Zene és más művészetek

:: 2 perc alatt olvasható ::

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Tavalyi könyvek

:: 5 perc alatt olvasható ::

Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.

A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.

Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).

Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).

Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.

Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.

Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.

A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.

Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).

Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).

Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.

A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.

A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.

A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.

Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:

A novellák

  • Dragomán György: Hevimetál
  • Heltai Jenő: Katonakönyvtár
  • Jónás Tamás: A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
  • Kiss Ottó: Csúszda a jövőbe
  • Kiss Ottó: A halhatatlan tizenegy
  • Szív Ernő: A berlini fekete füzet (PDF)
  • Thury Zoltán: A nagy baba
  • Vonnegut, Kurt: Tom Edison kutyája
  • Vonnegut, Kurt: A Barnhouse-effektus

A regények

  • Adams, Douglas: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
  • Block, Lawrence: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
  • Cabot, Meg: The Princess Diaries 10: Forever Princess
  • Cabot, Meg: Mediator: Heaven sent
  • Creech, Sharon: Bloomability
  • Czigány Zoltán: Csoda és Kósza körül a Föld
  • Gavalda, Anna: 35 kiló remény
  • Gleitzman, Morris: Two weeks with the Queen
  • Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
  • Kästner, Erich: Pötyi és Anti
  • Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
  • Kiss Ottó: Szövetek
  • Kiss Ottó: Az elmerült kert
  • Kiss Ottó: Javrik könyve
  • Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó
  • Kurland, Roger: Játszótér
  • Lelord, Francois: Hector a múló idő nyomában
  • L’Engle, Madeleine: Csillagvágta
  • Lockhart, E.: The treasure map of boys
  • Loe, Erlend: Naiv.Szuper
  • Mankell, Henning: A fiú, aki a hóban aludt
  • Mankell, Henning: Utazás a világ végére
  • Márton Klára: Tessék engem elrabolni
  • Nicholls, Sally: Ways to live forever…
  • Payne, C. D.: Lázongó ifjúság
  • Payne, C. D.: Leláncolt ifjúság
  • Payne, C. D.: Száműzött ifjúság
  • Pennypacker, Sara: Klementin
  • Pennypacker, Sara: Tehetséges Klementin
  • Picoult, Jodi: Szívtől szívig
  • Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse
  • Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak
  • Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás
  • Shackleton, Ernest: Dél – az Endurance hajótöröttjei 1914-1917
  • Vonnegut, Kurt: Galápagos
  • Vonnegut, Kurt: A Titán szirénjei
  • Wilson, Jacqueline: A tesóm nem semmi
Kategória: Könyvmoly, Mindennapok | Címke: , , , , , | Hozzászólás most!

Amikor elérkezik az időm, és magam is csatlakozom a mennyei kórushoz, vagy mihez…

:: 1 perc alatt olvasható ::

Mindenkit megrázott. Engem is. Világszerte emberek millióinak tette elviselhetővé az életét. Ha azt mondom, csipcsirip, vagy hogy hehe, vagy hogy csingiling, mindenki tudja, miről van szó.

Nyolcvannégy éves volt. Pont, mint Kilgore Trout. Már akkor is idős bácsi volt, mikor születtem. És többet adott nekem, mint bárki bármikor. Emberileg. Szellemileg.

Időről időre, bármit csináltam, eszembe jutott valami. “Vonnegut ezt mondta erről meg erről”. Imádtam. Most is imádom. Eddig azt mondtam rá, hogy a legbölcsebb élő ember a világon. Ezt többet nem mondhatom. Csak azt mondhatom, amit ő mondott Asmiovra, egy ismert alkalommal: “ő már az égben jár.” És talán, sok idő múlva én is fogok tudni nevetni rajta.

Amíg még nem vagyok olyan humanista, mint ő volt, addig csak sírni fogok tudni. Még nagyon sokáig. Tulajdonképp jó, hogy eddig köztünk volt. Ha igazolva találja az eltervezett sírfeliratát, miszerint “Minden csodálatos volt. Semmi sem fáj.” akkor egy szavam sem lehet.

Így megy ez.

God bless you, Mr. Vonnegut.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#750

:: 1 perc alatt olvasható ::

Így megy ez. Csipcsirip.

Kategória: Két mondat | Címke: | Hozzászólás most!