Legutóbb

Amikor legutóbb leültem blogot írni éppen csak befelé sétáltunk a télbe. Most, remélhetőleg már inkább kilábalunk.

Amikor legutóbb csokidarabos sütit sütöttem, október volt, és négyen kuktálkodtak és sürgölődtek körülöttem. Sokkal jobb volt akkor a hangulat, még ha kicsit akadályoztuk is egymást. De most sincs rossz kedvem.

Amikor legutóbb egyedül voltam itthon este, akkor azt hiszem nyár volt, meleg, és a kövön ültem a padlón a kutyával az ölemben. Idén biztosan nem volt még ilyen. A betörés óta nem voltam még egyedül a lakásban. És most azért nincs is olyan meleg.

Amikor legutóbb úgy gondoltam, hogy írnom kell, mindenféle témáim voltak. A kulcsszavak egy része még most is fel van jegyzetelve mindenféle helyekre. Most inkább mégsem foglalkozom velük.

Amikor legutóbb nekikezdtem egy regényfordításnak, éppen frissiben hagytam ott az előző munkahelyemet. Most a napokban készül lejárni a próbaidőm az új munkahelyemen.

A dolgok állandó változásban vannak. Csak ha nagyon közelről figyeljem őket, akkor elveszek a részletek között és nem ismerem fel őket. Szükségem volt egy kis időre, amíg eltávolodtam a blogomtól, a világ megértésének és megmagyarázásának kényszerétől. Időt és távolságot tartottam magamtól. Hagytam egy kis teret magamnak.

De most újra itt vagyok. Gondoltam, szólok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | 1 hozzászólás

Gy.I.K. – Öninterjú

Tettem a közelmúltban néhány igen titokzatos megjegyzést, amik, akárhogy szépítem is, magyarázatra szorulnak, még akkor is, hogyha újabban még azt sincs kedvem leírni, amiről azt hittem, hogy lesz, és sokszor arról sem vagyok meggyőződve, hogy ha nekikezdenék, sikerülne. Most azért megpróbálom, már csak azért is, mert vannak dolgok, amiket mindenképp tisztáznom kell.

Igazából mi történt, mi ez az egész “azt mondták a hangok” dolog?
Megmondtam a főnökömnek, hogy rövidesen fel fogok mondani. Fontolgattam már egy ideje – elég hosszú ideje – de egyszer csak eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy ezt nem akarom tovább csinálni, és azóta is csak jönnek és jönnek a jelek, amik megerősítenek a döntésemben.

Nem körülményes ez egy kicsit? Előre szólni, hogy egy kis idő múlva majd elkezded letölteni a felmondási idődet?
De, az. Akkor jó ötletnek tűnt, mert eléggé népszerűtlen, de felelős pozícióban dolgozom, és időt akartam hagyni a feletteseimnek, hogy kitalálják, hogyan pótolhatják, a nyilvánvalóan pótolhatatlan személyemet. (Igen, ez vicc volt, csak nagyon rossz.) Ezen kívül nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy emészthessem a tényállást, de már ne visszakozhassak. Így találtam tisztességesnek, és most már kár vitázni róla, hogy jó ötlet volt-e vagy sem.

Biztos, hogy jól meggondoltad?
Ha ezt a kérdést még egyszer meghallom, sikoltozni fogok. Fogalmam sincs, hogy ez volt-e a jó döntés. Azt tudom csak, hogy nap mint nap rossz érzéssel megyek dolgozni, és hogy ipari mértékben vagyok az állásomtól boldogtalan. Az elmúlt négy és fél évben iszonyatosan leépültem, fizikailag, lelkileg és sajnos agyilag is, a kreatív energiáimról nem is beszélve. Minden maradék józan eszem azt kiabálja már nagyon régen, hogy “fuss amilyen gyorsan és amilyen messzire csak tudsz!” és eljött az idő, hogy szót fogadjak. Tudom, hogy az élet nem a boldogságról szól – komolyan. De arról se lenne szabad szólnia, hogy nap mint nap szándékoltan magamra erőszakolom a boldogtalanságot.
Egyébként is, mikor legyen az ember felelőtlen és meggondolatlan, ha nem huszonnégy évesen? Ez az a kor, amikor ilyesmiket csinálnak az emberek, nem?

De miért?
Mert nem szeretnék többet hétvégenként is dolgozni. Nem szeretnék késő éjjel érni haza. Nem szeretnék még egy nyarat úgy eltölteni, hogy nem látom a plázától a napot.
Szeretnék találkozni a családommal, a barátaimmal, ha ennyi év után még szóba állnak velem. Szeretném, ha nem kéne két hónapra előre terveznem a programjaimat, hogy ütköznek-e a beosztásommal.
Szeretnék eljárni helyekre (még nem tudom, milyen helyekre), és megismerni embereket (még nem tudom, milyen embereket), és szeretnék kicsit látni a valódi világból is, abból, ami a könyveken túl van. Hiába a könyvek a legfontosabbak nekem, kicsit szeretnék mást is.

