykastéllyal a háttérben. Megnyugtattam, hogy nekem az a kiadás van meg, ő pedig megköszönte, hogy ennek ellenére hajlandó voltam elolvasni, én pedig mondtam, hogy bármilyen csúnya is, a magyar könyvpiacon tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt kirívó. Ja, és kezet fogott velem, és sok sikert kívánt a fordításhoz, és dedikált nekem.

Van dedikált Philip Pullmanom. Ezt még fogjátok párszor hallani, mert ez nagyon-nagyon feldobott.

No, hát ezek után éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy bevessem magam a belvárosba, a bevásárlások szentélyébe, az Oxford Streetre. Vásároltam könyveket (tegye fel a kezét, aki meglepődött), de hősies önmegtartóztatásomnak hála csak négyet, vásároltam lemezeket… igen, én is emlékszem, hogy az új Paul Simon lemez, a So beautiful or so what nem jelent meg még itt. Majd utánanézek, hogy otthon van-e már, és ha nincs, hát legfeljebb megrendelem az Amazonról. De lehet kapni a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi különkiadását, igaz, az egyik lemez belőle megvan már nekem, viszont van hozzá egy DVD mindenféle klassz dolgokkal, amik nekem kellenek. És lehetett kapni gyűjtődobozban Simon & Garfunkel lemezeket, a felújított, kibővített változatokat. És lehetett kapni Paul fiának, Harpernek a lemezét, amiről sok jót hallottam, és ha már így benne voltam, hát vettem egy válogatáslemezt Art Garfunkeltől. Aztán villámgyorsan csukott szemmel rohantam a pénztárhoz, nehogy meglássak még valamit, amit feltétlenül meg kell vennem.

Nem is láttam már meg semmi mást, csak a sok belga gofris standot, és a harmadiknál elcsábultam. Mit mondhatnék? Aki meglát egy belga gofris standot, szívből (na jó, gyomorból) ajánlom, hogy csábuljon el ő is.

Ezek után jöttem vissza kicsit a szállásra. Sajnos arra jöttem rá, hogy amennyiben egész nap talpalok, nem bírom ki estig, hanem széthasad a derekam és nagyon-nagyon nyűgös leszek, és mivel nincs senki, akin levezethetném, (talán csak az undok kínai recepciós, de mivel a többi három irtó kedves, nem volna valami jó ötlet), ezért csak a magam dolgát nehezítem vele.

Úgyhogy pihentem egy kellemes másfél órát, aztán elindultam a Hyde Parkba, ami most már kétségkívül a kedvenc helyem Londonban. Az volt a tervem, hogy felülök az óriáskerékre. Nem a London Eye-ra, ami nagyon drága és messze is van, hanem a kicsire, ami itt van a parkban. Aztán nem ültem fel, mert ezt is drágálltam, továbbá egyáltalán nem volt szimpatikus a jegyárus néni. Van ez így.

Megírtam hát a képeslapjaimat (kell keresnem egy postaládát valamerre), és olyan mókuskolóniára bukkantam, hogy nagyjából három órát töltöttem velük, és alig maradt mogyoró a táskámban. Éppen csak pont annyi, hogy ha még ma is találkoznék velük, legyen mit adni nekik. Nagyon hosszasan elmélkedtem a mókusok etetéséről és fényképezéséről, számtalan rettentően hasznos felismerésre jutottam, de jelen bejegyzés terjedelmére, az olvasóim elmeállapotára, valamint az időpontra való tekintettel (hamarosan át kell ruccannom az Earl’s Court Exhibition Centerbe, amennyiben nem szeretném elmulasztani az ifjúsági irodalom fordításának nehézségeiről szóló szemináriumot) ezeknek ismertetésétől pillanatnyilag hajlandó vagyok eltekinteni.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Zene és más művészetek

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Pedagógiai posztmodern

Emlékszem az őszinte döbbenetemre, mikor először kezdtem el könyvesboltban dolgozni, és észre kellett vennem, hogy az emberek nem csak irodalmat vásárolnak, sőt – minő rettenet – van, aki egyáltalán nem is olvas irodalmat! Tudtam én, persze, hogy vannak más könyvek is a világon, csak valahogy azok nem számítottak.

Négy évvel később ott tartunk, hogy minden két-három irodalomra olvasok egy non-fictiont. Új témákat fedeztem fel (Antarktisz-expedíciók, fejlődéspszichológia, olvasásszociológia, tanatológia, pedagógia), és bár elég nagy kókler vagyok, mostanra eljutottam odáig, hogy el szoktam gondolkozni az olvasottakon, sőt, vitába bocsátkozom a leírtakkal a hazafelé döcögő autóbuszon.

Azon veszekedtünk ma, én és a könyv, hogy mi is a pedagógia, és hogy miként is működik ez a tanítás és/vagy nevelés az iskolában. Hiszen vannak vitás kérdések, például: az iskola a gyerek vagy a társadalom céljait szolgálja-e. A tantervnek a gyerek érdeklődésének vagy az “általános műveltség” eszményének kell-e megfelelnie. Feladata-e nevelni az iskolának, és ha igen, mire? Ez utóbbi rövidesen oda vezet, hogy cél a gyermekben a jó tulajdonságok erősítése és a rossz tulajdonságok leépítése. De ki dönti el, hogy mi jó, és mi rossz, és főleg, kinek a szempontjából próbálja eldönteni? Az iskolának az életre kell nevelnie és szoktatnia, vagy épp ellenkezőleg, üvegházban elzárva kell-e hagynia szépen megnőni az egyént?

