Kontrasztok

Nem szoktam bolti történeteket mesélni, általában jó okkal. Ma mégis kivételt kell tennem. Negyven körüli, magas, kopasz, kicsit pókhasú, kopasz, kissé elálló fülű, alapvetően kedves kinézetű férfiember szólított meg, éppen nem is voltam rossz passzomban, nem voltam semmivel sem elfoglalva, szívesen segítettem neki.

A Zen kiút a depresszióból című könyvet kereste, amiből gép szerint volt példányunk. Na nem sok, de annyi, amennyinek azért illene meglennie. Kértem, hogy jöjjön velem, megkeressük, de elhárította a lehetőséget, azt mondta, inkább megvár ott, ahol van. (Akkor jegyeztem meg az ismertetőjeleit, hogy megtaláljam majd újra a könyvvel. Egyébként pocsék megfigyelő vagyok.)

Az a meglehetősen kínos helyzet állt elő, hogy nem találtuk a könyvet. Kérdeztem az illetékes kollégát, hogy mégis, hol keressem, filozófiában, vallásban, pszichológiában, ezotériában? Azt mondta, ezek közül valahol. Néztem kinn a polcon, benn a szekrényben, a raktárban, és semmi. Kínunkban már nevetgéltünk, hogy hát igen, már többen keressük a kiutat, de még mindig nem találjuk!

Tíz perc is eltelt, mire meglett. És mikor visszamentem, a vásárló már nem volt ott. Azt mondták a kollégák, hogy biztos megtalálta egyedül is a kiutat, ha nem is a depresszióból, hát a boltból. De én ezt az egészet szörnyen nem találtam viccesnek. Alapvetően persze, amúgy is csúnya dolog viccelődni a vásárlókon, nem is nagyon szoktunk*, de néha muszáj, mert ki kell valahogy bírni reggel tíztől este kilencig. De nem szoktunk, tényleg.

Ez pedig most végtelenül bántott. Nem tudom az illető hátterét, nem tudom, kinek és miért akarta ezt a könyvet megvenni, és végképp nem tudom, miért nem várta meg, míg megtaláljuk. Talán azt hitte, elfeledkeztem róla? De hát négykézláb túrtam a salgót a raktárban!

Így leírva az egész nevetségesnek tűnik. Talán az is. De nekem borzasztó rosszul esett.

Ezért volt jó este, mikor egy másik vásárló telefonált a város egy igen távoli pontjáról, hogy megvan-e nekünk egy bizonyos könyvből az utolsó példány. A jó hír az volt, hogy megvan. A rossz hír az volt, hogy nem véletlen maradt utolsó példány: a gerincére legalább egy alkalommal ráesett, és fel volt gyűrődve (az ilyet bolti szlenggel élve ütődöttnek szoktuk titulálni), illetve egy másfél centis szakaszon fel is szakadt. A hátsó borítójának mindkét sarka szamárfüles volt, az első borítónak csak az alja, fölül viszont meg volt gyűrődve. Ezt mind elmeséltem a vásárlónak a telefonba, aki azt mondta, hogy “Nagyszerű, félretenné nekem? Azonnal indulok érte!” És jött, és boldog volt a selejtes, és értékesítésre alkalmatlan állapotú könyvével.

Azt hiszem, a két történet közül egyik sem érdekes különösképpen. Meglehetősen hétköznapi. De az igazság az, hogy a napok túlnyomó többségében még ennyi se történik velem.

*a szerkesztő jegyzete: dehogynem szoktunk viccelődni a vásárlók rovására! Csúnya dolog, vagy sem, szoktunk, és meg merem kockáztatni, hogy minden kereskedelemben és/vagy szolgáltatásban dolgozó szerencsétlen ember szokott. És tudod mit? Jár is nekik. Minden joguk megvan rá.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Még öt nap

Nem, nem karácsonyig (bár az is körülbelül annyi). De még annyit kell végigdolgoznom karácsonyig, és ez a fontos.

Iszonyatosan fáradt vagyok, a bal csuklóm pedig menetrendszerűen felmondta a szolgálatot. Azért persze rendesen megdolgoztatom. Muszáj.