És mindezt mégis mikor?
A jövő héten valamikor beadom a felmondásomat. Nagyjából a Könyvhéttől kezdődően leszek szabad ember. Aki nem tudja, hogy mikor van az ÜKH, azok kedvéért elmondom, hogy június első hétvégéje.

Nem sajnálod? Nem bántad meg?
Sajnálni igen, megbánni nem, igaz, még el se nagyon hiszem. Ez volt az első munkahelyem és az esetek többségében szerettem. Van néhány nagyon jó kollégám, akiket barátoknak is mernék aposztrofálni, és célom, hogy ne sodródjak el mellőlük teljesen, és kapcsolatban maradjunk.
Sok szempontból jó, hogy itt kezdtem, és ennyi ideig maradtam. Nagyon sokat tanultam, és nemcsak (nem első sorban) szakmai dolgokat, sokkal inkább emberekről, csoportdinamikáról, vezetői magatartásról, együttműködésről, és persze magamról is. Mégis, azt hiszem, amit itt megtanulhattam, azt már tudom (megint nem szakmai dolgokra gondolok természetesen), és ilyenkor ideje váltani.
Egyébként is, túl vagyok már azon a ponton, ahonnan még van visszatérés. Nem tudom elképzelni a szituációt, ahogy beállítok a főnököm irodájába és megmondom neki, hogy “Bocsika, de inkább mégse mennék el, nem baj?”
Azt viszont már most megígérhetem, hogy az utolsó napomon nagyon-nagyon szomorú leszek, és gyanítom, hogy könnyek is lesznek.

És utána mihez kezdesz?
Őszintén? Fogalmam sincs. Megálmodtam magamnak egy állást, de nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán, és ha nem létezik, csinálnak-e az én kedvemért. Van egy hosszú távú vízióm, és az afelé vezető úton szeretnék további lépéseket tenni.
A nyáron egészen biztos, hogy az előzőleg tisztázott fordításon kívül nem szeretnék mást csinálni. Fontos ön-felfedező és -megértő küldetéseim vannak. Rá kell jönnöm, hogy ki vagyok, és mihez kell kezdenem magammal.

Nem félsz, hogy becsavarodsz?
Dehogynem. Nagyon is. Igyekszem kitalálni magamnak dolgokat, amiket csinálok majd. Igyekszem nem félni. Mikor legutóbb munkanélküli voltam, nem éltem meg különösebben jól. Most igyekszem majd másként állni hozzá. Ha úgy alakul, nem tartom kizárhatónak valami önkéntes/karitatív tevékenység felvállalását sem (már keresgélek). Persze ennek ellenére sem zárható ki, hogy megbolondulok, de meg fogom próbálni elkerülni. Ha minden jól megy, elég szigorú napirendhez és szabályokhoz kötöm majd magam. Legrosszabb esetben nem sikerül.

Jó, de mi lesz veled?
Nem tudom. Nagyon sok a munkanélküli, és nagyon sok az álláskereső. Ha véletlen valami egészen más állást kapok is, mint amit szeretnék, belül akkor is könyves fogok maradni, mert nem nagyon tudok mást, amivel kedvem lenne foglalkozni. Legfeljebb álruhás könyves leszek egy darabig. Emiatt kár aggódni. És ha egy pár hónapig nincs állásom, akkor sem halok majd éhen. És ha valahonnan kitesznek próbaidő lejártával, azt meg felfoghatjuk tapasztalatnak.
Akik többé-kevésbé közelebbről ismernek, mindannyian arra jutnak az első meglepődések elmúltával, hogy nem aggódnak értem, mert olyan eltökélt és talpraesett vagyok, hogy majd csak megoldom. Én nem ilyennek ismerem magam, de attól még lehet, hogy nekik van igazuk.

Lehet, de én azt hittem, hogy innen fogsz nyugdíjba menni.
Én is. Úgy tűnik, hogy mégsem. Meg kell majd ezzel is vívnom a magam harcait, le kell küzdenem a gyászomat. Ez a része tartott nagyon sokáig, elengedni és lerombolni mindazokat az álmokat, amiket ebbe az útirányba építettem magamnak. Fogtam magam, és letértem az ösvényről. Hogy találok-e másik ösvényt (esetleg sztrádát) vagy lefejelem az első fát, hamarosan kiderül.
Borzasztóan fontos volt nekem a könyvesbolt, és még egyszer, régen, évekkel ezelőtt voltak illúzióim arról, hogy a Kultúra Terjesztése, meg hogy Társadalom Számára Hasznos Munka, de ezek azóta elmúltak. Most más illúzióim várnak arra, hogy leromboltassanak.