Vajon a véges számú irodalomórát az irodalmi kánon megismertetésére, vagy az értő és örömteli olvasás megtanítására kell-e szánni? Fontosabb-e az információk megkeresésének, és helyességük ellenőrzésének módjára tanítani, vagy magát az információt kell elsajátíttatni?

Végeredményben én, a dilettáns, arra jutottam, hogy ahány pedagógiai forradalmár, annyi szisztéma, ami egyes gyerekeknek jó, más gyerekeknek meg nem jó. Hiszen számtalan válasz adható ezekre a kérdésekre, és amúgy sincsenek jó válaszok, mert mindegyik csak a maga egyéni kontextusában értelmezhető. És úgysem lesz soha olyan iskola, olyan tanterv, olyan didaktika, olyan tanár, és olyan bármi, ami minden egyes embernek megfelel, sőt, hasznos. Hogy nem lehet minden gyerekre ráhúzni még a Waldorfot sem, bármit olvassak is Vekerdy Tamásnál.

Már rég leszálltam a buszról, mikor aztán rájöttem még valamire, nevezetesen arra, hogy töredékét tudom csak annak, amit valaha is tanultam. A készségek megvannak, de az adatok elszálltak. De az írás-olvasás-összeadás szentháromságán felül (amit a legtöbben úgyis már óvodából hoznak) megmaradt valami más is. Hogy mi?

Csupa hatalmas szóval tudnám csak leírni, pedig igazából apróságokról van szó. Érzelmek lenyomatai, emlékmorzsák, epizódszereplők, anekdoták. Örömök, bánatok, büszke és megszégyenült pillanatok. Ezek a dolgok nem voltak a tananyag részei, de nekem a részemmé váltak.

Nem merném állítani, hogy általános érvényű igazságra bukkantam. De arra rájöttem, hogy én leginkább ezen a téren profitáltam az iskolából. Tét nélkül, kísérleti keretek között tanulhattam meg az emberi viselkedés formáit. Az érzelmek megélését és kifejezését, az együttműködés stratégiáit különféle vezetői típusokkal, és megtanultam megtalálni azokat a drága embereket, akiknél baj esetén menedéket lelhetek. Ezen felül nyilván tucatnyi olyan apróság is belém ivódott, amiknek a létezéséről nem is tudok, még kevésbé tudnám őket megnevezni.

Tanulság? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy ezt látom az iskolában a mai szememmel: lehetőséget a szerepek próbálgatására, és szúrós, bánatos kis emlékképeket. Hogy jövő ilyenkor, esetleg öt vagy tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, azt nem merném megígérni. Akkor már kevésbé volna kockázatos azt lefektetni, hogy biztos nem így látom majd.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Majdnem kész

Nagyjából és csaknem mindennek a végére értem, amit a hétre terveztem. Még a házirendemet le kell tisztázni, és leírni szépen, és önéletrajzom sincs még, igaz, azt egy darabig még nem szeretném osztogatni… csak éppen jó volna hamar túl lenni rajta, önéletrajzot írni ugyanis undorító dolog.

Viszont elintéztem a vállalkozásos papírokat, majdnem munkanélküli lettem, csak aztán mégsem, voltam könyvtárban, és piacon. Takarítottam, szőnyeget mostam, és rendbe tettem a könyvespolcomat. Ez utóbbi, bármilyen banálisan hangzik is, nagyon fontos dolog volt, és vágytam is már rá egy ideje. Az irodalom közül kiválogattam a tényirodalmat, és most az ábécé elején vannak a verseskötetek, a végén következnek az antológiák, aztán a pszichológia, aztán az Antarktisz, aztán a műkorcsolya, és a végén nagyon sovány, nagyjából 12 centi kézimunka, origami, szakácskönyv és fotózás. Más témában nincsenek könyveim. :)

És Henry David Thoreaut elsőre beraktam a W-hez (mint Walden), aztán kicsit morcos voltam, mikor észrevettem a bakit. Egyébként Lawrence Blockot, Bernie Rhodenbarrt, Gulliver Fairbornt és aliasát okolom a hibáért.

De a legfontosabb volt, hogy néhány könyvet leselejteztem, amiknek költözéskor még megkegyelmeztem, de most száműztem őket a földszintre, ugyanis nem éreztem feltétlen szükségét, hogy a közelemben legyenek. Most, bár még mindig van hátsó sor, nagyjából elhanyagolható. Duplikátok vannak hátul, amikből mindkét példányra szükségem van, punktum (Emma meg én, A két Lotti) vagy más nyelvű példányok (Meg Cabot, Roald Dahl, Nick Hornby, Sue Townsend, Kurt Vonnegut, Jacqueline Wilson…), kivéve persze az olyan könyveket, amikből minden példánynak kívül kell lennie, mindegy, milyen nyelvű (Laura Ingalls Wilder, E. Lockhart, Lois Lowry, és természetesen J. K. Rowling).

Tudom, hogy ez rajtam kívül senkinek sem érdekes. Na és? Nekem viszont az, úgyhogy le kellett írnom.

Most pedig megyek aludni, mert holnap önéletrajzot kell írnom. És házirendet szövegeznem, aminek keretében többek között definiálnom kell, hogy melyik tevékenység számít hasznos dolognak, és melyik nem. A lehető legpontosabban, mert hajlamos vagyok a szabályok szavainak kifacsarására.

És amúgy meg sürgősen meg kellene tanulnom, hogy a dolgok nem “holnap” kezdődnek majd el, hanem “ma”, most és azonnal.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!