Sok érdekes persze nincs. Azt a megfigyelést tettem, hogy ha “csak úgy” megyek dolgozni, akkor egy óra és tíz perc kell a beérkezéshez. Ha este jövök haza, akkor egy és negyed óra. Hogyha reggel megyek dolgozni, és pont elérem a gyorsbuszt, akkor viszont másfél óra. Jó kis gyorsbusz, nem igaz?

Nagyon érződik, hogy már utolsó hét van. Mindenki hülyeségeket csinál, rossz cipőben indul haza, más ebédjét eszi meg, butaságot mond a vevőknek, és öljük egymást. Tegnap is és ma is ordibáltam kollégákkal, illetve ők velem, tegnapelőtt pedig valaki vérig sértődött rám, és szerintem egyébként mindháromszor igazam volt :) (Különben persze miért is tettem volna?)

De most tanulok. Megtanulom elengedni. A mait végképp igazságtalannak találtam, és nem érezte jogosnak, nem is érdekesek a körülmények. De még hazafelé a buszon is eszembe jutott, aztán visszafordultam a könyvemhez, és rájöttem, hogy nem számít. Hogy nem érdekel. És ettől hirtelen nagyon jól éreztem magam. Persze iszonyú nehéz lesz még ezt a hátralevő öt napot elviselni, de nem számít. Megcsináljuk. Esetemben fél kézzel is. Azt nem tudom, hogy fogok-e tudni bármit is sütni a karácsonyi bulira, legrosszabb esetben viszek pattogatott kukoricát. Nem áll még úgy a konyha, ahogy kellene neki…

Odalenn ősök dolgoznak a nappaliban, bútort terveznek, szerveznek. Én már lerajzoltam, hogy nekem mi kell, állítólag holnap összerakják. Holnap jönnek utoljára a fiúk, utána – ma kaptam rá ígéretet – jöhet a macska. Még kell vennem egy kapargatós fát neki, hogy ne az új bútorzaton élje ki az igényeit. Holnap, ha lesz időm, lekocogok az állatboltba, és veszek egyet, meg egy pórázt is. Fokozatosan fogom kiszoktatni a kertbe.

Most viszont nem elég, hogy nincsenek okos gondolataim, és nagyon fáradt vagyok, de korán is kell kelnem, úgyhogy elmegyek aludni. Háromnegyed 10 van még csak, de nem baj. Legalább fel fogok talán tudni kelni. Ez a terv.

Drukkoljatok, hogy valahogy kibírjam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Jelenetek egy pláza életéből

Alig múlt este 10 óra, és én az ágyamon hasalok, a lábam a párnám mellett, a fejem meg az ágy végében a további párnák között. A munkabeosztásomat ismerve ez nem meglepő. Teljesen normális viselkedés a részemről, hogy a nap végén a laptopommal ágyba bújjak és írjak. Régen a naplómat is hasmánt írtam, néha a takaró alatt, zseblámpával.*

Ami viszont szokatlanabb, az az, hogy ezt megelőzően másfél órát áztam a kádban. Ebben pedig az játszott közre, hogy bombariadó volt. Már megint. Az idén nyáron harmadszor – és ez volt az első, amikor már igazán dühös is voltam miatta. Mert csak. Mert nagyon jó forgalmunk volt, és mert… mert nem tartom tisztességesnek, hogy valaki nagyon haza akart menni.

Az Aréna se nagy barátom, soha nem is voltam ott, de tudom, hogy ott is minden héten bombariadó van. És hogy ez szemétség. Amúgy is a terrorizmus korát éljük, nem szerencsés elrejtett bombákkal viccelődni. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban bomba lenne, akkor nem telefonálgatnának, hanem az robbanna, és kész.

Van egy olyan érzésem, hogy a rendőröknek is lenne fontosabb dolga, mint egy-egy plázán keresztül sétáltatni fel-alá a kutyájukat.

Persze, jó volt korábban hazajönni, meg rám fér minden plusz percnyi pihenés, de mégis morcos vagyok. Ilyen rossz, elégedetlen természetem van.