Hát, te tudod…
A “hát, te tudod” megfelelő hangsúllyal kiejtve azt jelenti, hogy “szerintem ez marhaság, de persze ki vagyok én, hogy ezt mondjam, azt csinálsz, amit csak akarsz, de én szóltam előre” csak szerencsére sokkal rövidebb, és így is értem. És igen, lehet, hogy marhaság. És igazából nem, én bizony nem tudom. De hogy vegyem észre, hogy egy új kaland közelít, ha ki se dugom a fejem a metróalagútból, ahol száguldozom egy ismeretlen végállomás felé? Négy és fél éve megy velem a kocsi, néha voltak állomások, amikor le lehetett volna szállni (néhányan meg is tették, sőt, voltak, akiket menet közben lökdöstek le), de én maradtam (egy idő után kényelmes ülőhelyem is lett). Most megint volt egy megálló, és már fölfelé tartok a mozgólépcsőn. Készülök a kalandra, ami odafönn vár rám.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

A mai nap éppen megfelelő arra…

Elmesélem, mi van, jó? Ülök az új házban az új szobámban az új asztalomnál az új laptopommal, szárad a hajam, és csodálkozom.

Már csak azon is, hogy milyen hihetetlenül semmitmondó módon sikerült elkezdenem ezt a bejegyzést. Pedig nagyot akartam. Epikusat. Nem hétköznapit. Aztán tessék.

Az ablakban karácsonyi fények, az ágyon frissen húzott, bár kétes tisztaságú ágynemű. Két új könyvespolcom már áll a négyből. Még üresek, de már így is impozáns.

A ház persze nem új. A nagymamám örökbefogadó szülei éltek itt – igaz, azóta két jelentősebb átalakításon esett át, és a második még nem fejeződött be. Vagy legalább is nem teljesen.

De a szobám például új. 1992 óta van róla szó, azaz tudatos életemnek mintegy 99,5%-ában tudtam róla, és vártam rá. Amikor születtem, ezen a helyen semmi sem volt. Lebegő tér.

Tavaly ilyenkor itt ugyanaz a lebegő teres semmi volt. (Vagy egy másik, ekvivalens űr.)

(Az asztal se új. Elsős korom óta használom. És jövőre lesz érettségi találkozóm. És soha nem ismételtem évet, elővigyázatosan csak félévkor buktam meg. A többit számolja ki mindenki maga.)

(Sok zárójelet használok ma este.)

Minden sárga és piros, cseresznyefa és vörösesre pácolt fenyő. Ablakpárkány. Elefántok körbe a falon. Ha jól emlékszem, huszonnégyen vannak. A többi elefántom még odalenn van, zsákokban, és a régi helyen, dobozban.

Gyűjtöm az elefántokat, tudtad?

A számítógépem szintén odalenn van, darabokban. Valamelyik nap majd összerakom, de nem sürgős. Van valami jó benne, hogy olyan üres még minden. Persze holnap majd beállítják a szekrényt, és az sajnos elég nagy helyet elfoglal majd, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ma még jó.

Nagyon készültem ám a mai napra. Sok-sok-sok éve készültem már. Volt, amikor már feladtam a reményt is, bár én adtam fel utolsóként. És amikor úgy alakult, bennem ébredt fel újra először.

Sok mindent persze nem így képzeltem. Azt gondoltam, négyen költözünk majd ide, nem ketten. Nem gondoltam volna, hogy még akkor sem lesz kész, mikor idejövünk. Azt sem gondoltam soha, hogy amikor végre tényleg és igazán kész, akkor sem maradunk itt örökre.

Arra sem számítottam, hogy nem hozhatom magammal a macskámat. (Előbb-utóbb utánam jöhet majd, de addig a szívem szakad meg szegényért.)

De mindezekre most igyekszem nem gondolni. Mert ez most már az igazi, ez AZ. És ezt nagyon nehezemre esik elhinni. A fürdőszobát már kipróbáltam, kicsit liliputi méretű, alacsony a vécé, a mosdó és a kád is. Utóbbi rövid is kicsit.

Viszont van.

A konyhát még elborítják a dobozok és a zsákok.

A munkahelyen eluralkodott a káosz.

December van.

Még egy fia karácsonyi ajándékot sem vettem senkinek.

De mindez nem számít. Mert most kell kiélveznem a pillanatot.

A pillanatot, amit a karácsonyi izzók az ablakon és a laptop töltőjének a fénye világítanak meg.

Ez egy különleges nap – egy különleges alkalom. Igazából még nem egészen érzem át, bárhogy próbálkozom is. Most kicsit még olyan, mintha nyaralni lennénk, egy szép, flancos (és félkész) panzióban. De előbb-utóbb ki fog alakulni (majd amikor már minden nap közlekedni is fogok), és akkor már hihető lesz.

Most még csak nagyon izgalmas. Nem is tudom, hogyan fogok aludni. Majd azért megpróbálom.

Csak el ne felejtsem megszámolni a sarkokat.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!