Így.

*a szerkesztő jegyzete: igazából sose írtam takaró alatt zseblámpával, és nem is olvastam így. Sosem volt rá szükség, nem nagyon szólt bele soha senki, hogy mikor van lámpaoltás, kivéve azt az egy évet, amikor a nagymamámnál laktam. Csak hát olyan kellemesen sablonos és cuki dolog ilyesmit állítani, nem?

De az igaz, hogy naplót írtam hasalva. Meg ülve, állva, iskolában, villamoson, meg mindenhol és mindenhogy.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Back on track

Kinyaraltam magam. Nem mintha ez olyasmi lenne, ami első hallásra hihetőnek tűnne – pedig igaz. Úgy értem, jó nyaralni, és rossz visszajönni, főleg ebbe a lakásba rossz. De mégiscsak van egy pont, amikor elég. Nem mintha nem lett volna jó. Nagyon is jó volt. Az idő csodás, kényeztetett bennünket, a tenger langyos és nyugodt, stb. Igaz, minden nap tettünk egy kisebb sziesztát, hogy a legutálatosabb órákban ne legyünk kinn. Eddig mindenki szétröhögte rajta a fejét, akinek megemlítettem, és gondolom, most sem lesz ez másképp; nem sikerült elég könyvet vinnem magammal. Ez persze csak azoknak vicces, akik láttak már engem nyaralni indulni. A bőrönd ugyanis nem azért kell, hogy sok ruhát vigyek magammal. Francokat. A ruhákat bele tudnám gyömöszölni a munkába járós hátizsákomba. (Oké, a cipők meg a törülköző nem férne bele.) A többi hely a könyveknek kell. Következésképpen többnyire fél bőröndnyi könyvvel járok nyaralni. És nem volt elég.

Dacára annak, hogy vittem magammal útleírást is, hogy ne csupa könnyen emészthető szórakoztató irodalom legyen.

Láttunk mindenféle dolgokat, időnként majd el fogok szórni képeket a blogon. Rengeteget fotóztam, többet is a kelleténél, de az az igazság, hogy szükség is volt rá, hogy megbarátkozzam az új fényképezőgéppel. Ki kell ismernünk egymást, ugye.

Aztán, mire észbe kaphattam volna, már itthon is voltam. És vissza is mentem dolgozni. Ezzel még eléggé hadilábon állok. Részint persze örültem neki, hogy visszamehetek, részint viszont az elmém egy jelentős része még mindig tagadja a “kinevezést”, és valahogy nem látok kiutat. Eléggé pocsék helyzetbe csöppentem most bele, őrülten rendelek könyveket úgy, hogy fogalmam sincs róla, hogy milyen készletnek kell lennie. Iszonyatos felelősség van a vállamon, vagy legalábbis úgy érzem, hogy az van, és ehhez képest úgy érzem, mintha totóznék.

A totó elég pontos hasonlat. A focihoz körülbelül pontosan annyira nem értek, mint az idegen nyelvű könyvekhez, a tankönyvekhez vagy a számítástechnikához. Így aztán csak nézem a listát, és betippelek egy számot. És bízom benne, hogy nyerek vele valamit.

Elég bizarr munkahely és munkakörülmények ezek így.

Persze tudtam, hogy az eleje nagyon nehéz lesz – és csodák csodája, tényleg az is. De szerencsére most még nem rettegek tőle, egyelőre úgy tűnik, inspirálnak a körülmények.

Csak el ne kiabáljam :)

Hát, nagyjából ezek a dolgok vannak. Mára legyen elég ennyi.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Szakmai önérzet és megbecsülés

Apámmal érintőlegesen beszélgettünk ma a munkahelyi dolgainkról. Hosszasan gondolkozott valamin, aztán megkérdezte:

– Egyébként is, mit lehet nálatok rosszul csinálni?

És ez ugyanattól az embertől, aki rendszeresen azon siránkozik, hogy milyen kontárok dolgoznak az építőiparban, és hogy szégyen-gyalázat, hogy neki mindig ezek után kell az elbarmolt dolgokat helyrehozni.

Köszi, Apa. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!